IV. ZAY FERENCZ A DIPLOMATA. 1553–1557.
IV.
ZAY FERENCZ A DIPLOMATA.
1553–1557.
ZAY FERENCZ A DIPLOMATA.
1553–1557.
19. SZOLIMÁN SZULTÁN ÉS A HÉTTORONY KONSTANTINÁPOLYBAN.
Szolimán képe a Fayerabend által kiadott török krónikából s a Héttorony Konstantinápolynak a franczia kormány által 1819-ben kiadott nagy díszművéből vétetett.
Konstantinápoly 1553. – Szulejmán «elkanuni». – Fráter György politikája, vérmérséklete. – A levantinus szellem a magyar diplomacziában. – Verancsics Antal. – Ferdinánd követségei. – Milyen volt Zay Ferenc, a naszádos kapitány érzülete. Műve Landor-Fejérvár elvesztéséről. – Az 1553. követjárás előzményei. – Esztergom, Buda 1553-ban. – Utazás a Dunán Belgrádig. – Szerbiai út, átkelés a Balkánon. – Konstantinápolyba érkeznek. – Rusztem a nagyvezír. – A porta diplomacziája. – Alkudozások – 1554. Busbecque Augier. – Hogy éltek Konstantinápolyban. – Szulejmán perzsa hadjárata. – A követek Amasiába utaznak. Utjuk, az ancyrai emlék, fogadtatások a szultánnál. – Török tábori élet. – Nem sokat végeznek. – Visszaérkeznek Konstantinápolyba. – Rusztem és Zay. – Bécsi áramlatok, aggodalmak. – Erdély elválik Ferdinándtól. – A követjárás 1557-ben véget ér. – Eredmény.
A háromszáz év előtti Konstantinápolyba vezetjük olvasóinkat. – A Sophia-templom márványa már nem piroslik a vértől, a Kyrie helyett ájtatos imámok mormolásától visszhangzik a kupola boltja. Mecseteket, fürdőket épít a muzulmán hívő sereg.
A régi császárság legvénebbjei is már a cyprusok alatt álmodják a Comnenek és Palęologok dicsőségét, melyek az utódok még hallomásból sem ismernek. Jancsárok, deli szpahik, marczona arnauták, fekete és fehér arabok, özbégek, szerb és bosnyák renegátok tolongnak a serail kapuja előtt, míg az udvarban álló bálványhírű tölgyfa alatt három világrész basái vetekednek urok a győzhetetlen szultán magasztalásában. Szemlesütve, némán sürög forog a hitetlenek kufár hada, még lélegzeni is alig mer, ha látja a Bektás kertjének virágait: a nagy tollú janicsárt. Itt egy spanyol grand izzadva hordja nagy csobolyóban a vizet: ott egy német lovag kapál a basa kertjében, nem messze tőle meglánczolt magyar vitézek vágják a fát.
Az az esetlen török, a mint persa szomszédja nevezi, értette az uralkodás módját. Parancsolni, rémíteni tudott. Kétszáz esztendőbe telt, míg a művelt Európa teljesen megismerte «barbár» szomszédját. Most meg a szultán lábainál hever. Szapolyai János, a büszke magyar oligarcha kezet csókol neki, s Ferdinánd atyjának, kegyes jótevőjének nevezi Bécs ostromlóját.
Szulejman az ázsiai eszmék leghatalmasabb képviselője, akkor érvényesűl mikor X. Leo s III. Pál pápák alatt a renaissance legszebb virágai nyílnak, mikor v. Károly birodalmában soha sem nyugszik le a nap, s az európai emberiség a vallásban új igazságot keres, miután új világrészeket fedezett fel. Ebben a forrongó, pénz és dicsőség után sóvárgó ember-útvesztőben törhetetlenűl küzd czéljáért a stabilismus elvét valló mohamedánság. Száz évig folyton győzelmes a stambuli porta hada, fénye épen delelő pontján van. Az erő, mely e hódított terűlet vegyes fajtáiban lakozék, mintha csak tömörűlt volna a «nagy» szultán alatt. Van Szulejmánban valami az oroszlán természetéből: nagylelkű, ha jóllakott, de ha felingerlik hatványozva nyilvánúl a macskafaj ragadozó, álnok természete. Szemben a hitetlenek hada az ő kegyelméből él, kiméli őket, miként a gazda állatait szokta. Ki dolgoznék, ha mind kiírtaná őket? Szánakozik, alamizsnát osztogat, de hideg vérrel megöleti fiait: Mustafát, sőt még kedvenczét a deli Bajazetet is, megfojtatva unokáit, csakhogy Selimnek az öreg fiúnak ne gyűljék meg majdan a baja. Megöleti sógorait, vezéreit, basáit, s nem lázad fel senki. Gyönge báb a tündérszép Roxolane kezében, gyöngéd apa, nem kicsapongó, de kéjencz és természetellenes bűnöknek hódoló. S ebben az ázsiai emberben még megvan az a férfierő, hogy ha haczba kell indúlni, felejt háremet, szép ifjakat s télvíz idején átkel a Balkán legjáratlanabb útain, vagy eltűri az ásiai forróságot, mikor seregével a sivatagon táborozik. Vérbeli alak ez, uralkodásra termett, a ki a dicsőség fatumában született, abban a hitben harczolt és győzött. Ezzel a kajmós orrú, villogószemű, merész fejvetésű nagyúrral nem lehetett alkudni, ő ajándékozott, de nem engedett el semmit. Az ajándékok adásában szolgáit: a vezéreket kérdezte meg s a mit ezek «alázattal» gondoltak, azt adta. S ebben fekszik a török diplomáczia titka. A szultán szolgáit kell megnyerni, hogy a «nagyúr» megadja azt, a mit kérnek tőle. A török uralkodók sorában nincs kivétel a szabály alól. Hatalmas egyéniségű szultánok, asketák császári köntösben hódolnak a sympathia és antipathia elvének. Kalandorok, szerencsevadászó renegátok, a trón zsámolyáig jutnak s mint alázatos szolgák ezerek sorsát döntik el. A XVI. században még e körülmény nem ártott az erőtől duzzadó birodalomnak, csak mikor korhadni kezd, akkor lesz nyilvánossá mekkorát pusztított. Ezt az állapotot legjobban ismerte s fel is tudta használni: Fráter György, kihez hasonlót a magyar diplomaczia, sem annak előtte sem utána felmutatni nem tud. Hogyan is uralkodhatott volna kitünő diplomacziája nélkül az a gyönge Szapolyai János, kinek jó szeme volt a szerencséje, hogy abban az egyszerű barátban fölismerte a kincset. Senki sem értette nálánál jobban, kit és mikor, s mivel kell lekötelezni. Tömérdeket fizetetti Ferdinánd is a vezéreknek és basáknak, de Fráter György mindig megelőzte. Mert a töröknek, mint igaz keleti embernek mindig megvolt az a sajátsága, hogy a pénzt és ajándékot mindenkitől elfogadta, de tenni csak azért tett, a ki értette, mikép kell lekötelezni. Nem is tekinték ez ajándékot megvesztegetésnek, köteles sarcz volt ez azért, hogy az igazhitű szóba áll a hitetlennel. Ezt a psychologicus momentumot használta fel a nagyeszű barát, a kitől önkénytelenül is tartott a nagyvezér s azért engedett szavának. Véletlen találkozása a sorsnak, hogy a mohácsi idők után két dalmata tűnik fel a magyar diplomáczia terén. Az egyik a magasztalt barát: Martinuzzi, a másik Verancsics, kiben anyja: Statileo Margit révén olasz vér is van. A dalmát-bosnyák erőteljes, vitéz és kitartó, a középkori, kivált a velenczei olasz kitünő megfigyelő, ügyes, eszmékkel bíró, érintkezéseiben síma, a diplomáczia terén akkor feljűl nem múlt faj. E kettőnek a vegyüléke Verancsics; de e tulajdonok a tisztavérű barátban is megvannak. Mintha csak arra születtek volna, hogy a törökkel mérkőzzenek. A velenczeiek az egyetlen keresztény népség, mely Byzancz hősies védelme után, a füstölgő romokon ismét állást foglalt. Gyarmatosítási érzékük, s a tudomány, miként kell az emberek lelkén uralkodni, ebből a maroknyi tengeri kereskedőből százados nagyhatalmat formált. Ezekből a tulajdonságokból sok átöröklődött a dalmát tengeri városok lakóira, kik testileg ugyan közelebb állottak a szláv fajhoz, de lelkök, gondolkozások módja olasz. A földközi tenger kereskedelmi népségeiből: a dalmatából, görögbűl, spanyolbúl és arnótból kerűlt ki a levantei népség, ez a különféle anyagból összegyúrt vegyülék, melynek kovásza a velenczei genialitás vala. Míg Frater Györgyben ez a levantinismus az államkormányzás terén érvényesűlt s activ szerepre utalta: addig Verancsics, mint doctrinär, kora irodalmi mozgalmainak egyik részese, mondhatni szép szelleme, mint tényleges alkudozó, a diplomácziai missiokban érvényesűl. Fráter György mesterkedései Erdélyt 1551-ben Ferdinánd kezére juttatják, őt pedig megölik. 1552-ben megbénítják a keresztyén haderőt s 1553-ban a sokáig Szapolyai párton állott Verancsicsnak jut feladatúl, egyetemben a mi hősünkkel, ki egy perczig sem kaczérkodott Szapolyaiékkal megtartani a Fráter György-politika eredményét: Erdély birtokát. A két pap csak az eszményben, hazájok, Magyarországnak, mint önálló keresztyén államnak megtartásában értett egyet, minden egyébben szétválasztá őket a vérmérséklet különbözősége.
