A FŐVÁROSBÓL Az »utcán«
A FŐVÁROSBÓL
Az »utcán«
Az »utcán«
Ha a kövezet beszélni tudna…
Ha megszólalnának a hideg kövek és elmondanák: akik ma minket megtapostak, mint éreztek, mint gondoltak… mi volt a szívök titkos hártyájára írva? Mi cél vezette lépteiket?… Ha ezt elbeszélhetnék a hideg kövek!
Millió regénynek egy-egy parányi csücske; millió homályos gondolatnak odavetett árnyéka. Futó nyomok, melyek nem látszanak meg sehol, de melyek odavezetnek ahhoz a nagy világhoz, melynek szív a neve.
Mindig szerettem az utcát. A sürgő-forgó emberraj elszórakoztat és gondolatokat kölcsönöz.
Sietve suhan be két alak a virágkereskedésbe, egyik jobbról jött, a másik balról. Sohasem látták egymást. Most egy helyre viszi őket a cél. Virágot rendel mind a kettő. Vajon egy célra-e? Az egyik jegyesének nevenapjára készíttet csokrot, a másik tán neje koporsójára koszorút…
És hossza-vége nincsen az ellentétek játékának…
Ott két vastag falusi talp lépked komoly méltósággal, gazdájuk képviselő, és alkalmasint egy beadandó interpelláció lóbálódzik fejében.
Amott csinos nőcske hosszú uszálya söpri suhogva az aszfaltot, szemei mohó vággyal tapadnak a kirakatokra, míg egy másik lehető sietséggel semmire sem figyelve suhan át a járókelők közt – alkalmasint édes szerelmi találkozóra.
És így tovább, tovább… Az utca sohasem fogy ki az új, változatos képekből, melyek hű tükre az egész társadalomnak.
Ha egy bolondos tudós a keményítő-fogyasztás mekkoraságáról vélt következtetni a nemzetek társadalmi míveltségére, mennyivel különb tükre ennek az utca.
Szalonban, társaságokban hiába kívánsz megösmerkedni az emberekkel – ott, mint egy közös tartóra fűzött nagy kulcs-csomag, szépen összecsörögnek, holott otthon mindenik más-más zárba tartozik: igyekeznek egymáshoz alkalmazkodni és simulni. Az utcán azonban mindenki otthon érzi magát, a saját igazi jellegét veszi föl.
De nemcsak az embereket lehet tanulmányozni az utcán, hanem a kort, nemzetiséget, erkölcsöket és számtalan ezzel összefüggő dolgot.
Aki például hajnalban megy végig Budapest utcáin, egy csodálatos szimptomát vesz észre, hogy t.i. mindenünnen tót beszéd hangzik feléje. Megdöbbenve dörzsöli meg szemeit, nem Besztercebányán vagy Nagy-Rőcén van-e? Nem, nem! itt vagy, jámbor utazó, Budapesten, ne ijedj meg, a szláv beszéd csak azért túlnyomó, mert a tótoknak természete és foglalkozása is úgy kívánja, hogy ők legyenek az elsők ébren. Ne nézd le őket hitvány nyelvök miatt, hiszen nagy az ő érdemök e hazában: az ország ékes büszkeségét, a szép ifjú Pestet ők építették, mint egy szláv tudós kisüti, anélkül hogy oda tenné - úgy mint napszámosok.
A napszámosok a széles kalapú tót atyafiak, akik éppen nem valami veszedelmes emberek s annyira mentek mindennemű nemzetiségi álmodozásoktól, hogy talán vágyaik sincsenek, vagy ha vannak sem terjednek tovább a borovicska árának leszállításánál. Virradóra ellepik a pálinkás boltok környékét, epedve várva, míg kinyitják. Aztán munkájukhoz, az épülő házakhoz szélednek s nyomtalanul elvesznek az ébredező főváros zajában.
Hanem a magyar főváros még most nincs sehol.
Német szót hallasz mindenütt, mintha Bécs vagy Berlin utcáin járnál, kivált amikor a tanuló ifjúság nincs itt. A munkás, szorgalmas kereskedői elem sürög-forog az utcákon lázas gyorsasággal, ami az ilyenkor még alvó vagy a bürók csendes odúiba temetkezett, lassú tempójú magyar faj előtt valóságos nyaralásnak látszik.
De mikor azután az éj fekete szárnya borul a fővárosra s kigyúlnak a miriád tündérszemek, a gáz-csillagok, egyszerre megváltozik minden, magyarrá lesz a főváros s az is marad egész reggelig.
A kocsmák tivornyáiból zengzetes magyar szavak töredékeit hozza füledbe az éji szellő, az ablakokon kikandikáló csábító szirének édes anyai nyelveden mondják: »jöjjön be, pici!«, az utcákon ácsorgó drabant magyarul gorombáskodik az éjszakázó közönséggel, a részeg emberek magyar dalokat kurjongatnak széles jókedvükben, egyszóval a fővárosnak olyan magyar az arca éjjel, mint a jó kívánat. Amiből az a tanulság, hogy a magyar elemnek sem ártana annyit dolgozni, mint az idegennek, és kevesebbet éjszakázni, mulatni, mert innen van aztán annak a nagy panasznak a forrása, mely aggodalommal tölt el sokakat, hogy t.i. a magyar elem satnyul és szegényedik.
Én legalább az elsőt nem hiszem, de annyi áll, hogy mindig elszomorodik a szívem, ha a tivornya-tanyákról és pálinkabarlangokból magyar szó hallik ki.
