I.
I.
7. A DÉVAI VÁRKAPU.
DÉVA VÁRA.
Mária mint ifjabb Bethlen Istvánné.
A női szív rejtélyeit megoldani nehéz mindenkor, főleg ha e szív mér régóta porrá változott s titkait harmadfél század homálya borítja. Széchy Mária házassága első idejéből nem maradt fenn semmi, ami szívvilágáról tájékozást adhatna. Ama kor magyar hölgyei készségesen forgatták a pennát, sőt talán sűrűbben, élénkebben leveleztek, mint a maiak. Akkor a magánlevelezésnek sokkal tágabb tere, bővebb anyaga volt, mint ma, mert az közvetítette az ország különböző vidékein történő kis és nagy dolgok hírét; ujdonság, pletyka, családi, magán vagy nyilvános eseményekre, a szokásokra és erkölcsökre vonatkozó mindenféle és megbecsülhetetlen feljegyzés kinálkozik a ránk jutott levelekben. Akkor még nem voltak hirlapok, melyek ujdonsági rovata a magánlevelezéstől igen sok anyagot elvont volna. De szívbeli ügyeit a XVII. század magyar hölgye nem igen szokta papirra vetni; fölötte ritka ama korból a szerelmeslevél,* s még a férj és feleség közti levelezés is annyira külső formákhoz van kötve, hogy a melegebb érzés csak ritkán csillan át a sorokon. A hitveseknek akkor rendszerint igen komoly közlendőik voltak, s alig maradt terök ömlengésekre, érzelgős áradozásokra. A XVII. századi főrangú magyar nőnek életmódja, levelezése egészen más eszmekörben mozgott, mint franczia kortársnőjéé. A franczia nő akkor már a párisi salonok virága, tele van gyöngéd érzéssel, melynek leveleiben elegáns, választékos nyelven, fínom szellemmel igyekszik kifejezést adni. Viszonyát férjéhez, udvarlóihoz, környezetéhez meglepő nyiltsággal, olykor cynismussal fecsegi el; más dolga nem lévén, tollhoz menekszik az unalom elől, s alig van ama kor franczia társaságának egyetlen nőalakja, kitől gyöngéd vallomás ne maradt volna fenn. De e hölgyek nem csupán önmagukra szorítkoznak; kölcsönösen képet adnak egymásról. A regényíró szabatosságával mutatják be a société egyén felmerülő jelenségeket; ismerjük arczuk vonását, modorukat, taglejtésöket, toillettejöket, kedvteléseiket, társalgásukat, sőt élczeiket és szellemes mondásaikat is. És ha e tekintetben valakire nézve hézag mutatkozik a levelekben, azt bőven kipótolják az egykorú franczia történelmi naplók, följegyzések, emlékiratok.
Néhány igen érdekeset SZILÁGYI Sándor közöl Történeti Rajzok czímű művében 239 s következő lapokon.
A magyar hölgy akkori levelezése nemcsak hogy nem ilyen természetű, de ama kor magyar történet- és önéletrajzírói az effélével törődnek legkevesebbet. Férfiakról írnak férfiaknak; a nő legyen bár előbbkelő alak, kevésbé érdekli őket s legfeljebb külső életsorsáról közölnek odavetve némi adatot. Arra azonban, hogy valamelyikről teljesebb képet nyújtsanak, külsejét, arczát, öltözékét, belső egyéniségét rajzolják, alig van az egykorúaknál példa. Széchy Mária az erdélyi fejedelem udvarában már férje előkelő zászlósúri rangjánál fogva is mindenesetre kiváló állást foglalt el. Kemény János, Szalárdi, Bethlen Miklós, akik személyesen ismerték mint menyecskét, vagy mint korosabb asszonyt, Krausz György s egyik-másik krónikás, ki ha nem is látta, de olyanoktól hallott róla hírt, kik bizonyára ismerték, szóval kortársai és a kor memoire-írói a legcsekélyebb adatot sem juttatták reánk külsejéről, alakjáról. Arra a kérdésre: szép volt-e Széchy Mária, mint híre tartja, kortársaitól nem kapunk választ. Gyöngyösi István hangzatos szavakban ünnepli ugyan szépségét s elmondja, hogy a természet «testét szép rendben nevelte.» De ez egészen általános mondás, s különben is költői munkából való, melynek hősnője természetesen más mint szép nem lehet. Még egy másik verselő ruházza föl a szép jelzővel Széchy Máriát.* Ez házasélete tavaszkorában látta. Csakhogy nála is fölmerűl a gyanú, hogy csupán csak bókot, hizelgő udvariasságot akart modnani.
Leánya Krisztina temetésekor az egyik magyar gyászének szerzője VÁCZI P. János az ifjú férjjel, ezt mondatja:
Sok oldalú isten
– – – –
Szép házastársamat
– – – –
Tartsd meg én szemeimnek.