Fráter György rideg igazi zárdai barát, kemény arczvonásokkal, szőrös füllel, beszédjében nem válogatja meg mindig a szót, s még hölgyek irányában sem ismeri a gyöngédséget. Verancsicsnak már külseje is finomságra vall. Karcsú, vékonytermetű, kis hosszúújjú a keze, kicsiny a lába. Gondolkozó, magas homloka alatt, komoly, okos s a mellett jóindulatot sugárzó szempár ül. Arcza hosszúkás, pofacsontjai kiállók, orra gyöngéden hajló; nyakig érő haja, hosszú hegyesen végző patriárka szakálla hullámos; erős bajusza két rét összenőtt a szakállal. Kissé duzzadt, élveteg ajkairól csak úgy pergett a szó. Szelid, békeszerető, minek jelképe az az olajág, melyet kezében tart. Modora válogatott, csak a művelt, nemes gondolkozású embereket szerette, a durva támadás elől félrevonult. Az apró cselszövényeknek nem embere, azok keserítették meg életét János király udvaránál. A bosszúállást nem ismeri, keresztyéni jóindulata előtt még ellenségei is meghajoltak. Annyira szerény, hogy tulajdon nagybátyja is azt hitte róla, hogy tettető. Kötelességét lelkiismerettel teljesíti, s a hol erősen kell tartania magát: megállja helyét. Gondolkozásában, eszejárásában van eredetiség, nem egyszerűen tanúlt ember, ki kora tudományát beveszi, hanem tisztúlt ízlésű elektikus, ki még kedvteléseiben is nemesebb hajlamokat követ: régi pénzeket, feliratokat gyűjt s őszintén lelkesedik az ókor maradványaiért. Történelmi munkáiban, abban a mit hallásból ír, válogatós, a miket szemmel látott s átélt, objectiv. Magyar stylja tömör, kissé nehézkes is, olasz és latin fogalmazványai elegánsak, minő maga az író. Szegények iránt könyörűletes, följebbvalóival szemben tisztességtudó. Lényének nőies zománcza van; előszeretettel is viseltetett a gyöngéd nem iránt, egy még nem pap korában folytatott viszonya miatt eleget is szenvedett nagybátyjától s kortársaitól. Minden fogyatkozása ebből a mondhatni túlgyöngéd jellemből folyt. Az eszmékért könnyen föllelkesedik, ez sodorja a humanistico-protestáns áramlatba, melyből megtérve, annál élénkebben ragaszkodik a pápai katholicizmushoz. Könnyen lehetett rajta uralkodni, mert nem tudott hosszasan ellenállni senkinek, fájt neki, ha valakit megharagított. Eszményképe volt a titkárnak, urának és parancsainak élt. Ferdinándnak csak olyan híve, mint volt Szapolyai Jánosnak. Józanságával, becsületességével önkéntelenűl is hatott fölebbvalóira, kalauzuk volt. Fráter György markansabb egyéniség, urának parancsol s ha nem is akarja, a maga eszével boldogítja; ellenségeit szánalom nélkül tiporja össze; több van benne a renaissance vér és vas korszakából, mint a humanistikus áramlatból; az olasz öntudatos zsarnokok kíméletlensége párosul az ő személyében a levantinusnak kígyó okosságával.
VERANCSICS ANTAL esztergomi érsek.
Ferdinánd önmaga fosztotta meg magát Fráter Györgytől s most már csak az egy Verancsics maradt meg, a kinek eszméire, tanácsadásaira hallgathatott.
Ali, a budai herélt basa, kudarczot vallott Egernél, azok a «gyermekek», a mint ő nevezte, véres fejjel verték vissza a vitéz sereget. E fegyvertény mérsékelte az 1552-diki fényes hadi eredményeket. S volt a török birodalomnak egész történetén keresztül egy sebezhető pontja, mely hasznára vált a fenyegetett gyenge Európának: a siita Persia. A persa sah irigyelte a tisztátalan eretnek szultán hódításait, a világ középpontja nem tudott nyugodni, hogy a «szultánok szultánja s már ennek nagyfényű apái» (isten virasszon koporsóiknál) fegyvereivel a frengik szivéig hatoltak. Folyton dúlta és pusztította a török határszéleket. Ime most is fia Izmail Mirza pusztítja Erzerum vidékét. Szulejman, ki lázongó fiát Mustafát néma hóhéraival megfojtatja, felbőszül és személyesen készül a sérelem megtorlására. Ezt az időpontot látja elérkezettnek Ferdinánd, hogy szerencsét próbáljon a békekötéssel.
1527-től mostanáig számos német követség fordult meg Szulejmannl: – Ott voltak Laszki Jeromos, a János pártjától átállott nem nagy erkölcsű, de éles eszű lengyel, Nogarola Lénárd, Dersffy Miklós leányának a férje, egy vén kitanult német-olasz diplomata; Zárai Jeromos, ez ügyes katona, becsületes ember, de a ki kardjával jobban tudott bánni, mint nyelvével. Scepper Kornél, ravasz, éleslátású, de a keleti viszonyok körében nem volt otthonos pap s hogy még egyet említsünk a sok közűl, a vérmes Hobordánszky János, a ki indulatainak nem tudott parancsolni.
E követségekkel könnyen elbánt a porta, megfizettették, ha erélyesebben léptek fel bezárással fenyegették s legföljebb puszta igéretekkel, czifra fermánnal s egy dísz kaftánnal eresztették utnak őket. Ezek még be sem számoltak Bécsben küldetésökről, mikor Magyarországban ép az ellenkezője történt annak, a mit Konstantinápolyban ígértek. Szegény Malvezzi Virgiliust, a ki 1552-ben ment szerencsét próbálni Konstantinápolyba, Rustem a nagyvezér nem nagy számba vette; egyszerűen bezáratta előbb a fekete toronyba, a hol kenyeren és vízen élt, később aztán tisztességből a hét toronyba zárták, a hol legalább jobb ellátásban részesült. Itt szenvedett a szegény követ, a ki theologus, jogász, orvos, mathematikus és zenész volt, jól ismerte a török szokásokat és még nem tudott kivinni semmit, mikor tettre kerűlt a dolog.
Malvezzi elfogatása felháborította Ferdinándot, de elfogott követe érdekében nem léphetett föl erélyesen. Többször írt Konstantinápolyba, hogy bocsássák szabadon, de szép szónál egyebet nem ért el. Az 1552-diki hadjárat után végre reászánta magát nagyobb áldozatokra. Pénzre volt szükség, még pedig sokra. Előbb fegyverszünetet kellett kieszközölni. 1553 márczius 29-én Gráczból megbízta Verancsisot, ekkor parnói apátot s Palinay Pál deákot, egy a török dolgokban járatos udvarbírót, kit utóbb a komáromi várba tett át, hogy Ali budai basával kössenek fegyverszünetet; Konstantinápolyban ennek tartama alatt majd eligazítják a béke dolgát. A kudarczos Ali kissé vonakodott, de könnyen érthető okokbúl engedett, s hat hónapra megkötötték a fegyverszünetet. Junius havában már megtörténtek az előkészületek a nagy követjáráshoz: ajándékokat vettek, pénzt teremtettek, s megírták részökre az utasítást. Most kerűlt szóba Zay Ferencz a naszádosok főkapitánya, Szolnok s Eger várának volt várnagya.
Eddig csak hadi tetteiről beszéltünk, lássuk most őt mint Verancsicsnak, immár pécsi püspöknek, követtársát.
Középtermetű, zömök, fekete ember. Tartása egyenes, tekintete merész. Szokása, hogy mindenkivel mereven szembe néz. Hosszúkás telt képe van, marczona vonásokkal, orra merészen ívelt sasorr, az alatt sudaras bajusz díszlik, tömött körszakáll övedzi arczát. Álla szögletes, homloka domború, ha Lavater s képünk nem csak, akaraterőre valló. Haját kurtára nyírtan viseli. Nyaka vastag, melle széles. Az arcz jellege a dunántúli horvát vérrel vegyes magyaréra vall, az a kissé vad, szúró szempár, melyet nagysága szelidít csupán, az a szemöldök és a széles pofa délszlávos vérvegyüléket tüntetnek ki, a többiben teljesen keleti magyar a nézés. Keménység, nyugodtság s ravaszság olvasható ki Zayból. Olyan is volt ő. Türte az éhséget, szomjat, hált puszta földön, megtartotta hideg vérét mindig és mindenkivel szemben s nem engedte lecsalatni, megsértetni magát senki által. Jó férj, kitünő atyafi, gondos apa. Meggyőződése rendíthetetlen. János királyt, a vajdát – mint ő nevezé – még fiában is gyűlölte, egyenesen kimondja rá, hogy Nándor-Fejérvár elvesztésekor «titkon a törökkel egy értelme vót, és barátságot tartott vele».* Azokat az éveket, melyeket Budán mint udvarnok magába szítt, a vajda s a királytól független oligarchák gyülöletét, férfi korában is vallotta. Tisztán, élesen látott. Hogy Belgrád 1521. megvétele, a török magyarországi uralkodásának alapköve, azt ő írta meg legelőbb s leghatározottabban. Íme meggyőződése: «ha az urak jók vótak vóna, kiknek az ország oltalmára és szökségére kellett vóna gondot viselni, látván a királynak iffiú voltát és az ország gondjaviselésének tudatlan vótát, nem kellött vóna ollyan veszedelömbe egymás boszúját és gyűlölségét őzni, és az közönségös jót és hazájoknak oltalmát hátrahadni, kiknek sem Istenek, sem hitök, sem hazájokhoz való szerelmek, sem tisztösségek, sem urokhoz való hívségek eszekbe nem jutott, hanem hogy csak egymáson boszut állhassanak, és egymás uraságát kaphassák, és némely közőlök fejedelemséget vehessen magának, nem szánták sem hazájok sem kedig ennyi számtalan keresztyénnek, ki Fejérvár veszedelme után történt vót, vére ontását és veszedelmét».* Így gondolkozott kortársairól, pedig ő nem kevésbé «őzte gyülölségét», s ontá a más párton harczoló keresztyén vérét. Hijába ezek az emberek is csak elvben voltak idealisták, a mi megkap bennök, az a helylyel-közzel kitörő erős indúlat, mellyel kiki egyéni meggyőződését karddal, gyilokkal juttatja érvényre. A gyilkos Zrínyi, ki hazájáért feláldozza magát, a közönséges törvényszéki morál szempontjából ítélendő-e meg?
Az Landor-Fejérvár elveszésének oka e vót és így esött. VERANCSICS, II. 184. l.
U. o. 181. l.
A hű Zay, a rendületlen Habsburg-párti, bírt még egy tulajdonsággal: az alkalmazkodó képességgel. Tudta magát alárendelni, a nélkül, hogy szolgává legyen. Végig járta Saxoniát, benn volt Egerben, most Verancsicscsal szerepel. Mindig megfér társaival. Bakics Péter szereti, Dobó barátja, Verancsics meg holtáig rokonszenvez vele. Éppen összeillett a gyöngéd pappal, kinek a katonás, egyenes észjárású, de jó szemű magyar – mint útleírásokból kitetszik – ügyesen társalgó úr rendkívül imponált. Sokat olvasott, de gyakorlatibb érzékű volt a humanista, verscsináló püsöknél; a rétekből, mezőkből, emberekből, viszonyokból gyakorlati igazságokat vont el. Jelentései s idézett műve* világosan, de szárazon, logice, de dagály nélkül vannak írva. Nyelvezete tiszta, néhutt még a codexek magyarságára emlékeztető, nyelvjárása a dunántúli, jobban mondva a drávamelléki magyarságé, némi tiszai accentussal. Latinúl jól tud. A mi Zay kitünő diplomácziai alkalmazhatóságát ajánlá, az török nyelvismerete vala. Nemcsak beszélte, de olvasott és írt is e nyelven. Alkalma volt elég a megtanulásra. Kissé paradox, de tény, hogy Zay – a par excellence törökverő huszárkapitány – egyénileg szerette a törököt. Az európai ember remegett a gyilkos, rabló, mord katonának még a hírétől is, de a ki köztök élt s ismerte ezt a kevéssel beérő, igazán erkölcsös, romlatlan kedélyű népet, lehetetlen volt nem szeretnie. A XVI. század írói e részben egy párton vannak a modern felfogással; féltek az ázsiai basauralomtól, de dicsérik a török népet. Zay ismervén a török jellemet, mesterileg bánt a basákkal. A mit Verancsics kigondolt, azt Zay öntötte orientalis formába. Így azután megéltek.
