39. sz., szeptember 25. SZEMLE
39. sz., szeptember 25.
SZEMLE
SZEMLE
Mind-mind jobban rebesgetik, hogy b. Wenckheim Béla le fog mondani miniszterelnöki állásáról s csupán a király oldala melletti miniszterséget tartja meg. Ezen hírekre a többi között azon adoma ád okot, mely a múlt héten történt a miniszterelnöki ebéden. Ugyanis több »új« és »régi« követ volt meghíva Wenckheimhoz ebédre, s ebéd után kimentek a Dunára néző tornácra. »Már ezért a szép kilátásért mégis érdemes elvállalni a miniszterelnökséget« – jegyzé meg az új emberek egyike. – »Könnyen megteheti – mondá az elnökminiszter – úgyis nemsokára üresedésbe jő.« Azóta ez a mondás egyre komolyabb szint ölt s most már bizonyosra állítják, hogy Wenckheim a jövő hó elején, még a delegációk működésének befejezése előtt lemond, s helyébe Tisza Kálmán lép, ki miniszterelnöki hivatala mellett még a belügyminiszterséget is megtartja s maga terjeszti a képviselőház elé a már kész közigazgatási reformtörvényjavaslatot.
A hét főeseményét ezenkívül Széll K. miniszteri beszéde képezi. Komoly bírálatot e sokoldalú beszédre még most sem lehet mondani, egy azonban bizonyos, és ez az, hogy e beszéd úgy itthon, mint a külföldön jó vért csinált, mi abban a hatásban is jelentkezett, hogy a magyar állampapírok értéke azonnal emelkedett a börzén.
Széll Kálmán nemcsak az adókat akarja emelni, hanem az adóképességet is. Míg ez megtörténik, célja egy 300 milliós rente-kölcsönt felvenni s abból fizetni ki a lejárt adósságokat és fenntartani az idők jobbra fordultáig államháztartásunkat. Ez mind nagyon sovány vigasztalás, de hát elvégre csodát senkitől sem várhatunk. Legtöbbet ér az egész beszédben az, hogy kimutatja, miszerint a kormány tetemes összeget bír ez évben megtakarítani, s még többet fog megtakarítani jövő évben. Hanem az aztán szomorú dolog, hogy ezen megtakarítások mellett is nyolc millióval kell mégis többet költenie, mint amennyi bevétele van. Az iszonyú kamatfizetés felemészt mindent! E beszéd felemlíti azt is, hogy az államnak 4 millió holdnyi földje van. A miniszter még azt is kijelenti, hogy ez államjavakat el kell adni, de nem most, mikor a magyar földbirtokos középosztály annyira el van szegényedve, hogy belőlük keveset akvirálhatna, sőt – úgymond – ezen eladás húsz percenttel leszállítaná a föld mai értékét. Ez mind igaz, – de kérdjük: az ország ilynemű viszonyai mellett mikor lesz a földbirtokos középosztály jobb módban, s mikor nem teszi húsz percenttel olcsóbbá az ország földbirtokait négy millió hold föld elárusítása? És kérdjük továbbá – ha már minden áron el kell adni az államjószágokat – nem lenne-e most jobb, mikor még rendezhetnők velök magunkat, mint majd később, akkor, mikor már fülig alá vergődve, a kikászmálódás merő lehetetlenség lesz? Félre az álszeméremmel és félre a nemzeti felfuvalkodottság- és hiúsággal, mely még mindig »mutatni« akarja a gazdagság csillogását! Vegyük komolyan számba a körülményeket! Az állam ezen tömérdek birtoka, mely egy-egy német fejedelemség területével ér fel, alig jövedelmez annyit, amennyibe kezelése és adója kerül. E roppant vagyon gyümölcsözetlenül hever tehát akkor, midőn a kölcsön vett tőkétől állami bevételünket majdnem egészben felemésztő kamatokat fizetünk. Mi természetesebb, mint hogy – ha már nem bírjuk ezen birtokot haszonnal jövedelmeztetni – eladjuk azt s kifizetjük vele adósságainkat, mert egypár év múlva már hiába adjuk el, nem marad sem pénz, sem posztó.
Kivált ha úgy megy a gazdálkodás, mint azt újólag fájdalommal kell tapasztalnunk. Míg itthon a saját hadügyminiszterünk megteszi becsületes arccal a jelentést, hogy amennyire tőle telt zsugorgatott, gazdálkodott a honvédség körül, a felszerelésre egy garast sem költött az idén, minden lehető kiadást megszorított, egyszóval összehúzta magát egész a feláldozásig, addig ott fent Bécsben a közös hadügyminiszter úrnak kedve szottyant kerek tíz milliócskával többet kérni a tavali költségnél a delegációtól, holmi luxus brillírozó cikkek beszerzésére. Már így aztán igazán nehéz valamire vergődni, ha amit itthon a saját fejlődésünk kárán keservesen meggazdálkodunk, elviszik a közösbe. Csodálatos, hogy ez uraknak, kik a monarchia közös hajóját kormányozzák, még most sem esik le szemeikről a hályog, s még most sem látják be, hogy telhetetlenségök oly könnyelműség, melyet kielégíteni nem lehet, nem szabad.
