A FŐVÁROSBÓL
A FŐVÁROSBÓL
(A «Kaszinó» szó mint varázsige. A núbiaiak az állatkertben. Zichy idők. Éljen a haza. Sir John Asbóth szerencséje.)
Miután az én tisztelt barátommal, S. királyi biztosi tisztviselővel utaztam Szegedről Budapestig, nemigen lehetett alkalmam unatkozni a kupéban. Vígak voltunk, s midőn fáradtan eltörődve állt meg velünk a vonat a budapesti indóházban, S. szellemesen jegyzé meg:
– A mai délutánt falun töltöttük.
Az igaz is; mert többnyire falvak mellett vitt a gőzló.
Miután ősidőktől kezdve mindenféle nemzetségem a Tigrisbe szokott szállani, nekem is az volt az első célom. Útitársam udvariasan fölajánlotta a maga kocsiját, mellyel a Kaszinó épületében lakó Wenckheim miniszter szállására sietett, hogy annak hogylétét Tisza Lajosnak megsürgönyözhesse.
Habarék-párti érzületem fölháborodott eleinte, hogy királyi biztossági költségen utazzak a Tigrisbe, – de hát megrögzött természetem, a takarékosság, fölülkerekedett a politikai morálon.
Beültem; hanem utól is ért a bűnhődés emiatt.
S. megállíttatta kocsiját a Tigris mellett, poggyászomat leadatta a kocsihoz ugráló Tigris-beli cselédségnek, azután harsányan kiáltá:
– A Nemzeti Kaszinóba!!
Ez a kiáltása megölt, kifosztott! Bárcsak sohase utaztam volna királyi biztossági költségen!
Egy nagy pazarul bútorozott szalont nyitottak az első emeleten, – ami nagyon természetes is, mert útitársam a «Kaszinóba» hajtatott. Mikor visszatértem, nyolc gyertya égett a szalonban, mert útitársam a Kaszinóba hajtatott. Szobalányok, pincérek örökké nyitva tartották a markukat, mert útitársam a Kaszinóba hajtatott.
Vasárnap délután megnéztük Szanával a núbiaiakat az Állatkertben. Ügyes gyerekek. Hát még a két rézbőrű hercegnő villogó fekete szemekkel, s apró fürtökbe szedett selyemcérna hajjal! Milyen jól áll nekik kifúrt orrukban a rézkarika!
Aztán legalábbis olyan kacérok, mint a mi vászoncselédeink. Amint ott ültek a teve hátán ringó palankinokban, nem egy kokett pillantást lövelltek jobbra-balra. A körsétánál, amikor impresszáriójuk bemutogatja, leginkább mi szép fehér hölgyeinket és azok csecsebecséit bámulták meg.
Az állatkertben mintegy 10 holdnyi tér van körülkerítve számukra, s e tíz holdon az egész núbiai élet híven van visszatükrözve. Az egyik szögletben ott áll a díszsátor, mellette nem messze a gazdasági sátor különböző núbiai szerszámokkal. Vannak ott tigrisbőrök, strucctojások, lándzsák, pajzsok, csodálatos alakú edények, kobakok, amikben a kancatejet tartják, övek rikító színű cafrangokkal, hadi eszközök, teveszerszámok és a háztartáshoz szükséges cikkek.
A tér közepén egy mélabús arcú öreg férfiú ül a földön egy vadbőrön, s lantot penget reggeltől estig szünetlenül. A férfiak elvégzik lovaglásukat (teve hátán), mely körben történik, s mely fantasztikus, daliás színben tűnteti föl őket, amint félmeztelenül, lengő hajjal, szédítő magasban ülnek. Meztelen jobb karjukon egy karperec van, mely mögé tőr van szúrva piros bőr hüvelyben, a másik karjukon pedig egy módos pirinyó üvegcse van a karperechez erősítve: ebben tartják a mérget, melybe a tőr hegyét bemártják.
Mondják, hogy az egyik hercegnő európai öltözetben néha-néha kimegy az állatkertből s belevegyül a nagyvárosi vendéglők publikumába, hol igen szívesen veszi, ha fehér emberek szépet mondanak neki – habár nem érti is.
Én istenem, a szerelem – ha hirtelen ébredő is – nagyon leleményes, s van egy nemzetközi nyelve, mellyel mindent ki bír fejezni!