Szalay L. volt az első, ki Zaynak tulajdonítá «Landor-Fejérvár elvesztését,» melyből Verancsics a maga hasonló tartalmú dolgozatát írta. Gyanítása teljesen igazolt, a dolgozat egészen Zay stylusa, orthographiája, eszejárása s a mi fő saját kezeírása, telve correctiokkal. Kortársa volt az ott szereplőknek, szülőmegyéje határos volt a színhelylyel. Valószínűleg 1530–1542 közt írta, mikor sokat járt-kelt az alsó Duna vidékén, Verancsics a Dunán lefelé utaztában érdekkel hallgatta, mennyi apróságot tud Zay a valkómegyei pártokról. (A kézírat a M. N. Muzeum kézírattárában. Fol. hung. 96.)
A két követ együtt az észt és erőt képviselte; a püspök az észt, Zaynk az erőt. A legatiónak akkor lett teljes sikere, mikor később Busbecq hozzájuk csatlakozott, az ügyességet, az alkudni tudást ez a belga értette legjobban.
)
20. LANDOR-FEJÉRVÁR OSTROMA 1521-BEN. ORTELIUSBÓL.
A követjárás hivatalosan 1553 jún. 13-án kezdődött. Verancsics és Palinay megkötvén a fegyverszünetet, a király a püspököt és Zayt teljhatalmú követekké nevezte, kik a Konstantinápolyban tartózkodó Malvezzivel egyetértésben kössenek békét a portával.* Utasításokban működésök főczéljáúl mindenekelőtt a béke megkötését tűzte ki Ferdinánd. Felfogása e passivitásában oly erős fejedelemnek következetesen ugyanaz vala Magyarország birtoklási jogáról, mint 1527-ben. Szívökre kötötte a két legatusnak, hogy mindenekelőtt az osztatlan, egységes Magyarországot kérjék a szultántól, kinek fegyverjogát kénytelen volt elismerni. Igérhettek érette száznegyvenezer arany évi adót. Ha a szultán, miben kételkedni sem lehetett, az ország már bírt részeit nem engedi át: arra kell törekedniök, hogy elhitessék a szultánnal igazát Erdély birtokához. Ferdinánd György barátot csak azért ölette meg, mert az Erdély független fejedelemségére törekedett. A jelenlegi birtokért, ideértvea volt Szapolyay-féle részeket, Ferdinánd negyvenezer arany fizetésére kötelezte magát. Ehez járultak még a nagyvezérnek s a befolyásos portai nevezetességeknek adandó ajándékok, mi nem csekély összegre ment. A főelveket megadták Bécsben, a követeken állott most, hogy az utasitás szerint, legalább a lehetőt kivigyék. Az efféle utasításoknak csak annyi becsök van, hogy kimutatják, mit akart az egyik fél; a hatalmasabb fél parancsolta mindig a föltételeket, a követ csak módosíthatott, enyhíthetett rajtok. Mennél hosszabb az utasítás, mennél többet magyarázgat, annál gyöngébben áll a küldő dolga. Erről lehet hímet varrni Ferdinánd állapotára. Verancsicsék jól tudták, mekkora nehézségekkel kell megküzdeniök, de elszánták magukat a fáradságos útra, mely akkor életveszedelemmel is járt. A követ sérthetetlenségét nem oltalmazta az a menedéklevél, melyet basáktól, szultántól kaptak. A szeszély és a követek pénze döntötte el, hogyan bántak velök. S ott volt a II. Lajos uralkodása alkalmával elkövetett brutalitás, mikor a török követek orrát s fülét levágták. Erre hivatkoztak Konstantinápolyban, mikor nem voltak megelégedve követeinkkel. Ilyen követjáráskor meg kellett írni a végrendeletet, rendelkezni minden jószágról, s bízni a jó sorsban. Verancsics jószágait Tahy Ferencz vette bérbe, jónevű ember, a ki kötelezettségeit mindig pontosan beváltotta. Zay családját: anyját, feleségét két fiával felküldötte ugróczi birtokára, rendezte pénzbeli követeléseit s azért tovább is késlekedett. Verancsics július 9-én már Komáromban volt. Időközben az elégedetlen erdélyiek jártak-keltek mindenfelé, izgattak a törököknél Ferdinánd ellen, félő vala, hogy meghiusítanak minden béketörekvést. Verancsics sürgetésére Zay elkészűlt magánügyeivel, s július 13-án már Komáromban volt, honnan az új budai basát: Tujgunt értesítik jövetelökről. Tujgun, a herélt Ali basa utódja, magyaros nevén Gólya basa (bár tujgun törökűl sólymot jelent) jó katona, de hiú, s a mellett együgyű vastag török, a ki szerette volna elhitetni, hogy Budán ő a szultán. Gyermekkorában vette meg Szulejmán, s rabszolgából vitézsége által küzdötte fel magát. De azért, hogy urrá lett, régi természetét nem vetketze le. A semmiből lett emberek gőgje, s a katona ridegsége egyesűlt benne török jovialitással és vendégszeretettel. Mihelyest meghallotta a követek érkezését, berendelte szandzsákjait, s nagy fénnyel készűlt fogadásukra, a kik 17-én Esztergomba érkeztek.
A követségre vonatkozó adatok: VERANCSICS Antal összes munkái között III. IV. és Itinera Constantinopolitanum et Almasinum ab Augerio Gislenio Busbćquij etc. ad Solimanum Turcarum Imperatorem C. M. oratore confecta. Antverpić. 1581. és HAMMER: Geschichte des osmanischen Reiches, továbbá FORGÁCH F.: Rerum Hungaricarum sui temporis Commentarii. 1788. és ISTVÁNFFY.
Ahmed bég fogadta őket háromszáz lovassal, kiknek jövetelét már az egész ország tudta. Híre terjedvén, hogy sok pénzt visznek magukkal, a hajdúk* vagy hatszázan Tolnánál összeállottak zsákmányejtésre. Ezek a magyar flibustierek a török uralom sajátságos szülöttei, egyvívásúak a délszláv junakokkal, a sanyargatott nép idegen igát tűrni nem tudó elemeiből összeverődött csapat, mely öl, rabol, s melynek létezhetését az biztosítá, hogy a nép titokban velök tartott, mert jobban félt tőlök s boszujoktól, kik semmit sem veszthettek, mint a töröktől. E rablómesterséget űző nép volt a határvillongásoknak mindenkor kovásza. Majd a török területen raboltak, majd a királyi végeken pusztítottak. Volt köztük mindenféle hitű és nemzetiségű, török renegát, szerb uskok, magyar, szökött német katona; elvök nincs, ha kell, rendes királyi szolgálatot is vállalnak. Ekkoron Fodor János volt a fejök, kit a végek kapitányai gyakran használtak eszközűl magánboszújok kitöltésére. Követeinket ezektől kellett megvédeni, ezért már Muzslánál vár rájok a török fedezet. Lóháton jöttek nagy kísérettel, elég jó országúton, melyet annyi esztendei elhanyagolás sem tudott végkép megrontani. Esztergom akkoron elhagyatott, piszkos város. Régi fényéből semmi sem maradt meg: s a régi magyar keresztyén világ metropolisa jelentéktelen várossá sülyedt. Itt már törökösen éltek az emberek. A kereskedők csarsiát (bazárt) alapítottak, hangos kiáltású lepényárúsok, laczikonyhások táplálták a török őrséget. Zay már megszokta ezt: de Verancsics a múzsákkal társalgó finom humanista biznoynyal kelletmelenűl érezte magát. Egy napot időztek s 18-án Pilis-Szánthó-Solymár felől Budafelé indúltak. Esztergomból kocsin távoztak, a régi jó országúton, fedezetkép néhány esztergomi lovastól kísérve. Solymáron – ma kis sváb falucska két órányira Budától – ötszáz fényes öltözetű lovascsapat fogadta őket. A Duna partjához érve, ismét lovasok álltak sorfalat, kocsijukat pedig skofiumos ruhájú szolgák fogták körűl, a várban megdördültek az ágyúk, szólt a kürt s megpergették a dobokat.
BUSBECQ szerint pásztorok, hajtók, kik rablóknak csaptak fel, a török renden lévő rablók martalócz név alatt szerepelnek.
Négy aranyosfalú sátorban helyezték el őket, s a mennyire törököknél kényelem a XVI. században képzelhető: tisztes szolgálatban részesűltek. Másnap július 19-én reggeli nyolcz órakor fogadta őket Tujgun, a basa, fönt a várban. Az egész várőrség díszbe öltözve összegyülekezett. Négy szandzsák (osztályparancsnok) vala a basa kíséretében, ki emeltebb helyen ült fényes ruhában. Követeink a szőnyegekkel borított nagy terembe vezettetvén, a basa fölkelt, két lépést előre tesz s kezet nyújtván, helyet foglaltatott velök. Török mód szerint legelőbb egészségi állapotukról, útjokról kérdezősködött, mit követeink hasonló nyájasságokkal viszonoztak. Adorján deák volt a tolmács. Követeink azután rátértek küldetésök czéljára, s a basa jóindulatát is kikérték. A basa a panaszok egész sorozatával állott elő. A korotnai, kaposvári és szigeti hajdúk Dersffy Pál ösztökélésére folyton háborgatják a török birtokot, míg ezekkel rendet nem csinálnak – úgymond – sohasem lesz békesség. A második fogadtatásnál előkerűlt Erdély ügye. Adorján deák ugyanis közölte velök, hogy Izabella fia érdekében folyvást izgat a basánál, s Ferdinándot bitorlónak tünteti fel. Verancsicsék hosszasabban fejtegették előtte, hogy királyuk az erdélyiek kérése következtében küldött oda vajdákat s hogy erős akarata a szultán fegyverjogát az egész országra nézve elismerni, megszüntetvén a rablók garázdálkodását. Tényleg igaz volt, hogy a hajduság nagyban garázdálkodott, kivált a korotnaiak tűntek ki mesterségökben, kiraboltak egy Szinán nevű gazdag törököt, két szolgáját s minden marháját elvitték. Szinán épen Budán lévén, a basa, már csak becsületből is erősködött mellette. Azonkívül a hol csak lehetett, csalták, lopták a hódítókat. A ráczkevei kereskedők portékáját ellopták, Veli hatvani bég embereit Komáromban elverték. Hogy a törökök miket követtek el, arról Tujgun hallgatott. Verancsicsék Buda határán kívül Ó-Budán laktak, Sicambriában a mint ők nevezték. Akkoron még sok római rom volt látható, melyet Verancsics, mint buzgó régiségbuvár megvizsgált. Fogadtak látogatásokat, s mindenfelől kapták a furcsábbnál furcsább híreket. Zayt rémítgették, ne indúljon el, mert családja megsiratja. Csoda dolgokat beszéltek Konstantinápolyról, s a persa háborúról. Mindössze öt napot ültek Budán, mely szomorú képét mutatta a pusztulásnak. A vár fényes épületei pusztúltak, támokkal kellett megtámasztani a falakat, hogy össze ne omoljanak. Janicsárok tanyáztak a házakban, nem sokat törődvén, hogy a sok repedés megoltalmazza-e őket az eső elől, csak lovaik álljanak istállóban, a házak többi részét átengedték az egereknek és patkányoknak. Mint rideg mohamedánok úgy is azt hitték, hogy a földi élet csak terhes zarándoklás, melyben meg kell elégedni avval, a mit kapnak. A magyarság sem tűnt ki akkor nagyon az építkezés terén. «Harcz, háború és vadászat főfoglalkozása e vitéz népnek – írja egy követ – s városaikat kivéve nem találunk szemre való épületet.» Budán a török hit máris gyökeret vert. Mecsetek, zárdák épülnek, jámbor dervisek telepednek a hévvizek mellé; csend, nyugalom és pusztulás lépett a kereskedő város élénksége nyomába.
