III.
III.
Molnár és a Batthyány-család. Komjáti zsinat. Találkozás Vág-Sellyén Veresmartival. Párbeszédük. A komáromiak lelkészül hivják Molnárt. Komáromi papsága. Könyvnyomda-alapítás terve. Szíjgyártó és Patai levele. Újabb utazás. Látogatás Szécsi Támásnál. Molnár és Rimai János. Sárospatak. Molnár Károlyi Mihálynál, Rhédei Ferencznél. Megérkezés Fogarasra.
A KÖVETKEZŐ (1614) év június havában újabb alföldi útra készült, de ez meghiúsult. Ez útjának czélja az volt, hogy új lelkészállomás után néz. Bármily jó helyzete volt is Rohonczon, az eddig lakóhelyét tetszés szerint változtató Molnár szabadabb mozgás után vágyódott, «nem tudta az ottan való állapothoz alkalmaztatni magát»,* a mint később maga megvallja. És a nagyobb városi élethez szokott családja is, bármint igyekezett is az úrnő, Batthyányné Poppel Lobkovicz Éva bárónő megkedveltetni az új otthont ajándékok és kedvesség által, mint mikor a családot meglátogatta s új ruhát vitt a «Jánoskának» s abba maga felöltöztette:* azért Kunigunda asszony is másuvá kivánkozott. Nem tudták, hogy még rosszabb egy oly lelkész helyzete, a hol hiányzik egy buzgó főúr pártfogása és gondoskodása. Molnárt úti szándékában a komjáti zsinat akasztotta meg. E zsinaton az ő lelkészkedési ügye is szóba került s azt határozták felőle, hogy nem bocsátják el maguk közül az Alföldre, hanem a komáromiaknak ajánlják s ezt az ajánlólevelet mindnyájan aláírták.
Postilla Scult. (1617.) Dedicáló ep. 7. lap.
Napló, 1614. apr. 12. (Régi naptár.)
*
Visszajövet Vág-Sellyénél a jezsuiták birtokán érdekes találkozása volt Veresmarti Mihálylyal, a négy évvel* azelőtt katholikussá lett kálvinista pappal, a kinek áttérési ügye nem sokkal azelőtt a református lelkészi kart s két zsinatot nagyban foglalkoztatott, melyről Molnár az egyház minden ügye iránt melegen érdeklődő Asztalos által még külföldön értesült.*
1610. aug. 15.
Molnár Levelezés 1610. febr. 20.
Ez a Veresmarti most a Vág mellett Sellyén volt plébános s midőn látta, mint mennek tömegesen a zsinatra egykori paptársai, meghagyta a révészeknek, hogy ha majd azok visszafelé jönnek, értesítsék őt. Czélja az volt, hogy megszólítja régi barátait és hitfeleit s vitatkozást kezd velök. Mint nyughatatlan s megrendült öntudatu ember, ki a lelki egyensúlyt az áttérést megelőzőleg kiállott izgalmak miatt örökre elveszítette, a hol csak tehette, különösen ha kálvinista papokkal találkozott, vitatkozást kezdett, sokszor sírva is kérte őket, hogy győzzék meg s visszamegy hozzájok. Bármennyire is meggyőződésből hagyta el egyházát, olykor-olykor fölmerült elméjében a gyötrő kétség, hátha az elhagyott egyház volt az igaz?
A megszólított kálvinista papok eleinte türelmesen szóba és vitatkozásba bocsátkoztak vele, de később, mikor látták, hogy az elhagyott vallás tanainak igazságáról meggyőzni úgy sem lehet, kerülték a vele való találkozást, annál is inkább, mert utóbb arra is rá jőttek, hogy e vitatkozásoknak titkos czélja is van, az által, hogy úton, útfélen fogja el, vagy hosszú ideig, úton, piaczon keresztül követve, hangosan kéri őket, hogy győzzék meg, nemcsak a maga lelkiismeretét kivánja megnyugtatni, hanem a körötte összeverődő, bámuló néptömegre is kivánt hatni.
