HELVEY LAURA
HELVEY LAURA
Érzem, hogy gyöngédtelenséget követek el, mikor az én egyetlen kedvenc színésznőmet idehurcolom annyi profánus férfi közé, ahol neki, kivévén az Ábrányi-dinasztiát, alig van ismerőse; a tarokkozó és pipázó mamelukok sorába, szögeletes írócelebritások oldala mellé, hol, ha végigtekintek rajtuk, Szana az egyedüli csinos ember, Asbóth az egyedüli jó társalgó, de még mindkettő együttvéve sem ér fel egy akkora icipici katonatisztecskével sem, mint a kisujjom.
Katonatisztet pedig, nevezetest, hol vegyek én e kötetbe az osztrák ármádiából?
*
De Helvey Laura kisasszony maga elég nevezetesség, hogy ide kerüljön.
Megírom tehát, s kiteszem magamat annak a veszedelemnek, hogy ha nagyon megdicsérem, halálos ellenségemmé lesz minden harmadik sétáló a Kerepesi úton, ha pedig meg nem dicsérem, ő maga lesz halálos ellenségem, s én minden este a halálos ellenségemben leszek kénytelen gyönyörködni.
Hanyag színházbajáró vagyok, csupán személyes szimpátiák vezetnek oda. Azt nézem, játszik-e Halmi vagy Helvey Laura? Ha nem, nem nézem meg az előadást.
Mikor Helvey Laurát először láttam a Szegény ifjú történeté-ben a lámpák ragyogása mellett, azt óhajtottam magamban egy hétig, bárcsak nappal látnám a szép költői teremtést.
Mióta pedig egyszer megláttam nappal, egy hétig folyton azt óhajtottam, hogy bár mindig csak este látnám ezentúl.
De mert azóta, amikor játszik, minten este látom, most már azt óhajtom, bár sohasem láttam volna Helvey Laurát, ha már örökké nem láthatom.
Nehogy pedig ezt a fentebbi passzust rossz néven találja venni Mohorán a feleségem, kijelentem, hogy az nem szerelmi ömlengés, hanem a közönség érzelmeinek tolmácsolása, melyet elragad, meghódít művészetével.
Bár ahhoz, hogy ő hódító beismerem , csak igen kevés köze lehet a művészetnek.
Arca nemes és kifejezésteli, szép kék szemei jellemzők, mozdulatai kellemesek, termete kifogástalan. Ezt mind nem adhatja a színpad. Ezek mind természeti adományok, minőket nem lehet kölcsönkérni egy-két órára senkitől.
Hogy van tehát mégis, hogy Helvey Laurának, amikor nem játszik, sem nem kifejezésteli az arca, sem nem kifogástalan a termete, sem nem olyan kellemesek a mozdulatai?
És ebben rejlik a legnagyobb, meg nem magyarázható titok, mely megmagyarázza nagy sikereit.
A publikum ugyanis azt hiszi, hogy Helvey Laura nagy művésznő a színpadon, pedig tulajdonképpen ő csak azért nagy művésznő ott, mert még sokkal nagyobb művésznő a színpadon kívül.
Sőt itt kezdődik tulajdonképpen a művészete.
Olyan ügyesen maszkírozza magát köznapinak az életben, arcát közönségesnek, termetét hajlottnak, öltözékét pongyolának, hogy mikor aztán este úgy lép ki a deszkákra, mint egy ideál, mint egy tündér, mindenki csodálja bámulatos alakító tehetségét.
És senkinek sem jut eszébe, hogy ő most itt már a játék után van.
Így űz Helvey Laura játékot a közönséggel még ott is, ahol az nem gondolja. S így játssza ki leleményes force-a által még a kritikusokat is, kik sohasem az igazi játékáról referálnak olvasóiknak.
*
Minthogy fény- és árnyképeimben társadalmi és politikai szempontokból méregetem az egyes egyéneket, Helvey Laura művészi működését határozottan el kell ítélnem, mert annak iránya veszedelmes.
Helvey Laura döntötte meg azt a jeles társadalmi szólamot, hogy nem a ruha teszi az embert. Megmutatta hölgyeinknek, hogyan kell öltözködni. Veszélyes tudomány ez: az egyedüli, amin mohón kapnak.
Politikai irányban pedig erősen ellensúlyozza a demokrácia működését.
Még a legvéresebb szájú demagógokkal is megkedvelteti az arisztokráciát: a bárókat, grófokat, marquis-kat és marquise-eket, akik közt ő mozog, akiket ő személyesít, akik neki hol testvérei, jegyesei, hol szülei.
S akiket már csak őérte is megszeret mindenki.
*
Egy jeles francia író szerint minden ember el tudna művészileg játszani egy szerepet.
Egy másik író szerint pedig (de már ez aligha francia volt, mert azok ritkán tudnak többet egy nyelvnél) minden ember annyi ember, ahány nyelvet tud.
Mennyivel jobban illik ez egy művészre: minden ember annyi ember, amennyit tökéletesen tud személyesíteni.
Helvey Laura eszerint egymaga is legalább tíz-tizenöt szebbnél szebb, kedvesebbnél kedvesebb leány.
Ez az ő legnagyobb érdeme, de persze legnagyobb baja is.
Nem hagyhatja el többé a művészetet: nem mehet férjhez.
Mert ugyan ki ne sokallna egyszerre tizenöt leányt elvenni!
S ki venne el olyan nőt, akit összevissza csókolt már más, a múzsa.
