KÁLLAY ÖDÖN MEGHALT
KÁLLAY ÖDÖN MEGHALT
Most, késő este jött a sürgöny, mely halálát jelenti. Egyike tűnt le vele a régi táblabírói alakoknak a szó legnemesebb értelmében. Jellem mint az acél, nemesség, melyen nincs rozsda. A múlt század az erkölcsökben, a jövő század a műveltségben…
Nem játszott nagy szerepet, mert szerény volt. S mégis a történelemé a neve. S ott sem az utolsó.
Amerre végighúzódik az óriások útja e század második felében, mindenütt ott a Kállay nyoma is. S az a nyom tiszta, mocsoktalan.
Már a 40-es években részt vett a pozsonyi diétákon. Oskoláit Lőcsén, Egerben, s jogi tanulmányait Pesten végezte. Aztán Csanád megye szolgabírája lett, majd követe. 1848-ban a Honvédelmi Bizottság tagja, s Székesfehérvárott kormánybiztos, mely állásában nagy erélyt fejtett ki, s valóságos vas kéznek bizonyult. Kossuth elismerő levelet írt hozzá, mely nem kis büszkesége volt az öreg úrnak. Kossuth különben is nagyon szerette, s nagyon bízott benne. A bécsi forradalom inscenírozásában is tevékeny részt vett ennek megbízásából.
Ludvigh János halála után Szeged II-ik kerülete választá meg képviselőjének, s azóta folyton bírta e kerület osztatlan bizalmát.
Olthatatlan szabadságszeretetéből kifolyólag a függetlenségi pártnak volt rendületlen híve, s egyik kimagaslóbb alakja. Tisztelettel közeledett hozzá mindenki, s azt a szeretettel megtoldva vált meg tőle. Keveset beszélt, de amit mondott, azt sohasem cáfolhatta meg senki. A szélső balpárt Nyáry Pálja volt.
Szegedet nagyon szerette. Mikor elöntötte az ár, könnyeket hullatott az öreg, s megkérte Tiszát, hogy küldje le őt is.
(Nagy dolog volt, hogy ő Tiszát megkérje.) Lejött, s itt a rendőrség fölött parancsnokolt, s megnyerő tisztes arca, jó modora sok olyan dologgal békített ki minket, ami különben rosszul esett volna.
Mikor végigment csónakján kerületén, az Alsóvároson, hol annyiszor tett már diadalutat, s hol most romokban hevertek a házak, miken valaha zászlói lobogtak, szomorúan mondá:
– Hol van most már az én választó kerületem? Sehol. Nem intés-e ez, hogy már én is fölösleges vagyok itt, hogy már én is menjek? És ne legyek olyan képviselő, aki túléli a saját választó-kerületét.
És hagyta magát kapacitáltatni – saját magának.
Elment a kerülete után. Por, hamu lett. Oda ment, ahonnan sohse tér vissza. Ahol nincs se közösügy, se kamarilla, se Tisza kormány; ahol a puha hazai rögök közt édesen álmodja ragyogó valóságnak mindazt a fényt, glóriát Hunnia halántékaira, amit itt el nem lehetett érni.
Elment, és most már se kerület, sem képviselő. Ősei fészkében, Nagykállón adta ki lelkét ma délután. Szélhűdés érte 63 éves korában.
Mint politkai ellenfele írom elhunytát. S mégis úgy érzem, mintha egy egész pártot sirattam volna meg benne. S mintha az én tulajdon pártom volna.
Ha végig vinnék fekete koporsóját széles e hazában, körös-körül városon, falvakon: aki meglátná, amint viszik, azon kell hogy tűnődjék: vajon nem-e az ő házából temetnek.
