DON PEDRŐ MINT ÖSSZEGYŰJTÖTT POÉTA (Bírálat-féle)
DON PEDRŐ MINT ÖSSZEGYŰJTÖTT POÉTA
(Bírálat-féle)
(Bírálat-féle)
Többet ér egy morzsányi mosoly, mint két liter könny.
A búbánatos szerelem dalnoka, Endrődy Sándor után hogy Zichy Gézát ne is említsük, nem jöhetett volna okosabb dolog versben, mint Bartók Lajos (Don Pedrő) versfüzete.
Nagy hegynek mondják a Parnassust; én ugyan nem jártam rajta, sem semmiféle mappán nem láttam, hacsak még ezután nem adja ki az »Ellenőr«, épp azért nem szándékozom arról szólani, hogy Bartók Lajos mennyire kapaszkodott fel ez új füzete következtében arra a bizonyos nagy hegyre, ahova annyi poéta, hivatott és hivatatlan, iparkodik. Bartók Lajos múló dolgokat énekelt meg. A napi élet heves érlüktetései az ő költészete. De ezeket azután jól megírja, egészen a publikum szájaíze szerint. A bécsiek ízléstelen politikai verselményei helyett e genret is bizonyos magasabb költészettel kezeli, úgyhogy az legtöbbször, azonkívül, hogy egyszerűen csak futó mosolyt fakasszon, igazi nemesítő szellemi élvet nyújt.
A Weiszmann testvérek kiadásában ízletes kiállításban megjelent kötetbe csakis ily kevésbé efemer becsű költeményt vett fel Bartók; vagy legalább ilyeneket kellett volna fölvennie, mert néhol nemigen tartott e tekintetben szigorú önbírálatot, mindamellett meg kell adnunk, hogy Don Pedrő, ha humor dolgában messze maradt is Kakas Mártontól és a jó Kipfelhausertől, azt forma-, csín-, érzés-, közvetlenség-, melegség- és erőteljességben pótolta ki.
A gyűjteménynek egyik legszebb darabja a »Józsefvárosi temetőben« című, mely Petőfi szüleinek elhagyatott sírjáról szól:
Hol éktelen futóhomok
Vágtat vihar-szárnyon vadul,
Madár is ritkán kóborog,
Fűszál is elvétve fakul,
Hol aranysárga színre éget
A déli hév nap nagy vidéket:
Pihen, örök mély álmot alva,
A legédesb szülőknek hamva.
Költő szülőjié e domb,
Őket rejti e sírhalom,
Melyet fölhantol, meg lebont
Gondtalan kezű fuvalom.
S nem koszorúk, nem ciprus lombja
Vet enyhe árnyat a halomra;
Vet sírkövük csak, nyári hőben,
Az elhagyatott temetőben.
És tél szakán, ha jég a föld,
Meleg könny nem engeszteli;
S lángnyelvet rajta mécs sem ölt,
Midőn más sír fénnyel teli.
Csak hulló csillagok ha égnek,
Mint kegyelet-gyújtott szövétnek,
S futnak le itt; tán sugarokban
A költő lelke, mely kilobban.
Ő is, a fiú, rég halott.
S nem telt be, mit dala óhajt:
»Síromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.« –
Méltón dicsőség templomára,
Csupán virágot kért porára.
Virágot rá hogy ültetnének!…
Sírját se lelni a költőnek!
Oh, nők, leányok! Akikért
Nemesbül szív nem lángola, –
Kiket dal szebben nem dicsért,
S lant meg nem énekelt soha:
Mind a koszorút és virágot,
Könnyet, mit hantján áldoznátok:
Tegyétek a szülők sírjára,
S a fiúnak édesb lesz álma.
Vágtat vihar-szárnyon vadul,
Madár is ritkán kóborog,
Fűszál is elvétve fakul,
Hol aranysárga színre éget
A déli hév nap nagy vidéket:
Pihen, örök mély álmot alva,
A legédesb szülőknek hamva.
