RÁTH KÁROLY
RÁTH KÁROLY
Balról egy hosszú kifent bajusz-szárny meredezik nyugat felé, jobbról szintén egy ehhez tökéletesen hasonló bajuszszurony kelet felé: ahol a két bajusz gyöke végződik, ott következik függőleges vonalban lefelé és egy kis darabkán fölfelé is Ráth Károly.
Ebből látható, hogy már a természet is úgy alkotta őméltóságát, hogy örökösen két szurony között legyen két oldalról.
Ez az ő sivár végzete, elkerülhetetlen sorsa, mely mindenféle változatban eléje áll.
A szuronyok teszik őt tönkre.
Felülről: Tisza Kálmán.
Alulról: Thaisz Elek.
Csendesen, mint egy sün, összezsugorodva áll közöttük s csak nagyító üvegen vehetők észre szerény mozdulatai, amikor néha-néha egyet szusszan, hogy lélegzetet vehessen
*
De gondolkozni talán csak mégis gondolkozik.
S vajon hogy gondolkozik? Ezen gondolkozik Budapest fővárosa évek óta.
És nem találja ki.
Ráth Károly nem mondja, s tettei nem árulhatják el!
Pedig tulajdonképpen Ráth Károly értéke csak a gondolkozásmódjában feküdhet.
S mert valószínű, hogy gondolkozik, s hogy a gondolatain nem fekszik Tisza Kálmán, mindenki azt is hiheti felőle, hogy liberálisan gondolkozik.
*
Nagy tekintélyét Ráth Károlynak, az iparosnak köszönheti.
Különb ember lévén amannál, az iparost e kicsinyítő szóval különböztetik meg tőle: a talmi Ráth Károly. Ezzel mintegy akaratlanul azt látszanak mondani, hogy a másik, az igazi arany.
S az igazi aranyat nem fogja a rozsda.
Ha Ráth Károly, a főpolgármester, valami bolondot mond (mert tenni nem tesz semmi bolondot), azt akkor a kalapos Ráth Károlynak tulajdonítják a távolabb állók, míg ellenben ha a szalmakalapos Ráth Károlytól telik ki valamely dicséretes cselekedet, a laikus tömeg Ráth Károly főpolgármester előtt emel érte kalapot.
És ekként teljesedik be a bibliai szent mondat, hogy amilyen mértékkel te mérsz, neked is olyan mértékkel fognak mérni.
Ő is sokszor megemelte a kalapját olyanok előtt, akik meg nem érdemelték míg ide jutott.
Már t. i. ide, a Fény- és árnyképek-be.
*
Azóta is szívesen teszi, s éppen arról nevezetes, hogy ritka udvariassággal bánik mindenkivel. A felek, kik hivatalos ügyeikben felkeresik, mindig kézdörzsölő, szíves gentlemant találnak magok előtt, aki aszerint aminő az ügy, mutat részvétet, engedékenységet, biztatást, s mindent megígér, amire kérik, ha még annyira ellenkezik is az igazsággal.
Igaz, hogy aztán ezeknek az ígéreteknek csak egy bizonyos percentje megy teljesedésbe.
De hát ennek nem ő az oka. A felek látják, kiolvassák azt az ő szíves arcából, lekötelező modorából, nyájas szavából, hogy nem ő.
S mert itt már nem jöhet vád alá a szalmakalapos Ráth Károly, a cilinderkalapos Ráth Károly népszerűségének pedig semmi áron nem szabad csorbát szenvednie: az ódium a tanácsra esik.
És ez helyes is; a tanács erősebb, jobban megbírja.
*
Gyenge legény, de még gyengeségénél is nagyobb jámborsággal párosult bátortalansága; s sohasem követett el még emberen olyan igazságtalanságot senki, mint a kőnyomatú Budapesti Hirnök egy közelebbi híre szerint őrajta a kis unokája, ki arra lévén kíváncsi, hogy ki a nagyobb mester: a házmester-e vagy a polgármester, azt a választ nyerte, hogy az utóbbi a legnagyobb mester, mire aztán úgy fogadta a nagyapját:
Nagymester vagy, nagypapa!
És ez az epizód egészen kapóra jött, mert már Ráth Károly nevét akkor egészen elfeledte a világ s ideje volt, hogy kissé forgalomba jöjjön a sajtóban.
Azóta ismét tudjuk, hogy létezik, s azt is, hogy nagyapa.
De ez nem az ő érdeme: unokájának köszönheti; t. i. nem azt, hogy létezik, hanem azt, hogy tudjuk miszerint még létezik no, meg azt, hogy nagyapa.
*
Pedig Ráth Károly sokat tett a halhatatlanság érdekében, s hogy magát erőnek erejével hírbe keverje.
Két jeles műve jelent meg nemrégen a lapokban. Az egyik a Neue Freie Presse-ben, melyben kinyilatkoztatja, hogy nem ő világíttatta ki a plevnai török győzelem örömére a városi épületeket.
A Nagy nyilatkozó második manifesztuma pedig azt tárgyazta, hogy nem igaz a lapok azon híre, mintha őt Tisza hidegen fogadta volna valamikor: őexcellenciája mindig felette nyájas méltóztatott lenni iránta.
De hát mind a két nyilatkozat olyan nagyon esetlen volt, hogy a közönség tudalmába úgy vette be magát, miszerint nem ő, de az iparos Ráth Károly nyilatkozott.
Aminthogy így sokkal valószínűbb is: mert hogy nem az iparos Ráth Károly világíttatta ki a városi épületeket, az valóban hihetőnek látszott, míg ellenben hogy Tisza rosszul fogadta volna Ráth Károlyt, a főpolgármestert, az olyan fekete hálátlanság jellegét viselte magán, aminőt még Verhovay sem merne Tiszában feltételezni.
Márpedig ezen nyilatkozat még azokat is, akik kételkedtek, megerősíté azon hitben, hogy Tisza Ráth Károlyt hidegen fogadta.
Így esett aztán, hogy a tevékeny főpolgármester neve dacára e két cselekedetnek (melyek közül az egyik cselekedet az, hogy nem ő cselekedett egy jeles cselekedetet, a másik cselekedet az, hogy Tisza nem cselekedte vele azt, amit megcselekedett) kezdett a forgalomból kijönni, míg emlékét a kis unoka föl nem frissíté.
A főpolgármester úr példányképe a bőbeszédűségnek, s abban rejlik egyedüli boldogsága, hogy mindig legyen valaki aki hallgassa. Van is mindég, úgy a Frohner-ben, mint a városházán, vagy legrosszabb esetben a hírhedt sas-ok közt. E három helyen felváltva folynak le napjai és estéi kellemesen. Élete derültebb, évadja azonban mégis az 1876-iki tavaszi árvíz idejére esik, mert akkor még a késő éjfélutáni órákban is együtt találta a permanens árvízi bizottságokat, kikkel hazafias virrasztás címén cseveghetett amikor csak kedve tartotta.
Jelszava minden felmerülő kérdésnél: beszéljük meg körülményesen.
Mikor azonban a cselekvés sora van, a haldokló Byron emlékezetes mondatát sóhajtja:
Hagyjatok engem aludni!
Bizony hagyjuk is.