– – – –
Szép házastársamat
– – – –
Tartsd meg én szemeimnek.
De akár felelt meg Mária a női szépség ama tökélyének, minőnek a költészetben találjuk, akár nem, egy mindenesetre bizonyos. Az ifjú hölgy szívesen követte férjét Murányból Erdélybe. Anyjának szigorú, sőt rideg világnézlete, a murányi udvartartás, mely minden előkelőség mellett egyhangú és komor maradt, az élénk leányra kevés vonzó erőt gyakorolt. Az ellentét a puritán anya és az élet örömeire áhitozó leány közt, kik mindketten egyformán önfejűek, akaratosak voltak, azon arányban növekedett, a mint a gyermek hajadonná fejlődött, s midőn az atya meghalt, a két Mária: anya és leánya számára szűk lett Murány vára. Sokáig aligha fértek volna meg egymással, amint nem fértek meg később, mikor a sors újra összehozta őket.
Mária tehát bizonynyal szívesen fogadta az ifjú előkelő kérőt, s első szerelme hevével csüggött a férjen, ki megnyitotta neki az élet virágzó mezejét s fényes, fejedelmi körbe vezette. Akár tizenöt, akár tizenhét éves volt esküvőjekor, szíve kétségkívül még szabad volt, midőn Bethlen Istvánt először meglátta. A legenda, mely mindig a költészet és valóság sajátszerű vegyüléke és pedig a legtöbbször olyan, hogy egy szemernyi igazsághoz a mendemondának egész tömegét fűzi, azt is tudja, hogy Mária még hajadonkorában szerelmes volt Wesselényi Ferenczbe, de atyja erőszakosan elválasztotta az ifjútól, kit akkor nem tekintett leányához illő parthienak.* Ez azonban üres mese, 1625-ben, atyja életében Mária még mindenesetre inkább gyermekszámba ment. A következő évben már volt jegyese, még pedig olyan, a kivel meg lehetett elégedve. Wesselényi udvarlására nincs tehát hely élete e szakában. Széchy Máriának első komoly udvarlója, és egyszersmind ábrándjai első hőse vőlegénye volt, a ki utóbb férjévé lett.
NAGY Iván: Magyarország és Erdély képekben.
Ez a férj a legelső helyek egyikét biztosította neje számára Erdély nyilvános és társadalmi életében. Mikor esküvőjük megtartatott, ifjabbik Bethlen István gróf már tényleg Várad várának főkapitánya volt. E méltóság az erdélyi hadszervezetben s az akkori társadalom kiválóan katonai alakulása mellett az egész politikai életben a legelső állami főtisztségek közé tartozott. A hadak élén a fővezér állt. Utána következtek a főkapitányok. Állandóan szervezett főkapitányság pedig összesen csak három volt, az udvari vagy mezei hadak, a váradi vár és a székelyek főkapitánya. Ha a fővezér csata közben elesett, helyette a sereg vezetését a váradi főkapitány vette át. Mint e tisztség viselője a kis gróf egyik legkiválóbb zászlós úr volt. Rendesen nagy érdemű, kipróbált képességű főurakra bízták e főkapitányságot s a két Báthory, István és Kristóf innen lépett a fejedelmi székbe.*
KŐVÁRI: Erdélyi családi élet.
A férj tekintélye a nőt szintén előkelő helyre juttatta a fejedelem udvartartásában. Az ifjú Bethlenék nem laktak ugyan Fehérvártt, mert a férj hivatalos székhelye Várad volt, akkor Kolosvár után Erdély legnagyobb, legnépesebb és legvagyonosabb városa,* strategiai tekintetben pedig legelső végháza, az ország s az északkeleti magyar megyék oltalmazó bástyája. Váradon az ifjú házaspár otthonosan rendezte be magát s csakhamar nagyobb házat és több szőllőt vásárolt.*
Az adólajstromok szerint az Orsz. Emlékekben. SZILÁGYI S.
A gróf ezt 3100 frton vette, még pedig mint kiemeli, neje készpénz-hozományából.
De azon korban az állami tisztségek viselői nem szoktak állandóan hivatalos székhelyükön lakni. Az idők nem is voltak olyan harcziasak, hogy Bethlen Istvánnak folyton Váradon kellett volna tartózkodnia. Nejével együtt nagy jószágain, saját váraiban és kastélyaiban élt s hol itt, hol amott találjuk őket, Ecseden, Vajda-Hunyadon, Déván, Tasnádon. Az ősi Vajda-Hunyad egyik termében, a «stukaturás szobában», a mészből díszesen csinált menyezet közepén még évtizedek multán is látható volt Széchy Mária és férje szép czifrásan készült czímere, tanúbizonyságáúl annak, hogy e tulajdonosai örömest időztek a híres várkastélyban.* Sokat voltak Tasnádon is, melynek nemesi kuriáját a hozzá tartozó jószágokkal együtt szintén a feleség hozományából vásárolták meg.*
ARÁNYI LAJOS: Vajda-Hunyad vára.
