VADNAI KÁROLY
VADNAI KÁROLY
Ha fejedelme lehet az irodalomnak, mért ne lehessen vicispánja is.
Az Vadnai. Vaskezekkel kormányozza a literatúra vármegyéjét, s az ő akarata az irányadó benne.
Hatalmas ember, akinek nem árt a konspiráció, sem a rágalom, sem a kicsinyítés, mindig felül van, mindig neki van igaza, és napról napra erősebb-izmosabb, mint a tébai sárkány, kinek nőttön nőtt erejével az étvágya is, s minden áldott reggel eggyel több embert evett meg früstökre.
A bájdalú poéták és érzékeny keblű novellaírók szent borzadállyal s mély gyűlölettel említik e rettegett nevet, s szívük mélyét azon sivár bizonyosság fekszi meg, hogy Vadnai Károly érdemetlenül tapossa a Parnasszust és a különböző szent berkeket, minők az Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és a drámabírálói tövises liget.
Szegény együgyűek!
Ők csupán azt veszik észre, amit látnak, amit olvasnak Vadnai műveiben; pedig tulajdonképpen az az értékes bennük, ami nincs odaírva, amit csak úgy ki kell találni.
*
Kock mondja, hogy a legszebb irály, amit nem lehet észrevenni. Mondhat miattam Kock akármit, előttem az a legszebb stílus, amelyet észre lehet venni hogy csak stílus.
Mikor a Kaas Ivor apja hajdan, mert magyarul nem tudott, németül szidta össze a béresét, s az, mert csak magyarul tudott, szelíd mosolygással hallgatta végig, így szólt oda Ivorhoz:
Erklre es ihm!
Ivor habozott kissé, aztán Vadnaira gondolt és ekképp gruppirozta a magyarázatot:
Atyám a fentebbiek szövege szerint azt véli, hogy ön nagy szamár.
*
Kaas Ivor már akkor is kereste a parlamentáris modort, a szabatosságot a kifejezésben, és megtalálta. De már ugyanakkor Vadnait is kereste, de azt még akkor meg nem találta, mert Vadnai az ő helyében így szólt volna:
Atyám önt elmebeli tehetségek tekintetében olyan alantas fokra helyezi, hogy ön ott egészen kimagaslik.
*
Ahogy ő és amit ő ír, az már nem is stílus, nem társalgási műveltség, nem politika, nem irodalmi rutin, az több, az maga egy egész tudomány.
Nem bírja azt utána csinálni senki.
Mindössze egyszer sikerült Szanának.
Vadnai fürdőre utazott s Szanára bízta a lap szerkesztését, beavatva azt annyi titkos griff-be, amennyi szélcsendes napokon elég a szerkesztéshez. Azonban mindjárt másnap valami olyan nagy kázus fordult elő, hogy a legtekintélyesebb irodalmi közlönynek okvetlen bele kellett szólnia vagy pro vagy contra.
Szana nagy zavarban volt. Most már mit tegyen.
Végre is megkérte Bulyovszky Gyulát, írjon ő valamit.
Azután találkozott Névy Lacival, azt is megkérte.
Mind a ketten írtak, Szana elolvasta mind a kettőt. Különbözőleg fogták fel. Az egyik védett, a másik támadott. Szana bezárkózott szobájába s két óráig töprengett, melyik a jobb. Nem bírta magát elhatározni. Úgy járt, mint a hiú XIV. Lajos, ki ha két mellényt tett eléje a komornyikja, egész délig nem bírt választani, és felöltözködni. Szana nem birt volna soha.
Végre is leadta a nyomdába mind a két különböző véleményt egymásba forrasztva.
S másnap a Vadnai ismerősei, akik tegnapelőtt kikísérték az indóházhoz, mind eljöttek megtudakozni, hogy ugyan mért tért vissza?
*
Különben akármit mondjunk is Vadnaira, míg él, halála után bizonyosan meg fogjuk siratni. A legjobb szerkesztőt vesztjük el benne, ki nemcsak évekig tartott fönn egy szépirodalmi napilapot (amire a külföldön sincs példa), nemcsak kiváló tekintélyre emelte azt, hanem olvasóközönséget is teremtett neki.
De nem is fog ő meghalni soha! Nem azért, mintha halhatatlan maradna, hanem mert sokkal önzőbb, hogysem itt hagyja az előfizetőit másnak.
De ha egyszer az előfizetői hagynák el, azt hisszük, megírná még a saját nekrológját az utolsó számba, átnézné pedánsan: nem-e csúszott bele valami illemsértő sajtóhiba, aztán lefeküdne és meghalna.
Ily veszély azonban nem fenyegeti. Az ő előfizetői még holtuk után is prenumerálnak. (Tavaly valaki ötszáz forinttal a testamentumbáan.)
S a holtak azok igen türelmes publikum.
Működését nem hozhatjuk párhuzamba sem Turgenyevvel, sem Hacklnderrel, sem Toldy Istvánnal. Azok csak írók; ő décorateur is.
Egyedül Monaszterli és Kuzmik-kal állja ki az összehasonlítást. Nem mintha ollóval dolgoznék, nem is azért, mert rőffel méri a novellák kéziratát, hanem mert úgy fel tudja cicomázni azt, amit ír, reflexiószegélyzetekkel, demi mots máslikkal, olyan kellemes attitűdökben helyezi el a ráncokat, annyira ért a színvegyítéshez, s az árnyéklatok teoriájához, hogy az ő tolla alatt, mint a szabó tündérujja közt, kedves piperecikké válik még a daróc is.
*
Olyan ő, mint a csiga, ki a maga héjába, a Fővárosi Lapok-ba vonulva csak a szarvát nyújtogatja kifelé.
Egész alakja benne van a héjában.
S mint a csiga, mindenét magán hordja.
*
Dacára zárkózottságának és circumspectus természetének, voltak már malőrjei is.
Egy vészes név üldözte sokáig.
Egy novella kilenc ágú koronával lepecsételt borítékban, aláírva: Katinka.
Ki lehetne más, mint a Katinkák Katinkája, Andrássyné?
Vadnai boldog volt, s előfizetések idején közölte a beszélyt, mely alatt olyan rejtélyesen, olyan elegánsan mosolygott a Katinka név, mintha mondaná:
Ha ez a Vadnai szólni akarna!
*
De Vadnai nem szólt, nem akart szólni.
Vadnai sohasem szólja el magát. Várt. S az idő csakugyan meghozta a meztelen valót.
Katinka folyton jobb és jobb beszélyeket küldött a Főv. Lapok-nak, de Vadnai azokat folyton rosszabbnak találta, mivel az erdélyi posta hozta olyankor, midőn a birodalom Katinkája Bécsben tartózkodék.
Kiábrándult. Egy fényes álommal lett szegényebb, egy csalódással gazdagabb. S ha néha keserűen panaszkodik, hogy őt is megcsalták az asszonyok nem valami szerencsétlen szerelmi viszonyra, hanem a Katinkára gondol ilyenkor.
