ARRÓL A BIZONYOS NAGY ORRÓL
(A Szikszay vén fája alul)
Nehogy Huszár Imre megorroljon, előre is kijelentem, hogy a másik históriai nevezetességű orról van szó, és nem az övéről. Ez a nagy orr belejátszik Magyarország legújabbkori történelmének majd minden fejezetébe, évtizedek óta népesíti az élclapokat. Ez a nagy orr szegte meg a párbajszabályokat, a gazdája s Jókai közti pisztoly-duellum alkalmával, mert tizenhárom lépésnyire állott Jókaitól, holott tizenötre volt szabva a lőtávolság; ez a nagy orr ijesztette meg Tahir beyt Bécsben. Azt hitte t.i. a derék bey, hogy maga Mátyás király támadt fel az ő nagy orrával és személyesen jő átvenni a korvinákat, és végül hogy sok egyebet ne említsünk, ez az orr szimatolta meg legelőbb az oroszok által kegyetlenül kiontott párolgó vért Bulgáriában. A nagy orrt (tán Huszár Imre sem tudná megmondani: miért) szeretik az asszonyok, és irigylik a férfiak. Egy szellemes nő (a kis Toldi Feri ismeretségi köréből) azon elméletet állította fel, hogy a férfiorr valóságos mérföldmutató. Vajon mit értett alatta?
No de ne ártsuk magunkat az asszonyok tudományos észleleteibe – s térjünk át a históriai nevezetességű orr gazdájára. Kit tán azért bántunk, élcelünk, mint a vásott gyerekek, mert szeretjük.
Olyan ő, mint a vén kályha: meguntuk, de meg is szoktuk egyszersmind, ha füstölög is néha. És ha ez kellemetlen is, be kell ösmernünk azt is, hogy némelykor még fölmelegít. Egyszóval jó az öreg a háznál!
Azonban akármilyen jó is az öreg, van egy kiállhatatlan rossz tulajdonsága, hogy akármit csinálunk mi, nincs vele megelégedve; aminthogy mi is, bármit csináljon, elégedetlenek vagyunk viszont ővele s szidjuk, mint a bokrot. Hogy Tahir bey nem jött Budapestre, neki köszönhetjük, hogy Andrássy nem megy a muszka ellen, az is az ő ármánya, még az elemi csapásoknak is, minő például a Hermann Ottó vezércikkei, ő a kútforrása. Már azt a divat hozza úgy magával, hogy amit ő tesz, az mind rosszul legyen téve, és mégis… tudja az isten, minden dolgunkat leginkább reá szeretjük bízni.
Különben az öreg edzett ember és semmibe sem veszi a rászórt gúnynyilakat; sőt ha jó kedve van, még ő is odaáll észjárásával a közönség közé és önmagát élceli. Így keresztelte el magát »megvénült csataló«-nak a lovardában tartott beszédében.
Kapott is rajta a sok istentelen újságíró azonnal: én magam megírtam apróságnak prózában, az »Üstökös« kiadta fotográfiában, Ábrányi Emil pedig mindjárt azon este, a vacsoránál verset rögtönzött.
A Szikszay vén fája alatt született vers kéziratát azon utasítással dobta oda nekem, hogy, ha akarom, tartsam meg, de napvilágot ne lásson.
Minthogy azonban én sem »szerkesztői papírkosár« nem vagyok, sem verseket nem gyűjtök, azon gondolkoztam, mit tegyek vele?…
Takarékpénztárba adnám, de oda be nem veszik, a feleségem névnapjára küldeném Mohorára, de e célra nehéz átidomítani, magának a vén csatalónak juttatnám kezeihez, ha nem lenne nagy sottise, egyszerűen eldobnám, ha ismét attól nem kellene tartanom, hogy jöhetnek idők, amikor emiatt rám förmedhetne az irodalomtörténet, ekképpen szólva: hova sikkasztottad el a »vén csatalovat«?
Nem volna semmi mentségem: egyetlen makkot, egyetlen kukkot sem mondhatnék.
Úgy gondolom tehát, hogy kiadom a verset, amint következik:
Vén csataló vagy…; de olyan, ki még
| Egy harcocskát se látott, |
Csak egyszer intett pompás alkalom,
| De ott hagytad Svechátot. |
Vén csataló vagy…! futni tudsz nagyon,
Csak akkor vonz, ha abrakot kínál
Vén csataló…! de csak nyerítni tudsz,
| Rémítsz balek csikókat, – |
Ha sejtenék, hogy téged, ős gebe,
Vén csataló vagy? Ej! Cirkuszba menj,
Bohóc-italra jobban szomjazol,
| Mint bátran ontott vérre. |
Vén csataló? Csak az a kár, hogy viselsz
| Tűrsz mindenféle nyerget…! |
Még meglehet, hogy rád kap a kozák,
| S veled – bennünket kerget! |
Vén csataló? Hej! Féltelek nagyon!
A fölviharzó régi szenvedély
»Vén csataló« vagy! Jó, – fogadjuk el!
Csak a »csatát«, melyhez közöd sohasem volt,
Goromba dolog biz ez, akárki mit mondjon. De hát a szépen versbe szedett gorombaságoknak, kivált ha Ábrányi Emil követi el, megvan azon kiváltságuk, hogy »szalonképesek«. Aztán az is menti Ábrányi Emilt, hogy mondott már ő ennél nagyobb gorombaságokat – érzékenyebb embereknek is. Ha hibás valaki, az egyedül én lehetek – amiért kiadtam a versét, melyről meg volt hagyva, hogy napvilágot ne lásson.
No, de ki vehetne ilyen kívánságot – komolyan?