Harmincznégyezer forinton vették.
Gábor fejedelem az adománylevélben, mely ifjabb Bethlen István és neje Széchy Mária számára van kiállítva, ismételve említi, hogy megkapta a teljes zálogösszeget s azt az állami közszükségletekre fordította. Orsz. Lev. gyulafehérvári osztály Prot. Deum. Tim. – A tasnádi kuria nem volt ugyan valami fényes, de a gróf főleg azért kedvelhette, mert Váradhoz és Fejérvárhoz egyaránt nagyon messzire esett.
Vidéki birtokaikon telt el idejök java s Mária csak kivételesen, nagyobb ünnepélyek alkalmával jelent meg a fejedelmi udvarban és néha-néha élvezte a fehérvári élet zajos mulatságait. Ez udvart akkor az élvvágyó és ledér brandenburgi Katalin befolyása alatt, ki istenes férje életmódját napjai alkonyán egészen átváltoztatta, épen nem lehet a dicséretes erkölcsök iskolájának mondani. Katalin, mintha nem a csöndes, nyárspolgári Berlinből, hanem Páris kaczér világából kerűlt volna oda, hamar kiforgatta a fehérvári udvart patriarchalis egyhanguságából. A «német asszony» unatkozott öreges, betegeskedő férje mellett. Maga is, idegen kísérete is mulatni, szórakozni akart. Az 1627/8-ki télen, midőn Bethlent nem foglalták el nagyobb hadi vállalatok, az újonnan épített fejedelmi lakban egymást érték az álarczos bálok, jelmezes mulatságok, ballettek, melyek színrehozatalát maga Katalin vezette. Az ifjú nemzedék, mely ilyesmit sohasem látott, megkedvelte ez életet és szívesen időzött az udvar körében. Ez maga még nem volt baj; az akkori erdélyi társadalom nagyon rászorúlt a csiszolásra, finomításra, mert az egykorú szemlélők a szokásokat és modort egészen nyerseknek rajzolják. Strassburg Pál svéd követ pár évvel később azt jelentette haza: «Itt ezeknél a műveletlenség még nagyobb mértékben megvan; szokásaik is igen visszataszítók». A külföldi vendég felemlíti, hogy ez «idomtalan» szokások főleg ünnepélyes alkalmakkor, vendégségeknél, mulatságoknál érvényesülnek, a mikor «mód nélkül dőzsölnek» s fa- és cserépedényekkel rakják meg asztalukat». A mulatságok akkor alig álltak egyébből, mint rettenetes eszem-iszomból, végtelen mennyiségű bornak fogyasztásából úgy, hogy ami e régi szokásokból az alföldön mostanig ránk maradt, szót sem érdemel a kétszáz évvel ezelőtti tivornyákkal szemben. Szakadatlan folyt a pohárköszöntés, s nagy kupákból, öblös serlegekből ittak. Még az apró gyermekeket is lerészegítették, s az asszonyok követték a férfiak péládját. Ama század egyik gúnydala* ezt mondatja a korabeli asszonynyal:
THALY: Vitézi énekek.
Édes komám uram, míg én leány voltam,
A bor szagától is majd csak meg nem holtam,
De minek utána aztán férjhez mentem:
E nagy irtózástól csak könnyen megmentem.
A bor szagától is majd csak meg nem holtam,
De minek utána aztán férjhez mentem:
E nagy irtózástól csak könnyen megmentem.
Addig kóstolgattam a bort lassan-lassan,
Megtanultam végre inni hatalmasan.
A boros üveget szintúgy ápolgatom,
Mint egy kis gyermeket ölben hordozgatom.
Megtanultam végre inni hatalmasan.
A boros üveget szintúgy ápolgatom,
Mint egy kis gyermeket ölben hordozgatom.
De ez a gúny nem irtotta ki e rossz szokást s hasztalan rótta meg később Bethlen Miklós* kora e rút bűnét és prédikálta a mértékletességet: «ebben a tobzódó nemzetben és legközelebb ebben az életet borral megrövidítő Bethlen-familiában», utalva reá, hogy másfél száz év óta a családnak ő egyedüli tagja, kinek hatvanhét éves korában teste-lelke még ép, egészséges. Amaz időben Erdély volt a magyarság kardja, s az örökös hadakozás az erkölcsök fínomodását, pallérozását kevésbé mozdította elő. Huszonöt évig, 1613-ig folytonos háborúk s rettengő dulások színhelye maradott a bérczes kis ország. Ekkor állt be a szerencsés fordulat Bethlen Gábor alatt, ki pedig folyton hadat viselt. Hanem azért egész 1658-ig, mint Kemény János hazafias elégtétellel hangsúlyozza, «a haza földét ellenség lova lába nem nyomta». A béke korszakában «terjedett vala híre-neve a magyar nemzetnek és birodalma is Erdélynek. Kezdett vala tárházok lenni az erdélyi fejedelmeknek, épültek várak, városok, kastélyok, udvarházak».* Ez időben indúlt új fejlődésnek a vagyonosság és vele a szellemi műveltség. Ez utóbbinak a tudományok buzgó felkarolásával s «sok tudós tanító és professor» behivatásával igyekezett Bethlen lendületet adni. Csakhogy ebbeli működésének a későbbi emberöltő élvezte gyümölcsét. Alatta Erdély a magyarság védbástyája és főtáborhelye volt ugyan, de a társadalmi műveltség, a fínom és előkelő modor tekintetében természetszerűen kevéssé haladhatott előre.