Költő szülőjié e domb,
Őket rejti e sírhalom,
Melyet fölhantol, meg lebont
Gondtalan kezű fuvalom.
S nem koszorúk, nem ciprus lombja
Vet enyhe árnyat a halomra;
Vet sírkövük csak, nyári hőben,
Az elhagyatott temetőben.
És tél szakán, ha jég a föld,
Meleg könny nem engeszteli;
S lángnyelvet rajta mécs sem ölt,
Midőn más sír fénnyel teli.
Csak hulló csillagok ha égnek,
Mint kegyelet-gyújtott szövétnek,
S futnak le itt; tán sugarokban
A költő lelke, mely kilobban.
Ő is, a fiú, rég halott.
S nem telt be, mit dala óhajt:
»Síromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.« –
Méltón dicsőség templomára,
Csupán virágot kért porára.
Virágot rá hogy ültetnének!…
Sírját se lelni a költőnek!
Oh, nők, leányok! Akikért
Nemesbül szív nem lángola, –
Kiket dal szebben nem dicsért,
S lant meg nem énekelt soha:
Mind a koszorút és virágot,
Könnyet, mit hantján áldoznátok:
Tegyétek a szülők sírjára,
S a fiúnak édesb lesz álma.
A politikai tartalmúakból álljon itt a hangulatteljes »Szuronycsata«:
Jelt adott a Ceasar… a kürt megfúvandó!
Kezdik a circensest… nyílik a sorompó.
Jobbkézt a vad lép fel, mely éhségtül bátor,
Balról borhevített elszánt gladiátor.
Kurta kard, fehér fog csattog megdühödve,
Egy véres gomollyá keverednek öszve…
A bestia győzött!… nyalja véres ajkát.
Plaudite! elűzé a Caesar unalmát!…
Nos nem így vagyon ma? – Caesarnak nincs álma,
Felséges unalom a korona társa;
Lehangoltan sínyli a roncsolt idegzet,
Tivornyáknál jobban, a sok államterhet!
Mulattatni lépj föl népe és vitézi!
Hadjáték lesz! biztos pontrul ő is nézi!
Közreműködőnek kész a bajvívásra
Népével galántul, egy fejedelmi társa.
Ez aztán a játék! Pompázik a színpad,
Piros gyümölcsű fát, sárga kalászt ringat.
Mint barna seregély, prédálnivalóért:
Lepi el golyó-raj a szép bajvívó-tért.
Mit fegyvertűz, s ezer gépe a pokolnak,
Melyek szétpattanva szerteszét tagolnak!
Nem különös látvány! Érdekét nem vonja;
A java csak most jön, most mennek szuronyra.
Villog a puskáknak kiöltött fulánkja;
Mint száznyelvű kígyó, sziszegnek egymásra.
S ahol találkoznak, a csatavonalon,
Rémítő sikoly kél, hallani borzalom!
A golyó hibázhat: a szurony nem téved,
A rosszul támadót átdöfi, ki védett;
Oh! Nem kutatja a lelket; ölni átall! –
Csak a gyomorba tör, – s kirántja magával.
És jeléül, hogy itt folyt a szuronycsata,
Patak folyik hosszan, mely vérrel árada;
Benne mint formátlan összegázolt féreg,
Vonaglanak együtt elhullott vitézek.
Százezerszer halnak egy percben, – de mind él,
Fintorult arcokat láttat a rút szintér.
Oh! Ha a haldokló korty vizet önthetne
A naptól égetett, kiontott belekbe!
Még mikor fátylával az éj eltakarja
A szörny valót: hangzik a haldoklók jajja.
Bajtárs lesz az ellen e kínban és bűzben,
És ledöfik egymást irgalmas szívűen! –
S udvari haruspex a kidőlt belekből
Caesarnak isteni nagyságot jövendől.
S a két Caesar békét iszik a harctéren,
Kezet fog, s egymást így szólítja: “Testvérem.”
