XXIII.
XXIII.
Széchenyi házassága febr. 4. 1836. Népszerűsége tetőpontján. Közvélemény hatalma. Metternich a stabilismusról. Czikksorozat a gőzhajózásról. Sz. nem volt kezdője, de felkarolta. A hírlapirodalom A Duna hátrányai. Pannonia és Zrínyi tisztelgése a Dunán. A tizennegyedik hajó. A Dunagőzhajózás jelene.
VÉGRE elérkezett 1836. február 4-dike, Széchenyi életének legboldogabb, soha elérni nem remélt, napja. Nem érhette azt el szokott ideges izgalmai nélkül. Először saját szívével kelle számot vetnie s legyőznie minden nemesebb léleknek azt az elfogultságát, ne mondjuk ijedelmét, mely egy váratlan nagy boldogság közellétéből, egy égi eszmény földi megtestesüléséből ered; hisz egy időben a haláltól való csendes irtózást is egy sokkal jobb túlvilági lét sejtelméből igyekezett (szép költői ötlet!) megmagyarázni magának. Az imádott Crescence ime most az övé lehet. – Dobogó szívvel közeledik lakásához; nem juthat be: az özvegy ajtaja, az ezt mindig jellemző gyengéd nőiség ösztönénél fogva, zárva marad előtte. Mikor egyszer bejuthat, elhal a szó mindkettejök ajakán; búcsúlátogatását jelenti be, mert Bécsbe utazott; felvett hidegséggel szerencsés útat (bon voyage) kiván neki az asszony. Bécsben majd minden körben azzal fogadják, a mit leginkább szeret hallani: most nőül fogja venni Crescence-ot (vous devez épouser C …). Kevés van (tán inkább csak Pesten), a ki a hazát, az emberiség ügyét félti, melytől figyelme egyrészét a családi élet boldogsága el fogná rabolni. E nemes önzők közé tartozott titkának régi megbizottja Albach Szaniszló atya is és gyaníthatólag ifjúkori barátja, Wesselényi. Nem úgy a jó krisztinavárosi plébános. Bíztató jó barátok, kik azt tanácsolták, a mit anélkül is tett volna, a közélet küzdőinek sorából sem hiányoztak. Pénzt vetett fel: fej? vagy írás? Igenre kelle magyarázni minden jóslatot. Szavát nyerve leendő hitvesének, kit évek során át már csak testvérként szeretett, azzal a barátsággal, melyet szárnyaszegett szerelemnek méltán neveztek el a költők, – lakást kelle nézni, s annak új és alkalmas felszereléséről gondoskodni.* A jelzett napon együtt mentek gyónni, s este volt az akkor vérkápolnának is nevezett plébániatemplomban esküvőjük. Széchenyi tanúi voltak: Keglevics Gábor, Lederer parancsnok, Prónay Albert; a menyasszonyé Zichy László, Zichy Henrik, Waldstein János, de a kit Dessewffy Aurél helyettesített.
A Nemzeti Muzeum irattára kegyelettel őrzi Cr.-nak, mint Sz. menyasszonyának, ez időszakba eső leveleit, a női gyengédség és tapintat finom és megható emlékjeleit.