Önéletírása I. 186.
KEMÉNY J. Önéletírása 32.
Szükség volt tehát nem csupán a szellemi élet fölfrissítésére, melyet a fejedelem idegen tudósok behivásával s magyar ifjak külföldön nevelésével mozdított elő, hanem a szokások nemesítésére is, melyre a fínomabb udvari élet és a vele járó szórakozások nyújthattak volna módot. De ez irányban Katalinnak épen nem voltak nemesebb czélzatai. Mulatni akart, s a példa, melyet a hitvesi hűség terén adott, a közerkölcsök javitását sehogy sem mozdította elő. Egyébiránt az erkölcsi élet korában sem volt kifogástalan. Ugyanez a nemzedék látta egykor Báthory Gábor fejedelem kicsapongó tivornyáit, kiről amaz időbeli ének mondja, hogy:
– – reménysége vala Venus és bor.
A rossz példa hatásait nem birta kiirtani sem Bethlen Gbáor első nejének tisztes élete, sem a házasságtörés megfenyítésére hozott szigorú törvények.* A hosszas távollét a családtól, a messze földön való gyakori táborozás nagy ártalmára volt a házasélet tisztaságának, s egyes följegyzések, főleg Bethlen Gábor levelei az urak magaviseletéről a táborban, továbbá Kemény János és Bethlen Miklós a közmorált elég alanti fokon állónak rajzolják, habár a nők öltözéke még nagyon kevéssé volt kaczér, mert mint Kemény* említi, kivágott ruhát ez időtájt még nem láttak Erdélyen. De a közerkölcsöket nem az ilyen külsőségek befolyásolják. Csak a műveltség, a polgárosodás hozta meg lassankint a javulást. Az emberiség nemcsak az alantibb culturai, hanem moralitási fokról is előbbre halad az idők folyamán. A művelt korszellem egyik kezével folyton fejleszti az erkölcsi érzést, s habár másik kezében Pandora-szelenczét tart, melyből a demoralisatio ezerféle párája száll szerteszét, a munka, melyet félkezével végez, maga is elég a közerkölcsiség fokozatos javítására. Tiszta, szeplőtelen életű, erényes hölgyek voltak mindenkor, még a római imperatorok sülyedésének legelfajultabb idejében is. De átlag véve a közerkölcsiség a múltban alantabb állt, mint ma. A XVII. század franczia hölgyeiről egy jeles író* azt mondja: «A nők magaviselete, és pedig azoké, kik születésre, szépségre és szellemre a legkiválóbbak voltak, meseszerűnek látszik, s ösztönszerűleg azt hiszszük, hogy a történetírók rágalmazták őket».
Jellemzők ez ügyben Imreffyné, nehány évvel később Báthory Anna, azután Tassy Gáspárné esetei s az 1619. májusi országgyűlés III. czikkelye, mely a «czégéres vétkekben szántszándékkal élő» emberek megfenyítését «személyválogatás és kedvezés nélkül» rendeli el. Ezt az 1641-ki országgyűlés újra megerősíti. Erd. Orsz. Eml. VIII–X.; továbbá M. Prot. Egyh. Mon. XIII. 23. BETHLEN levele 1629.
Lusatiában egy főúr – nevét és a helyet elfeledte – mikor Mikó Ferenczczel Katalint a fejedelemnek megkérni Berlinbe utazott, megvendégelte a küldötteket: «Itt láttunk mi magyarok elsőben olyan asszonyemberi öltözetet, hogy a mellek mezítelen, kinyitva legyenek.» (75. lap.)
SAINTE-BEUVE. Portraits de Femmes.
