WENCKHEIM BÉLA B.
WENCKHEIM BÉLA B.
A magyar nemzet a politikai pártoskodás nemzete. Azon terméktelen harcok elfoglalnak mindent, mint a láva hömpölygő tüze, mely alatt elhal ami él, ami szerves.
A szemközt álló pártok szenvedélye nem kímél senkit és semmit; és míg minden párt saját pártbelijének hibáját is erénynek tünteti föl, ellenben az ellenpárt erénye is hiba lesz előtte.
Ez a dicséret lesüllyed az udvari poéta iskolaszagú eulogiumának becsére, a szitok nem nyom többet a színházi álpátosznál. Csupa komédia!
Csak néha, midőn az álnagyságok közé lép lefelé fordított fáklyájával a halál angyala, ki karján vezetve egy agyoncsókolt, sápadt óriást, parancsolólag int holdfényű szárnyaival; olykor leborulnak a hatalmas intésre a magukat óriásoknak képzelt törpék, s néma, búbánatos hódolattal térdet hajtanak a valódi nagyság, az átszellemült lény előtt.
Ily búbánatos hódolata az egész nemzetnek kísérte sírjukba Deák Ferencet és Eötvös Józsefet.
Wenckheim Bélának halála hírére, ha nem is oly hódolat, de hasonló búbánat fogta el a nemzet keblét.
Wenckheim nem volt nagy államférfiú, ha őt a Deákok és Eötvösök mértékével mérjük. Nem fog soha az ő neve után korszak elneveztetni a magyar történelemben. De amíg a magyar nemzet magyar marad, amíg az a valódi lovagiasságot, az igazi “gentleman”-t, amilyen csak Angliában és Magyarországban terem, szereti és becsüli, addig Wenckheim alakja és szelleme emlékében élni fog.
Wenckheimot tisztelte és szerette minden párt. Már ezen körülmény is annak bizonysága, hogy nem volt nagy politikus. Hol van a történelemben az a nagy államférfiú, ki hazájának és nemzetének sorsát új pályára terelte, s ne lett volna gyűlölve? Hol a nagy, korát eszméivel századokkal megelőző ember, kit kortársai meg nem köveztek, föl nem feszítettek, meg nem égettek vagy meg nem gyilkoltak? Az új elv hirdetői gyűlölve múltak ki, s csak haláluk után övezte homlokukat a halhatatlanság dicsfényével a haladó emberiség.
Akit minden ember szeret, abban csak az általánosan az emberek előtt kedves tulajdonságok vannak fényesen összegezve, de nem áll oly magasan fölöttük, hogy rosszul esnék arcához föltekinteni, hogy lehetetlen legyen hozzá fölemelkedni.
Szerették a lovagias báróban a magyar úr mintaképét, tisztelték a Zichy Viktorok és Várady Gáborok korában már ritkasággá vált, minden gyanú fölött álló becsületességet és jellemtisztaságot.
Fényes volt, de színtelen is mint a gyémánt.
A Deák-párttal került kormányra. A fuzionált minisztériumnak eleinte elnöke, később a királyi udvaron székelő minisztere volt, egész haláláig. S amint beleillett ezen minisztériumok keretébe, csakúgy ülhetett volna egy Sennyei-Apponyi vagy Simonyi-Szilágyi kabinetben. De sőt a perszonalizmus törvényesítése után bátran állhatott volna egy szélsőbali minisztérium élén is. Mert monarchista volt szívből, amíg a monarchia a magyar érdekeknek szolgált. Azonban monarchisztikus érzelmei fölé helyezte a magyar nemzet és haza szeretetét. Arisztokrata volt szokásaiban és születésénél fogva, de demokrata nevelésére, világnézete és európai műveltségénél fogva.
Ily gondolkodással, ily jellemmel és ily névvel kormányozhatott ő Magyarországon minden törvényes kormányforma alatt.
Ezt tudta minden párt. Ezért szerette őt minden párt. És ezért számított vele, mint tényezővel, minden párt.
És ezen okoknál fogva nagy csapás és veszteség a magyar nemzetre nézve, midőn ő nincs többé.
Szem szem után foszlik azon láncból, mely összeköté a nemzet jelenét a szabadságharc és az azt megelőzött nagy korszakkal. És hiába keressük azokat, kik betölteni hivatvák a szakított űrt.
Vagy annyi csalódások után hihetünk azon fogadalmaknak, melyeket nagy nevű családok fiai tettek legújabban nemzet színe előtt?
Reméljünk.
Három név ragyog a magyar arisztokrácia fényövében, Apponyi Albert, Károlyi István és Zichy Jenő.
Midőn koszorút rakunk Wenckheim báró koporsójára, tápláljuk keblünkben azon reményt, hogy a példán lelkesülve a magyar nemzet történelmi neveket viselő fiai méltók lesznek hozzá és a magyar nemzethez.
Az ő kezükben van letéve Magyarország jövőjének varázspálcája.
