XXIV.
XXIV.
XXIV. Metternich varázsa. Sajátságos nézetei. Kétféle irány s közvetítés. Pálfy erőszakos kormányzata. Kossuth elfogatása. Sz. jóslata. Politikai perek. Metternich szemrehányása.
AZ ALATT sötét felhők tornyosultak egünkön. Metternich arra a meggyőződésre jött, hogy neki kell ismét (?) kezébe venni a magyar ügyeket, és hogy egészen megbízható embereket kell alkalmaznia. (Hinterl. Schriften.)
Kénytelen-kelletlen rászánta magát, hogy a hosszas országgyűlés zárünnepélyére Pozsonyba lejőjjön, de utólag úgy találta, hogy ez unalmas formaságnak nem hiába vetette alá magát, mert tömérdek baklövést (nem tudni minő) vagy megelőzött, vagy ártalmatlanná tudott tenni.* Ismerve nézeteit, melyek különben az általa szentnek tisztelt Ferencz császáréval mindenben megegyeztek, nem lehet kétségünk az iránt, hogy úgy a Wesselényi ellen megindított üldözésnek, mint az ő és elvbarátai személyében megsértett szólásszabadságnak s az ebből eredő, Széchenyinket mély aggodalomba ejtő országos izgalomnak felidézőjét s erkölcsi szerzőjét csakis ő benne s részben környezőinek nagy szolgalelkűségében, vagy tekintélyétől való elbűvöltetésében kell keresnünk. Széchenyi sem volt egészen ment e szerencsétlen varázslattól, de nála sokkal túlnyomóbb volt a politikai számítás, mely szerint úgy ezt a hatalmas embert, mint a különben sokkal őszintébb nádort mintegy behálózni s hazafias czéljaira felhasználni igyekezett. Jó egyetértésben kellett tehát velük élnie; rettegett mindentől, mi ezt megzavarhatná s így az ő terveit legalább is késleltethetné. Ha gyanússá vált ő maga, hitelét veszté minden jó barátja, minden ártatlan vállalata. Egy szabadelvűbb, tán meggondolatlan nyilatkozatáért, p. o. már híre szárnyalt, hogy a casinóknak, melyek immár politikai clubbokká válnak, országszerte leendő betiltásával fogják megbüntetni. Metternich a liberalismusban, bárhol és bárminő alakban mutatkozzék, minden haladásnak akadályát s a természetes józan észnek egyenes tagadását látta, a nálunk divatozó kerületi üléseket, annyi szép és nagy eszme érlelőit, egy tűrhetetlen «monstruózus kinövésnek» tartotta, a szabad sajtót pedig, melynek hívei már nálunk is mindinkább szaporodtak, az emberiség egy csapásának nyilvánította, stb. A kormányzók és kormányzottak közt fennálló ily nagy ellentét, melyet Reviczky kanczellár még némileg mérsékelni tudott, ennek bukásával még élesebbé, kihívóbbá vált. Nem csodálhatjuk tehát, hogy sem Széchenyi az ellenzékkel, mely elvi vitáival az országot mozdulatlanságra volt kárhoztatandó, mindenben egyet nem érthetett; sem viszont az ellenzék, mely a népjog őrének vallá magát, Széchenyit mindenben nem követheté. Az anyagi jólétről gondoskodni, így okoskodának, utóvégre a kormány saját hasznáért is kénytelen lesz; de a gyáván feláldozott nemzeti jogokat, különösen