32. sz., február 6. SZEGED, FEBR. 5.
32. sz., február 6.
SZEGED, FEBR. 5.
SZEGED, FEBR. 5.
A katonai körökkel hiába áll szóba az ember. Nem egyszer, ha százszor emelt szót már a sajtó azon félszeg szokás ellen, hogy a katonák szolgálaton kívül is fegyvert viselnek.
Hány-meg-hány garázda eset fordult elő, hol a katonaság korcsmai verekedésekre használta fegyverét, éppen az állampolgárok ellen, kiknek keserves verejtékéből lett fölfegyverkezve, és akiknek védelmére volna hivatva.
Sehol a világon nincs az a merev katonai rendszer, mint itt a »copfos« Ausztriában. Másutt mindenütt azon dolgoznak a katonai körök, hogy minél jobban elenyésztethessék a fegyelem fönntartása mellett azon különbséget, mely a katonák és a polgárok között fönnállott. Különféle intézkedések által döntik el egyenkint a válaszfalakat, mert már arra régen rájöttek, hogy a hadsereg az állampolgároktól meríti erejét, nagyon természetes tehát, hogy előnyére válik, ha minél közelebb áll a forráshoz, ahonnan erejét veszi.
Ausztriában természetesen be nem látják ezt a vaskalaposok, s szinte édelegnek abban, hogy külön osztályt teremtenek az uniformis által, s mintegy úgy nevelik a katonaságot, hogy az az állampolgárnak ellenségévé váljék.
S ez részben sikerült is nekik. Európa egyetlen államában sincs olyan közöny a hadsereg iránt, mint itt nálunk. Legjobban tűnt ez ki a boszniai hadjárat alkalmával, amikor ami kis részvét mutatkozott a Boszniába vezetett harcosok iránt, az inkább lokális értékkel bírt s testvéri, baráti s másnemű rokoni kötelékből folyt.
S mindez azon otromba rendszer kifolyása, hogy még mindig a copf dirigál, hogy a katonaságot még mindig félig az állampolgárok ellen gyűjti a hatalom, vagy legalább úgy tesz, mintha azok ellen gyűjtené.
Ha lett volna is értelme ennek, midőn a katona-kenyér még pálya volt, midőn azok, kik egyszer katonasorba kerültek, nyolc évig szolgáltak ott, s férfi-koruk legszebb szakát töltötték ott; azonban mi értelme van most, midőn minden épkézláb ember keresztül megy a hadiszolgálaton, midőn a katonáskodás minden polgári foglalkozásnak mintegy kiegészítő része.
Ha nem volna is semmi egyéb a fegyvereknek szolgálaton kívüli használata ellen, már magából az intézményből önként folyik, hogy most a katona jóformán csak hadiszolgálatokat tevő polgár, kinek a fegyverhez semmi köze, ha szolgálatot nem teljesít, hanem hiszen van elég ok ellene; az, hogy mint számtalan példa mutatja, a fegyver veszedelmes és skandalózus célokra használtatik föl igen sokszor.
Alig van hét, hogy a sajtó ne közölne eseteket, midőn hencegő katonák békés polgárokat szurkálnak meg gyíklesőikkel.
Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a fegyverviselés fejleszti leginkább a kasztszellemet, s különbözteti meg polgártársától a katonát, lehetetlen kicsinyleni az okokat, melyek a fegyver szolgálaton kívüli használásának eltörlését sürgetik.
S ez okok még nyernek erőben azon körülmény által, hogy egyetlen ésszerű ok sincs, mely a fegyverviselést támogathatná, hacsak azon üres csillogást nem vesszük, mely azok előtt bírhat értékkel, kik a katonaságot a fejedelmi fény kiegészítő részének, az uralkodó szolgaseregének veszik, melynek már külső megjelenésével imponálnia kell a trón ragyogásának öregbítésére.
De a katonát ma már, hála istennek, nem nézheti a koreszmék világítása mellett senki sem a király bérruhás szolgájának, hanem az államénak. Az az idő régen lejárt, mikor a porosz Frigyes a »lange Kerl«-eket gyűjtötte össze, s mikor XII. Károly svéd király egy század félszemű lurkót válogatott össze magas passziójában.
Óhajtandó lenne, hogy a főbb katonai körök belátnák végre, hogy nem az állam van a katonák kedvéért, hanem megfordítva, s hogy ha a katonságot erősíteni akarják, azt ne ott kezdjék, hogy minden évben ellátjuk újdivatú ágyúkkal, különféle pityke- és hajtókákkal, hanem vigyék egészen közel a polgársághoz.
Szoktassák meg a népet arra, hogy a katona az ő szolgájuk, s hogy a fegyverhez csak akkor van joga, amidőn az ő védelmükben nyúl ahhoz, s a nép szeretni fogja a katonát.
S a szeretet kihívja a viszontszeretetet. A katona is szívesebben fog a polgárhoz simulni.
S akkor aztán nem jut olyan gyakran eszünkbe Sadova.
[A katonatiszti kasztszellem kárhoztatása, az osztrák militarizmus bírálata ismerős MK publicisztikájából: A »Wherzeitung« a magyarok ellen. Krk. 55. köt. 80., 204. l. Ugyancsak az ő szerzőségének föltételezése mellett szól Nagy Frigyes kedvenc gránátosainak, a »lange Kerl«-eknek emlegetése is. MK írja a szegedi rendőrséggel kapcsolatban: »A főkapitány éppen olyan büszke volt rájuk, mint a porosz Frigyes hajdan az ő válogatott hosszú fickóira.« Krk. 35. köt. 105. l.
Ugyanekkor a cikk sablonos nyelvezete nem nyújt további fogódzót a szerzőség kétségtelen bizonyítására.]
