A FEKETEKÁVÉ MELLŐL • – Nyájas diskurzus Lévayval –
A FEKETEKÁVÉ MELLŐL •
– Nyájas diskurzus Lévayval –
– Nyájas diskurzus Lévayval –
A »Szeg. Napló egy barátja« aláírással nyílt levelezőlapon azt kérdezi tőlem valaki: igaz-e az a – Lexikon-história, melyet a Hiradó említett.
Hát az bizony egészen igaz. E. L. úr csakugyan benne lesz a Lexikonban. És én azt hiszem, hogy ezen nincs is mit restellnie, mert nem tolakodott oda, s mert írt egy olyan fontos dologról, a szocializmusról olyan szakavatottan, hogy az ország határozottan legelőkelőbb folyóirata a »Budapesti Szemle« is bevette munkásai közé, akik a nemzet jelesebbjei. Kék Hyacintus Lévay Ferenc uramnak persze, aki a kutybagosi közlönyök Tárogatóiban, Hírharangjaiban, tárcafüzéreiben, a Burgerné kalendáriumában, egyes főispáni ebédeken, az alsó-, felső- és móravárosi disznótorokon, lakadalmakon, keresztelőkben szokta elméje szüleményeit potyogtatni, azon boldog tévedésben él, hogy a betű betű, azaz tout egal… Amit ő ír és amit Csengery ír, annak egyforma sorsa van, kiszedik a szedők, aztán megvan nyomtatásban. Hát ők egyforma nagy emberek!
Hanem hát kedves Kék Hiacynt úr, az nem úgy megy a világon! Képzeljen önmagának egy léniát; ami ezen a lénián fölül van, az az irodalom, ami azon a lénián alul van, az az irodalmi szemét.
Én nem szeretek senkinek kellemetlen dolgot mondani! Tehát nem is mondom meg önnek – de ha ön gondolkozni akar, akkor bizonyosan ki fogja találni, hogy a lénia fölött vagy alatt áll-e ön.
Nos ön tehát a lénia alatt áll, ugye?
Amint azt szépen beismeri, fecsegjünk tovább.
Értem önt. Ön mint laikus is lehet az irodalomnak jó barátja, aki maga is az írók eszméi nyomán firkálgat hébe-hóba vidéki újságlapokba.
Ez szép öntől. Mert semmit sem szabad ledehonesztálni. S mert higgye meg, az irodalom egy bűbájos istenasszony. Közelében, az ő szalonjaiban csak a közvetlen barátai foroghatnak. A választottak a boldogok, akikre rámosolyog, akiknek fényt kölcsönöz közelléte.
De hát mit csinálna ez a szép asszony, ha csak azok a barátai volnának meg?
Hogy teljes legyen az udvara, ahhoz az is szükséges, hogy legyenek szolgái, inasai, törpéi, sőt még ugató kutyái is az udvaron.
Az ön működése létjogát tagadni tehát éppen nem lehet jogom, nekem csak az ellen lehet kifogásom, hogy miért vetkőzik ön ki igénytelen egyéniségéből, s mindenáron szerepet akar cserélni.
Az nem megy, uram!
Mert arra már van eset a magyar anekdótákban, hogy a fösvény háziúr kiment a kutya helyett éjjelenkint ugatni, de arra még nincs eset, hogy a kutya felöltözött volna úrnak, s bement volna az úri kompániába pikettírozni.
Tud ön erre esetet?
No, ugye nem tud? Lássa, ne avatkozzák hát irodalmi dolgokba. Nagy káosz az önnek, amiben bajos lesz eligazodnia.
A lexikon fogalmát is félreértette. Ön azon hitben van, hogy a lexikon a Clio könyvtára számára íratik. A lexikon pedig, lássa, nem egyéb, mint a publikum kalauza bizonyos dolgokra és személyekre nézve.
Mert lássa a »bab« meg az »áspiskígyó« sem olyan dolgok, mik valamely nagy irodalmi vagy haditetteket vittek volna végbe, de azért a Magyar Lexikonban mégis benne vannak.
Ön a történelemmel, az irodalomtörténettel és az anthológiákkal keverte össze a Lexikont, s innen származott dühe E. L. ellen.
Ha önnek is úgy tetszik, időzzünk e pontnál kissé.
Távol van tőlem az az intenció, hogy én a »Magyar Lexikonba« való bejuthatást semmibe se vegyem. Igenis van annak jelentősége, s kell bizonyos határoknak lenni, amik a szerkesztőt kötelezik a föl – vagy föl nem vételre.
Csak olyan emberek juthatnak be a Lexikonba, akik a közügyek terén való munkálkodásukban oly nyomokat hagytak, melyekkel a nemzet közönsége vagy már foglalkozik, vagy még foglalkozhat. E foglalkozáshoz mintegy magyarázatul szükséges az illetők életrajza.