Az efféle asszonyok közé tartozott brandenburgi Katalin, s Bethlen Gábor életének egyik legvégzetesebb lépése a házasság volt, melyet e nővel kötött. Udvarában Széchy Mária erdélyi időzésének első évében fordúlt meg gyakrabban. Utóbb már egészségi állapota miatt kerülnie kellett a nyilvános és zajosabb mulatságokat. Minden odamutat, hogy a két hölgy közt, kik egyaránt szerették az életet, nem valami szívélyes viszony fejlődött. Az ifjú Bethlen István későbbi magaviselete nagynénjével szemben s az a máskép ki sem magyarázható gyűlölet, melyet iránta tanusított, asszonyi befolyásra, neje ösztönzésére vall. De habár a két hölgy nem állt barátságosabb, bensőbb viszonyban, a példa, melyet az idősebbik adott, az ifjabbra nem lehetett nemesítő hatással. Bármi távolt élt is Mária az udvartól, annak gőzköréből eljutott hozzá valami. Eleget hallhatott az ott folyó eseményekről; a szóbeszéd, a pletyka elszivárgott mindenfelé s ez épen nem szolgálhatott előnyére egy fiatal nőnek, kinek igazi nevelése tulajdonképen csak férjhezmenetelével vette kezdetét.
Egyelőre azonban nem forgott fenn veszély. Mária házassága egész idején át ifjui «szelid természete» gyöngédségével simúlt férjéhez, kit «kedvem szerint való szerelmes uramnak» nevez. Bethlen szintén meleg szeretettel ragaszkodott hozzá s sokat hajtott szavára, sőt kedvéért időnként beállt a bornemiszák közé, akkor, ha neje mellől hivatalos teendők el nem szólították. Mikor távol vala tőle, nem bírt mértéket tartani a borivásban, mi pedig a gyönge, «kornyadozó» embernek nagyon ártott. De nem csupán neje, hanem Széchy Györgyné is nagy tekintélyben állott előtte. Az özvegynek öröme telhetett vejében, kinek mint egykorú levelek említik, a messze Murányból szabályozta házas életét. A kis gróf udvarias, előzékeny maradt a murányi rokonság iránt. Levelezésében nem feledkezett meg a sógorasszonykákról; Széchyné iránt pedig igazi hódolatot táplált, teljesítette minden óhaját, még nem eléggé indokolt pénzbeli követelésekben is.
Mária házassága második évében, 1628 folyamán anyának érzé magát. Első gyermeke leány volt, ki a keresztségben Krisztina nevet nyert. Noha az anya ez időben maga is sokat betegeskedett, legbensőbb szeretettel ápolta kedves gyermekét. Mindketten lázban szenvedtek, mely egy évnél továbbá kínozta őket. 1630 nyarán azonban egészségi állapotuk már javult s a kis Krisztina anyja szerető gondozása mellett szerencsésen befejezte a második évet. E tájban Bethlen Gábor halála után a zűrzavaros viszonyok közt anya és leánya leginkább Ecseden időzött. Ez volt egyik legnagyobb és legértékesebb urodalmuk középpontja s mi a mozgalmas időben kiváló súlylyal bírt, Ecsed első rangú katonai erősség volt,* mely a Kraszna egyik szigetén épülve, bevehetetlennek tartatott. E mellett magánvár levén, kevésbbé szolgált a támadások czélpontjául, mint például Várad, mely mint állami végvár a megindúlt katonai műveletek közben esetleg ostrom alá is kerülhetett.
A vár főkapitánya 1630-ban Ibrányi Mihály volt, ki midőn Gábor fejedelem halála után a hét vármegye visszaszállt II. Ferdinánd király főhatósága alá, az említett és márczius 20-án új hitlevelet állított ki, melyben hűséget fogad a koronás királynak, de egyszersmint «a tettes és nagyságos gróf ifjabbik Bethlen István uramnak és asszonyomnak Ő nagyságoknak, míg császár urunkkal ő felségével és Magyarországgal egyetért». Eredetije Orsz. Lev.
A viharos idők nagy részét a család nőtagjai – anya és leánya – Ecsed védő falai közt tölték, míg maga a férj a politikai élet arénáján érvényesítette döntő befolyását s az első pillanattól kezdve mindaddig, míg I. Rákóczy Györgyöt Patakról be nem hozta, Váradot kezébe nem adta, a budai pasától elismerését ki nem eszközölte, s saját atyjával, az időközben fejedelemmé választott idősb Bethlen Istánnal ki nem békítette, engesztelhetetlen gyűlöletet tanusított brandenburgi Katalin iránt. Bizonyára neje szította benne ezt az érzést. Nem a dicsvágy sarkalta az ifjút, mert nem a maga, hanem egy teljesen idegen ember, Rákóczy érdekében igyekezett a gyűlölt asszonyt a trónról eltávolítani. Míg ő dolgozott, diplomatizált és csatázott, neje és leánya Ecsed falai közt éltek távol a hadi zajtól, de egyszersmind olyan vidéken, melynek nedves légköre egészségüknek nem szolgált előnyére. A leányka harmadik évét nem töltötte be. Anna sokféle betegségek egyike, melyek a gyermekkort üldözik, 1631 nyarán a kis Krisztinát áldozatul ejtette.
