13. sz., március 26. A SZÉLBALIAK
13. sz., március 26.
A SZÉLBALIAK
A SZÉLBALIAK
Nevezetesebb ellenzéke nincs az egész világnak, mint most nekünk. De azért még sincs okunk büszkélkedni vele. Összehord prücsköt-bogarat, eregeti a nagy szavakat, mint a pajácó torka a komédiás-pántlikát; olyan, mint a »verekedő« ember, ki ha már egészen kifogyott az ellenségből, a tejesköcsögöket sem átallja hajigálni. Mindig eszembe jutó róla az egyszeri szenvedélyes vadász csizmadia, ki a saját eszterhéja alatt feketedni látván valamit, vadászati dühében elképzelte, hogy ott bizony egy csapat varjú ül, s fogta magát, közéjük durrantott puskájával, de azért nem lőtt varjút, hanem csak a saját ott kiterített csizmáit serétezte össze.
A mi szélsőbaloldalunk is saját csizmájára lövöldöz. Az Alvinczy-puska hol-hol nagyot durran, hanem persze nem csinál semmi bajt!
Mindamellett érdekes lesz a »Magyar Néplap« olvasóinak, ha eléjök tálaljuk, mit ír a szélsőbal közlönye, »Magyar Ujság«, s hogy gondolkozik a mai állapotokról… Legalább jóízűt nevetnek rajta.
De íme, lássuk szóról szóra:
»Polgártársak! Szomorú napok azok, amelyek ránk virradtak, szégyenteljes idők, amelyeket meg kelle érnünk, megfogyatkozánk számban, meg az egymás iránti hitben, szeretetben, reménységben, de azért ne csüggedjünk!
Tisza Kálmán éppen úgy rakta le a fegyvert, mint 28 évvel ezelőtt Magyarország diktátora, Görgei Artúr. Ez nem akarván megvívni a dicső végharcot, mely dönteni lett volna hivatva, talán diadalunk, talán amúgy is bekövetkezett bukásunk felett, önként veté nyakát a járom alá, s szolgáltatá ki vitéz s elárusított társait Haynau hóhéri szeszélyeinek; míg a »volt balközép« »derék vezére« éppen a legbizonyosabb győzelem idejében szüntette meg az 1867. XII. törvénycikk átkos következményű alkotásai ellen folytatott parlamentáris harcát.
Fegyverlerakás akkor és most, a tény ugyanaz, csak az idők és személyek változának.
Világosnál lerakta a fegyvert Görgei, azért, mivel – állítása szerint – már nem volt reménye többé a győzelemre. 1785-ben kapitulált Tisza azért, mivel mint politikus biztosan átlátta, hogy ha ő most meg nem szünteti a közjogi harcot, a jobboldal okvetlenül bukni, s az ellenzék végre annyi küzdelem után, diadalmaskodni fog.
Tehát nehogy diadalra jusson az ellenzék, a derék vezér, a balközép derék vezére a győzelem előestéjén hadserege zömét átvezette az örömujjongó ellenséges táborba, s feltétlenül meghajlott mindazon feltételek előtt, melyeket a bukófélben levő kormánypárt a győzendő balközép elé szabott, s megbuktatván a balközépet, mint közjogi ellenzéki pártot, megmentette a romlásnak indult jobboldal aszkóros tengéletét, legalább egy időre.
Hja, a koalicionális törekvésnek fúzió, az elvek szegre akasztásának, ideiglenes félretételének logikai következménye az elvek teljes megtagadása, sőt azok ezutáni nyílt kigúnyolása és majdan bekövetkezendő üldözése.
Íme, egy ellenzéki pártvezér, aki megretten hét éven át folytatott jogos harcainak biztos diadalától; íme, egy nagy országos párt, melyet éveken át a hazafiság szent nimbusza övez, melyhez szeretet, hit remény csatlakozik a hazafiak részéről édes ölelkezésben azokkal, kiknek törekvéseit a hazára nézve vészthozóknak éppen ezen párt, a balközép oly gyakran hirdette.
Szégyenletes látvány, melytől pirulva fordul el minden igaz magyar, ki az adott szó szentségét nem 2 la mode szokta értelmezni.
Hiszen mit felelhet a balközép, a jobboldallá, kormánypárttá vált szabadelvű párt (?!…), ha azt kérdezzük tőle: mikor nem járt az igaz úton, akkor-e midőn az ellenzéki polgártársaknak a jobboldal elleni küzdelmet ajánlgatta, s a szent csatára hívogató tárogatóba fújt, vagy most, midőn az átkos közösügy gyászvitézeivel együtt örvendezik az 1867-ik dicső alkotás ideiglenes megmentése felett?
Miféle lelkiismerettel tüzelhette éveken keresztül Tisza és pártja hazánk baloldali polgárait a közjogi csatára, a jobboldal elleni kitartó küzdelemre, ha most maga megtagadja elveit, ha önmaga semmisíti meg saját alkotásait?
Akkor akart-e a balközép ámítani, midőn mint parlamenti párt először fellépett, vagy most ámít, midőn létrehozta a fúziót?
Vagy ő maga volt elámítva akkor, ki tudja milyen faktorok által, midőn a közjogi küzdelmet megkezdte?
Vagy most ámíttatta el magát a kormánypárt konc-osztogató kegyurai által, s legalább azon vigasztalással akart kimúlni, hogy még a hulladékból ő is jóllakjék?
Tehát nem a legtisztább hazafiúi lelkesedés volt a balközép vezérszövétneke, hanem a hazafiság csak festett, bécsi ronggyal kezdőzött álarc, csak a szél ellen fordítható köpeny, csak politikus számítás vala?
S ha így lenne, szabad volna-e annyi honpolgár nyugalmát éveken át háborgatni, testvért testvér ellen vezényleni?
Hiszen ha az 1867-es egyezmény Tiszának és pártjának jó, elfogadható 1875-ben, midőn vészteljes következményei napnál világosabban láthatók, miért nem volt jó akkor, midőn veszedelmes következményeinek hiteles kimutatása a jövőre utaltatott?«
Eddig a »M. U.«
Ebből a kis mutatványból következtetni lehet a többire.
Hiszen mi is azt mondjuk, hogy a hazaszeretet szép dolog. Szép, jó az mind, mit a 48-asok akarnak. De ha nem érhető el! Azon anya, ki gyermekét a nagy szeretettől megfojtja, ha kimenthető is az isten előtt, ki az érzelmeket ismeri, de bűnös az emberek előtt.
Mi emberek vagyunk.
Előttünk bűnösek a szélsőbaloldaliak, mert a túlságos hazaszeretettől könnyen odaragadtatnak, hogy magok teszik tönkre a hazát.
Ha szeretik a hazát, ne kapcáskodjanak azokba, kik annak jóléteért áldozták fel álláspontjukat: hagyják őket munkálkodni és ne tegyék még keserűbbé a nehéz munkát, melyre ők magok képtelenek.
