123. sz., június 5. A BIZTOSI TANÁCS
123. sz., június 5.
A BIZTOSI TANÁCS
A BIZTOSI TANÁCS
A kormánykörökbe eleinte akként terveztetett a szegedi királyi biztos mellé kinevezendő tanács, hogy az egy tekintélyes testület legyen, mely már külsőleg is imponálva emelje a biztos tekintélyét, s másrészt nagy nyomatékú tanácsaival támogassa. Kilenc tag kinevezését a belügyminiszter tartotta fönn magának a törvényben. E kilenc tag kinevezését bizonyos rendszer szerint akarta Tisza eszközölni, ami egészen helyes alapon nyugodott.
Az országgyűlési pártok arányában hat képviselő kinevezése volt tervezve. Az úgynevezett szabadelvű pártból három, a függetlenségiek közül kettő, s az egyesült ellenzékből egy. A három hiányzó hely pedig szakértőkkel volt betöltendő.
Ez utóbbi terv méltó aggodalmakra adott ugyan okot, mert attól kellett félnünk, hogy maguk Herrichék, vagy az ő kreatúráik virítanak ki ismét e helyeken, de elvben el kellett fogadni e tervezet helyességét.
Ha már a »helybeli emberek« kinevezése a tanácsba elejétől fogva elejtetett (és véleményünk szerint szükségszerűen), s okvetlenül idegeneknek kellett Szeged újjáalakításában közreműködni, akkor csakis örülni lehetett, hogy ez idegenek a képviselőház tagjai és szakértők lesznek, mert a képviselők már állásuknál fogva is, mely a nyilvánosságé, több garanciát nyújtanak cselekedeteikért, s mert másrészt a szakértők elvégre is elkerülhetleneknek látszanak azon mű természeténél fogva, mely a biztosi tanácsra vár.
A miniszter ezt eleinte így akarta.
Hanem hát a miniszter tervez de a piros székhez való ragaszkodás végez.
Az pedig úgy történt, hogy a miniszteri szobákból csakhamar kiszivárgott a fő- és almamelukok mindenféle táboraiba, hogy a biztosítási tanács tagjai tíz forint napi diurnumot fognak kapni.
Mint mikor a hangyazsombék mozdul, hirtelen forogni kezdett a bolygó valamennyi csillagzata. Az emberek emlékező tehetsége egyszerre kinyújtózkodott. Egyiknek is, másiknak is eszébe jutott, hogy itt is, ott is van egy befolyásos nagybátyja vagy sógora. Ez pártvezér, amaz mameluk követeket szülő vármegye főispánja, tehát lesz befolyása Tiszára.
S beállt az ostrom. A miniszteri előszoba megtelt tanácsosi aspiránsokkal, s a Tisza egészséges terve magát túlélt »pium desiderium«-má változott.
Legelőbb is szakértőkről mondottak le. Minek is az tulajdonképpen? A szakértők csak galibát csinálnak mindenütt! Aztán a szakértők többnyire félszeg emberek, akik vagy egyoldalúak, és akkor alig használhatók e sokoldalú munkánál, vagy pedig sokoldalúak, és akkor nem értenek a szakmájukhoz. Tertium non datur.
De mivel a szakértők helyére csak három sógort és atyafit lehet benyomni, tehát a képviselők közül is ki kellett hagyni néhányat, akik kombinációban voltak, akiket a közérdek kívánna a tanácsba, de akik maguk nemigen sürgetik.
De minek is ott az a sok képviselő? A képviselőnek a képviselőházban a helye. Mit szólnának az egyes kerületek, ha a képviselőjük hónapokig hagyja őket képviselet nélkül? A tanácsba megjárják más emberek is, akiknek semmi egyéb dolguk, s akik, ha maguk éppen nem is foglalkoztak semmivel, de bátyjuk, nagybátyjuk, apjuk gazdálkodással foglalkozott, s így félig-meddig szakértők is az ilynemű föladatokban.
Így lőn, hogy a miniszteri biztosi tanács egészen más képet öltött lassankint, s most a kinevezés előtt kevés híján úgy néz ki, mint valami operettbeli király udvara. A névsorban alig látunk egy-két férfiút, ki tapasztalataival, eszével, tudományával nyereség lehet, a nagyobb része fiatal ember, akiknek legföljebb iskolának lesz jó a biztosi tanács.
Csakhogy mi már nagyon sokszor megkeserültük ezt! A Tisza-szabályozást is rajtunk tanulták, a töltéseket azonképpen; jobban szerettük volna hát, ha azok a fiatal urak nem rajtunk tanulnak, hanem egyebütt! Hiszen annyi sok hely és alkalom van hozzá!
Ezen azonban már bajosan segíthetni, a tanács minden valószínűség szerint úgy lesz szervezve, miként annak hírét lapunk hozta legelőbb, önrendelkezésünk csupán a város által választandó három tagra terjed.
Tapasztalásból mondhatom, hogy a kormánykörökben Szeged úgy van föltüntetve komikusan, mint amely nem képes három ilyen beváltható egyént sem összehozni: e lenéző becsmérlés pedig onnan származik, mert Szeged városa némelykor igen kevés súlyt fektet arra, hogy akik őt valamely ügyben képviselik, azok eszes, művelt férfiak legyenek mindenkor, kik sem külső modorukkal, sem belső egyéni értékükkel szégyent ne hozzanak rá; Szeged szeret a szimpátiák, antipátiák, sógorságok és komaságok szerint indulni emberei megválasztásánál, s ez viselte meg annyira reputációját, hogy Tisza Kálmán a minisztertanácsban, midőn a biztosi tanácsba több szegedi polgár beválasztása jött indítványba, így kiálthatott föl: »Több szegedit! de honnan?«
Három igaz ember azonban Sodomában is maradt, nálunk is jut annyi, csak meg kell találni. Független embereket válasszunk, bátrakat, akiknek a küzdelem mulatság, szerényeket, akik az igazság előtt térdre esnek, kevélyeket, akik a presszió alatt fölemelik fejüket, s okosakat, akik nem arra iparkodnak, amit jó volna elérni, hanem arra, amit el lehet érni.
S akkor aztán vagy érni fog valamit a biztosi tanács működése, vagy ha nem: mi vethetjük szemére Tisza Kálmánnak, hogy: »kinevezett ugyan kilenc tagot, de honnan?«
Különben amennyire a jelekből s a készülő miniszteri utasításról kiszivárgó hírek nyomán ítélni lehet, a biztosi tanács befolyása (már az első terv szerint is kicsiny volt) s hatásköre folyton zsugorodik a papíron is.
Végre megérjük, oda növi ki magát az egész tanács, hogy in praxi csupán egyre lesz használható.
A királyi biztosi ebédekre Deszken.
S ennek a föladatnak, hiszem, meg is fog felelni.