A nagy gyászpompa ama kor szokásai közé tartozott, mely szerette a fényt s minden alkalmat megragadott, hogy e kedvtelését szemkápráztató módon érvényesítse. Bethlenék is követték e szokást s a kis Krisztina holttestét fényes szertartások közt adták vissza az anyaföldnek. Ecseden tették ravatalra, oda gyülekeztek minden felől az egyházi személyek: Debreczenből, Váradról, Tasnádról jöttek el a lelkészek és diákok, továbbá a család számos barátja s messze földről a lakosság. A szónokok a gyászközönséget «tekintetes és nagyságos urak, nemzetes urak, serény és gyors vitézlő rend, tiszteletes lelkipásztorok és együgyű község, felső, közép és alsó, belső és külső rendek» stb. megszólítással illetik. Nov. 25-én kezdődött Ecseden a szertartás, hol az első prédikácziót Kecskeméti Mihály, tasnádi lelkész mondotta. Azután a koporsót hat fekete ló által húzott feketével bevont hintóba tették s «tisztességesen nagy sokaságtól kísérve» elszállították Báthorba, hol Bethlen István a Báthoryak régi templomában külön sírboltot építtetett. A báthori piaczon, a város közepett ez alkalomra nagy leveles színt emeltek. Itt Debreczeni István báthori lelkész mondott megható gyászbeszédet a hit vigaszát csepegtetve a kesergő szülők szívébe. Ezután több latin és magyar gyászverset szavaltak el, mire a közönség eltávozott s a koporsó a szolgák felügyelete mellett a szinben hagyatott.
Másnap nov. 26-án folytatták a szertartást s végbement a tulajdonképeni temetés. Reggel ismét a szinbe sereglett a gyászközönség, hol Pécsváradi Péter váradi prédikátor tartotta a gyászbeszédet. «Kit gyászolsz itt álló sokaság? Kin könyvez – kérdi – nagyságos urunk Stephane Bethlen, nemes Váradnak főkapitánya? Kin zokogsz és kesergesz oly igen nagyságos asszonyunk, Széchy Mária? Teljes tele vagyon, jól látom Nagyságtok szomorúsággal és szívbeli bánattal, melynek oka ez egyetlen egy magzatnak véletlen halála és hertelenséggel való kimulása. Nem tagadom, nagy állapotú személyek vagytok, de istentől olyan privilegiumot nem nyertetek, hogy kereszt nélkül éljetek.» A megható szónoklat után kivitték a testet a szinből s Tarczali Péter debreczeni tanító tartott rövid beszélgetést az embernek nyomorúlt sorsáról és állapotjáról. Hadd keseregjem meg – mondá – a tettes és nagyságos néhai Széchy György leánya, tudniillik Széchy Mária magzatjának el nem feledendő világtól való szabadulását. Erre felszólítá a halottat, vegyen búcsút búba merűlt szüleitől. Anyjától a leányka következőleg búcsuzik el:
Te is édes anyám,
Kezedet ki rajtam
Tartod nagy bánatodban,
Sürű könnyhullástól,
Sírás sohajtástól
Tiltsd magad ez órában.
Mert neked is hiszem,
Jövendőben leszen
Részed a mennyországban.
Kezedet ki rajtam
Tartod nagy bánatodban,
Sürű könnyhullástól,
Sírás sohajtástól
Tiltsd magad ez órában.
Mert neked is hiszem,
Jövendőben leszen
Részed a mennyországban.
Azután a holttestet megindították a templom felé. A kisdedet még egyszer elbúcsuztatta Maros-Vásárhelyi János. Anyjától ily szavakkal válik meg:
Neked édes anyám
Én hívséges dajkám
Életemnek istápja
Gyenge mivoltomnak
És állapotomnak
Ki valál főoszlopa,
Mit adjak, mit mondjak,
Mert immár elhagylak,
Szivemnek vidámsága.
Én hívséges dajkám
Életemnek istápja
Gyenge mivoltomnak
És állapotomnak
Ki valál főoszlopa,
Mit adjak, mit mondjak,
Mert immár elhagylak,
Szivemnek vidámsága.
Bent a régi egyházban még egyszer megállították a koporsót. Keresszeghi István a debreczeni eklezsiának főprédikátora s Magyarországban a Tiszán inneni községek püspöke tartott magyar, Thornai Gáspár lelkész s a debreczeni főiskola rektora latin beszédet, Váczi P. János pedig elszavalta magyar gyászversét, mire a koporsót lebocsátották a családi sirboltba.
Adhat az úr isten
Ki kezében minden,
Ez helyében nektek mást.
Ki kezében minden,
Ez helyében nektek mást.
E vigasztaló szavakkal végződött az alkalmi költemény, mely a gyászünnepélyt berekesztette. Teljesült-e az itt kifejezésre jutó remény? Valószínüleg teljesült s Mária 1632-ben ismét gyermeket szült, mely azonban csakhamar meghalt.* E végzetes évet férj és feleség nagyobb részt együtt töltötte.