50. A VÁGSELLYEI KASTÉLY.
Tudta, hogy Molnár Albert is elment a zsinatra s különösen óhajtotta volna hallani az ő véleményét. Mert – mint ő maga beszéli el – a kikkel eddig szóba állott, legfeljebb három-négy esztendeig jártak külföldön, nem úgy, mint Molnár, a ki ifjú korától fogva majdnem minden idejét a Heidelbergben s egyebütt való tanulással töltötte s e miatt a többieknek tudományos képzettség és tekintély dolgában felette állott.
Midőn a révészek hírül adták, hogy a papok jönnek, Veresmarti az út szélére kiállott s a mint a Molnár kocsiját meglátta, közeledett s megkérdezte a rajta ülőt, ha ő volna-é Molnár Albert? Ez nem tagadá meg magát. Veresmarti erre hozzá ment s kezét nyújtva monda:*
Az egész beszélgetést VERESMARTI után közöljük, a ki Megtérése históriájában részletesen leírja. IPOLYI kiad. Bp. 1875. 278–282.
– Akarom, hogy szömélyébe is látom, kit már valami időtül fogva nevérül ismertem.
Molnár azt felelte, hogy nevéről már ő is rég ismeri s egy magyarra fordított könyvecskét is látott tőle. «Bizony szeretöm is az orthographiát benne», jegyezte meg reá, mint valódi nyelvtudós, a kinek egy műben legelőször is ez ragadja meg figyelmét. Azután a vallásváltoztatásra is átvitte a beszédet.
– Csodálkozom, hogy olyan aprólékos dolgokban meg tudtál volt akadni. És akarnám, ha itten közel lehetne maradásom, mert a hol mi orvosságot találnék, örömest reád költeném. Voltam pedig én is amaz Antikrisztus lakóhelyébe’ Rómába’, jártam benne stb.
Veresmarti mindezt türelmesen végig hallgatta s azután megjegyezte:
– Én sem bánnám, ha közel maradna hozzám, mert noha nyavalyámat nem érzem, de azért ha valami betegségemet aranyozza, kész volnék azt én is üsmérni és az ellen a mutatott orvosságokkal élni.
– Jó ez, monda Molnár, mert ugyanis gyógyulását kévánó embernek elsőben is nyavalyáját kell üsmérni.
– Nem mast tanulom azt én elsőbe – felelt Veresmarti megsértődve, – hogy annak ösmerése, hogy vagyon betegsége embernek, fél megnyert egészsége.
Veresmartit bántotta a Molnár hangja, melyből az erős meggyőződésen kívül bizonyos szánalom és kicsinylés is kiérzett, főleg pedig az, hogy őt lelki betegnek tartotta, a kinek gyógyulásra van szüksége.
– Jó, – monda azután, – de nem úgy viseled magad, hogy ember conversálkodhatnék veled, mulathatna, szólhatna, beszélhetne, traktálhatna.
– Miért? – kérdezte Molnár, a ki hangjában nem talált semmi kifogásolni valót s a mely valóban e kor vallási vitatkozásainak hangjához mérve annál nem volt erősebb.
Veresmarti csak fejét rázta, ezzel jelezve, hogy nem szereti a dolgot. Molnár kész lett volna a társalgást folytatni s azért kétszer is megkérdezte: Miért nem?
– Azért, – felelt végre Veresmarti, – mert im mast látja elsőbe, most is három-négy szónál többet nem szólhat vele s im csak abban is szidogatódik.
Molnár mentegetőzött, hogy ő nem szidogatódik.
– Nem tudom hát, – – monda Veresmarti, – az Anti-krisztust miért kelljen egyébért annyiszor forgatni. Tanításomért? Hiszen tudhatja, hogy tudom azt én, micsoda itélettel legyenek a pápa felől s mint beszéljenek affelől.
S ezzel véget ért beszélgetésük. Veresmarti sértődve ott hagyta Molnárt s ez tovább hajtatott. Molnár semmi fontosságot nem tulajdonított e találkozásnak s Naplójában meg sem említette. Veresmarti, a ki az egész beszélgetést gondosan megörökítette, elmondja, hogy azonkívül, hogy Molnár a pápát Antikrisztusnak nevezte, végtelen sértette őt az is, hogy hitbeli kételyeinek tárgyát aprólékosnak nevezte.*
Itt úgy látszik Molnár azon hittani kérdésekre gondolt, melyekről ASZTALOS írt neki. Levelezés. 1810. febr. 20.