ESZTERGOM A XVI. SZÁZADBAN, AZ ELŐTÉRBEN HUSZÁROKKAL.
Esztergom látképe Hufnagel XVI-ik száazdi rézmetszetéről másoltatott. E kép előterén huszárok bannak. (Baun V.)
Metsz. Pollák.
Negyednapra Paksy János komáromi várnagy által küldött csolnakok érkeztek Budára s a követek útra készülének. A basa ajánló-levelet adott, igérete, hogy embereit visszatartja a rablástól, s az erdélyi izgatásokat illetőleg megfogadta, hogy azokra nem hallgat. Fedezetűl hat naszáddal katonákat rendelt melléjök. Július 25-én ágyúdörgés s a csapatok rivalgása mellett megindulának. Még az nap megérkeztek Rácz-Kevibe, hol nagy kitüntetésben részesűltek, 26-án Paksot érték, melynek borbőségét dicsérik. Hajóik nagy hatevezős csolnakok, jobban mondva dereglyék voltak, az evezősök ráczok és magyarok, kemény, edzett nép, mely bámulatos kitartással éjjel-nappal evezett, s alig vett igénybe pár órát pihenésre s ebédre. A Duna-hajózást akkoriban rendkívül akadályozta a sok fatörzs, mely a víz színén uszkált, ezek közt rendkívüli ügyességgel eveztek el követeink evezősei. Július 27-én Tolnát érték, 28-án Erdődöt a legnagyobb akadályok közt, éjjel is evezvén, baj nélkül hagyták el. Rácz evezősök élénk színekkel ecsetelték e gyönyörű vidék pusztulását. Régen egy faluban több lakos volt, mint a hányat ma harminczban találni. Erdőd alatt van a Dráva torkolata: Valkó-megye határa. Pécs felé látszik a harsányi hegy, melyről Zay Ferencz, ki gyermekkorából ismeri a vidéket, csodákat beszél. Tetejében ősrégi várrom van, abban mély kút. Ha valamely tárgyat belé dobnak, az másnap a Drávában kerül fölszínre. A környék lakói tündérekről tudnak, kik a romok közt ütötték föl tanyájukat.
Erdődön alól dombossá válik a vidék. Atthya várát érik utasaink Valkó és a Szerémség határát, Atthyával szomszéd Ujlak vára, az Ujlakyak ősi fészke, melyet a török is gondosan őriz. Gazdag termőföld ez, mely a birtokosoknak nagyban jövedelmezett. A lakosok itt úgynevezett fillérpénzt fizettek földesuroknak, mely az Ujlakyaknak régente hatezer aranyat hajtott. A jobbágyok húszezer aranyon akarták magukat ez adó alól megváltani, de Ujlaky Lőrincz még az adó százszorosáért sem akart az egyezségbe egyezni. Követeink azt a történeti adomát beszélik ez útjok leírásában, hogy Bakocs Tamás primás egy lakomáján Báthory István, Ország Miklós és Ujlaky Lőrincz vitatkoztak a gazdagságról; István úr Karom (Karlovicz) várát bírta, Ország Gyöngyöst, Bakocs Kemencze (Kamenicz) várát. Előhozza Báthory, az én váram káros nevű, de abból a kárból nekem nagy hasznom vagyon; az én disznóim gyöngyben járnak vág vissza Ország, mire Ujlaky feleli: hogy ő jobban szereti a maga filléreit. Bakocs végűl így fejezi be a beszédet: az én kemenczém még egy pár ezer embert fogadhat be vendégűl.
Ujlaktól kezdve Péter-Váradig Kamenicza (Kamoncz) a legjelentősebb város a hajdan virágzó hely pusztulását élénken bizonyítja az a körűlmény, hogy valamikor 150 kőház volt benne, most alig van 15 szalmafödeles. Július 30-án értek Karlovizhoz, akkor Karomhoz, itt kezdődik a Frusca-hegység, magyarosan Álmos-hegye, a hol Probus császár kezdte legelőbb a szőlő-ültetést. Ez az erdő- s szőlőborította szelid lánczolata a halmoknak elragadja utasainkat, kik nemsokára Titelhez érnek, melynek fönsíkjról régi idők óta mondják, hogy hadi czélokra alkalmas. A hónap utolsó napján Zimonyt s végűl Belgrádot érik.
Belgrád, a vele szomszédos hegy nevéről magyarúl Nándor-Fejérvár, az Alsó-Duna vidékének török főerőssége. A várat mely háromszög-alakban épűlt a Duna felé néző oldalra, a törökök is jókarban tartották, az alsó várost mindenféle nyelvű népség lakta, törökök is nagy számmal telepedtek meg. Követeink itt partra szállottak, rendbe hozták a kocsikat s lovaikat. Találkoztak Paksy Jóbbal, az egri huszárok derék hadnagyával, a ki az ostrom alkalmával fogságba esett, s most Konstantinápolyból, a hol raboskodott, Szegedre igyekezett. A nagyvezér szabadon eresztette, minthogy Ferdinánd a híres Hamza béget, a magyarországi török hadak leventéjét, kinek hőstetteihez egész regekör fűződik, váltság nélkül bocsátotta el a fogságból. Jób úr beszélte, hogy Konstantinápolyban lázas izgalommal várják már a követséget.
Belgrádból Vág-Szendrő felé eveztek, melynek híres vára harmincz bástyatoronnyal ékeskedett. Verancsicsot a romokban gazdag vidék érdekelte, melyet Ptolemćus térképe nyomán tanúlmányozott, Zayban feltámadtak a gyermekkori emlékek, ő a török hódítás történetéhez gyűjtött adatokat. Szendrőtől kezdve a nisi országúton haladtak, kocsikon. Útközben török karavánokkal és adószedőkkel találkoztak. Az adószedők öt czigánygyereket vittek lánczon. Kérdésökre, mi baj van ezekkel a gyermekekkel, felelték, hogy az adót, hol pénzben, hol kiskorúakban szedik. Régebben minden öt esztendőben szedték a fiúkat, most majdnem minden két-három évben szedik a véradót. A nép réműltében, az adózás idejére erdőkben, vadonokban rejti el gyermekeit. A rabszolgakereskedés virágzása korát élte. Ázsiából jöttek el a kereskedők a Dunáig, itt megvették a rabokat, az előkelőket nagy vigyázattal, óva őket a nap és eső ellen, a kisebb rendűeket irgalom nélkül szállították messze vidékre. Ekkor néptelenítették el az Alsó-Duna magyar vidékeit, százával, ezrivel hajtották el a népséget, ezeknek az árából gazdagodtak meg a «hatalom ege holdjának, ki a becsület és szerencse zászlóját feltűzi, a mérséklet a sors szőnyegét kiteríti, a jó tulajdonságok hajnalcsillagának, az erények tűzhelyének»: a szultánnak basái.
A követség sebesen hajtott a jó – természetesen római – országúton; augusztus 5-én Jagodinába érkeztek, augusztus 6-án már Nisbe, a görögök idején már ismert Nessosba, Constantin császár szülővárosába, hol Verancsics számos római feliratot lemásolt. Nisből Pirotba hajtatának, hol már bulgár népség lakozik. Szánakoztak ezen az elnyomott együgyű népségen, mely üstökbe fonja a haját, asszonyai pedig «nevetségesen és könnyen» vannak öltözve, a karincza t. i. a könnyű s rövid alsó ruhát nem födvén be teljesen. E nép csak úgy öltözött akkor, mint most, nyaklánczai, karpereczei, övei, nagy sapkáik ugyanazok: mintha csak magunk előtt látnók őket.
Aug. 11-én Sophiába érkeznek. Itt már teljesen török az élet. Szép fürdők, kényelmes karaván-szerajok fogadják a fáradt utast. A házak nyomorúságosak, a régi hírneves Ulpianumnak csak nehány fala látszik. Sophiától nekiváltanak a Balkánnak Trnovonál. A Balkánon való átkelés rendkívül nehéz vala, mert az út sziklás és egyenetlen. A közellévő falvak lakói ökrökkel szállították át az utasokat, a rablókat Szulejmán kiírtotta, a falukat egyetemleg tevén felelőssé minden egyes rablóért. Négy nap múlva Philippopolisba érkeztek, melynek szépségével alig tudtak betelni. A törökök itt is már gyökeret vertek. Erőszakkal terjesztették vallásukat, de megengedték a keresztyéneknek is vallásuk gyakorlatát. Alig pihentek meg a rózsaolaj hazájában, máris tova sietnek, aug. 19-én elérkeznek Drinápolyba, Konstantinápoly előkapujához. Öt nap múlva Konstantinápoly kapui előtt állanak. Az utazás Budától Konstantinápolyig éppen egy hónapot vett igénybe. Bécstől idáig 192 mérföldet tettek. Ez volt a rendes közlekedési út, ezen kívül jártak a bosniai úton is követek, jelesűl a berbir, jajcza, serajevo, novibazar-nisi vonalon, s a sumla-razgradi úton. Derék vállalat volt ez követeink részéről, már ez utazással s a fáradság megvetésével bebizonyították, hogy komolyan szolgálják a hazát.
Konstantinápolyban már előbb tudván jövetelükről, Csorluig a csauszok és agák egész serege eleibök ment, velök lévén a szultánnak két dragománja. Utazásuk alatt a szultán társukat Malvezzit szabadon ereszté, ki szívszakadva, félig betegen várta az új utasítással érkezőket. Egy érdeme van ennek a tudós olasznak. Húzni, halasztani, kétértelmű igéreteket tenni, ő tudott legjobban, s valljuk meg nyiltan, oly hideg vérrel mondott nem igazat, hogy még a gyanakvó Rusztem, a nagyvezér, «ez a sötét, zord horvát» is hitt néha szavának. Szulejman, ki persa hadmenetére indulásra készen állott, csak épen őket várta, nem különös jó indulatból, de mert biztosítani akarta magyar tartománya békéjét legalább a hadjárat tatamára.
