A HÉT TÖRTÉNETE
A HÉT TÖRTÉNETE
(Az aranyos kaftán. – A Tisza szerencséje. – A jour-fixek. – Színház. – Mégegy Dáni-adoma.)
Egy francia képviselő, aki az öreg gazdasszonyának, akinél lakott, dohánytőzsdét akart kieszközölni a kormánynál, akképpen folyamodott, hogy a maga számára meg mágnási rangot kért ugyanabban a kérvényben.
Tudta, hogy a kormány valószínűleg meg fogja tagadni a mágnási rangot, de hogy a visszautasításért kárpótolja, bizonyosan megadja a trafikengedélyt.
Ezt a politikát látom én Szegeden. Sok dolgot kell kérnünk, hogy aztán valamit mégis kapjunk.
Azonban ez egyszer lefőzött a kormány; megadta a trafik engedélyt is, a mágnási rangot is. Megvan az új egyetem.
Most már nagy város lenne Szegedből, de félni lehet, hogy úgy járunk, mint a Jókai bojárja, akinek annyi volt a pénze, hogy abszolute nem tudott vele mit csinálni. Fogta hát magát, kifúratott egy úritököt s teletöltötte fényes körmöci aranyakkal a szultán számára.
A szultán aztán küldött egy fényes kaftánt a parasztikus bojár számára.
S ez a kaftán lett a megölő betűje. Mert az arany- és skófiummal kivert kaftánhoz nem vehette a hét váltó forintos bagaria csizmát, bocskort; sárga szattyán sarkantyús csizmát kellett varratnia, kócsagtollas kalpagot aranyos boglárral, s ebben a fényes ancúgban nem ülhetett aztán a fakó szekérre, hintót kellett hozatnia Kolozsvárról, a hintóba nemes fajlovakat venni, s a díszes fogathoz sehogy sem passzolt aztán az ősi vályogház, rondellás kastélyt építtetett a helyére. Abba a kastélyba aztán bele nem rakhatta az ócska fenyőfa bútorzatot, pompásat, újat volt kénytelen hozatni Párizsból és így tovább… míg végre tönkre jutott.
Így ölte meg a bojárt az aranyos kaftán.
S így keserülheti meg Szeged az egyetemet, amelyhez sok minden kell.
*
Beszéljünk csupa adomákban?
Történt, vagy pedig történhetett, hogy egy nagy úr, ki nagy háztartást vitt, s sok fényes lakomát adott, mégis takarékos volt odahaza, s hetenkint átnézte még a konyhai számadásokat is, s tudomást vett minden a házatáján megesett kalamitásról.
A benyújtott heti jelentésben rendesen így hangzott egy passzus:
»Tíz udvari kappan kimúlt.«
A nagy úr egyszer megsokallta a mindig növekedő számot, ezt jegyezte utána ceruzával.
»Hány palack udvari bor kísérte a halottakat?«
Tisza Lajoson az a dicsőség esett meg, hogy díszkorcsolyásznak választatott meg… ő, a rekonstruktor! Mily sottise!
Továbbá megválasztatott dísz-kaszinó-tagnak…
Ez a Tisza Lajos hete volt. Hiába, minden ember följut egyszer arra a magaslatra, ahonnan már nincs semmi följebb.
S amint bejelenték e nagy megtiszteltetést, a nagy úr így szólt, vagy pediglen így szólhatott volna:
– Az én kimúlt kappanjaim nagyon szépen kukorékolnak.
*
Szeged gyászol az idén. A karácsony után mindjárt itt a farsang, de hiába kopogtat ez egyszer a szegediek ajtaján.
Összes mulatságaik a Hétválasztói jour-fixekre szorítkoznak.
Ezek pótolják most a politikai klubot, a soiréekat, a bálakat.
Az öregek beszélgetnek, adomáznak, a két nembeli fiatalság pedig megelégszik azzal az örömmel, hogy egymás mellett ülhet.
Valaki jellemzően »mozdulatlan bálok«-nak nevezte el ez összejöveteleket.
Sír a Páczi vonója. Hol víg, hol keserű, s mintha refrén lenne, egyre visszakerül a legkedveltett nóta: »Kétszer nyílik az akácfa levele.«
Egy vadmérnök, ki az asztal végén ül, búsan bólingat a nóta értelmének.
»Bizony kétszer nyílik… – dörmögi magában – …még egyszer bejöhet a víz.«
Minden, de minden a katasztrófát, a rekonstrukciót juttatja eszünkbe: a fájdalom s remény örök forrása lett az. Beleszövődik minden gondolatba.
Egy szép leány édesen mosolyog vizavíjára, s két bűbájos gödröcske képződik csattanó piros arcán.
– Vigyázzon kisasszony! Mert ha meglátja ezeket a gödröcskéket a folyammérnökség… rögtön kitöltik.
*
De nini, tévedek ha minden mulatságot a jour-fixekbe vonok egy kalap alá.
Hát a színház?
Bizony az is mutatja az árvizes várost. Többnyire idegen arcok mindenfelé… nincs az a zsivaj, élénkség, ami máskor.
Hol a tavalyi zajos karzat-publikum? A barakkokban. Hát a földszint? hát a páholyok?
Ezekre is elmondhatni, amit X. Károly mondott elzüllött udvarára:
»Sok olyakat látok, akik nincsenek itt.«
S ezért szomorú mulatság az idén a színház – mert az üres padokban mindig azokat látja az ember, akik ott nincsenek.
*
Mint ahogy esemény a magyar irodalomban a Toldi szerelmének megjelenése, épp olyan nagy esemény itt egy-egy olyan fontos szellemi termék születése, mint aminő egy új Dáni adoma.
Meg kell hát emlékeznem a legújabb Dáni adomáról – bár igen sajnálom, hogy Kákay Aranyos terrénumára kell lépnem, mert ő utána, ki olyan jóízűen tudja azokat előadni, az én adomám nagyon halavány és gyarló lesz.
E héten egy kopottas külsejű kabátos ember állít be a főispánhoz, s mély alázattal meghajtván magát így szól:
– Kegyelmes uram! mély tisztelettel esedezem, kegyeskedjék számomra valami csekély hivatalt kieszközölni, mert excellenciádnak…
– Gyermekem! – vág bele a főispán, – te úgy látszik, a királyi biztost keresed.
A kérelmező azonban a közbevágás dacára is zavartalanul folytatja:
– …mert excellenciádnak mint tudom, korlátlan befolyása van a közgyűlésre.
– Ühüm! – mond megnyugodva – látom, mégis engem keresel.