Egyszóval e találkozás nem emelte szemében Molnárt s keserűen jegyezte meg róla, «hogy hiába szerzett külföldön nevet magának, az itthon levők hiába csudálták, táplálták, kévánták, hittak, várták s most tenyéren tartják: mert azonközben úgy jött ő is, hogy mind annyi bölcseségben is majd húros madár módjára jár… mikor im csaknem minden szavaiból hálót köthetni, melyben magát rekeszszék meg.»*
IPOLYI, Veresmarti megtérése hist. I. 278–282.
*
A komjáti zsinat határozatát csakugyan végrehajtották. Nem sokkal utána négy lelkészből álló küldöttség ment Batthyányhoz: az egyház java érdekében engedje meg, hogy Molnár állomását a komáromival cserélje föl, hol működésének több tér nyilik. Nemesnépi lelkész pedig Komáromban egy egyházi beszédet tartott s abban lelkészül ajánlotta Molnárt a komáromi népnek.
51. KOMÁROM.*
Komárom Sandrart Jakab rézmetsző műve Birken «Die Donaustrand. Nürnberg 1683.» cz. művében 55. lap. A kép aláirása: 1. Städtlein od. Markt. 2. Vestung. 3. Wacht Thurn. 4. Hung. Kirch. 5. Teutsch. Kirch. 6. Donau fl. 7. Schiff Brücke. 8. Plockhaus. 9. Insel Schütt.
Batthyány, ha nem szivesen is, beleegyezett az eltávozásba. Megválasztása ezután nem ment nehezen: hiréből is «személyéből» is ismerték már és ő neki sem most jutott először eszébe a komáromi lelkészség. Még külföldön volt, mikor Szijgyártó azt irta neki erről:* «E hely feje hazánknak, ennek lakosainak István urammal* egyetemben tettem kegyelmed felől böcsületes emlékezötet, kik kivánták volna a kegyelmed személyét, sőt tisztbeli fáradságát, ha ki lett volna István uram mellett oly jóakarattal azok közül, a kik ebben használhattanak volna.» Az egész zsinat papságának ajánlása bőven pótolta ezt a jóakaratot s a következő hónapban Molnár már komáromi lelkész lett.
Levelezés, 1610. jul. 7.
Böcskey, vagy mint TÓTH F. írja, Pöleskey István komáromi lelkész.
Szalonakon és Rohonczon egy évig és két hónapig volt lelkész, Komáromban három hónapig sem volt maradása. Azért-e, mert családja e magyar városban még idegenebbnek érezte magát, mint előbbi állomása német és magyar lakossága között, vagy az elbeszélések után, melyeket Molnár a törökökről és tatárokról úti élemények alapján velük közölt, itt sem érezték magukat bátorságban s visszavágytak Németországba? Talán a hivek is idegenkedtek az idegen nyelvű és míveltségű családtól, vagy Molnárnak magának sem volt kedve vagy képessége a folytonos lelkészi szolgálathoz, melyhez nem volt meg a szükséges gyakorlata,* vagy talán egy régi terve, melyet külföldről hozott magával, mely egyéni hajlamainak s eddigi munkakörének inkább megfelelt s a melyet most megvalósíthatónak gondolt?
Később PÁRIZ PÁPAI mondja róla, hogy nem volt papnak való. Dict. Előszó.
Régóta ápolt gondolata volt egy könyvnyomda alapítása. Már négy évvel előbb írta neki Szijgyártó,* hogy ellenségei, a kik inkább jóakarói magoknak, mint másoknak, s a kik féltik tőle a konczot, ha haza jönne: úgy vélekednek felőle, hogy az iskolában való tanítás nem neki való már, hanem «a typographiát inkább exerceálná, vagy talán a papi hivatalt is». «Bátor úgy volna – írta tovább, mintegy bátoritásul – – ebben is nemde nem nagy haszna jönne-é meg hazánknak? Gallus Huszár* Pápán a ministeriummal* együtt nemde hasznosan ezeket űzte-é? … Én nékem, kérem kegyelmedet, kegyelmed intentióját jelentse meg … Hadd torkoljam le azokat, a kiket illik. A typografia felől mit reméljünk? Uno verbo:* mit óhajtana inkább kegyelmed megnyerni, vagy véghez vinni?»
