JÓKAI MÓR
JÓKAI MÓR
Gyulai Pál azt állítja, hogy Jókai rossz regényíró. Nem akarjuk Gyula Pált kisebbíteni azzal, hogy ítéletét ne tegyük fölibe a profanum vulgusnak, mely az ellenkező hitben sínylődik: neki hiszünk tehát, nem a publikumnak, s elösmerjük, hogy Jókairól beszélni csak mint politikusról lehet.
*
Igaz, hogy a politikusok meg azt mondják, hogy Jókai rossz politikus: de hát én istenem, hol akadna már mai napság elég együgyű ember, aki még a politikusoknak is higgyen?
Nyugodt lelkiismerettel tarthatjuk tehát jó politikusnak; aminthogy az ő is igazán, csak méltányolni kell tudni és megérteni, ami közül természetesen az utóbbi a nehezebb.
*
Kevés emberről beszéltek és beszélnek többet, mint felőle; ha mindazt leírná róla az ember, egy vaskos könyv kerekednék ki, mely azonban még kevésbé adná vissza az ő élethű arcképét; őt az ösmerheti legjobban, aki még sohasem látta és sohasem hallott felőle, csak a regényeit olvasta.
Most aztán meg van fejtve, hogy azért rossz regényíró, mert valamennyi alakjába a saját énjét önti.
És ezzel egy füst alatt az is meg van magyarázva, miért nem élethívek az alakjai.
*
Nagy humorista. Majdnem a legjelesebb Európában és kétségkívül a legkedvesebb. Mint kiváló szellem nagyobb a többi embernél egy fejjel, de mint humorista, komoly, politikai ügyekben kisebbnek látszik a komolykodóknál két fejjel. Több szelleme, nemesebb szíve van, mintsem egészen odaadó mameluk lehessen, s kevesebb komolysága, hogy önálló meggyőződéshez ragaszkodhassék. Csoda-e tehát, ha azt mondják róla, hogy rossz politikus. De nem-e hihető az is, hogy éppen ez a rossz politika a legjobb politika tőle?
*
Nagy kár, hogy igen szerény ember.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tudvalevő, hogy mikor Gyulai Pál a fatális romhányiból egy éneket fejezett be, így szólott hozzá:
No Móric, téged is megírlak a Romhányimban.
Azt bizony nagyon jól teszed, legalább megtudja művedből az utókor, hogy én is éltem.
*
Jókai maga beszéli el, mint mutatták be valahol egy öreg úri embernek, aki amint a nevét hallotta, elkezdte a homlokát dörzsölni.
Ejnye no mintha már hallottam volna valahol ezt a nevet olyan ismerős Hohó! Megálljon csak, öcsém, nem maga volt az a kis szőke diák, aki ezelőtt harminc évvel olyan szépen szavalta el Komáromban az examenen ezt a verset Tekintetes karok és rendek.
Egyébről nem emlékezett rá azóta a becsületes öreg komposszesszor.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
E két esetből látható, hogy Jókai még a szerénység erényét is bizonyos finom politikával gyakorolja.
Népszerűsége, mely most felette hanyatlóban van, egy időben bámulatos fokra emelkedett, s jellemzésére a legszebb bizonyítvány egy Pest megyei szélsőbaloldali választókerület huszonkét pontban szerkesztett, s az Egyetértés-ben közölt védekezése, hogy miért nem választhatták meg Szederkényi Nándort képviselőnek?
A 22-ik pont így szólott: és mindezek után, ha mindent el tudtunk volna is felejteni, azt sohasem bocsáthatjuk meg Szederkényinek, hogy Jókait durva módon bántalmazta a lapjában.
Nem tudom, eltette-e ekkor Jókai emlékül ezt a lapot, de bizvást eltehette volna, ha úgyis mint szenvedélyes ritkasággyűjtő, mert az csakugyan nagy ritkaság, hogy valaki azért haragudjék a barátjára, amiért a barátja az ő ellenségének nem barátja.
Ilyen természetellenes helyzeteket szcenirozni sem utósó politika.
*
Jókaira minden boldogulni akaró pártnak szüksége van. Őnélküle nem teljes a siker sehol. Olyan ő a politikában, mint a couleur, mindent megszépít, megfest tetszetősebbre.
Ami népszerűséget szerez mint író, azt a politikusnak bocsátja rendelkezésére, s ami befolyást szerez mint politikus, abba az írót ereszti bele halászni.
De hát ki venne ilyesmit rossz néven neki? Mindenki tudja, hogy sokkal szeretetreméltóbb, minthogy árthasson! Pedig nem úgy áll a dolog! De miután Mirabeau szerint ha az egész világ téved, az egész világnak mégis igaza van, Jókai maga is a tévedő világhoz csatlakozik, s azon tudatban, hogy ő sokkal szeretreméltóbb, mintsem árthasson, gyermekes szeszélyeskedéssel csinálja a saltomortale-kat.