Úgy érzi magát, mint «hal a vizben», igazabban: «mint a ki nagy vihar után partra vetődik, fáradtan bár, de boldogan». Mindenkit szivéhez ölelne, mindenkivel nyájas, szép álomnak nézi az új életet. Mindenütt szivélyesen fogadják, ünneplik: minden rózsaszínben úszik. Az országgyűlés eredményeivel, bár az ellenzéknek egynél több oka volt is zugolódásra, Széchenyi meg lehetett elégedve. Wesselényi hallgatott reá, bár meghidegültek egymás iránt, mit nevének a boldog nászünnep szereplői közti hiányzása is feltünővé tesz. Deák becsülte, s csakis Wesselényi miatt volt reá némi neheztelése (egy alkalommal hátat fordított neki, mert «nem ért reá» vele értekezni!)* Kossuth, ki azóta akkori szerény állását túlzott szinekkel adta elő, még föltétlen magasztalói közé tartozott, Palóczy, Beöthy rajongtak érte, az ifjúság Pozsonyban, Pesten, fáklyás zenékkel kereste fel, (egy ily nemű tüntetés elől hirtelen megszökött Gödöllőre aug. 19.) volt egy herényi Gotthárd, a ki letérdepelt előtte; Erdélyből (Farkas Sándor és Horváth Fer. szept. 23.) aranytollat hoztak neki; mindenki szerencsésnek érezte magát, a ki közelébe juthatott; a nádor bizalmával tüntette ki; Bécsben számbavenni, sőt ünnepelni kezdették; ellenfelei bókokkal halmozták; előbbre vitte minden vállalatát, de főkép az Alduna szabályozását és a gőzhajózást: szóval a népszerűség, a közkedveltség tetőpontján állott. Ő látszólag a világ legboldogabb embere volt. Az lehetett volna, ha lelkületének sajátságos szövedékénél fogva, nem e földi lét, hanem egy képzelt világ légkörében élve, (naplói tanúsága szerint) örökös meghasonlásban nincsen önmagával!*
Azzal a sokszor idézett Virág versével vigasztalta magát: Jó hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen. Máskor aztán órákig beszélgettek, többnyire az «Au»-ban.
L. gr. Sz. I. Naplói. Melancholia.
76. ALBACH SZANISZLÓ.
(Az Orsz. Képtárban levő metszetről.)
Mély sóhajtással, minőre elégszer lesz még alkalmunk, ismételhetjük e bús felkiáltását: «Csak a sir ad nyugalmat; csak a szellemek országa igazi boldogságot!» …(Febr. 8.)
Az országgűlés alatt kezdette meg Széchenyi – gyakori kirándulásai daczára – hirlapírói pályafutását is. Könyveivel a magyar politikai irodalomnak, hirlapi czikkeivel a magyar hirlapirodalomnak (journalisticának) lőn úttörője, megalapítója.
Rég érezte, s külföldi tapasztalásai nyomán csak megerősödött hitében, hogy a világot mozgató erők között leghatalmasabb a közvélemény; s hogy közvéleményt ott, a hol nincs, teremteni: a hol van, irányítani, első gondja kell hogy legyen annak, aki hazája közügyeire befolyást akar gyakorolni, támaszkodva több hasonló érzelmű honfi- és rangtársainak közreműködésére; ő döntő, átalakító, újjáteremtő befolyást vágyott szerezni magának, magasb hivatásból, saját felelősségére, ellenére is a közáramlatnak, a torlaszkodó előítéleteknek, – a valót megvallva, majdnem úgy, mint később Kossuth, kinek történelmi hírűvé vált. «Nélkületek, sőt ellenetek» jeligéjét, mint vészthozót, mint forradalomba vezetőt, oly nemes hévvel megtámadta. Hányan voltak már akkor, kik az új eszmék lázas mozgalmában felforgató irányzatot láttak, s minden bajt, mely abból akár reájok, akár a közügyekre háramlandó volt, csak is az ő kezdeményeinek róvogatták fel, kik Metternich köré vagy mögé csoportosulva, vele vagy utána dünnyögték elkeseredett kifakadását: ez az ember (t. i. Széchenyi) annyit ártott, hogy hat olyan existentia sem hozhatja helyre! …
77. BÖLÖNI FARKAS SÁNDOR.
(Az Országos Képtár gyűjteményéből.)