Konstantinápolyban a szultán környezetében legnagyobb úr vala Rusztem, kinek Szulejman vakon hitt. Horvát renegát, kis kora óta az udvarnál van. Fanatikusabb törököt hiába keresnénk, pénz és keresztyén vér kell neki. Fösvény, kapzsi és önző, de ép oly mértékben ura, mint a maga zsebére. Erélye nem ismer határt, a mellett szívtelen. Modora rideg, nevetni nem látta senki. Kegyencze a hárem első kegyencznőjének: Roxolanenak, ki életnek és halálnak urnője. Roxolane orosz nő, érdekes, izgékony, nagyravágyó, mindent eltipró demon. Már vén, s Szulejmán úgy fél tőle, mintha gyermek volna. Két fiát, hű vezéreit öleti meg egy szavára. Ez a vezér s ez az asszony nagyon jól értették egymást. Szulejman egyiket sem nélkülözhette. Rusztem nélkül mozdúlni sem tudott, Roxolanehoz meg kimagyarázhatatlan érzés kötötte, nem szerelem, de bizonyos varázs, melyet nem tudott leküzdeni. Volt ebben a horvát renegátban erélyén kívül oly fényes pénzügyi tehetség, mely kezdve a kerti virágokon, a fegyverekig mindent megtudott adóztatni. Politikai dolgokban éles látású, itélő tehetsége kitünő, őt nem szedte rá egy európai követ sem. Szulejmán soha sem szorúlt meg pénz dolgában, Rusztem mindig tudta, melyik pénzes embert kell láb alól eltenni. A basaságoknak valóságos árszabályzatuk volt. Egyszer a syriai új kormányzó száz aranynyal többet küldött a rendes nagyvezéri ajándéknál, Rusztem a többletet visszaküldte. Mindamellett, hogy temérdek gazdagságú, fösvényűl él, ellensége a pompának.
Kisebb rangú, de befolyásos emberek: Ibrahim a dragomán s Hajdar basa, udvari vezér. A keleti udvaroknál a dragomán, mint tolmács, a tárgyalások lelke. Néha egy szaván, egy szó hangsúlyozásán múlik, lesz-e sikere a beszédnek, vagy nem. Ezek a kétoldalról fizetett nyelvtudósok a hazugság nagymesterei. Nagy hidegvérrel szokták eltagadni utóbb azt, a mire előbb megesküdtek. Teljesen igazlelkű dragománt nem mutat föl a török és persa diplomaczia, hisz különben meg sem tették volna annak. Befolyása volt Amhad basának is, de csak alsórangú szerepet játszik. Mindezeket az oszlopokat meg kellett ajándékozni, még pedig olyanformán, a hogy ők kötötték ki. 80,000 tallér pénzben s értékekben ment adó fejében. Ajándékoknak leginkább ékszereket s különösen a zsebórákat szerették ők, kiknek a rendes időjárásról fogalmuk sem volt. A mi követeink vitték legelőbb a zsebóra ismeretét a keletre. Felkészűlve jó szóval, pénzzel s az irányt adó személyiségek kellő ismereteivel, hozzáfogtak feladatukhoz.
A hangulat elég kedvező vala. A szultán sietett, Rusztem meg nem volt a béke ellen, mert a magyar hajdúk folyton zavarogtak s a sokfelé kínzott népség nem győzte az adót. Erdély felől igen jól volt informálva, tudta, hogy Ferdinánd mi módon jutott birtokába, s török hatalmi érdekből sem akarta azt kezére bocsátani. Az erdélyi fejedelemség kellett a szultánnak, hogy a moldvai és havasalföldi vajdákat féken tartsa vele. Innen ered az erdélyi fejedelmeknek az a törekvése, hogy midőn lazítják a portával való viszonyukat, szorosabb összeköttetésbe lépnek a két vajdával. Augusztus 26-án fogadta őket Rusztem, elég nyájasan, de kereken megmondotta, hogy Erdélyről pedig szó ne legyen, mert azt a szultán fegyverrel foglalta el, s János királynak megesküdött, hogy fiát el nem hagyja. A békét egyéb méltányos feltételek mellett megkaphatják, csak ne követeljenek túlsokat. Verancsicsék kifejtették minden ékesen szólásukat, de hiába. Meg kellett legalább színleg adniok magukat, hogy időt nyerjenek. Másnap a szultán színe elé vezették követeinket.
Az ó-szerailban, a nagy trónteremben, környezve a birodalom főméltóságaitól, fogadta őket a kelet leghatalmasabb uralkodója. Komolyan, méltóságteljesen ült bíboros, kövekkel kirakott trónján. Éles metszetű halvány arcza, melyet festett, nehogy betegnek higyjék, villogó szemei imponáltak mindenkinek. Mellette állottak vezérei, trónja előtt Rusztem, ennek oldalán a tolmács. Áradozó beszédben követeink átadták királyunk üdvözletét, ajándékait s kifejtették követségök czélját: a béke megkötését. A szultán elég kegyesen megmagyaráztatta magának a szónoklatokat, tett is néha megjegyzéseket, mit nem szokott egyéb keresztyén követekkel tenni. Megkérdezte Rusztemet, mi a véleménye, ki a tolmácsolás alatt következő párbeszédbe ereszkedett Zayval:
Rusztem: Tudsz-e horvátul?
Zay: Tudok.
Rusztem: Hát a társad?
Zay: Ő is.
Rusztem: Hová valók vagytok?
Zay: Én magyar vagyok, ő dalmata.
Csodálkozván, milyne jól tud horvátúl, hevesen közbevág: királytok hűtlen, királytokban nincs hűség.
Zay: Királyunk hű, csodálom, hogy Te Méltóságod ekkép vélekedel királyunkról, ha király szavában lehet megbízni, a mienkében lehet, ki a keresztyének közt a legnagyobb, kérem higyjen neki.
Rusztem: Miért nem tartotta meg hát a békét?
Zay: Megtartotta a békét, nem az ő akaratából szegték meg, hanem azok, kik nem akarják, hogy a hatalmas császár királyomnál egyetértésre jusson.
Rusztem: Hiszed te ezt?
Zay: Nemcsak hiszem, de bizonyosan tudom.
A kihallgatás nemsokára véget ért. Utána együtt maradtak a vezérek tanácskozandók a módozatok felett. Öt évi békében állapodtak meg, Erdély átadásának feltétele mellett. Rusztem fogas kérdéseket intézett hozzájok, miért nem akarnak állandó békét kötni, mintegy értésökre adván: tudja Ferdinánd szándékát, hogy csak időt akar nyerni új háború kezdhetésére. Azzal vették el a kérdés élét, hogy hiszen a szultánon áll, hogy meghosszabbítsa a békét öt év múlva. Aug. 29-én Szulejman nagy haddal a nép rivalgása között a persák ellen indúlt. Másnap ismét találkoztak Rusztemmel s Ferdinánd utólagos jóváhagyása reményében ráállottak Erdély átengedésére, de úgy, hogy János Zsigmondnak magva szakadván, az szálljon ismét Ferdinándra. A nagy nyomorúságnak miatta a porta viszont harminczezer aranyról tizenhétezerre szállítá az adót. Várad és Gyula átáadását követelték, úgyszintén a csalárdúl megrohant füleki és salgai várak visszabocsátását, a foglyok szabadon eresztését, az 1552-ben elfoglalt kisebb várak leromboltatását. A békepontozatokat irásba foglalván, abban egyeztek meg, hogy Malvezzi ezeket vigye fel Bécsbe megerősítés végett, ketten Verancsics és Zay addig Konstantinápolyban megvárják a választ. Úgy is történt.
Malvezzi Bécsbe sietett, roncsolt egészségét az út fáradalmai teljesen tönkre tették. Ferdinánd szívszakadva várta. Erdélyt nem akarta kezéből kiadni, a viszonyok pedig ott annyira ellenére alakúltak, hogy János Zsigmond uralkodása már csak idő kérdése lehetett. A királyhágón túli részekben már akkor is egy egészen különálló, máskép gondolkodó társadalom fejlődött ki, melynek gyengéivel csak Frater György tudott megküzdeni. Ferdinánd Erdélyben működő vajdái nem akarták s nem tudták megérteni azt a specialis helyzetet, melyet Erdélyre nézve a török hódítás megteremtett. A lakosság nyomora, a három évi német uralkodás alatt tetőpontját érte, a vajdák nem kormányoztak, csak parancsoltak. Izabella irányában Ferdinánd csak vontatva s akkor sem teljesen váltotta be kötelezettségeit, a franczia király, Rusztem nagyvezér kegyencze V. Károly ellen sakkhuzáskép folyton izgatta a lengyeleket, mint az erdélyieket a német iga lerázására. Ferdinánd ezek ellenében erélyes actiót ki nem fejthetett, rajta csak a szultánnak egy szerencsétlen hadjárata segített volna. Ha a persák megverik Szulejmánt, a porta rááll Erdély átengedésére; de a hadi szerencse Szulejmánnak kedvezett, s így a követek kötelessége csakis az alkudozások hosszúra nyújtása lehetett, hogy Ferdinánd időt nyerjen. Malvezzitől s a követek folytonos értesítéseiből világos képét nyerhette az erdélyi kérdésnek, pénzzel, ajándékokkal kell vala a porta éhes főtisztviselőit megnyerni s apellálni a szultán nagylelkűségére». Rusztemék Ferdinándot komoly számba sem vették, ő csak a római nagy «frengi császárnak» az öscse, kit a franczia király tartott lekötve. V. Károlynak volt tekintélye s követeinktől ismételve is azt kérdezték, hogy a «császár nevében kérik-e a békét?» Midőn Károly császár lemondási szándékai nyilvánúltak, Ferdinánd a császári méltóság elnyerése által remélte igazait immár teljes erővel megnyerhetni, s lassanként belényugodott az erdélyi állapotokba. Mindenkit biztatott s várakozásra intett. Eleinte hittek neki, azután látván erőtlenségét, elhagyták. Károly még három évig állt a birodalom élén: öcscsének engedni kellett.
Azalatt követeink nem nyugodtak. Összeköttetéseket szereztek, ajándékot adtak, s jelenték a persa háború felől érkező – néha hihetetlen – híreket. A leveleket, melyek Bécsbe értek, vagy Drinápoly felé, vagy tengeren Velenczéig egyes alkalmatossággal, vagy jól díjazott futárokkal küldözgették. A konstantinápolyiak szívesen fogadták a meglehetős fényűzéssel élőket, majd minden nap fogadtak, vagy tettek látogatást egyik-másik ügyvivőnél. Verancsics a környékre rándúlt régiségeket nézni, Zay pedig lóra kapva a basák szeretetét igyekezett megnyerni, együtt lovagolván s lakmározván velök. A persa háború elkezdődött és pedig azzal, hogy Mustafát a szultán kedvencz fiát Rusztem nagyvezér és Hajar basa besúgására, atyja parancsára orvúl megölték. A jancsárok lázadással fenyegetőztek, de azzal csöndesítették le őket, hogy a nagyvezért s a basát megfosztották hivataluktól. Ez a hivatalvesztés csak színleges volt, mert Ahmed a temesvári győző, az új nagyvezér csak báb, Rusztem pedig Roxolane segítségével folyton uralkodott a szultánon. A persák pedig futottak a szultán seregei előtt «mint a puszták sakáljai».
AUGIER BUSBECK, PORTAI KÖVET.
Busbecq arczképe azon rézmetszet után készült, mely munkáinak német kiadását diszíti. A XVII-ik századból.
Pollák metszése.
