58. sz., március 8. A VÁLÚTON
58. sz., március 8.
A VÁLÚTON
A VÁLÚTON
(Eredeti tudósítás a Alf. vasúti töltésről.)
Az Alföld fiumei vaspálya töltés az utolsó védmű, melyben még bizakodhatunk. Ezer meg ezer ember dolgozik e töltésen, de fájdalom, nem olyan buzgalommal és odaadással, amint az várható most a »tizenkettedik« órában. Munkások tán nagyobb számmal is vannak, mint kellene, s úgyszólván egymást akadályozzák a munkában, de a fölügyeletben sok hiány észlelhető; ahol van is elegendő fölügyelet, a fölügyelő közegekben sincs meg a kellő erély és szigor, mely e »bábel tornya-építés«-szerű munkába bizonyos rendszert hozzon be. A munkások legnagyobb része pénzen fogadott proletár elemekből áll, s ezek nem azonosítják magukat a veszéllyel, hanem kitöltik a napszámot, ahogy lehet.
A kétségbeesés és a buzgalom szapora munkája helyett ímmel-ámmal mozgó ember-rajjal találkozunk itt. Szegedet megmenteni csodára van szükség: s az odaadás és ragaszkodás a szülővároshoz csodákat képes mívelni.
De ennek nem látjuk nyomait a töltésen.
Egy tekintélyes városatya, ki a védmunka vezetésében oroszlánrészt vesz, elborult arccal mondá nekem:
E nép vesztét érzi most.
Távolabb, hol a katonaság dolgozik, derekasan foly a munka, mutatva, hogy mennyire egészen más dolog a fegyelem.
Négy órakor jelentem meg az indóház udvarán. Éppen akkor gurult ki a gőzkocsi a pályaudvarról, telerakva innen menekülő ismerősökkel, gyengébb idegzetű nőkkel és gyerekekkel. Nem egy tekintett ki kupéjából szomorúan a távolban fehéredő házakra, melyek nemsokára víz alatt lesznek, úgy lehet. Sok hagyta el szülővárosát azzal az aggasztó kínos gondolattal, hogy kérdés, vajon viszontlátja-e többé »úgy«, ahogy itthagyta.
Szegény Szeged! Büszkesége minden magyarnak, tehát ennyire jutottál! A mérnökök gondterhes arccal járnak-kelnek a töltések mellett. Néha összesúgnak ketten, mintha tanakodnának a nehéz beteg sorsa fölött. Megél-e, nem-e? Szegény Szeged!
Az indóháznál ott volt Dáni főispán, a percsórai kormánybiztos, Kende Kanut, akire valaki azt jegyezte meg:
Kende már eljátszotta gyermekjátékait. Az a töltés már elszakadt. Ő már nyugodt.
Ezenkívül is több tekintélyes vízvédelmi bizottsági tag, Fodor István, Kovács Albert stb. jár-kel ott elkomorodva; koronkint új arcok jönnek; valamennyin az aggodalom tükröződik vissza. A föl s alá járó emberek úgy néznek ki, mintha valakinek a temetésén volnának.
A törvényszéki elnök is meglátogatta a töltéseket és annak szükségét látta be, hogy a telekkönyv és a levéltár őrizetére tíz katonát kérjen Lukács kormánybiztostól.
A munkások és a szegény nép egész flegmatice beszél a veszélyről. Valaki éppen akkor jött jelenteni, hogy a víz már a gyártelepnél van.
E rémhír alig költött szenzációt a föld népénél; egy paraszt egykedvűen kérdezte:
A töltésen innen, vagy a töltés lábánál?
Legérdekesebb volt Gaisner Károly ezredesnek megérkezése a veszély színhelyéről, ki Dáni főispánnak azt jelentette, hogy a rettentő elem, a Baktó-macskási víz egy ember menésének sebességével közeledik városunk felé.
A főispán igen dicsérőleg nyilatkozott az ezredes felől, ki köteles szolgálatán kívül is, ügybuzgalommal, fáradtságot nem kímélve, dolgozik és dolgoztat katonáival.
Ezalatt a városban szájról-szájra jártak a rémhírek.
Egy bizottsági tag, ki most érkezett meg a töltésekről, azt mondta állítólag, hogy két nap múlva egy ölnyi víz fog az utcákon hömpölyögni. E rémhír villámhirtelen járta be a várost, s nagy szenzációt keltett mindenfelé, pedig talán nem is mondott az illető bizottsági tag semmit.
Általában rossz eljárás a népet ijeszteni: a biztatás szavaira van itt szükség!
S azoknak, kik a vízvédelmi műveletek élén állnak, éppen leginkább fekszik érdekeikben, hogy biztassanak, s ne engedjék meg, hogy a nép fejét veszítse.
Mert ha önbizalmunk is elvész mindenünk elveszett.
Így állottak a dolgok délután hat órakor.