Azonban, doctrinär létére, az anyagi haladást és tökéletesbülést a hatalmas miniszter elvben soha sem ellenezte, kifogása mindig csak az ellen volt, ha alulról kezdenek valamit, nem pedig felülről; szerette mondogatni, hogy stabilismus nem jelent mozdulatlanságot; aphorismái közé tartozott az is, hogy nem a világosságtól kell félni, hanem csak a gyújtogatástól; szerette azt is, Széchenyivel egyetértve, emlegetni, hogy Magyarország még pár száz évvel hátrább van a kulturában, mint más országok; de a mellett, mihelyt magára hagyták, semmit, de épen semmit sem mozdított meg helyéből, gyanus szemmel nézte úgy Széchenyinek, mint még József nádornak is kezdeményezéseit, s mihelyt tehette, bárminő ürügy alatt, megvonta tőlük a kivitelére szükséges eszközöket. Széchenyinek azon gyanuja, hogy majd a Vaskapu munkálatait is «fedezet hiánya miatt» félbehagyatják vele, korábban teljesült, mint hitte. A gőzhajózás, magán vállalat lévén, nem igen szorult a kormány pártfogására, de ha igen, nyomban akadályokba is ütközött. Széchenyinek, ki ráadásul még folyvást betegeskedett is, bámulnunk kell lelki erejét, fáradhatatlan buzgalmát, melylyel a vállalatot felkarolta, egészen magáévá tette s minden irányban küzdve, végre czélhoz is vezette. A hosszas czikksorozat, melyet a Társalkodóban 1834 jul. 1-én megkezdett s 1836 november 30-ig folytatott, Paziazzi jó német fordítása után könyv alakban is megjelent.* Nem bánja meg, a ki még ma is újra megolvassa. A huszonegy czikk, természetesen gyakori félbeszakításokkal, történelmi érdekűvé vált, s magában foglalja a Dunahajózásnak, első zsenge kezdeteitől fogva, lépésről-lépésre való fokozatos fejlődését, felvirágzását, európai fontosságra emelkedését, szóval: egész történelmét. Mint olvasmány először egy érdekes, tanulságos korrajz; másodszor Széchenyi jellemének sajátos észjárásának hű kinyomata. Első bevezető czikke, «Juniusi útam I. Ferencz gőzhajón» czím alatt (Orsova 1834 jun. 18.) szatira számba megy s annak idején nagy hatást tett; ellenséget is szerzett neki, szintúgy mint a Hitel. T. i. honfitársai gyengéit, a vértisztító cseresznyevásárt, a fedélzetnek s termeknek bépökdösését,* sok podgyász rendetlen felhalmozását, a sűrű pipafüstöt, mindenféle szemétből keletkező s turhában úszó alom réteget, lármát, tolongást, czivódást, jogtalan kifakadásokat, egy teljes tüdejéből fenhangon olvasó kisasszonyt, egy ünge redőiben kigyót mutogató ifjurat, ezekkel versenyezve, egy magát a flótázásban gyakorló útitársat, s több eféle eredeti alakokat, mintegy caleidoscopszerű tarkaságban láttatja az olvasóval, kinek némelyike esetleg önmagát is találva érezhette. Ilyfélékkel kérdi, meg fogjuk-e szerettetni honunkat? ide vonzani a művelt idegeneket? díszben mutatni be nemzeti szokásainkat? stb. Hivatkozik aztán a közvéleményre, mely, ha jól kifejlett, legalább is ér annyit, mint a legszorosabb policzia; s ez intéssel végzi: «Hódoljunk nem csak az erénynek, hanem a jobb ízlésnek s Grátziáknak is; s legyünk mi Magyarok, annyi keverék népeink közt elsők, kikről a külföld bátran mondhassa, hogy belső becsünk mellett külsőnk is, valamint magunktartása valóban nemes.»
L. gr. Széchenyi I. Hirlapi czikkei I, k. 1893. (Akadem. kiadv.)
Érdekes ezzel összehasonlítni Wesselényi Balitéletek czímű (1833-ban megjelent) munkájának egynémely részletét, mely egy közönséges illemtanba illő alapossággal tárgyalja a finomabb magatartás, p. o. kés, kanál, pohár kezelése módjait, s a köpés undorító szokását is (37–8.).
Nem maradt ez a leczke feljajdulás nélkül, melyre azonban szintén nem engedte el a feleletet.