*
A közönség szeretete, kényeztetése úgy elrontotta, annyira kivetkőztette önmagából, hogy talán egy pillanatig sem tud hű lenni egyéniségéhez, melynek körrajzai csak mint egy sötét sikátorban bolygó ember falra vetődő árnyéka láthatók.
De még árnyéka is csak olyan átsuhanó vendég, mint aminő ő maga mindenütt; vendég a Petőfi-társaságban, vendég az akadémián, a Kisfaludy-társaságban, vendég a képviselőházban, a klubban, vendég a Hon-ban, az Üstökös-ben és az Igazmondó-ban.
És ez a vendégszereplés gyönyörködteti.
A Ház-ba befut egy percre, egy-két emberrel szót vált benn, vagy a folyosókon; többnyire valami napi érdekű élc a szava, melyet megmosolyognak s tovább kolportálnak egymás közt.
Úgyhogy mikor már régen az Athenaeum felé siet, ő még akkor is jelen van ott szellemével és képviseli a Józsefvárost.
*
Hogy magát a politikában kiképezze, mintegy két évvel ezelőtt, maga mellé vette Bakcsyt s Berlinbe utazott vele, hogy ott Bakcsy lásson, halljon, tapasztaljon s tapasztalatait apródonkint azután vele közölje. Ez emlékezetes út alkalmával ismerkedett meg a Bismarck hosszú plajbászával.
Nekünk, úgy látszik, az a plajbász azóta már nem olyan nagyon hosszú, s igen hihető, hogy Jókai is kapott a végiből egy darabkát, mert kivált egy idő óta olyan cikkek jelennek meg a Hon-ban, amik éppen úgy néznek ki, mintha a Bismarck plajbászával volnának írva.
*
De ez azért, ha sokat ront is a renoméján, őt nem teszi lehetetlenné. A párt megbukhat, a minisztérium guillotine alá kerülhet, de Jókai örökké az marad, aki volt, mert amint ő nem veszi komolyan a politikát, szerencséjére őt sem veszik komolyan a politikában, s a felmentő ítélet minden ajkon mindig készen várja. Mert hát hiába, ő a ragadozó madarak közt is csak fülemile marad. S a fülemilét még a legvásottabb pimasz is sajnálja agyonütni.
*
És mert a fülemilének nincsenek éles körmei, amelyekkel ő maga árthasson, Jókai azt a raffinirozott diplomáciai griffet gondolta ki, hogy kakuktojásokat költ ki a saját fészkében, s a kis kakukfiakat megneveli. Így bírjuk Csávolszky Lajost és Hegedüs Sándort. Egy fészek szülte mind a kettőt, őtőle tanultak röpülni mind a ketten, s az ő egyéniségét képviselik, midőn két egészen ellentétes irányban eresztették ki szárnyaikat.
Ha hódmezővásárhelyi választóihoz megy le, ott így szokott szólani: Én neveltem fel nektek Csávolszkyt.
Ha kedves barátja-, Tisza Kálmánnal (kinek rigmust írt a születésnapjára) esik beszélgetése, ott el nem mulasztja megjegyezni, hogy: én neveltem nektek Hegedüst.
Midőn pedig olyan semleges helyen kell nyilatkoznia, ahol vagy nem hallgatódzik a pártérdek, vagy pedig nagyon is hallgatódzik mind a két részről, akkor Jókai így szól:
Igaz, hogy én neveltem Csávolszkyt és Hegedüst is. De hát mik ezek együttvéve? Semmi. Az egyik igen-nel szavaz, a másik nem-mel. Egy az egyből levonva, marad semmi.
Ezért nagy politikus ő, s ezért nem lehet mégsem komolyan venni a politikában.
*
Ő maga is komolyan csak egy dolgot vett eddig. Azt a Szent István keresztet, amit Tiszáék a nyakába akasztottak. Fényes kis csecsebecse, aminek olyan nagyon tudnak örülni a nagy gyerekek, hogy azt is elfelejtik, mit tartanak róla.
Jókai ugyanis azt mondta régen a keresztről, hogy ez a királyok ajándéka azok számára, kik a népet segítették nekik keresztre feszíteni.
És ez a mondás bizonyítja legjobban, hogy Jókai nem hiú ember, és nem vágyott, szem számított a kitüntetésre, mert ha ő tudta volna, hogy valaha keresztet fog viselni, bizonyára nem illette volna ez ártatlan kedves jószágot ily kemény szavakkal.
Hogy pedig Jókai most elfogadta a keresztet, az sem azt bizonyítja, hogy nem úgy beszél, amint cselekszik, hanem csak azt, hogy nem tudja, mit beszél.
És ezért irigylem én Jókait, mint politikust, s azért helyezem fölébe akár Tiszának, akár Andrássynak, akik mindig jól tudják, mit beszéltek, és mit fognak beszélni, csak azt nem tudják soha, hogy mit fognak cselekedni.
