AZ ÁBRÁNYI-DINASZTIA
AZ ÁBRÁNYI-DINASZTIA
Ha újság kerül kezedbe, leteheted-e anélkül, hogy az Ábrányi nevet ne lásd benne, különféle függelékekkel, vagy így: ifj. Ábrányi Kornél, vagy így: id. Ábrányi Kornél, vagy pedig ilyenképpen: Ábrányi Emil.
Ott van, bizonyosan ott van mindenütt. Megszoktad már, nem ütközöl meg rajta, és nem örülsz neki: olyannak veszed már, mint a kávéd mellé helyezett vizet, mely örökké rendelkezésedre áll s bizonyára egyszer sem jut eszedbe felkiáltani: de jó, hogy vizem is van!
Ez különben nem akar élc lenni az Ábrányiakra, kik elvégre is szükséget pótolnak, de nem kellőleg.
Lehetetlen is lenne!
Két Ábrányi nagyon kevés hozzá, három pedig nagyon sok.
De nem azért kevés kettő, mintha még több kellene, és nem azért sok három, mintha már ez a kettő semmi megírni és dicséretes cselekedni valót nem hagyna a harmadiknak.
*
Az Ábrányi-dinasztia, mint minden jóravaló dinasztia, politikai szempontból tekintve, három részre oszlik.
Ifj. Kornél konzervatív, Emil szélsőbaloldali, a harmadik szükségszerűen a kettő között foglal helyet s a kormánypártot vallja kebléhez nőttnek.
Az Ábrányi-dinasztia ekként vetvén szét gyökereit, ha a talaj nem lesz fogékonytalan, örök életet biztosít magának, mert a bolygó napfény vagy az egyik, vagy a másik oldalról, bármily vékonyan is, de mindig sütni fog rájok.
S ők szeretik a napfényt, mint a pille a gyertya lángját, és nem félnek, hogy megperzseli őket, mint ahogy a pille nem fél.
*
Főhadiszállásuk és erősségük, honnan csápjaikat legbiztosabban terjesztgetik ki: a Petőfi-Társaság homokos porondja. Tagja mind a három, sőt azt beszélik Szanáról, hogy egy negyedik Ábrányit fedezett fel, s azért kellett a társaság tagjainak számát fölemelni hatvanra, hogy az is elférjen az új húsz közt.
Melléksáncaik a Pesti Napló és Kelet Népe, honnan apró csatározásokat folytatnak ellenségeik ellen és védműveket építenek barátaik, de mindenekelőtt a maguk számára.
E védművekről azt is mondják, hogy csupán kártyavárak. A csatározásokról azonban senki sem nyilatkozik ily megvetőleg, mert a legszebb hadviselés az a mai világban, amely kegkevesebb kárt okoz.
*
A három Ábrányi együtt tesz egy egész embert. De milyen ember ez aztán! Minden tökély, minden hiány egyesül, és minden ízlés megtalálja a maga követelményét benne.
Akinek bajszos, magyar körszakállú ember kell, annak ott van az idősb Kornél; a loyalis alattvaló megleli ideálját a közepütt kiborotvált szakállt ifjabb Kornélnál; míg a régi Goethe-kort híven személyesíti a szakáll- és bajusztalan Emil.
Szana, miután Petőfit nem sikerült föllelnie, az összhang kedveért, még egy kopasz Ábrányit szeretne a Társaság-ba.
Vajon talál-e? kérdé a világ tűnődve.
Én pedig azt mondom, hogy már fel is találta: Laukában.
*
Kortársak egyhangú vallomása szerint senki sem emlékszik arra, hogy valaha színházba, hangversenybe, bankettre ment volna anélkül, hogy ott az Ábrányiak valamelyikével ne találkozott volna, de megint arra sem emlékszik halandó, hogy mind a három Ábrányit egyszerre látta volna.
Ebből aztán azon gyanúsító suttogás szivárgott ki a nép közé, hogy az Ábrányi dinasztia tulajdonképpen csak két tagból áll, s a harmadik csak maszkíroztatik a kettő által. Nem élő, létező személy az, hanem csak strohmann, fikciózus alak.
És ezen sajátságos vélelem mellett figyelemreméltó okok szólanak.