A »saison morte« nagyon meglátszik Budapesten: a nevezetességek közül csakis az írók egy része időzik ott: a fiatal óriások, kik az »írói kör«-nek nevezett oduban gyártják az országos skandalumokat, megbeszélik a napi eseményeket és pikantériákat, vagy pedig vidám adomákban morzsolják a leeresztett függönyök mögött a hosszú és forró délutánokat.
A »saison morte« azonban mégse olyan holt, hogy elevenebb ne volna mint máskor.
Valóságos Zichy-időket élünk!
Alighogy letűnt a horizontról Zichy Jenő – mindjárt elő-következik Zichy Viktor, hogy amit a vámon nyert a família, azt a réven nyomban elveszítette.
Zichy Jenő túlzásait jóízűen nevetik a komolyabb körök. Ürményi Miksa ügyesen tréfálta meg, midőn vendége volt Székesfehérvárott. A gróf két dologra volt büszke a kiállítás idején, a konyhájára és a kiállításra.
Ürményi Miksát végigvezette hát a kiállításon, s szokott enthuziazmusával és hűhóval mutogatta:
– Ezek itt porcelán edények Szegedről. Csinálja Ivánkovics Károly – hadará sztereotíp hanglejtéssel. – Igen jutányos edények. Igen szépek uraim. Nézzék meg önök a képeket rajtok. Íme a Deák Ferenc álma. De menjünk tovább. Éljen a haza!
A következő tárgyaknál ismét megállapodik.
– Ez itt a posztóipar. Hazai posztó! Olyan mint a bőr: Vízhatlan posztó uraim. Érdemes megnézni. Menjünk tovább! Éljen a haza!
És aztán végigvezette a vendégeit az egész kiállításon mint cicerone, harsogó hangon eldeklamálva az egyes tárgyak jótulajdonságait. Kitűnő cipők! Pompás nyergek! Fölséges ágytakarók! Éljen a haza! Ürményi Miksa pedig mosolygott mindenkor: de az ebédnél, szellemes ember létére, meg nem állhatta, hogy mindezekért ne csináljon a gróffal egy kis tréfát.
– Ez a kappan – mondá – nem jó, mert már öreg. Azonfelül pedig nagyon ki van sülve. Valami sajátságos rossz íze van. Téged ugyan rosszul táplál a szakácsnéd, Ttyű, de kemény! Éljen a haza!
– Hát akkor kóstold meg az »epigrammot kagylóban« – mondja Jenő gróf bosszankodva.
– Aha! az tehát valami irodalmi eledel! Olyan a szaga mint a bagaria bőré. Impertinens kinézés! Borzasztó íz! Hamar egy pohár bort, hadd öblítsem. Éljen a haza!
A vendégek mosolyogtak, Jenő gróf elértette a vágást s attól a naptól kezdve abbahagyta a sablonszerű »Éljen a haza!« fölkiáltást, melyet köszönés formának, egyszóval mindennek annyiszor hangoztatott, mint ahányszor Szegeden a »koty« szót szokták, mely körülbelül szinte mindenre applikálható.
Sokkal nagyobb port vert föl azonban a Zichy Viktor féle ügy, mert az kiállítása a skandalumoknak.
A jó John Asbóth tehát ismét nevezetes ember lett. Még peckesebben lépdel mint azelőtt. Arisztokratikus arcáról az önérzet ragyog le, s monokliját ismét azon fontoskodással törülgeti, mint amikor még a »Magyar politiká«-ról írt kedvező bírálatokat olvasgatta rajta.
Persze azóta sok víz folyt le a Dunán, s az »álmok álmodója« hiába álmodik hírről és dicsőségről. Írt egy pár jó dolgot azóta, de a hír észrevétlenül ment el mellettök.
Milyen a végzet!
Csupán egyetlen kemény mondatot kellett kicseppentenie tollából, s íme nyomban előlépett, mint az Aladin csodagyűrűjének megnyomására a fényes szellem, a hírnév, s Sir John Asbóthot szárnyaira vette.
Majd meglátjuk milyen magasra fog röpülni!
Amilyen alacsonyra Zichy Viktor esik. S ezzel megelégedhet.
Szegény Zichy Viktor! Mikor a »Magyarország« cikkéről értesült, dühösen szaladt föl a Kaszinóba szekundánsokat keresni.
– Te Viki! – mondja egy öreg roué –, minek tenéked eztet az ügyet szekundánsokkal csinálni – azzal az Asbóth-tal?
– De hát mit csináljak vele?
– Hozásd el neki Kolozsvárról K. Páp Miklóst.