Az 1554. esztendő szomorú jelekkel kezdődött. Az erdélyiek erősen dolgoztak a portánál, a basák elvették a pénzt mindenkitől s mégis az történt a mit Rusztem akart, vagyis a franczia király akarata. Verancsics és Zay nagy feszűltséggel várták Ferdinánd elhatározását. Folyton ostromolták őket török ismerőseik, mit akarnak hát Bécsben, jön-e Malvezzi, vagy nem? Nagy részök az új ajándékokra volt kiváncsi, mert irígyelték a Rusztem és Hajdar óráit, s Zaytól csak órát kértek. Ferdinánd csak biztatta őket, ne hagyják Erdély jogát s dolgozzanak Petrovics ellen, ki Konstantinápolyban a törökök előtt kedves ember vala. Magyarországban feszűlt figyelemmel kísérték követeink működését, kik Zrínyi Miklóssal s Nádasdy Tamással is leveleztek. «Scylla és Charybidis között vagyunk, itt a követeknek vaknak s némának kell lenni» így ír Verancsics, nem múlasztván el collegája hívséges magaviseletét, ügyességét s békés természetét magasztalni. A magyar végeken azalatt dúlt a török, nem tekintvén sem békealkudozást, sem a basák igéretét. Kivált Hamza, a hirhedt vitéz bég jeleskedett a fosztogatásban, váraknak csellel megvételében. Hajdúk azután visszaadták a kölcsönt s kivált a horvát végvidékbeli haramiák kegyetlenkedtek, csakhogy abban nem volt köszönet. Rusztem már ez évben kezdte környékezni Zrínyi Miklóst, hogy csapjon át a horvátokkal a szultánhoz, követeink neszét vették ennek, de magok sem vették komolyan a mende-mondát. Rusztemtől kitelt, de Zrínyi Miklóst nem érheti árulás vádja, hogy elcsábíttatta magát. Szóba állt ugyan a közvetítőkkel, az egyik ferenczes barát vala, de nem alkudott.
Az öreg Nádasdy Tamást azonközben megválasztották nádornak, ki Ferdinándot mindenkép határozatra akarta bírni. Hat hónapja múlt, hogy Malvezzi Konstantinápolyból eltávozott. Izabella, a milyen szeszélyes és ingatag vala, ráállott, hogy ír a szultánnak s nem törekszik többé Erdély birtokára, az erdélyi hivatalos párt is hajlandónak mutatkozott a portánál nyilatkozni, de már késő vala. A szultán Aleppoban kinyilatkoztatá, hogy János király fiát vissza kell helyezni örökségébe, addig békéről szó sincs. Ferdinánd bízott a sorsban, s Malvezzit tízezer arany adóval – Erdélyért – már útnak indítá, midőn a szultán üzenetéről értesűl. Követeink Konstantinápolyban most azon dolgoztak, hogy míg a békealkudozás nem éri végét: a szultán ne támadja meg Erdélyt. Malvezzi Komáromban várta a szultán e tekintetben adandó válaszát. A válasz csak őszszel érkezett Bécsbe. Szegény, várakozó Malvezzi ez idő alatt végkép elnyavalyásodott, az új követnek alig volt ideje, hogy beszéljen vele egyetmást. Az új követ: Augier Ghislan de Busbecq.
Született 1522. Cominesban, Flandriában. Hasonló nevű nemes embernek természetes fia, kit V. Károly császár törvényesített. Franczia egyetemeken tanúlt, alapos philolog, régiségkedvelő s botanikus. 1552. Angliában járt követűl, finom modorú psycholog, kit az emberek hamar megszerettek. Bőkezű lévén, a törökök megbecsülték. Járatos az európai politika titkaiban, ismeri korának minden nevezetes egyéniségét, kitűnő stylista; tehetségének pedig legfőbb bizonyítéka, hogy sohasem járván a keleten, nagy hamarsággal belétanult a török viszonyokba.
Nov. 22-én télvíz idején nekiindúlt a terhes útnak. Szerencsésen járt, itt-ott voltak kellemetlenségei, de azokon csakhamar túlesett. Verancsics és Zay már várták, leveleket küldtek elébe s január 20-án (1555) szeretetteljesen fogadták. Tőle kaptak közvetlen híreket hazúlról s az udvarról. Verancsicsot öcscse üdvözölte, Zayt pedig szerető édes anyja, ki Bécsben járt ott tanuló két unokája látogatására, s felesége, az erélyes gazdasszony. «Bár az isten kihozná ő kegyelmét jó egészségben és sok jó szerencsében, hogy látogathasson meg mindnyájokat jó egészségben» emígy sopánkodnak után itthonmaradott árvái, tudatván, «az káposzta meg igen jó» s beszámolva híven a kiadásokról.
Busbecq megérkezése új actionak lett kiinduló pontjává. Utasításának magva az volt, hogy Erdélyt minden áron meg kellett tartani s a békét megkötni. Mennyire nem bíztak Bécsben a sikerben, mutatja az újabb utasítás, hogy a szultán nagylelkűségéből ajándékkép kérhették, ha minden jogi s történelmi argumentombúl kifogynak. A szultán Amasiaban telelt. Csauszt küldtek táborába, jelenteni, hogy Ferdinánd békeajánlatai követestűl megérkeztek. Addig azok hárman bejárták Konstantinápoly környékét, melyről nagy lelkesedéssel beszél a fenkölt szellemű Busbecq.
«A láthatárt csak a tenger s a hófödte Olymp zárja el, szívet, lelket emelő érzés, midőn három világrészt ér tekintetünk. Ez a halakban dús tenger, e szelid ég, e termékeny föld, mely fű képében virággal és szagos növényekkel tarka, mindez azt a gondolatot költé fel bennem, – így ír útleirásában – vajha visszatérne a keresztyén fejedelmeknek hősies vállalkozási kedve, mely egykoron annyi pénz és ember feláldozásával egy tisztán szentségével kiváló maroknyi köves földet akart kiragadni a pogányok kezéből; előnyösebb lenne e vidékeket elfoglalni, a hol örökös tavasz honol, s melynek birtoka mérhetlen előnyöket nyújtana.»
Íme egyike azon férfiaknak, kik a török uralmat csak hódításnak s nem állandó, consolidált ténynek vették. A század elején megírta már Macchiavelli, ha a meghódított államot csak úgy lehet megtartani, hogy saját törvényeit meghagyják. A török meghagyta, de a maga külön kanonját tette uralkodó törvénnyé, elnyomta a keresztyént, de nem írthatta ki. Az éleslátású velenczei követek az ozmánok fénykorában rámutattak már a rothadás csiráira; lassan, lassan korhadt el az erős gyökerű törzs, a Busbecqueknek akadt utódjuk.
A Persiában győzelmes szultán hallván, hogy Ferdinánd követsége immár teljes, meghagyta: jőjjenek el Amasiába. Martius 9-én indúltak el a még vadabb, előttük teljesen ismeretlen világrészbe. Első nap Skutariban maradtak, azután Ismidet (Nicomćdia) érték, a híres virágos mezővel, itt átmentek az Olympuson s a hírneves zsinat székhelyéig Nicäáig jutának. Itt megháltak, hallván a sakálok üvöltését, melyek egész a sátrakig jöttek, s ha egyebet nem találnak sarukat, tömlőket falnak föl. Együgyű állatok ezek nagyon, ha a pusztában egy falka sakál elüvölti magát, a sátor előtt kullogó rideg tolvaj felel nekik, úgy hogy hamar rajtaérik. Nicäában sok a régiség, feliratok, szobrok. Egyet követeink előtt törtek össze derék kisérőik, kik, midőn Zayék bosszankodának, kaczagtak rajtuk.
21. ANCYRAI EMLÉK.
Innen Akbujuk, Bazardzsik s Kaszumbasa falvakat érték, s leérve az Olymp lánczolatáról, a síkságba ereszkedtek. Angur (Angora) felé igyekezve, a hol egy napot pihentek. Itt a követség a tudomány körűl maradandó érdemeket szerzett magának. Ancyra Augustus császárnak szentelt város fala. Nagy márvány épület romjaira bukkantak, melyen a kapitälek s a homlokzat még épek valának. Busbecq prćtoriumnak véli az épületet, melyen egy értékes feliratot talált. A felirat Augustus tetteit örökíti meg, sok helyütt hiányos, de Busbecqué az érdem, hogy e fontos kútforrást fölfedezte.* Ezen kívül számos fajtájú görög s római pénzt szedtek össze, melyeket a törökök mérősúlynak használnak; akadt olyan is, ki rézpénzekből üstöket készített. Ancynában látták a selyemszőrű kecskéket s a kövérfarkú juhokat (csuntuk), a nép pásztorkodásból él. Az ázsiai török rendkívül mértékletes, egy kis és, kenyér és foghagyma az eledele. Ha üdülni akar aludtejet iszik, melybe kenyeret aprít. A bazárokban mindenféle gyümölcsöt árúlnak: aszalt szilvát, körtét, baraczkot, birsalmát, fügét, mazsolát, cseresznyét, ezeket tiszta vízben megfőzik s cseréptálakba öntik. Kiki tetszése szerint választ, a főtt gyümölcsöt kenyérrel eszi, levét pedig megissza. Még díszlakomáikon sem esznek egyebet ürühúsnál, rizsnél, mézes kalácsnál és tyúkhúsnál. Európai ember egy nap többet eszik, mint a török tizenkettő alatt. Már ital dolgában nem mondhatni hasonlót. A bort és szeszt, ha hozzájutnak, titokban mértéktelenül isszák, ha nincs benne részök, a mazsola sörbettel is beérik.
Antiquitates asiaticć, accedit monumentum ancyranum per E. CHISHULL., London. 1728. pag. 165. (Bécsi udvari könyvtár.) Említi Hammer is i. m.
Útjok folytán a Halys folyóhoz érkeztek. Zay, mint szenvedélyes vadász és halász, íjjat, puskát és hálókat vitt magával. Menten elkezdett halászni s nem sok váratra temérdek halat, köztök tokot és tengeri rákot fogott. Kellemes, szórakoztató s nem épen gyors haladás után harmniczad napra Amásiába, Kappadoczia fővárosába érkeztek.
A város jelentéktelen. Házai nyomorúságosak, tetejök lapos, mely a lakosoknak háló helyűl szolgál. Az égalj nagyon kellemes, a zivatart, szelet itt nem ismerik. A városon keresztűl az Irtis folyik, öntözve a parton elterűlő pázsitos dombokat. Követeink sátrakat ütöttek, s rögtön Ahmedhez a nagyvezérhez siettek. A szultán azonnal kihallgatta őket. Alacsony, dúsan hímzett trónszéken ült, lábait szőnyeges párnán nyugtatá. Arcza haragos, komoly, oldala mellett hallgatag, fejér turbános jancsáragák őrködnek.