Hogy két gyermeke volt, vagyis Krisztinán kívül még egy, azt sejteti az 1633 márcz. 1-én apósával idősb Bethlen Istvánnal kötött szerződés, melyben Mária «szerelmes édes gyermekimtől való megfosztott özvegy állapotára» utal. Protocollum Gasparis Bojthi. Gyulafehérvári levéltár az Orsz. Ltrban. Ez egykorú iratban «gyermekimtől» s nem «gyermekemtől» áll s úgy is olvasta e szót az, ki a régi oklevelet mostanában hivatalosan lemásolta. A Prot. másolata szintén az Orsz. Ltrban van. Genealogiai munkáinkban, s még az erdélyi családokra igen becses újabb Mike-féle kéziratban – jelenleg gróf Lázár Miklós tulajdona – sőt a Soter-féle kéziratban sincs említve, hogy Széchy Máriának Bethlennel való házaságából gyermeke született. Csak NAGY Iván mondja, hogy volt egy leánya. NAGY Iván sem ismert kitünő családtani művében mondja ezt, hanem egy régi kis dolgozatában (Magyarország és Erdély képekben). Genealogusainkat itt KEMÉNY János vezette félre, ki önéletleírása 69. lapján azt írja, hogy «gyermeke egyiktől sem lőn». Ez azonban azon tévedések egyike, melyekkel KEMÉNY műve hemzseg Széchy Máriát illetőleg. A kis leányról az apa 1630 augusztus 30-dikán kelt levelében is megemlékezik. Közzétettem Századok 1885.
A tavaszi hónapokban főleg bábolnai udvarházukban időztek. Többször elrándultak Fehérvárra, s I. Rákóczy György fejedelem, ki trónját főképen a kis grófnak köszönte, hol ebédre, hol vacsorára hívta meg őket. A fejedelem szintén többször ellátogatott hozzájok vendégségre, vadászatra. Künn járt nálok csütörtökön jun. 17-én délután s este a gróf kíséretében tért vissza Fehérvárra. A fejedelmi asztalhoz aznap este sokan voltak hivatalosak. «Két asztalra valának – írja a fejedelem parancsára készűlt napló* – jól lehet nem muzsikáltanak, de mindazonáltal vigan tartotta gróf urunk fejedelem ő nagyságát.» Ez az utolsó eddig ismert adat a kis gróf életéből. Szeretre méltóan, derűlt vidámsággal, mely egész egyéniségét jellemzi, búcsuzik el. Azután már csak azt jelentik, hogy a tél folyamán, ott a hol nemrég leánya Krisztina elhúnyt, Ecsed várában meghalt.* Neje betegágyánál vala mindvégig s szeretetével, önfeláldozó ápolásával enyhítette meg utolsó perczeit.
Naplókönyv 1632-ből. Tört. Tár. 1883.
Hol és mikor betegedett meg és meddig szenvedett, arról a hírek nagyon eltérők. A már idézett Illésházy-féle kézirat (Nemz. Muz.) azt mondja, hogy a kis gróf már 1630 óta «igen kornyadozó állapotában töltvén idejét Ecsed várában ifjuságának legszebb korában meghala»: SZALÁRDI szerint Ecsed várában jó ideig feküdt s szép csöndes halállal az élők közül elköltözött vala.» Ellenben Soter kézirata szerint «starb plötzlich an der Läusesucht». Ilyen betegség, phtiriasis lételét a mai orvostudomány egyáltalán tagadja, ámbár a baj a régi emlékekben gyakran előfordul. A halál idejére szintén igen eltérők az adatok. A legtöbb író 1633 elejére teszi Bethlen elhunytát, de tévesen. Az egykorú Kőrösi minden közelebbi meghatározás nélkül 1632-őt mond, a szintén egykorú Pálóczi-Horváth család följegyzéseiben (Mon. Hung. Hist. Irók 31. kötet) pedig ez áll: «A. D. 1632 karácsony táján halt meg ifjabbik gróf Bethlen István». Csakugyan ez időben történt a haláleset, mert Rákóczy fejedelem már 1633 január legelső napjain tudja a gyászhírt s jan. 3-án Fehérvárról megírta konstantinápolyi követének Tört. Tár. 1883. 4. füzet.
