DIVATKÉPEK
DIVATKÉPEK
Ha már gróf Andrássy Gyula is korcsolyázni tanul nemcsak bonton lesz a korcsolyázás, hanem még diplomáciai jártasság lehet belőle. Ez azon ok, amiért nem merek a korcsolyázókba belekötni. Ha megharsan holnap a zene a romok között, ahol a jégpályát megnyitják, csak hadd csattogjon a léha, dévaj quadrille… úgysem hallik az át a város másik részébe, hol a vészbizottság aggódva figyeli Isten haragját, folyamok növekedését…
Az ostromlott Párizs is mulatott, Pompejiben is a citera pengett, mikor a láva közelgett.
No, de a történelem nem kompilátora önmagának!
Csak táncoljatok hát bátran, pici lábak,…a jég erős, nem horpad be; ti pedig gyöngék vagytok és anélkül is el fogtok esni.
*
Bizony csak szép az a nőegyleti élet. Az »asszony vicispányok« és táblabírák. A közügyek – szoknyában.
Jó Széchenyi István, ha most föltámadnál, hogy mondanád: »De már ennyit én magam se akartam.«
De nem is erről van szó. Azt akarom elbeszélni, hogy a tegnapi jour-fix után kissé fájós fejjel mentem haza. A jelen volt szép nők és a jelen volt nagy füst egészen elkábíták fejemet.
»Toldi szerelme« sem vonzott, immel-ámmal olvastam, amint Piroskát sírjában fölkeresi, s elaludtam.
Arany szép könyve tovább szövődék álmaimban… de végzetesen reám nézve.
Piroska, aminőnek én képzeltem, egyszerre megelevenedik s miután már Tar Lőrincet úgyis agyonütötte Toldi Miklós, az én feleségem lett.
Fájdalom azonban, nem a mézeshetek epochája virradt rám, hanem körülbelül úgy a házasság utáni hat évre álmodtam bele magamat.
A kor azonban a mai volt, nem láttam mellettem a Balassákat, Nagy Lajos udvarát, a Drugetheket, a Drágffyakat, hanem itt laktam Szegeden valahol az Alsóvároson tisztes polgári minőségben, Spercs úrnak híttak és éppen az »Oroszlán«-ból mentem haza, hol öt krajcár árú snapszot hörpintettem be apetitóriumnak.
Még kedvem lett volna egy pohárkára, de nem volt pénzem, mert mint jóravaló férj, összes havi jövedelmemet Piroskának szoktam átadni.
Kimostam tehát a szájamat, nehogy észrevegye mikor megcsókolom a feleségem, s vidám kedéllyel siettem haza.
Siettem mondom, mert már rég elharangozták a delet s nem akartam, hogy kedves Piroskámnak bosszúságot okozzak, amiért az étel tönkre megy.
Amint a »Hungária« szálloda mellett elmegyek, egy régen látott nagybátyámmal találkozom.
– Hollá! Hogy van? Hogy vetődött Szegedre?
Lett öröm. Összeölelkeztünk. Ezer meg ezer kérdés merült föl.
– Jöjjön, bátyám, ebédeljen nálam! Legalább megismeri a feleségemet.
– Micsoda? Te házasember vagy? Kit vettél el.
– Rozgonyi Piroskát.
– De már azt megnézem, ha addig élek is –, inkább lekésem a déli vonatról.
Karonfogva értünk házunkig, hol csengetésemre Teca szolgáló nyitotta ki az előszoba ajtaját.
A büszkeség dagasztotta szívemet, hogy a rokon mennyire el lesz bájolva családi köröm által, s milyen lelkesedetten beszéli el odahaza az összes atyafiságnak Piroskám szépségét és szeretetreméltóságát.
Azonban a szobákban valóságos fölfordult világ volt, a székek feldöntve, a porcelán tányérok, vázák összetörve, a legszebb két tajtékpipám pedig öt éves kislányom és négy éves kisfiam kezeiben, kik szörnyű csetepatét folytattak egymás közt, amiért a Miklóska a kis Piroskától ellopta a fekete karaj kenyeret, amit a Teca adott neki.
– Micsoda dolog ez? Hol van a feleségem? – kérdém dühösen a cselédtől. – Miért nem csinál rendet a gyerekek között?
– A teensasszony elment reggel a bosnyák gyűlésbe.
– Azóta nem volt itthon?
– De bizony hazajött, hogy a speizból kiadja a főzni valót, de a speizkulcsot ottfelejtette a gyűlésen.
– Hát aztán?
– Elmentem érte… de bizony sok ideig kellett keresni, s amíg visszajöttem háromnegyed tizenkettőre lett, a teensasszony be nem várhatott kénytelen volt elmenni a levesosztó intézetbe.
