IV. Ferdi és Lajos – Utolsóelőtti cikk –
IV. Ferdi és Lajos
– Utolsóelőtti cikk –
– Utolsóelőtti cikk –
Ha a mennyei gondviselés a Maszák Hugó ballábát és a Tisza Kálmán jobb de nem jobbik lábát venné alapul, hogy arra egy testet alkosson, olyan forma konstrukció kerekednék ki belőle, mint aminő a királyi biztosság.
Az egyik láb (Tisza Lajos) nagyon hosszú, a másik láb (a biztosi tanács), nagyon rövid emiatt a test egészben véve szenved, s a sántikálás elkerülhetetlen.
S különösen akkor, ha a hosszabbik lábon még azonfelül olyan tyúkszem is van, mint aminő – Bakay.
Szándékosan hagytam az igénytelen karikaturát szombat óta bevégzetlen: addig teljesen kiforrták magukat a vélemények.
A közönyösek azt mondják, hogy »kár volt Bakayval ingerkedni, mert még harapósabb lesz«; az ellenségei így szólnak: »vagy jobban kellett volna ütni, vagy sehogy«. Barátjai pedig a következőképp okoskodnak: »mért nem hagyta ön menni a maga útján, hadd járta volna le magát még jobban?«
A királyi biztosság az iránt interpellált meg; hogyhát a városi tanácstagokat meg miért felejtettem ki? Ők azokkal is szeretnének megösmerkedni.
Nem tehetem.
Szluha mindnyájunknak kedvencünk, Rozenberg olyan fogas prókátor, hogy sohasem mutatja a fogát. Pálfy pedig, mint ahogy nemrég kifejezte magát egy értekezleten, nem hederít a skriblerekre.
De különben is a város által választott tanácstagoktól nem lehetett azt várni, hogy ők ragadják magukhoz a vezérszerepet: az ő álláspontjuk passzív, s az ő feladatuk az információ, s nem az ellenzékeskedés; szegedi ember hátul tartsa most azt a kezét, amelyikkel ütni volna kedve.
A »szegedi hármak« ellen nem lehet panasz. Állják a helyüket derekasan. De mert a hírlapíró kötelessége észrevenni a csekélységeket is, amik a szereplő egyéneket jellemzik, meg kell jegyeznem, hogy Szluha magasodik ki legjobban.
Csak az egy Szluha van régi magyar fából faragva. A légkör, melyet a királyi biztosság teremtett, csupán őt magát nem zavarta meg. Az maradt, aki volt. Katona, aki nem mozdul onnan se jobbra se balra, ahová állították. Aki tudja, hogy amikor a »császárt« szolgálja is, a hátán levő borjunak otthon bőg az anyja. Szluha nem hajhász nagy szerepet, és nem is visz nagy szerepet. S éppen ez a legszebb szerep.
Általában igen érdekes anyag az elmélkedésre a szegedieknek, hogy most Szluhát említettem Bakay mellett, – kit csak nemrég fölcseréltek Bakayval.
Szluhától elfordult a népszerűség, mert az országgyűlésen nem játszott szerepet, mert nem volt szemtelen, mert nem szólt hozzá az olyan kérdésekhez, amikhez nem értett, s nem blamírozta magát és a várost, mert nem szaladgált a miniszterek után, nem hajhászta a kegymosolyokat, s nem igyekezett svindlírozással államférfiúnak látszani.
Elfordult tőle a népszerűség, amikor át kellett volna melegednie. Mert úgysem nem látunk ma egyebet, mint hogy éretlen fickók humbugizálnak az országgyűlési padokon… a talmi arany csillog még a Dicsőség kirakatában is.
S a szegedi közvélemény, amikor azt állítja, hogy Szluha Ágoston eldobta magától a tolvajkulcsot, amellyel a hírnév templomába belophatná magát, hanem szerényen meghúzza magát a névtelenek között és tanulmányozza a nagyok nyomdokait, ahelyett, hogy kalapot emelne előtte, elfordul tőle és megválasztja Bakayt.
Ha Szeged olyan politikust akar magának nevelni – aki a szédelgésen kezdi –, akkor jobb nekünk csak megmaradni – a baromfitenyésztésnél. Többet használunk vele az országnak.
Különben bocsánat e kitérésért.
Tovább vitt tollam, mint ameddig akartam.
A közvélemény cikkeim felőli kritikáját volt szándékom megírni »epilógnak«. Említettem, hogy mint vélekedtek azokról Bakay barátjai és ellenfelei, valamint a királyi biztosság.
De mindenesetre legérdekesebb mindenek fölött magának Bakaynak a hozzászólása.
Tegnapelőtt volt szerencsém találkozni Szeged város országos hírű képviselőjével.
– Ütnek, vernek engem! – mondá mágnásos lágysággal, mialatt illatos szivarjával (mely nyilván a Tisza Lajos fiókját vallotta még nemrég otthonnak) a taktust ütötte szavaihoz.
– Remélem, hogy képviselő úr fölül van emelkedve annyira, hogy az ilyen apró dolgok nem zsenírozzák.
– Oh, én mindenesetre fölül vagyok emelkedve.
– Hiszen, én istenem, nekünk is csak írni kell valamiről. Mondjon valami jó újságot.
– Írja meg ön, hogy a szilléri töltésen zsilip lesz!
– Ah, valóban?
– Ezt is nekem köszönheti a város – mondá mellét kifeszítve s széles demokrata kalapját hátra tolva a fején.
– Ah, ne mondja! Tehát ön?
– Igenis, az én művem. Most, ahogy körülvizsgáltuk a töltést Tiszával, azt mondom neki: »Te Lajos, tudod-e mi hiányzik ide?«
– Nem én Ferdi pajtás, ugyan mi? – kíváncsiskodék Lajos.
– Hát ide bizony egy zsilip köll – szóltam én.
– Az, isten ugyse! – mondá ő, s rögtön hívatta Szeghőt, hogy a megszületett gondolatnak testet adjon.
Íme, ez is egy vonás a Bakay fotográfiájához, melyből még azonkívül az a tanulság hogy Ferdi tudománya mellett ilyeténképpen lesz Lajos naggyá.