Követeinket két-két csausz fogta karon s úgy vezették a szultán színe elé. Még a rigómezei csata óta szokásos óvintézkedés vala ez, féltek tőle, hogy Obilics Milosnak utódja is akadhat. Busbecq tartotta az üdvözlő beszédet, méltósággal teljes hangon, nem alázattal, hanem tisztelettel kérve urok erdélyi jogainak elismertetését. Szulejmán mindinkább komorodó arczkifejezéssel hallgatta, s mikor elvégezte, csípősen csak ennyit válaszolt: «güzel, güzel» (szép, szép). Ezzel a fogadtatás véget ért.
Rossz kedvvel, lehangolva távoztak sátrukba, gondolkozván mit tévők legyenek. Útjok a táboron vezetett keresztűl. A jancsárok, mozdúlatlanúl, némán álltak sorfalat, s fejöket mélyen meghajtva fogadák üdvözletöket. Egyáltalán az egész táborban, még a lovasság helyén is néma csend honolt, egy illetlen szó sem hangzék, minden parancsra ment. Meggyőződtek, hogy ilyen seregre támaszkodva, lehet fennebb hangon is beszélni.
22. ELFOGADÁS A SZULTÁNNÁL (A FEYERBRAND ÁLTAL KIADOTT KRÓNIKÁBÓL.).
Az elfogatás a szultánnál a Feyeraband által kiadott XVI-ik századi török krónikában van.
Négy hétig időztek Amaisában. Sorra járták a vezért, basákat. A nagyvezérnek 80 ezer, a szultán nagy befolyású lovászmesterének 20 ezer, a vezéreknek 14–10 és 4 ezer aranyat ígértek, ha czélzataikat a szultánnál diadalra juttatják, de mindhiába. Ahmed nagyvezér, csak olyan hasznátleső, a körűlményekhez képest szószegő török, mint a többi, de a megvesztegetés nem kenyere. Azt képzelte, hogyha a birodalom érdekeit előmozdítja, megnyerheti Szulejmán kegyeit. Pedig már készültek elvesztésére a szultán némái, Rusztem napja már kelőben vala. Elég jól bánt a követekkel, néha ebédre hívta őket, de fegyverszünetnél egyebet nem igért nekik.
Május 10-én a persa sah követsége tisztelgett a szultánnál. Gyönyörű, színes babyloniai sátrakat, hímzett puzdrákat és lótakarókat, dömöczki, drágakövekkel kirakott szablyákat, pajzsokat s egy rendkívül becses korán-kéziratot hoztak ajándékba. A persákkal meg is lett a békesség. A mi követeink is hoztak egy s más értékes holmit, megfizették Erdélyért is az adót, de nem mentek többre hat havi fegyverszünet engedélyezésénél a Szulejmán egy jóakaratú levelénél, melyben Ferdinándot egyenesen arra szólítja fel, hogy helyezze vissza János Zsigmondot örökségébe. A mieinket most búcsú kihallgatásra vezették, a hol Szulejmán reményét fejezte ki, hogy Ferdinánd a béke megkötését illetőleg szerencsésen fog határozni: követeinknek egy-egy díszkaftánt adatott, szolgáiknak meg selyemruhákat. Elbúcsúzván a basáktól, a szép június hónapban (2-án) visszaútaztak Konstantinápolyba, a hová huszonkét nap múltán érkeztek.
Busbecq lázba esett, de a konstantinápolyi meleg fürdők meggyógyították. Egy Quackelbein nevű igen ügyes orvos volt a követséggel, kinek sokat köszönhettek oratoraink. Nehezebb nyavalyáknál a basák elkérték a «hekim»-et s e jó ember társadalmilag is hasznokra vált. Tizennégy nap múlva Busbecq Bécsbe útazott, egyedül hagyván Zayékat, hogy távolléte alatt kísérjék figyelemmel a francziák és erdélyiek cselszövését. Ahmed nagyvezér annyira becsületes volt, hogy követeinket, a franczia követ heves izgatása daczára is, Ázsiában fogadhatta a szultánnál, most azonban ismét Rusztem kerekedett felűl. Pénzöket az olasz bankárok pontatlanúl fizették, mindig: «domani o dopodomani» (holnap vagy holnapután) volt a válasz, a fogoly magyarok pedig minduntalan őket zaklatták siralmas panaszaikkal. Kivált Bornemissza Gergelyen – tanúlt ember levén, deák a mellékneve – esett meg a szívök, ki Eger ostroma után lett kapitány s egy portyázás alkalmával esett fogságba. Hosszú idő óta senyvedett itt a jó vitéz rabtársaival, várva, lesve az alkudozások végét, mely nekik is meghozandotta szabadságokat. Megfojtattak a Héttoronyban. Zay Ferenczet, a végbeli híres kapitányt most követ korában támadták meg a ráczkevei törökök, a miért eri kapitány korában nekik számos holmijokat rabolta el a végbeli katonaság. Még Ázsiába is utánok indúltak az elkeseredett kereskedők küldöttei, Zaytól követelvén személyes kártérítést. A törököknek kapóra jött az ügy s nem is mulaszták el Zayt háborgatni, hogy fizesse meg a ráczkeveiek kárát. Erre jól megfelelt, mondván, hogy ő neki a szultán nem azérét adott menedéklevelet, hogy a ráczkeveiek nem általa okozott káráért feleljen; őt békekötés czéljából küldték ide. Konstantinápolyba visszatérvén, a ráczkeveiek a szultánig vitték panaszokat, vádolván Zayt s most már Verancsicsot is, hogy míg ők a felséges szultánnál járnak, csapataik a Dunántúl pusztítják a török birtokot, s veszélyeztetik az igaz hívők vagyonát. Szulejmán emberségesen igazította el a dolgot, felkérvén Zayékat, írjanak Ferdinándnak, hogy járjon végére ez emberek kárának, s ha igazán vallottak volna: téríttesse meg. Ekkép véget ért a dolog.
Zayékat ekkor már jól ismerték a keleten. Nemcsak hazánkfiai, de velenczeiek, keleti keresztyének, spanyolok nagy számmal sereglének hozzájok. Zay erélyességének akkora híre van, hogy a szent sírra, s a többi szent helyre ügyelő konvent priorja: Bonifacius Medinsulanus de Ragusa őt nevezi ki a szent helyek ügyvédjének s közbenjárónak Ferdinánd királynál.* Verancsicsot pedig – 1555 február 1-én meghalván Ujlaky Ferencz, egri püspök – itthon egri püspökűl emlegetik, de ő beérné a győrivel is. Az udvarnál népszerű, itt Konstantinápolyban pedig még a mufti is jóakarója. Csakis e népszerűséggel egyensúlyozhatták az erdélyiek, francziák és lengyelek sakkhúzásait. Rusztem ismét felülkerekedett, sept. 28-án Ahmedet holmi ürügyek alatt lefejezték. A szultán megígérte neki, hogy hivatalától nem fogja elmozdítani, Hadzsi Chalfa a török történetíró, bizonyítja is «hogy tényleg nem is tették le, mert lefejezték». Rusztemnél kellett immár Zayéknak érintkezniök, ki mindig jókedvű volt, ha ajándékot vittek neki, akkor tréfálódzva tagadta urok jogait s még több aranyos ruhás és edényt kért, ha erélyesen léptek föl, zord képpel csak annyit válaszolt: o si, vagy o no. A szelid Verancsicsot ette a méreg, írja is, hogy inkább az ördögöt lehetne megkeresztelni, mint ezzel az emberrel bírni. Zay nem félt tőle, odamondta neki leplezetlenül az igazat s ezzel imponált.
Családi levéltár. F. f. I/3.
Leginkább kitűnt a török és bécsi álláspont közt áthidalhatlan különbség a nov. 25-diki kihallgatás alkalmával. Elővették minden ékesszólásukat, de Rusztem csak azt hajtogatta: a szultán kardja élével foglalta el az országot, tehát ő s nem az alattvalók rendelkeznek fölötte. A mint kifelé indúlnak, Rusztem oda fordúl Zayhoz, s azt mondja néki:
«Ti előkelő magyarok ugyan mit csináltok? miért nem tértek eszetekre? Fogadjátok meg tanácsomat, s azoktól a d…ó németektől álljatok a mi császárunkhoz. Fejemre fogadom nektek, hogy a császár egész Magyarországot szandzsákságokra fogja felosztani köztetek, hogy azt örökké békességesen bírhassátok.»
Erre Zay:
«Azt mi semmikép sem cselekedhetjük, hogy urunkat, királyunkat elhagyjuk, a ki minket gyermekségünk óta nevelt s most is pártol, s nemcsak táplál, de tisztségekre és méltóságokra emel. Ettől az aljasságtól visszatartanak eskünk és becsületünk. Kegyelmed is bosszankodnék, ha olyan szolgája hagyná el, a kit kenyerén és saván nevelt nagyra, elhiteti tehát, hogy az ilyent mi sem tehetjük.
Felele Rusztem:
«Látjátok-e ti magyarok mit cselekszik a ti királyotok? Csalást csalásra halmoz, s nyilván kimutatja, hogy nem akarja a békességet, mert Erdélyt nem adja vissza. Ti magyarok azalatt pusztúltok, vesztek; a németek keveset gondolnak veletek sőt gyűlölnek, jobban üldöznek titeket, mint a törököt, s a kiket közűletek elég soványan és szűken táplálnak is, csak azért teszik, mert nélkületek el nem lehetnek.»
Zay: «A mi királyunk sohasem változtatta nézetét a békesség dolgában, sem csalfasággal nem élt, hanem a békét elejétől fogva mindenkor tiszta szívvel óhajtotta, s a barátságot s egyetértést a kegyelmetek fejedelmével most is óhajtja, a mint azt ajándékokban való bőkezűsége az adó megküldése s a követjárás is bizonyítják. Nem is beszélek az elmúlt esztendőkről, midőn királyunk bebizonyította barátságát. Nagyon jól tudja kegyelmed, hogy felséges urad mily hosszú ideig volt távol birodalmától és seregével a persák ellen vala; azalatt az ő jobbágyai sok kárt és pusztítást vittek végbe királyom hívei között s mégis ő felsége egyetlen fegyverest sem küldött a hatalmas szultán ellen, csakhogy bebizonyítsa hűségét, amint ezt Ferhád a tolmács is tudja. Basa urak! legjobban tudjátok, hogy akkor királyunk, ha akart volna, tehetett volna valamit, de nem tett; mert minden színlelés nélkül békét akart s akar most is. Hogy Erdély visszaadása dolgában még eddig nem úgy felelt, amint kívántatott, azt nem szükség nekem fejtegetni, mert már társam a püspök eleget mondott nektek erről: tudni-illik, az csak azért esett, mert olyan jó indulatot várt maga iránt uratok részéről, mint a milyennel ő akkor viselte magát. Egyébként visszaadatik-e jövőben Erdély a szultán kívánsága szerint, vagy nem? azt ő felsége tudja, mi nem. Azt azonban erősen hisszük, hogy ő felsége erről a dologról olyan választ fog adni, amely kétségtelenűl be fogja bizonyítani őszinte barátságát hatalmas urad iránt. Ami pedig kegyelmednek azt a mondását illeti, amit bizonyára másoktól hallott, hogy a németek a magyarokat nem szeretik, soha se higyje azt; mert a jó embereket köztünk mindig szerették, a hűtleneket pedig mi magunk nem szeretjük.»
