Lábbeli.
Lábbeli.
A legszembetünőbb változás, a miben a velenczei scythák és indusok viselete eltér az ősmagyar viselettől, a lábbelinél észlelhető. Mint az előbbi fejezetben kifejtettük, minden arra vall, hogy a honfoglalók magas száru csizmás hordtak, az Árpádok alatt azonban a pécsi székesegyház XII. századbeli domborműveinek s más emlékeknek tanusága szerint (19. tábla) a könnyebb fajta lábbeli, saru vagy czipő és bocskor használata terjedt el s a csizma idővel a középkoron át annyira háttérbe szorult, hogy, mint Boncz Ödön is megjegyezte, az úri viseletet feltüntető emlékekben nyomát sem találjuk. Mivel pedig a legalsóbb néposztályhoz tartozó s nagy részben szláv eredetü pásztorok, szolgák, cselédek is bocskort hordtak, a mint a pécsi domborművek pásztorainál (19. 15–16.) is látjuk, könnyen azt hihetnénk, hogy a csizma teljesen kiment a használatból. De lovas népről ez bajosan tehető föl. A nyugoti lovagok s az ő szokásaikat követő magyar urak, midőn tetőtől talpig vasba öltöztek, nélkülözhették; a könnyü magyar lovasnak azonban szüksége volt rá. S hogy használata a későbbi időkben is, arra nézve van egy közelebbi adatunk. A föntebb említett Márk-féle krónika irja ugyancsak a XII. század dereka táján keletkezett részében, hogy midőn Szent László Krakkót ostromolta, a magyarok a sánczokhoz «ocreá»-ban vagyis Boncz Ö. magyarázatához csatlakozva, csizmaszárban hordták a földet. A Nagy Lajos korabeli felső a Képes Krónikában az akkori divat hatása alatt harisnyának festi az «ocreát». Mindezeket szem előtt tartva, arra az eredményre kell jutnunk, hogy az Árpádok korában a csizmaviselet ugyan nem szünt meg, de lassankint póriassá vált. Azok a gyöngygyel, pitykével ékített s finomabb piros bőrből készült díszcsizmák, melyek a 976–1025. között uralkodott II. Basilios császár képének tanusága szerint (17. 3.) a honfoglalás után egy századdal a byzanczi udvarban is elterjedtek, körülbelől egy századdal később már nálunk is kimentek a divatból, az ünnepi viseletnél még azok is könnyebb fajta lábbelit öltöttek föl, a kik, mint a lovas vitézek, életmódjuknál fogva rá voltak utalva a csizma használatára.*
Boncz Ö. id. m. 2. r. 24, 36. l.