Széchy Mária húsz-huszonkét éves korában özvegygyé lett s e pillanattól kezdődik életének hányatott, mozgalmas korszaka. Mert két irányban sújtotta a fiatal asszonyt a borzasztó csapás. Nem csupán a szeretet férjet vesztette el, hanem oly viszonyokba kerűlt, melyek először kóstoltatták meg véle az élet ürömpoharát. Idegen országban, övéitől távol, erős férfi gyámol nélkül maradt olyan családban, mely amaz idők sajátságos jogi s erkölcsi fogalmai szerint nem tekinté bűnnek a védtelen asszony vagyonát lehetőleg megdézsmálni. Apósa, idősebb Bethlen István, valamint sógora Bethlen Péter csakhamar megjelentek nála és azon ürügy alatt, hogy a birtokviszonyokat rendezik, a férj hagyatékára rátették kezöket. Gyermek nem maradt s így volt jogczím az özvegy megrövidítésére. Bethlenék kiméletlenűl léptek föl. «Midőn még ura teteme föld színén lett volna – írja Rákóczy fejedelem* – minden szolgáit (id. Bethlen Istvánról szól) tőle elkergette, ijesztéssel, esküvéssel mindaddig forgolódott, Ecsedből kitúrta, megfosztván még attól is, a mi idáig igazán őtet (Máriát) illethette volna».* Noha Murányból anyja főemberei, Barna György és Mocsáry István, emberséges, eszes, törvénytudó férfiak Ecsedre siettek, hogy Máriának érdekei védelmében segítségére legyenek, oly hatalmas főúrral szemben, mint az öreg Bethlen István, nem sokra mehettek. Bethlenék minden áron még a temetés előtt és pedig Ecseden akarták az örökség kérdését elintézni, attól tartva, hogy Fehérvárott a fejedelmi udvarban Máriának tekintélyes pártfogói akadhatnak. A fiatal özvegynek engednie kellett. Fájdalma és gyásza által különben is megtörve, kénytelen volt 1633 márcz. 1-én Ecseden aláírni a családi egyezményt,* melyet utóbb nemcsak maga, hanem az erdélyi fejedelem is hátrányosnak, igazságtalannak nyilvánított.
SZILÁGYI Sándor Rákóczy György és Pázmány Péter.
Noha az öreg úr védekezik a vád ellen, a magaviselet, melyet később másik menye, özvegy Bethlen Péterné szül. Illésházy Kata iránt tanusított, ellene bizonyít. Ezt a szegény asszonyt apósa annyira megbántotta, hogy mint Bethlen maga írja, az elkeseredett nő még szóba sem akart vele állani, hanem hazulról eltávozott, mikor hallotta, hogy az öreg úr hozzá jön. Az özvegy valóban megindító levélben kérte ki Rákóczy György fejedelemmé, Lorántffy Zsuzsánna védelmét. Orsz. Lev.
A nagyfontosságú egyezmény egész szövege megvan. Prot. G. Bojthi Gyulafehérvári iratok Orsz. Lev. A szerződés egyrészt idősb gróf Bethlen István és fia Péter, másrészt Széchy Mária közt köttetett s főhatározatai következők: Mária föltétlenűl lemond Ecsed vára s egész urodalma birtokáról, ellenben megtartja Vajda-Hunyad és Déva várát, a hozzájok tartozó jószágokkal és Bábolna nevű udvarházzal, de csak addig «valamíg megholt édes urának nevét viselné». Ha azonban «gyászköntösét megváltoztatná» s újra férjhez menne «tartozik mennyegzői lakodalmoknak második napján rögtön és azonnal visszaadni Hunyadot és Bábolnát, csak Déva várát bírhassa élete fogytáig». Ha Dévát időközben a fiskus visszaváltja, a 60.000 tallérnyi zálogösszeg fele a Bethleneké s csak másik fele Máriáé. Ellenben a hozományán vásárolt tasnádi jószág s a váradi ház teljesen a Máriáé marad. Ecseden levő összes ingóságai, borai, gabonája s más javai kocsin, a lábas jószág pedig kellő felügyelet alatt fog Tasnádra küldetni.
Még mielőtt az egyezmény létrejött, megtétettek a temetési előkészületek. Eperjesen rendelték meg a nagy érczkoporsót, melyet több szolga szállított Ecsedre, honnan a holttesttel mácziusban indúlt el a család Gyula-Fehérvárra. A fejedelem kívánatára a nagy Bethlen Gábor mellé tették a korán elhúnytat örök nyugalomra. Márczius 24-dikén ment végbe országos részvét közt a temetés az «öreg templomban», a főegyházban «egész tisztességesen» írja Rákóczy, «nagy solennis pompával» jegyzé föl Szalárdi. Az alkalmi gyászversek közül egy* fenmaradt s nemzeti szerencsétlenségkép siratja az ifjú gróf elhunytát. Az országhoz, a fejedelemhez, a család minden tagjához intéz vigasztalást; de tiszteli az özvegy fájdalmát s neki csak ennyit mond:
Nemzeti Muzeum Tunyogi-gyűjtemény: Rithmi Hung. in obitum III. ac. Magn. dmni Stephani Bethlen Junioris Albć Julia declamati. Az egész 73 háromszoros versszakból áll.
Hozzád nem is szólok nagyságos asszonyom!
Szomorú özvegység, a kit a földre nyom.
Idegen földön vagy árva, nehéz, tudom.
Szomorú özvegység, a kit a földre nyom.
Idegen földön vagy árva, nehéz, tudom.