Erre azt felelte Rusztem: «Jobban tennétek ti magyarok – mondá – ha tanácsomat bevennétek, minek előtte még végleg elvesznétek. Nem látjátok mennyire harczolnak ellenetek császárunk seregei? Mennyire fogyasztanak benneteket napról napra? Jobb volna, ha azokat az említett német d…t, (ez a kifejezés igen sokszor fordúlt elő, nem lévén jelen német) egyfelől ti vágnátok, más felől meg mi. Így aztán gyorsabban végöket vehetnénk. Ti az ő mezeikben faraghatnátok, szőlőikben szüretelhetnétek, aranyuk, ezüstjük, földeik, házaik mind a ti birtokaitokba kerülnétek és császárunk árnyékában békében élvezhetnétek örökre feleségeitekkel és gyermekeitekkel.»
Erre felelt Zay: «Ezt tennünk hitünk és becsületünk tiltja. Ámbátor németek, spanyolok, olaszok, lengyelek, francziák, csehek és mi magyarok a nyelv különbsége által el vagyunk választva, mégis a hit egyesít bennünket s mindnyájan egy módra hiszünk az istenben. Nem hagyhatjuk el tehát egymást, azért is ostorozott bennünket eddig is az isten haragja, mert egymást öltük, vágtuk. Isten segedelmével felhagyunk az ellenségeskedéssel, mert a magyarok s németek annyira lekötelezték már egymást, hogy többé azokat nem lehet egymástól elválasztani.«
Végül megjegyzi a basa: «De nem kellett volna ám megölni György barátot».
Erre Zayból kitört a barát iránti heves gyűlölet, mondván: «Már régen kellett volna ezt az istentelen embert megölni; – s itt ügyes fordulatokkal folytatja – mert ha ő Izabellával együtt nem kínálta volna meg királyunkat Erdélylyel, most a mi királyunk és a ti uratoknak nem volna bajok egymással s mi magyarok sem állnánk olyan roszúl. Az a gonosz ember, a ki mind a mi királyunkat, mind a ti császárotokat szóval és hazugsággal tartotta, hogy János király halála után magának szerezze meg a fejedelemséget, az isten ítélete következtében vette el a maga büntetését s úgy végezte életét, miként azt gonosz tetteivel megérdemelte.»*
VERANCSICS összes munkái. IV. köt. 161–164. l.
A nagyvezér erre elhallgatott, az ő kemény fejébe ugyan nem fért Zay okoskodása, de meggyőződött arról, hogy vannak hitetlenek is, a kiket semmiféle ígérettel nem lehet megtántorítani.
A párbeszéd jellemzi a helyzetet s az embert. Rusztemék parancsolnak. Ferdinándék a gyöngébbek. A török folyvást csalogatja táborába a magyarságot, szeme elé tartván a németek gyűlölködését. Ha az egész magyarság eltérve a Zay által vallott elvtől, hogy a «németekkel már annyira leköteleztük egymást, mikép elválnunk nem lehet», a törökhöz csap: abban a pillanatban belétartoztunk volna a balkáni statusok sorozatába, példájára a bosnya és szerb volt államoknak. E párbeszéd rávall Zay ügyes diplomácziai talentomára, mely a török szája íze szerint ügyes fogással a békességet óhajtó, de határozott elvű keresztyén magyart tünteti elénk.
Míg követeink itt vitatkoznak, basáknak hízelegnek: Busbecq, ki Bécsben mindkettejöket nagyon megdícésrte, a német udvari elméleti diplomatákkal vitatkozott, átengedjék-e Erdélyt, vagy nem? Ferdinánd, bátyjától a császártól kért tanácsot, igen találóan írván: «két út van előttem: visszaadnom a mit követel (t. i. a török)… vagy ezt nem tévén háborút kezdenem».* Károly, a császár nem ismervén az erdélyi dolgok állását, azt tanácsolta öcscsének: egyezzék ki Izabelláékkal s Erdély kérdését addig halogassa a portánál, míg bevégződött tényekkel állaht elő. Ferdinánd ebben az értelemben utasította Busbecquet és társait az alkudozások folytatására. Busbecq most másodízben Konstantinápolyba utazott. A helyzet teljesen megváltozott. Petrovicsék és II. Henrik követe Cambray Jakab megelőztek minden alkudozási kísérletet. Rusztem emberök volt. Míg Ferdinánd 1556 jan. 10-én a magyar rendekkel utólag közli* hogyan járt el Erdély ügyében, s keresztyén hatalmak segélyét kilátásba helyezi, melyben a rendek – csodálatos, de igaz – még mindig bíznak: másfelől az erdélyiek Szász-Sebesen márczius 12-én kinyilatkoztatják, «hogy a mi urunk gyermekét a János király fiát vettük magunknak fejedelműl és királyúl egyenlő akaratból, kinek az ő méltósága szerint minden hívséggel mint urunknak leszünk, vagyunk is».* Míg a magyar rendek nagy bőkezűséggel, de duzzogva a nélkülök róluk intézkedő bécsi udvarra, hadi és pénzbeli segélyt szavaznak meg és segélyt kérő követeket neveznek ki: Erdélyben egymásután dőlnek el a király gyönge, viszonyokkal nem ismerős támaszai. Konstantinápolyban már határoztak Erdély sorsa fölött s a mi követeinkre rossz napok jártak. Busbecquet nagyon rosszúl fogadták a divánbeli basák, beszélték a városban, hogy Verancsicsot és Zayt bezárják a Héttoronyba, Busbecqunek meg levágják orrát, fülét s úgy küldik vissza. Ennek híre is ment itthon. Egy csausz beszélte Petrovics Péternek, hogy Gergely deákot az egri foglyot a szultán fölakasztatta, Zay Ferenczet és Verancsicsot pedig levágatta. «Azokban ne bízzék kegyelmed, mert azok soha meg nem jönnek.»* Megréműlt e hírre Zaynak öreg anyja s családja, szívszakadva írja «várunk haza, miképen az lélek várja tömlöczből megszabadúlását, hogy az úristen ki megtartja, meghozza és kiszabadítja». Péter fia czímezi a levelet: «szegény uram atymának Konstantinápolyban».*
HATVANI, III. 37. skk. ll.
FRAKNÓI: Magyar Orsz. Emlékek. III. 482. l.
SZILÁGYI S.: Erdélyi Orsz. Emlékek. I. 481. l.
Magyar levelestár I. kötet, szerk. SZALAY Ágoston 179/80. l.
Csal. levéltár. Missiles 55.
Nem történt semmi személyes bántódások, de folyton ügyeltek rájok, házi fogságban tartották őket. Csauszok vitték a híreket Rusztemnek, ki mit csinál közülök, úgy, hogy az 1556. esztendő rendkívűl kellemetlen volt rájok nézve. A hírek Magyarországból szomorúan hangzottak: ők Erdély birtokát vitatják s Ferdinánd utolsó vára, Szamos-Újvár is elesett. Az egri hős, Dobó elhagyja Erdélyt. Kappan Ali ismét budai basa. Ez a vitéz, mélyhangú, kiálló fogú, púpos jancsár nem tudott nyugodni. Saját felelősségére ostrom alá fogja Szigetvárt, de nem volt szerencsés, Horváth Márk véresen visszaveri. A hajdúk és martalóczok felváltva dúlják az országot, a felvidéken a királytól elpártolt Bebekek háborúskodnak s a béke helyett egyszerre három irányban folyik a küzdés.
A konstantinápolyi udvar minamellett, hogy Ferdinánd hadai tényleg harczban állottak a szultánéival, nem akarták meghiusítani a békealkudozásokat. Féltek, hogy egy magyarországi háború esetén Szulejmán békétlenkedő fiai zavarokat támaszthatnának Konstantinápolyban. Rusztem a családi viszonyokat legjobban ismerő nagyvezér nem is akart egyebet, mint Ferdinánd hatalmát Erdély elvétele által meggyengíteni s a követek előtt a maga érdemének tudta be «hogy a szunnyadó oroszlánt föl nem költötték» s a békét megtartották.
1557-ben Ferdinándnak már nem volt egyéb választása a minden áron való békével. V. Károly császár magányba vonúlván, a német birodalom ügyei is reá nehezedtek. Erdély különválását, mely tényleg megtörtént, akarva nem akarva elfogadta a béke alapjáúl. Verancsics és Zay rég megúnták már a huzavonát. Négy esztendeje távol hazájoktól, testet-lelket fárasztó élet közepette, nyugalom után kívánkoztak. Arról volt szó, ki menjen közülök haza. A törökök előtt mind a hárman úgy tettek, mintha az egész követség haza kívánkoznék. A törökök ezt nem jó szívvel látták. Hosszas tárgyalás után végre megegyeztek, hogy Busbecq Keleten marad s ők ketten hazautaznak a békeegyezmény szövegezése végett. Augusztus havában búcsút vettek a porta tisztviselőitől, adva és kapva ajándékokat s a politikai nehéz helyzet miatt bús szívvel, de örülve a hazatérhetésnek. Drinápolynak veszik útjokat. Október közepén Komáromban vannak, a hol Zayt családja várta. Verancsics előre sietett Bécsbe, hírt viendő a türelmetlenűl várakozó Ferdinándnak, Zay néhány napig családja körében pihente ki fáradalmait.
Így ér véget ez a hosszú, költséges követjárás,* melyet Busbecq az ő nyomdokaikon csak 1562-ben fejezett be. Mit ért Verancsics eszélyessége? mit Zaynak erélye és ügyessége? Ferdinánd felsőbb politikája, a közte s a nemzet közt folyton növekedő bizalmatlanság visszahatottak a külügyi actióra; az erőtől duzzadó ozmánságot csak lankasztani lehetett, de feltartóztatni nem. Győzött az erdélyi separatisticus törekvés, melyet Ferdinánd megakasztani nem tudott, győzött az erdélyi diplomatia, melyet a konstantinápolyi diván s a franczia király s maga a török érdek is protegált. A történet logikája megmutatta, hogy Erdély a magyar társadalomnak központjává lett s különállása az ország megmaradásának, melynek Verancsics és Zay oly buzgó szószólói valának, kárára nem vált.
VERANCSICS és ZAY e négy esztendő alatt összesen 6937 aranyat kaptak fizetésként, de ezen felül nagyon sokat költöttek a magukéból. Családi levéltár. Fasc. V. 2.
A XVI. században mindkét pártot elvakítá a szenvedély, elkeseredetté tette a kölcsönös nyomor s egymás iránt igazságtalanná a kölcsönösen szenvedett sérelmek. Petrovics Péter csak múltjához híven cselekedett midőn a fiatal János Zsigmond igazait érvényre jtutatta; Zayék pedig becsületes emberek, mert meggyőződésből voltak ügyöknek oly szívós, oly kitartó védelmezői.
23. SZOLIMÁN TUGRÁJA.
Szolimán thugrája gazdag aranyozással s színezéssel egy I. Ferencz franczia királyhoz intézett athnamet diszesít, mely a Bibliothec Nationalban őriztetik Parisban, s melyről másolatot Sylvestre adott.