Levelezés, 1610. jul. 7.
HUSZÁR GÁL az énekszerző, könyv nyomtató és lelkész.
Lelkészi hívatal.
Egyszóval.
Ezt a tervet csakugyan nem adta föl s egy Kanizsai Pálfi Jánoshoz írt levele sejteti velünk, hogy Komáromból is igyekezett tervének barátokat és pártfogókat szerezni.
De erre most rossz idők jártak. «A mi a nyomda vásárlására vonatkozó igyekezetet illeti – írja erről Patai Pálfinak, – a szándékot dicsérem, az útját nem ismerem; várjuk meg az országgyűlés végét, az idő megtanít reá. Fegyverek között a törvények hallgatnak, a Musák gyászolnak.»*
FABÓ, Cod. dipl. ev. 95. Levelezés, 1614. jul. 13.
Milyen reményei, minő kilátásai lehettek, arra nézve nincsenek adataink, csak gyanítjuk, hogy ez is egyik oka lehetett, hogy már október elején «istenhozzádot mondott» a komáromi lelkészségnek is s ismét vándorbotot vett kezébe. Talán azt remélte, hogy ily uton összegyűjtheti az ehhez szükséges pénzösszeget.
Ez új útjában előbb felkereste neje rokonát «nagyságos» Scultetus Tóbiást, a ki gazdagon megajándékozta, s azután útra kelt Erdély felé, hogy Fogarason meglátogatja Bethlen Gábort.*
Napló, 1615.
Útjában jól esett látni, hogy főurak, várkapitányok, papok és közrendüek mindnyájan kitüntető szivességgel fogadják, vendégelik, ajándékozzák s kalauzzal, katonával kisértetik át a szomszéd faluba vagy városba.
Batthyány Ferencz sógora Szécsi Tamás udvari papsággal is megkinálta,* a mit az előbb említett okokból, de azért sem fogadhatott el, hogy Batthyányt meg ne sértse; a lévai, a palánki várkapitány, a szécseni alkapitány mind szivesen látták.
«Nagyságos Szécsi Tamás is megkinált az ő udvara mellett tanító (t. i. lelkészi) tiszttel» mondja a Post. Scult. (1617.) Dedicáló ep. 7. lapján. Nem egyenesen, hanem a Molnár Mura-Szombat ban lakó sógora, Szilágyi István által.
Ez utóbbi, Szinyei Kristóf, két katonával átkisértette Esztergára Rimai Jánoshoz, a jeles költőhöz és államférfiúhoz, mivel az egyedül utazás veszedelmes volt.
Az ó-év utolsó napján, kis-karácson este érkezett meg ide s a jeles költőnél és államférfiúnál szives vendégszeretetre talált.*
Psalterium Vngaricum. Herborn, 1607. 22 lap.
Mostani utazásában sok családnál fordult meg, s minden rendű és rangú emberekkel ismerkedett meg s a vendégszeretetnek is sokféle nyilvánulásait látta, de mégis az itt eltöltött időt tartotta útja a legkellemesebbek napjainak.
52. RIMAI JÁNOS NÉVALÁIRÁSA.*
Rimai János levele 1629 máj. 4-én kelt. Olvasása: «J(oannes) Rimay».
Külföldi hosszu bolyongása alatt több költővel ismerkedett meg, itthon Rimai volt az első, a kivel a költészetről eszmét cserélhetett.
Az együtt töltött estén, barátságos poharazás közben, mi volt beszélgetésük tárgya, sem Rimai, sem Molnár nem jegyezték ugyan fel, de mindkettőjük közös jellemvonásaiból mégis sejtelmünk lehet róla.
Az énekköltő Molnár neve, azóta, hogy zsoltár-fordítása megjelent, a hazában mindenütt ismeretes, hitsorsosai között általánosan emlegetett és ünnepelt volt.
