Kengyel.
Kengyel.
A kengyel formájában a legkülönbözőbb változatok találhatók. A körte alaku honfoglaláskori kengyeltipuson kivül (12. t. 19–21.), minőre a XII. századból az ezen időbeli gombos sarkantyú-tipussal együtt lelt kisvárdai kengyel hozható fel, fennmaradt a népvándorláskori széles talpu félköríves kengyel is (23. t. 16), melyet Nyugot-Európában a magyarországi germánok terjesztettek el s nálunk az Árpádok alatt ép úgy divatba hoztak, mint az ebből fejlett, sokkal karcsúbb és csúcsíves alaku normann kengyelt (23. t. 22.), melyből egy Fejérmegyében és Bodrog-Vécsen lelt példány ismeretes; az avarkori almaidomu kengyel (7. t. 2.) sem ment ki a használatból; ezeken kivül újabb formák is tünnek föl, mint a visztula-, odera- és baltmelléki szlávoknál szokásos körte alaku, de fülnélküli kengyel tipus (23. t. 19–20); ezekhez járul az a tipus, melynél a kerek, tojásdad vagy alma idomu és talpán kiszélesedő kengyelnél fül helyett a karika felső részén alkalmazott keskeny résbe füzték be a kengyelszíjat (23. t. 18, 21.), ilyet ismerünk a XI–XII. századbeli tinódi, a XII–XIII. századbeli erdőteleki, a XIII–IV. századbeli budavári, rákosi sat. leletekből, a mely aztán átmenetül szolgál a XIV–XV. századbeli kengyel tipushoz. Honfoglaláskori leletekből tudjuk, minő a nógrádmegyei selypi s az aradmegyei muszkai, hogy a kengyelt ezüst sodrony berakással diszítették (12. t. 17.), hasonló ékítmény fordul elő egy fejérmegyei (bicskei) avarkori tipusú kengyel-páron is, föltehető, sőt bizonyosnak mondható, hogy az ilyen ezüst berakásos kengyel az Árpádok korában is szokásban voltak annyival is inkább, mert hasonló diszítésmódnak a lófelszerelésnél a XI–XII. századbeli tinódi zablában maradt fenn emléke.*
Arch. Ért. XVI. 1896. 363–365. A fejérmegyei kengyelt l. uo. 365. l., a bodrogvécsi kengyeleket uo. XVIII. 1898. 10. és XX. 1900. 40, 50, a muszkait uo. XvIII. 1898. 125. a selypit Hampel J. Honfogl. kor. eml. 103. A bicskei a N. Muzeumban Hadt. N. 14/1898. sz. a. A mike-budaháziról l. Arch. Ért. XIX. 1899. 278–280. – Zschille R. und Forrer R. Die Steigbügel. Berlin. 1896. – Schlieben: Gesch d. Steigbügel. Wiesbaden. 1892.