Nagybátyám furcsa szemekkel bámult rám, én pedig szégyellve sütöttem le a magaméit.
– De csak főzött valami ebédet, – mi?
Teca nagy vörös kezét a csípőjére tette s kihívólag mondá:
– Mi a veszett istennyilából? A teensasszony bizonyosan elfelejtette, hogy az összes készletben levő élelmiszereket magával vitte a betegápoló intézetbe, amelynek védnöke.
– No, szépen vagyunk – dörmögém, s zavartan néztem szegény Miska bátyámra, ki még nagyobb zavarban volt nálamnál is…
– Öcsém, itt úgy látom nincs egyéb hátra – dadogá – minthogy menjünk vissza az ebédlőbe.
– Igen bátyám – hebegém – de én nem szoktam korcsmába járni…
– Szokás ide, szokás oda, szükség törvényt bont édes öcsém.
– Azám, de…
– Miféle de…?
– Nem szoktam pénzt hordani magamnál. Piroskánál van a kassza.
– Vagy úgy! Az meg éppen nem baj. Gyere csak bátran. – Délután majd teszem tiszteletemet ismeretlen húgomnál.
Most azonban a gyerekek állottak elő: »Papa mi nagyon éhesek vagyunk. Veled megyünk. Vígy el bennünket is a vendéglőbe.«
Felöltöztettük őket. Miska bátyám a fiút vezette, én pedig a kis Piroskát. Dideregve poroszkáltak mellettünk.
A folyosóról visszafordultam, s megparancsoltam a Tecának, ha az asszony megjön, mondja meg neki, hogy kedves vendégünk van, aki délután tiszteletét fogja tenni, este pedig nálunk lesz vacsorán: tegyenek ki magukért. Pulykapecsenye okvetlenül legyen, mert öreg bátyámnak az a kedvenc étele.
Ebéd után átesve a feketekávén is, bátyámmal, ki már úgyis lemaradt a vasútról, az éji vonat indultáig, ismét hazafelé ballagtunk. Mondhatom bosszús voltam Piroskára, s mindenféle kemény kifejezéseken törtem fejemet, amikkel megszólítani fogom, de mire haza értünk mind túlságosan keménynek találtam.
– Itthon van az asszony? – kérdém mohón Tecától.
– Egy pillanatra itthon volt toalettet változtatni. Elment a tollút fosztó egylet közgyűlésére, hol nagy pártvillongások vannak. Ma készülnek beválasztani dísztagnak a burkus császárt.
– A burkus császárt! – mondám szelidülten. – Az egészen más. De estére csak itthon lesz.
– Kicsoda? A burkus császár? – kérdé naivul a Teca, ki szinte tagja már minden egyletnek.
– Nem a császár, hanem a feleségem.
– A teensasszony? Igenis itthon lesz kérem, de azt üzente…(s itt Teca a fülemhez hajolt) hogy a vacsorából semmi sem lehet ma, sőt a teens úr is nézzen be valamelyik jó barátjához estére, mert este nálunk lesz a katlan egylet zártülése, s havi jelentéseket kell fölolvasnia.
– Kedves bátyám – mondám –, fájdalommal le kell mondanom azon reményről, hogy kedves nőmet önnek bemutathassam. Hanem ha netalán megelégednék arcképével…
– A világért sem öcsém… Ha a képét elviszem, akkor neked éppen semmid sem marad belőle.
– Igaza van, – szóltam csüggedten s újra a vendéglőbe mentünk. Ott aztán keservesen eltelt a délután és az éj egy része, mígnem kikésértem ! öreg bátyámat az indóházhoz.
Éjfél felé kerültem haza. Nőm hálószobája be volt zárva belülről. Minthogy nem egymásba nyílnak szobáink, mindig be szokta zárni.
Gyöngéden kopogtattam.
– Ki az? – kérdé fölriadva.
– Én vagyok.
– Te vagy édesem? Hagyj kérlek aludni, holnap korán kell fölkelnem… Korcsolya egyleti gyűlésünk van.
Nagyot sóhajtottam;
– Pedig már egyszer találkozni szeretnék veled.
– Tán bizony alá akarsz írni valamelyik ívemre… szólott édes, elmosódó hangon, hanem az ajtót nem nyitotta ki.
Én pedig nagyot ütöttem dühömben a kilincsre, vagyis az ágyam mellett álló éjjeli szekrényre, ahonnan csörömpölve hullt szanaszét a gyertya, gyertyatartó és a »Toldi szerelme«, ahonnan ezt a modern házaséleti álmot beteg fantáziám felszítta tegnap este.
1879