Hogy valaki azért, mert szerkesztő, még sem nem író, sem nem nagy ember, azt én igen jól tudom. Mert hiszen szerkesztő mindenki lehet, akinek kedve tartja, s pénze vagy közönsége van hozzá.
De nem is a szerkesztőség révén jut E. L. a magyar Lexikonba.
Miért jut hát be? Ön véletlenül a történelem tanára is, hát bizonyosan ösmeri a tanítványai lecke fölmondásaiból XIV. Lajost. Hát ez a XIV. Lajos (benne lesz a Lexikonban ő is) azt mondta, hogy »aki egyszer valami szellemdús dolgot mond, az már előttem figyelemre méltó ember«.
No, előttem is. E. úr, igaz még eddig csak egy jelentékenyebb jó dolgot írt, de az az egy dolog is kell, hogy megszerezze számára a kritika figyelmét és buzdítását, még annak dacára is, hogy nem arisztokratikus bölcsőben ringatták, hanem idegen népfajból lett magyarrá – amit ön szörnyen zokon vesz neki. (Ej-ej, tanár úr! ön talán nemzetiségi!)
Lehet azonban, hogy ön nem is egészen tudta azt, mit beszél és talán csak a mód ellen van kifogása, mellyel E. úr a Lexikonba bejutni látszik.
Vagyis amint ön kívánja láttatni.
E. úrnak evégből nem volt szüksége az én protekciómra.
Többnyire ott áll a füzetek homlokzatán a következő fölszólítás: Számos hazai író szíves volt fölhívásunk folytán életrajzi adatait megküldeni, minthogy azonban ezek jobbára az A és B betűkbe tartoztak, fölkérjük azon írókat, kik neveikkel csak ezen betűk után következnek, hogy életrajzi adataikat a szerkesztőséggel közölni szíveskedjenek.
Én tehát fölküldtem az E. L. úr életrajzát. Mégpedig az E. úr tudtával, és Somogyi úr egy külön hozzám intézett fölhívására.
Hogy önnek ez fáj Kék Hyacynt úr, azt én igen sajnálom, és éppenséggel nem irigylem érte.
*
Vigasztalódjék és gyújtson Ön rá egy cigarettre, mielőtt ezt a kellemetes tárgyat abbahagyjuk.
Bigot de Précomeneu gróffal (ő is benne van a Lexikonban) az történt egyszer, hogy a császárné brokátszoknyáját véletlenségből leöntötte tintával.
– Uram – mondá Jozefine, – ön engem befeketített.
– Felség! Félek magamat feketítettem be.
Kedves jó Hyacint úr! Nagyon sajnálom, hogy én nem mondhatom azt e társalgás közben, amit Jozefine mondott.
Sajnálom, hogy ön pedig ellenben elmondhatja azt, amit Bigot de Précomeneu mondott.
A jó Bigot de Précomeneu akivel ön, hogy ezt megkérdezhesse tőle, sohase lesz együtt. Még a Lexikonban sem.
*
Én önt tisztelem, uram. Hanem legyen egy kissé udvariasabb, és a szivarja hamuját ne verje rá a mások kabátjára. (Ej-ej, tanár úr, ön nagyon járatlan az illemtanban.)
Ha ön hiú, ne a mások kisebbítésével igyekezzék nagyobbodni, pláne természetellenes módon.
Mert a Beöthy Laci pékjén megesett az, hogy míg ő egyre nőtt hasban, addig a kiflik mindig kisebbedtek.
Hanem mikor aztán a pék soványodni kezdett, azért a kiflik mégsem nagyobbodtak.
Maradjon ön meg kiflinek – és ne engedje magát mindenféle lébe mártogatni, mert a kifli csak a tejbe jó.
*
És még egyet! Ön végül még azon lehetőséget is fölhozza, hogy mire az M betűre kerül a sor, addigra majd az én nevemet is beküldi E. úr.
Nem szeretek feszelegni, kedves Hyacint úr, sohasem tapasztalta rajtam, hanem mivel ön olyan nagyon kíváncsi, hát önnek megsúgom, hogy biz az valószínű, miszerint csekély személyiségem is meg lesz említve a »Magyar Lexikon«-ban, mégpedig, ne búsuljon – akkor is, ha azt senki sem küldi föl.
Meg lesz pedig említve azért, mert benne van az már a két legutóbb megjelent Anthológiában is (ej – ej, tanár úr, ön nagyon járatlan az irodalomban), melyet a Magyar Lexikonnak alapforrásul kell használnia.
Különben bocsánat, hogy olyan hosszú ideig fárasztottam. Ön ideges uram. Félek, unatkozott kissé.