Deák elmélete szerint, visszaszerezni nehéz, szinte lehetetlen lesz. Könnyebben tűrte a nemzet egy nagy része s tán a nemesebbik, a szegénységet, semmint lemondjon a szabadságról; viszont az anyagi jobbléttel és fejlődéssel mások, Széchenyi tana szerint, velejárónak hitték a szabadságot, alkotmányos életet, szellemi haladást. Mindegyiknek bizonyos fokig lehetett csak igaza; túlzástól, tévedéstől egyik sem volt ment. Igazoltaknak kell tehát találnunk Széchenyi aggályait, s tekintve azok forrásának tisztaságát, önzetlen hazafiságát, véghetetlen nagyra is becsülnünk; sőt emberismeretétől s államférfiúi belátásától sem vonhatjuk meg elismerésünket, ha látva a reactiónak ellenünk rendelkezésére álló – s később fel is használt – fegyvereket, már akkor is inkább óvatosságra, mintsem erőnk túlbecsülésére intett bennünket. Alkotmányunknak egy újabb felfüggesztését, minden ellenszegülésnek erőszakkal elnyomását, osztályok, nemzetiségek érdekeinek ellentétbe helyezését, egy úgynevezett provisoriumnak behozatalát nemcsak Széchenyi maga, ki előtt Metternich az effélékről nem titkolódzott, hanem az ellenzék is mindig a bekövetkezhető eshetőségek közé számította; az utóbbi akkor még csakis az «örök igazságba» s várt «jobb idők» reményébe vetvén bizalmát. Nem anynyira bizalom volt ez, mint tompa fatalismus, melynek csak egy vigasztalása a kötelesség teljesítése volt, a sikernek reménye nélkül. Széchenyit, bár a maga egyengető közvetítő politikájától többet várt, ugyanazon rideg kötelesség érzete vezérelé, a sikernek, bármennyire ki szokta azt czégérezni, szintoly kevés kilátásával. Bizonynyal túlzásba esik, kisszerűvé válik, mikor a hazafias buzgalom bármily hangosabb nyilvánulásától, az országgyűlés ellenzékies hangulatától, egyes szónokok erősebb kifakadásaitól, mindjárt romba dőlni látja eddigi s ezután tervezett alkotásait: hidat, casinót, szinházat, vaskaput, gőzhajózást; vagy hogy mikor Wesselényi beviszi a nemzeti casinóba jó barátját, Kossuthot, vagy ugyanazt, mint kitünő irót, az akadémiába tagnak ajánlja Fáy András: halálos veszedelmét látja e két legsajátosabb alkotásának, s el is követ mindent ily csapásnak elháritására; megijed minden gáncstól, mely nyilvános eljárását hazai vagy külföldi lapokban éri, mert nem személyének, hanem az ügynek árthat, de megijed azonkép a dicsérettől is, mert magas körökben irigységet, gyanút támaszthat, stb. S ilyek miatt folytonos izgatottságban, lázban él. Lesoványodik; benső hév emészti; láthatatlan szellemekkel társalog.*
L. nejéhez írt levelét (máj. 7.). Ezt a magas lelkű, de egészen a régi kor elfogultságában nevelt nőt (Z. Melaniet) lelke jobb felének nevezi s viszontlátását többre becsüli egy egész országgyűlésnél. Az viszont a világrend fentartóját bámulja benne, s mint az emberiség megváltójáért imádkozik érte.