Történt, hogy egyszer az állítólagos Kornél valami gyenge színdarabot írt (és ez mindig megtörténik, valahányszor színdarabot ír), s arról egy lapban, hol az állítólagos Emil dolgozik, dicsérő kritika jelent meg (és ez is mindig megtörténik, valahányszor Kornél gyenge színdarabot ír.) Mindenki gondolta, s mert mindenki gondolta, Kornél maga is úgy nyilatkozott, hogy Emil írta a kritikát.
Azok pedig, akik előtt Kornél nyilatkozott, saját szemeikkel látták, hogy maga Kornél írta.
Ezen epizód még nagyobb tápot adott a lappangó gyanúnak, s bizonyára nehéz feladatot rótt az utókor irodalmi történészeire kideríteni, hány Ábrányi uralkodott a XIX-ik század második felében?
*
Az utókor történészeit mondom, mert a jelenkoriak egyike már hajótörést szenvedett, ez Eördögi titok kiderítésében.
Azt hitte, úgy jön rá, ha utána jár, hány fő után fizetik az Ábrányiak a személyes kereseti adót.
Egyetlenegy után sem volt a kategorikus válasz az adóhivatalban.
E hiú kísérlet bebizonyította, hogy ezen úr annyira nem ösmeri az Ábrányiakat, miszerint sohasem fog felőlük megtudhatni semmit.
*
Nekem azonban nem látszik lehetetlennek, hogy mind a három Ábrányi megvan együtt és egyenkint, s hogy sohasem láthatók együtt, annak oka megmagyarázható a dinasztia hagyományos politikájában, mely különböző poziciókra osztja a közös nagy cél elérésére összeműködő erőket.
S habár nem is láthatók együtt érzéki szemeinkkel, nem mondja-e egy néma sejtelem, egy titkos tudat, hogy ők mégis együtt vannak?
Sőt vannak indokaink is, melyek mindhármuk létezését bizonyítják.
Nem hallottátok-e, midőn Emil byroni keserűséggel mondja:
Magammal nem törődöm: de az fáj nagyon fáj, hogy Kornélt nem méltányolja a nemzet ő nagy tehetség
És ifj. Kornél az idősb Kornélról mondja ugyenezt, míg az viszont Emilről nyilatkozik ily elismerőleg.
Márpedig azt nem lehet föltenni sem Emilről, sem két Kornélról, hogy ők valaha valakit megdicsérjenek önzetlenül.
S vajon mi önzés vezethetné akár az egyiket, akár a másikat egy nem létező testvér-, illetve fiú- vagy apára pazarolni a jó szót?
S vajon hogyan lehetne a nemzet hálátlan egy nem létező nagyság iránt?
*
De egyébként sem panaszkodhatnak hálátlansággal. Az öregről azt tartja Liszt, hogy rossz muzsikus, de nagy költő tudna lenni. Emilről az az általános hit, hogy nem olyan rossz poéta, mint amilyen jó fordító.
Egy Ábrányi azonban sohasem lehet professionatus fordító addig, míg egy olyan másik Ábrányi nem akad, aki németül, spanyolul, franciául, oláhul vagy oroszul, egyszóval nem magyarul ír (merthogy valahogy mindenik ír, az már elkerülhetlen), akinek a műveit aztán érdemes lenne lefordítani számunkra.
Ifjabb Kornélról azt beszélik a jó barátai, hogy eddig még nem találta meg azt a genret, melyet kultiválnia kell. A poéták jó prózaírónak, s a prózaírók jó poétának tartják. Ha poéták és prózaírók beszélgetnek róla, abban állapodnak meg, hogy jó politikus. A politikusok ellenben kitűnő színműírónak mondják. No, de ezeknek úgysem hisz senki.
*
Egyébiránt nem célunk itt komoly és bő képet adni irodalmi működésükről. Írnak ők arról magok is elég sokszor, elég bőven és komolyan.
Aztán úgyis találkozni fogunk még velök e lapokon.
Mert olyanok ők, mint a színpadi hadsereg; míg az utója eltűnik a színfalak közt, az eleje már addig újra előjön, s egy örökös circulus vitiosusban önmagának a folytatása.