Kezdik a circensest… nyílik a sorompó.
Jobbkézt a vad lép fel, mely éhségtül bátor,
Balról borhevített elszánt gladiátor.
Kurta kard, fehér fog csattog megdühödve,
Egy véres gomollyá keverednek öszve…
A bestia győzött!… nyalja véres ajkát.
Plaudite! elűzé a Caesar unalmát!…
Nos nem így vagyon ma? – Caesarnak nincs álma,
Felséges unalom a korona társa;
Lehangoltan sínyli a roncsolt idegzet,
Tivornyáknál jobban, a sok államterhet!
Mulattatni lépj föl népe és vitézi!
Hadjáték lesz! biztos pontrul ő is nézi!
Közreműködőnek kész a bajvívásra
Népével galántul, egy fejedelmi társa.
Ez aztán a játék! Pompázik a színpad,
Piros gyümölcsű fát, sárga kalászt ringat.
Mint barna seregély, prédálnivalóért:
Lepi el golyó-raj a szép bajvívó-tért.
Mit fegyvertűz, s ezer gépe a pokolnak,
Melyek szétpattanva szerteszét tagolnak!
Nem különös látvány! Érdekét nem vonja;
A java csak most jön, most mennek szuronyra.
Villog a puskáknak kiöltött fulánkja;
Mint száznyelvű kígyó, sziszegnek egymásra.
S ahol találkoznak, a csatavonalon,
Rémítő sikoly kél, hallani borzalom!
A golyó hibázhat: a szurony nem téved,
A rosszul támadót átdöfi, ki védett;
Oh! Nem kutatja a lelket; ölni átall! –
Csak a gyomorba tör, – s kirántja magával.
És jeléül, hogy itt folyt a szuronycsata,
Patak folyik hosszan, mely vérrel árada;
Benne mint formátlan összegázolt féreg,
Vonaglanak együtt elhullott vitézek.
Százezerszer halnak egy percben, – de mind él,
Fintorult arcokat láttat a rút szintér.
Oh! Ha a haldokló korty vizet önthetne
A naptól égetett, kiontott belekbe!
Még mikor fátylával az éj eltakarja
A szörny valót: hangzik a haldoklók jajja.
Bajtárs lesz az ellen e kínban és bűzben,
És ledöfik egymást irgalmas szívűen! –
S udvari haruspex a kidőlt belekből
Caesarnak isteni nagyságot jövendől.
S a két Caesar békét iszik a harctéren,
Kezet fog, s egymást így szólítja: “Testvérem.”
A humoros jellegűekből legsikerültebb a beköszöntő prológ, mely »Poétai rugaszkodás« címet visel, s melynek egy részét mint Bartók élénk szellemét és találó elméncségét leginkább jellemzőt közöljük:
Tovább nem állom én se! Vagy potyára
Tanultam ki négy deákiskolát,
(Olyikat kétszer is!) hogy ne ismérjen
Összegyüjtött költőnek a világ?!
Itt egy kéz, ott egy láb, – ekép heverjen
Elszórva újságok rongyán sok versem?
S melyek száma már ötvenre mene:
Szerves egésszé ne kögitsem-e?!
Tanultam ki négy deákiskolát,
(Olyikat kétszer is!) hogy ne ismérjen
Összegyüjtött költőnek a világ?!
Itt egy kéz, ott egy láb, – ekép heverjen
Elszórva újságok rongyán sok versem?
S melyek száma már ötvenre mene:
Szerves egésszé ne kögitsem-e?!
De bizony csak jól tette, hogy szerves egésszé csinálta össze. Aki már kétszer csinált magából bolondot ( ő volt t.i. előbb a »Bolond Miska«, később a »Bolond Istók« szerkesztője), annak már az a bolondság is megjárja, hogy a verseit adja ki ebben a háborús időben ennek a prózai világnak. Az izmos kötet ára egyébiránt 1 frt. Testvérek közt is megéri.
