A velenczei u. n. scythák és indusok.
A velenczei u. n. scythák és indusok.
Az igaz hitre tért scythák és indusok ábrázolata a Sz. Márk-templom mozaik képeinek régebbi sorozatában található. Korát a XII. század második felébe vagy legkésőbb a XIII. század elejére teszik s így, ha csakugyan van köze a két képcsoportozatnak a magyar viselettel, arra az átmeneti korszakra, mely alatt a honfoglalás előtti magyar, avar, byzanczi és nyugoti elemek egymásra gyakorolt hatásából megalakult a kun befolyás előtti viseletünk, olyan becses emlékkel rendelkezünk, mely nemzeti viseletünk fejlődésében két századdal korábbi időszakot tár föl előttünk, mint a mely eddig számításba jöhetett s ez által sok fölösleges találgatástól, sok bizonytalan föltevésből leszünk fölmentve. A legelső kérdés tehát, mely e képekkel szemben fölmerül, abban áll, hogy miféle népeket értettek a velenczeiek a «scythák» és «India Superior» népe alatt. A mi az utóbbiakat illeti, kétséget sem szenved, hogy ezen elnevezés alatt magyarokat semmiesetre sem értettek, hanem bizonyára «indo-turkokat», azokat a szeldsukokat és turkománokat, a kik a Ghaznevidáktól kezdve Közép-Ázsiából egész Indiáig terjeszkedtek s Észak-Indiába is behatoltak. Midőn azonban csizma és saru helyett bocskorban ábrázolták őket, a mi jellemezte a Karolingkori közép- és nyugoteurópai, aztán a byzanczi, meg a keleteurópai szláv viseletet, s leborotvált fő helyett hosszu hajzattal látták el, mely jobb- és balfelől két-két ágra oszlik s a fül táján egy kis gyürűvel, a magyarországi és szláv leletek hajkarikájával van összefoglalva: ez világosan mutatja, hogy nem a felső-indiai (keleti iráni és turkesztáni) népek viseletmódja szolgált alapul az ábrázolásnál, hanem valamelyik kelet-európai népé, még pedig olyané, melyről azt kellett hinniök, hogy a felső indiaiakkal hasonló eredetü s a melyről azt is tudták, hogy van külön nemzeti viselete, a mely olyanforma, mint a Felső-India felé lakó népeké. Ilyen szempontból tekintve a kérdést, három népre gondolhatunk: a bessenyő-kunra, a bocskornál és halántékgyürűnél fogva az északkeleti szlávokra, oroszokra s végül a magyarokra. A kunokról azonban tudjuk, hogy fejüket borotválták, szakált nem hordtak, bokáig érő hosszu ruhában járta, és csizmát vagy sarut, de nem bocskort viseltek. Mindezt jól tudhatták Velenczében, melynek hajói bejárták a Fekete-tenger északi partvidékének kikötőit, s ha ezt akarták volna alapul venni Felső-India népének viseletéhez, hát akkor fel is tüntették volna a kun viselet jellemző sajátságait. A hosszu ruha hiányánál fogva az oroszok sem jöhettek számításba, kiknek nemzeti viseletében a bunda nagyon korán feltűnik (18. 9.) s annak mindig egyik legjellemzőbb alkatrésze volt. Ellenben a magyarokra vall az a körülmény, hogy a byzancziak és olaszok a törökséghez számították őket s a honfoglalókat ép úgy turkoknak nevezték, mint a szeldsukokat. Az ő szemükben tehát ugyanazon hódító nép telepedett meg a Közép-Duna és Tisza mellékén, mint Felső-Indiában s épen azért a felső-indiai viseletet egynek vehették az igazi hitre tért scythák viseletével. Már pedig a XII–XIII. századbeli felfogás egyenesen a magyarokat tartottak scytháknak; Scthia nem egyéb, mint a magyarok régi hazája s maguk a magyar krónikások is a nyugoti egyetemeken, Bolognában és Párisban hallották a scytha nevet, nem pedig a régi hagyományokból vették, a mit egész világosan bizonyít a név görög-latinos alakja. Kétséget sem szenved tehát, hogy az igaz hitre tért scythák alatt a magyarokat kell értenünk s velük szembe vannak állítva a Felső-Indiában pogányoknak maradt (vagyis mohamedán) törökök, a kiket épen ezért leeresztett üstökkel ábrázoltak, míg a keresztyén scytháknál hiányzik a pogányságnak ezen jele.*
A velenczei scythákat és indusokat l. 20. tábla, 7–9. sz. a. s a képmagyarázatban az irodalmat.
A pogányságnak és keresztyénségnek a hajviselet módja által való ilyen megkülönböztetése magyar részről is hozzájárult a két képcsoportozat idejének megállapításához, a mennyiben arra mutat, hogy e képeknek olyan időben kellett készülniök, midőn nálunk még nem veszett ki a pogánysággal egybefüggő szokások emlékezete. A XI. század végén, Szent László alatt még országszerte voltak pogányok s a XII. század közepe táján, a Márk-féle krónika legrégibb alkatrészeinek keletkezése idejében tudták azt, hogy Vatha pogány módra megnyiratkozott s hajából három csimbókot eresztett alá. A pogányság teljes eltünése után egy-két nemzedék még emlékezhetett ilyen részletekre, épen azért a XII. század első felében a jó keresztyén nem tarthatta illőnek a csimbók-viselést, de a későbbi nemzedékek tudatából mind jobban kiveszett a csimbókviselésben rejlő pogány reminiscentia, s már a XII. század folyamán általános divatban volt őseinknél a befont és gyöngyökkel diszített hosszu haj, a mi egyenesen a csimbókviselésnek a fejleménye, sőt e szokás az osztrákoknál is elterjedt, például az utolsó Babenbergiről, II. Fridrik osztrák herczegről (1230–1246) följegyezték, hogy magyar módra befont hosszu hajat hordott. Mindez arra mutat, hogy a velenczei képcsoportozatok korát nem igen tehetjük későbbre a XII. század második felénél.*
Marci Chronica. Cap. 47. (l. föntebb 32. jegyzetet.) – Schultz A. Das höfische Leben zur Zeit d. Minnesinger. I. k. 287–289, 231. – Karajan: Ueber den Leumund der Oesterreicher. (Bécsi Akad. Ért. 42. köt. 1863. 491–492. l.)
Van egy más szempont is, a mi ezt bizonyítja.
