Zabla.
Zabla.
A tinódi zablát (23. t. 17.) a már említett egészen karik alaku fülnélküli kengyelpárral együtt lelték, s talán a két tinódi szablya is (23. t. 31–32.) hozzájuk tartozik; a zabla kétsoros ezüst szögekkel van kirakva s aljára nézve annak a feszítővassal ellátott zablatipusnak a tovább fejlődése, mely már a népvándorláskori leletekben előfordul (v. ö. 6. t. 34, 7. t. 8.) s a csikózabla mellett a honfoglalóknál is használatban volt (v. ö. 12. t. 2, 3.). Az utóbbiaknál a fül és karika kettős kantárszár használatára utal, míg a tinódi zablánál csak a szíj fölcsatolására szolgáló fület találjuk meg, a miből egyszerű kantárszárra következtethetünk s ezzel összhangzásban van az a körülmény, hogy sem a XIII. századbeli pecséteken (v. ö. 22. tábla 5.), sem a XIII–XIV. századbeli múzeumi niellós csaton (22. t. 8.), sem az ezen időbeli oroszoknál, a novgorodi Mária-képen (21. t.) nem látunk kettős kantárszárat. A csikózabla (21. t. 1.), mely feszítővas helyett mind két végén karikával van ellátva s csak a honfoglaláskori leletekben tünik föl, a népvándorláskoriakból pedig hiányzik, az erdőteleki lelet tanusága szerint az Árpádkorszak vége felé is használatban volt. A muszkai (Arad m.) lelethöz tartozó csikózablák ezüst sodrony berakással vannak ékítve. E két régi magyar és egyszerübb szerkezetü zablatipus mellett a teljes kifejlődésben levő romás izlés diszítéseivel ellátott gödöllővidéki aranyozott bronz zabla (23. t. 10.) már a későbbi középkiori zablatipust is feltünteti; jellemzi ezt az orrkarika, a lefelé hajló feszítő vas s aztán különösen a nyelvszorító vas, a mi arra mutat, hogy nagyon erős száju lónál kellett használni vagyis hogy az Árpádok alatt, úgy mint nyugoton, nálunk el elterjedt az a felfogás, hogy az igazi lovagnak ménlóra illik ülni, a herélt vagy kancza nem illik hozzá. A herélt ló tudvalevőleg Magyarország felől terjedt el nyugoton, úgy hogy több európai nyelvben egyenesen «magyarnak» nevezik a herélt lovat. Ennek használata a régi magyar hadviselési móddal függ össze; már az ókori szarmatákról megjegyezték a rómaiak, hogy legjobban szeretik a herélt lovat, a ménló ellenben nem való paripának, mert a kancza láttára nyerítésével könnyel árulójuk lehet; a magyar hadviselésnek egyik alapeszméje volt a lesből történő, az ellenség meglepetésével járó támadás, a ménló tehát ép oly alkalmatlan volt nekik, mint hajdan a szarmatáknak. A nyugoti szokások divatja azonban a régebbi felfogást módosította s a ménló paripának való használatával a régebbi zablaformának is át kellett alakulni, erre szolgál bizonyságul a valóságos állatkinzó gödöllői zabla, melynek használata csakis a nehezen fékezhető ménlónál magyarázható meg.*
A gödöllői és tinódi zablát l. 23. táblán, 10. és 17. sz. a. – Az erdőteleki-szablyáról, csatabárdról, kengyelből és zablálból álló lelet a M. N. Muzeum birtokában van. – A muszkai leletet l. Arch. Ért. XVIII. 1898. 125 s köv. ll. – Vannak árpádkori zablák még a salamoni leletben. Arch. Ért. XVI. 1896. 132. és Szendrei J. Hadt. Eml. 49–50. l., a bodrogvécsi és kisdobrai leletben, Arch. Ért. XX. 1900, 41, 59. l., az előbbi, hogy benyulik a honfoglaás korából az Árpádok korába is, mutatja az ott lelt XI–XII. századbeli sarkantyú. L. még Zschille és Forrer: Die Pferdetrense. Berlin. 1893. 9–10. l. A herélt ló használatára V. ö. Ammianus Marc. XVII. 12, 2.
