AMIBŐL EGYETLEN SZÓ SEM IGAZ
AMIBŐL EGYETLEN SZÓ SEM IGAZ
Csak most utazott el derék vendégünk Pázmándy Dénes, akiről mindenki tudja, hogy valóságos magyarba oltott francia. Ruhája, modora, mosolya és mindennemű szenvedélye visszavezethető – Párizsba.
Az Iskola utcában egy szőke kisasszonyt pillantott meg, igazi franciás (vulgo: pisze) orrocskával.
– Uram – mondá –, ennek a városnak jövője van!
Aztán Tisza Lajosra tért át a beszéd.
– Ettől az embertől sokat várok – szólt s a meggyőződés komolysága rezgett hangjában.
Megbotránkozva néztem végig. Egy habarékpárti ember gondolhat ilyet, de kimondania nem szabad. Mert a »verba volant« régi közmondás csak addig volt érvényben, míg az Egyesiek és Maszákok meg nem állapították ! a gondolat-fogdosó literaturát. (Pedig jobb lenne, ha csak a liter mellett maradnának.)
– Képviselő úr tehát sokat tart Tisza Lajosról?
– Kétségkívül…nem viheti keresztül sikeresen a rekonstrukciót. Egy ember, aki terv nélkül jött le…
– De hát akkor miért fogott bele?
– Mert azt hiszi, hogy a biztosi tanács majdcsak kigondol valamit?
– Aminthogy talán ki is gondol.
– Nem hiszem: a városi tanácstagok abban a hitben élnek, hogy a képviselők hoztak le valami tervet, míg ellenben a képviselők meg vannak győződve, hogy a városi tanácstagok agyában csírázik a szikra – melyből az új, fényes Szeged kipattan. Részletesen pedig így áll a dolog: Szemző Horváth Gyulától várja az »ihletett eszmét«, Horváth Gyula pedig, mint régibb ember, akképpen okoskodik, hogy »azért van itt Lechner, hogy mindnyájunk helyett ő gondolkozzék«. Mi szegediek Komjáthyban bízunk. Csakhogy Komjáthynak még van annyi esze, hogy kikombinálja: »mire való nekem itten schlágert vágni ki, ha a bankot aztán mégis Tiszáék húzzák be. Okos ellenzéki ember nem növesztgetheti annak a fának az ágait, amelynek árnyékában a mamelukok pihennek; jobb azt csak nyesegetni.«
Pázmándy Dénes elbámult ezen a vad filozófián, s most már ő nézett végig rajtam megbotránkozva:
– Uram! én önt szívem mélyéből sajnálom. Ön még na-nagyon hátra van! Ön még most is politizál. Ez maholnap már csak a vidéki honleányok ártatlan foglalkozása lesz. Elveket emleget! Elveket! Én édes istenem! Mikor volt az, hogy én…!
– De uram…
– S annyival inkább csodálkozom ön fölött… mert olyan kitűnő példa van előtte… Ez a Bakay…
– Ugyan hagyja el. Beszéljünk inkább Tisza Lajosról. Talentumnak tartja?
– Gavallér embernek.
– Én nagyon unom. Sokáig kell rá várnom, míg megérik. Szörnyű lassan válik népszerűtlenné.
– Lassan jár, – hogy tovább érjen.
– Hihetőleg.
– De azért ő mégis nagyszerű ember, mert…
– Tudom, tudom… Ösmerem a menyecske kalandját a »Delejtű«-ből.
– Annál is inkább bosszantó a Pesti Hírlap az a megjegyzése, hogy a királyi biztosság tehetetlen…
– Az még nem volna baj. A tehetetlenség gyógyítható. Ki kell nevezni biztosnak dr. Handlert…
Ezek azon atyai gondok és államférfiúi vezérfonalak, amelyek beszélgetésünket fűszerezték. Míg a Széchenyi térre értünk, Európa minden nevezetessége meg lett beszélve Végh Auréltól kezdve a Lady Dudley gyémánt ékszeréig.
– Nagy kedvelője vagyok a drágaköveknek – mondá Pázmándy – ahol csak szerét ejthetem, mindenütt megnézem. Láttam a bécsi Schatzkammert, a párizsi és londoni múzeumokat, hanem azért azt mondom uram, hogy minden csak bliktri az egyiptomi exkhedive drágakövei előtt…
– Mutatok én annál önnek még különb drágaköveket.
– Hol?
– Itt, Szegeden.
– Talán az alsóvárosi Mátyás korabeli templomban?
– Nem; itt közelebb.
Azzal elvezettem a képviselő urat a Széchenyi sétány délkeleti végébe, ahol le van rakva és biztatólag mosolyog felénk a kormány kilenc millió téglájának első szállítmánya.
– Ezek az igazi drágakövek!
Pázmándy meghökkent: és azt kérdezte »miért?«
– Hm! Mert nagyon sokba kerültek.
Kegyelettel néztük e két téglarakást. A leendő Szegedből egynehány darab! Áldott kövek. Ti most ékesen szólóbbak lettetek Madarász papánál is.
Jó gondolat volt Tisza Kálmántól, kinek palotáját kövekkel és tégladarabokkal dobálták meg Budapesten, hogy most visszaadja a köveket Szegednek.
Ha kormánypárti újságíró volnék, akkor így kanyarítottam volna ki: »Ime, Tisza Kálmán milyen nagyszerű ember, tudván, hogy amiért a múlt hónapban kenyeret adott, mi azért a biblia szerint vissza fogjuk hajigálni kővel, – előre küldi hát a köveket.«
Nem vagyok ugyan kormánypárti újságíró, de hogy Tisza Kálmánon már egyszer az a furcsaság is megtörténjék, hogy ingyen dicséri meg valaki, határozottan kinyilvánítom, hogy ő nagyon előrelátó ember.
