V. Búcsúcsók.
V. Búcsúcsók.
A mi örökké szellemes Taschlerunkkal történt, hogy egyszer egy miniszteri tisztviselő azon panaszkodott előtte, hogy az utazási utalványát s különféle napidíjait, bármily lelkiismeretesen számította is föl, csak levonás mellett fizették ki.
– Oh, oh fiatalember, – mondja az öregúr gúnyorosan – ön még túlságosan fiatal ember. Tapasztalatlan… egészen tapasztalatlan.
– Bocsásson meg kérem, de…
– Semmi de. Ha ön azt akarja, hogy az összes számadását helyben hagyják, tegyen ön bele mindég a számlájába valami ostobaságot is a kassza-kontrolór számára, mert annak muszáj törülni.
A zseniális öregúr e mondása korántsem egy fölületes bonmot. Mély filozófia az.
S én ajánlom azt mindazon államférfiak számára, akik nem akarják magukat lejárni: kövessenek el néha napján egy-egy ostobaságot is, amin az ellenzék megbotránkozhassék.
Mert az ellenzéknek olyan szükséges a megbotránkozás, mint a pihenő embernek a testmozgás; az ellenzék emberhússal él, s piros vércsöppeket iszik.
S ezért tartom én furfangos embernek Bakayt, aki gyakran odadob nekünk egy-egy apróbb hibát, hogy azért szidalmazzuk, s azalatt észre se vegyük, mit csinál, s ezért követ rossz politikát Tisza Lajos, ki oly kevés egyes hibát láttat velünk, hogy egész működése ellen vagyunk kénytelenek támadni.
De ha a nyitott szem áthatóan nézi Bakay működését, azt kell látnia, hogy az egy galimathiász. Egy kocsi az, melyet az iparosok indítottak meg, s mely most sebesen gurul a lejtőn. Egy kocsi, amelynek ide-oda lötyög a rúdja. Egy kocsi, amelynek a két első kereke az önzés, a hátulsó két kereke pedig az esetlegesség.
S hogy teljes legyen a kép, ott csörömpöl megoldva a kisafán a kerékkötő lánc.
Nem akarom a múltat bolygatni. Legyen az most pihenő tó, s nyelje el a benne lavírozó Bakayt a köd. Pedig közel suhannak sötét árnyak, itt táncolnak a tollam hegyén, és integetnek negédesen, mintha arra kérnének, hogy támasszam fel őket.
A megtépett erkölcs görcsösen fogja meg kezemet, s azt sziszegi: »vágd«.
A politikai jellem, penészlepetten, színehagyottan lép elő egy szerény zugból: »ne kíméld – mondja – én nem ismerem«.
A népszerűség bekocogtat ablakomon, s azt kiáltja: »én tévedhettem«.
S a méltányosság sötét fátyollal födi el szelíd arcát, mintha súgná: »ne láss meg engem«.
De én azért meglátlak téged szép istenasszony, s méltányos leszek Bakay iránt, s nem ócsárlom tovább, mert Bakay eléggé meg fog bűnhődni hibáiért.
A nagyravágyás, mely a képviselői székig vitte, megássa sírját is. S az egy olyan sír lesz aztán, amin nem zöldül ki a fű sohasem…
S én csak sajnálom ezért Bakayt, szinte rosszul esett, hogy éppen nekem kellett meghúzogatni kissé a vörös haját: amely úgylehet – csupán paróka.