L. Naplói számtalan helyeit.
Apróbb bajok alig érdemelnek említést. P. o. míg ő Wesselényit kitörli végrendeletéből, ez folyvást őt bízza meg az övének végrehajtásával, különösen egy nevezetes tőkének valami országos nőnevelő intézet alapítására leendő fordításával; máskor megtagad e régi barátjától egy kért 10,000 frtos kölcsönt, mert e pénzre magának is honi vállalatai végett szüksége lesz. Ide tartoznak súrlódásai Földváryékkal a szinház telke felett; aztán Kolbékkal a híd megváltása miatt. Őt fáklyás zenével tisztelik meg a pestiek az eszméért; Kolbot viszont a város érdekeinek erős megvédéseért. Egy párbajt csak kellemes félbeszakításnak vegyünk, p. o. Orczy Lajossal, ki a casinóban «pletykázott», míg országos dolgokról folyt a tanácskozás. Pár golyót váltottak s aztán meghívott vendégeivel házánál ebédeltek. Vendégeket ez időben mindig szivesen látott. Politikai notabilitások, akademikusok, külföldi utazók stb. sorában Szaniszló atya ritkán hiányzott. Míg Pesten az elfogatások tartanak, (Tormássy, Farkas, Lovassy), ő elsiet ismét a Vaskapuhoz, hol egyelőre még nincs elzárva működési tere. Ez útjára nejét is elvitte magával, s gyermekeit. (Jun. júl. aug.) A Pálfy kineveztetése s első erőszakos föllépése teljesen kétségbe ejti: mindent, a mi oly szépen megindult, egy gyorsan elmúló szép álomnak néz: «egész reputatiója bitorlás volt». Magyarország ismét egy «halott». «Erdélyben soha sem lesz többé országgyűlés». Wesselényi «börtönben hal meg, vagy őrültek házában» . Ő maga egy «semmi», egy (azóta eléggé elcsépelt szólam) «kifacsart czitrom». Mikor pedig Kossuthnak is elfogatása hírét veszi, (máj. 4.) tisztában van a nagy politikai hiba iránt, melyet a nádor ezzel elkövetett; s biztosan megjósolja a nagy jövőt, a «roppant befolyást», mely az egyszerű ujságíróra vár, mely befolyásnak később czélbavett ellensúlyozásán minden lelki ereje megtörött. A rövidlátó bécsi kormány ellenben szörnyen elbizakodott az erélyes kormányzásnak általa feltalált e titkában; s az ellenzéki szellemet végkép megtörtnek hitte. A kormány, bízva a biróságok szolgalelkűségében, minden irányban éreztette hatalmát, sérelmet sérelemre halmozott. Befolyásolni vélte a vármegyéknél az utasításokat; sőt a követválasztásokat is; a többit aztán majd elintézi a legközelebbi országgyűlés! Sok keserűség támadt ebből. Hosszú sora van azon haza fiaknak, kik perbe fogattak, mert a szólásszabadságnak, polgári szabadságunk egyedüli biztosítékának, védelmére kelve, a Wesselényi vagy Balog szavait, melyekért ezek üldöztettek, nyilvános ülésekben magukévá tették s csupa következetességből nyomban hasonló eljárást vontak magukra is; szerepeltek mint üldözöttek.* De bárminő merész, izgató szónoklatokról lett volna is szó, minőket manapság úton-útfélen, minden ok és baj nélkül eleget hallunk, sérelmes volt maga az eljárás, melyet a kormány követett. Éjjeli elfogatások katonai karhatalommal, titoktartás, szabad védelem megtagadása stb. A megyék felírtak s felírásaik sikertelenek lévén, legtekintélyesb tagjaikból álló küldöttségeket küldöttek fel Bécsbe, melyek a trón eleibe nem bocsáttattak. E mozgalmaktól, bár azok jogosultságát nem tagadta, Széchenyi lehetőleg távol tartá magát, már említett politikai taktikájánál fogva is. Volt reá eset, hogy ily sérelem a pesti gyűlésen tárgyaltatván, a nádorné valami fontos dolog ürügye alatt a teremből ki- és magához hivatta, hogy netaláni ellenzéki szellemben való nyilatkozását megakadályozza … Máskor kérve-kérték, hogy közvetítsen s «csináljon rendet». Bécsben legtöbben egyenesen őt, a békéltetőt nézték minden baj szerzőjének, s már akkor is, mint később az ellenzék s utóbb Kossuth támadó eljárását az ő, Széchenyi műve folytatásának mondogatták. Metternich az ő szomorú jóslatai teljesülését látta mindezekben, szemére vetette Széchenyinek, hogy immár «roszabb helyzetbe jutottunk, mint akár Angliában vagy Francziaországban», (a hol t. i. nyilvános élet és szabad vitatkozás van!) s csakis akkor változtatta meg irányában állásfoglalását, sőt kezdte annyira-mennyire támogatni is, mikor már későn volt.
A következő jó hangzású neveket olvassuk naplójában: Orczy, Keglevics, Balogh, Lipovniczky, Kosztolányi, Varga, Farkas, Ráday, Patay, Ágoston, Kubinyi, Eszterházy Pepi, stb.
79. KOSSUTH LAJOS.
(Eybl 1843-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)
