III. A biztosi tanács és hatásköre
III. A biztosi tanács és hatásköre
A biztosi tanácsot másképp képzeltük. A tanács, melynek ragjai egyenkint derék, sőt felében kiváló férfiak, egészben véve egészségtelen, életnélküli testület.
Semmiféle vér nem kering az összeerőszakolt intézményben, mely eklatánsan válik el két részre: a firtlikre és a polgártagokra.
A firtliké volna a túlnyomó befolyás Tiszánál; de ezek nem használják föl, mert nemes emberek. S a nemes ember csak odáig lép, ameddig joga van, s ameddig nem lesz indiszkrét.
Igaz, hogy ez a firtli-szellem, mely a biztosi tanácsot áthatja, nem talál talajára Szegeden, üldözött szellem az a sajtóban is – de én sok szépet találok benne.
Ha pusztán arról volna szó, hogy az a négy-öt úr itt lakjon a városban, beleszövődve az itteni társadalomba, bizony nagy nyereség lenne. Az ő magaviseletük finomítaná az erkölcsöket, kiforrasztaná a jellemeket, és megteremtené az úgynevezett »gavallér modort«.
Mert olyan a jó erkölcs, mint a kékítő, néhány csöpp kék vér egy egész pohár vizet megszínesít.
Azonban a biztosi tanács magának él, s mintegy kerülni látszik a polgári elemeket.
Mikor egyszer szemrehányásképpen szóba jött ez a tárgy, méltatlankodva mondá az egyik:
– De hát kivel társalkodjunk itt?
Lehet, hogy igaza van. Nem tartozik a dologra. A tény csak az, hogy a biztosi tanács a mondott iránybani befolyását, már az intézmény ideiglenességénél fogva sem tarthatjuk olyannak, amiért érdemes lenne a szót vesztegetni.
A biztosi tanácsot nem szabad kedvezőleg megítélni azért, mert egyénei jobbadán szeretetreméltó emberek: a biztosi tanácsnak a működését kell nézni.
Mégpedig nem azt bírálni, amit tett, sokkal fontosabb az, amit nem tett.
Nem bírt magának se hatalmat, se befolyást teremteni. Sakkfiguráknak csinálta őket a törvényhozás. Azok is maradtak.
Igaz, hogy az egyik »pion«, a másik talán »futó«, a harmadik talán »király« – de Tisza Lajos a játszó.
Pedig hogy rendén legyen a dolog, ezekből a tényezőkből, akik most csak sakkfigurák, szintén ki kellett volna emelkednie egynek – aki a saját figuráival egyrangúan játsszék Tiszával; mert csak akkor lenne az a játék »igazi parthie«.
Ha nincs őrködő ellenjátékos, Tisza Lajos, nem mondom hogy tesz, de tehet a figurákkal »hamis húzást« is.
Komjáthy Bélát illette volna a vezérszerep. Jeles ész, nyílt karakter; országos népszerűség fekszik a háta mögött. Csakhogy hát Komjáthy Béla rest, kivált még nyáron még gondolkozni is. – Aztán ő olyan jó júrista, hogy okvetlenül rossz vezér lenne.
Mert mint hajdan a jó Ghyczy Kálmán, oly pedantériával és addig keresi mindenben az igazságot, hogy ideje jut az ellenfeleinek eltakarni azt előle.
Horváth Gyula a Tisza Kálmán embere: ő tetszeleg magának azzal, hogy hű a sírig. Az ő szerelme örök – egész a kiábrándulásig. Tudna járni a maga lábán, de azt tartja, hogy sokkal komótosabb a másén.
Szemző lassú és merev. Szabályozott, mint amilyennek a Tisza folyónak kellene lennie. – Ő kiválasztott magának egy alakot a »Kaszinóban«, s azt utánozza mindenütt. Ő olyan a politikában, mint Lacassé herceg, aki, mikor meghallotta, hogy félig zárt ajtónál arról tanácskoznak, hogyan veszítsék el, elfutott onnan, hogy illetlenséget ne kövessen el, és hogy kellemetlen dolgokat ne halljon.
Tallián fiatal ember, s ezért szerény, Végh Aurél kezdő, Rónay Béla pedig kezdődő.
Hát Dobó Miklós? Az pap.
Ily körülmények, ily rossz összeválogatás okozta, hogy a biztosi tanácsból csakis ily liliputi intézmény lett, mint aminő.
S ily körülmények magyarázzák meg azt, hogy Bakay Nándor vergődött körülbelül a legnagyobb befolyásra biztosi tanácsban.
Holnap majd elmondom a többit.