A fordításnál – mint már említettük – a vallásos czélon kivűl költői czélja is volt: az új versalakok meghonosítása által ki akarta végre valahára küszöbölni a nálunk divatos száraz, rímetlen, vagy egyhangú rímes verselést, melyekben számtalan volt a sok «vala».
Volt már előtte egy költő, kit e törekvésében például választhatott, a kinek műveit úgy ismerte, mint az «ékesb versek példáit» s mint «a vers nemének megjobbított módját»: ez a költő Balassi Bálint volt.
Rimai is költő volt, a ki költészetében épen Balassit választotta minta gyanánt. Mint mester és tanítvány állt a kettő egymással szemben; az becsülte és barátságával ajándékozta meg, ez tisztelte és szeretettel ragaszkodott hozzá. Balassi avatta be a verselés titkába, első kisérleteit talán ő is javította ki: sokat várt tőle, azt, hogy idővel nemcsak utóléri, de túl is haladja. Barátsága és becsülése utolsó jeléül halálos ágyán is őt kérte fel, hogy emlékét verseivel ékesítse meg, a mit az tanítványhoz méltóan teljesített is.*
Lásd TOLDY F. idézetét a radványi Balassy-codexből. Magyar költ. kézik. I. 126–127. V. ö. SZILÁDY Á., Gyarmathi Balassa B. költ. XLI.
Ez a tisztelet, melylyel Balassi, a közös mester emlékét mindketten környezték, megtaláltatta velük a társalgás tárgyát.
Ezenkivűl működésüknek és jellemüknek volt még más közös vonása is, mely egymás társaságát kellemessé tette. Rimai is zsoltárfordító volt s több zsoltár fordítása fenn is maradt tőle. Ilyen volt az a mély vallásos szellem is, mely annak egész életműködését, ennek költeményeit jellemzi, melyekben őszinte hit, erős buzgóság és megható áhítat nyilvánul átszőve azon borongó fájdalommal, mely a szomorú, türelmetlen kor miatt fogta el szívét.
Szóba hozhatták most s közösen aggódhattak az idők kedvezőtlen jelein s talán bánatukban együtt el is énekelték Rimainak azt a szép énekét, melyben a vallásszabadságért oly meghatóan könyörög:
Hiveidnek, uram,
Enyhítsed rabságát
Add meg mi lelkünknek
Hiti szabadságát!
Enyhítsed rabságát
Add meg mi lelkünknek
Hiti szabadságát!
A lélek, a gondolkozás és működés e rokonsága érthetővé teszi előttünk, hogy mennyire kellemesek és később is feledhetetlenek voltak Molnárra nézve az esztergai napok s nem csudáljuk, hogy e napról ezt írta be Naplójába:
«Itt e tudós nemes embernél az új szerint kezdem el örömmel ez következendő 1615. esztendőt.»*
Napló, 1614 decz. 22. (Régi naptár szerint.)
Még az újévnek ezt az elkezdett napját is Esztergán kellett eltöltenie. Csak másnap bocsátotta el Rimai házától, a mikor azután nehéz szívvel búcsút véve költőtársától, Sárospatak felé vette útját.
*
Sárospatakon egykori tanulótársát Suri Orvos Mihályt találta; nem soká maradt nála, mihamar tovább folytatta útját. Kövesden Bocskay István sógorával Sóvári Soós Kristóffal ismerkedett meg, a ki főúr létére predikácziókat s bibliamagyarázatokat írt és adott ki;* volt Nagy-Károlyban a Bethlen rokonánál Károlyi Mihálynál, ki még ekkor szintén protestáns volt, a ki szánon vitette Szatmárra, Szent-Jóbon a «beteges» Rhédey Ferencznél, a későbbi fejedelem atyjánál, a hajduk híres kapitányánál, a ki a lelkészhez szállásolta be; innen a váradi káptalan tagjaival Nagyváradra ment. Itt egy hétnél tovább pihent s úgy Kolozsvárra, Enyedre, Szebenbe, hol a polgármester vendége volt és végre február 14-én Fogarasra. Még az nap Rettegi János lelkészt látogatta meg a várban, másnap azután a fejedelemnek is bemutatták.*
Napló, 1615 jan. 3.
U. o. 1615 febr. 5.