A gőzhajózás keletkeztekor (1829–30.), – igy adja elő a dolgok egymásutánját, – én is meg valék részvevés végett híva; de akkor még oly kétségesnek látszott előttem a siker, hogy abban részt nem vettem, mert nem szeretem nevemet oly vállalatokra fecsérelni, melyekben már kezdetkor a pusztulás csiráját gondolom látni. Most azonban tisztán látom át, miután báró Puthon János úr* okainak, ki velem eleget vesződött, ellenállani nem tudék, mily áldott következései lehetnek a gőzhajózásnak hazánk kifejlődésére már most, ha a dolgot jó elvekre állítjuk és alája szalmatűz helyett, mely semmire, kivált gőzmozdonyokra nem ér sokat, valami állandóbb tüzet rakunk. Magamat tehát e tárgyban őszinteséggel csak convertitának vallom s édes örömest engedem az érdemet azoknak, a kiket az illet stb.
Ezzel folytatott érdekes levelezését 1. Majláth. I. k.
Elmondja azután (I. cz.) miként az első «mozgonyok»-at. Andrews úr Boulton és Wattnál Sohoban, Birmingham mellett, rendelte meg, jóval drágábban mint egyebütt lehetett volna; de ez a bizalmat csak fokozta s érette nagy hálát érdemel. I. Ferenczet, mely 1830-ban tette meg első próbáit, s szinte 100,000 pftba telt, 1831-ben arendába adá az igazgatóság 12,000 pftért ugyanazon Andrews úrnak. Sok megjegyzés, kifogás volt ez ellen; de igen helytelen és méltatlan. Felel azon ellenvetésre: miért nem tartja a társaság maga a hajót; miért engedi idegennek a nyereséget? Keserű igazság, az egész közönség kebelében, bár sok milliomból áll is, úgy erre mint sok egyébre hasznavehető ember nem találtatott. Bizony nem ártana, teszi hozzá, ha honosinknak legalább egy része valahára már valami mást is tanulgatna, mint diákot; mert ezzel, bármi szép is a maga helyén és idejében, bizony sem vizeket elrendelni, sem hazánkat az élő nemzetek sorába emelni soha nem fogjuk.
1832-ben, folytatja, két új hajó építése, s erre új részvények kibocsátása határoztatott el, Argo 50 lőerőre; és Pannonia 38-ra: amaz 1833. év nyarán, emez 1834. tavaszán eresztetett vízre. Argo le is úszott az alsó-dunai szirteken, és Skela Gladova s Galacz közt járt. Új részvények kibocsátása, melyek azonban elég lassan kelnek.
Cortezi tettnek nevezi a társaság azon merész elhatározását, miszerint egész Konstantinápolyig fog magának útat nyitni. Angliába utazván, szívesen vállalkozik egy újabb hajónak vagy megvételére vagy csináltatására, s ez eljárásában oly szakértelmet, részletek ismeretét s előrelátást tanusít, akár egy mai közlekedésügyi államtitkár. A 70 lóerejű Maria Dorothea Triesztben készült el, s az Adriai tengeren le, az Archipelagon keresztül, a Dardanellákon s Marmara tengeren fel Konstantinápolyba, onnan pedig a Bosporuson és Fekete tengeren át, a szőke Dunán Galaczig volt menendő. Felhívja honfitársait, hogy e nagyszerű kirándulásban lelkesen s minél számosabban vegyenek részt. «Szünjünk meg már valahára az emberiségnek legotthonülőbb népe lenni, mely, úgyszólván, semmit sem tud a külföld irányinak philosophiájáról saját szeme és esze után, hanem mind azt a keveset, a mit tud is, – csak könyvekből halászta.»* – A részvényeseket pedig, kik természetesen nem hazafiságból, hanem osztalék reményében koczkáztatták pénzöket, már a negyedik évben tizennégy perczent tiszta jövedelemmel kecsegteti. (IV.) S minő nagy volt öröme és büszkesége, mikor látta, hogy egyben nem csak versenyre keltünk, de már eleibe is vágtunk, még pedig az angoloknak, Maria Dorothea hajónk Konstantinápoly és Smyrna között megnyitott rendes közlekedésével, mely anyagilag is fényesen jövedelmezett. Mi természetesebb, mint hogy most már egy ötödik (a 80 lóerejű Zrínyi) gőzhajónak kiállitását sürgeti; sőt majdnem egyidőben a kicsi (40 1. e.) Nádorét is, Pozsony (esetleg Bécs) és Pest közötti szolgálatra. E közben az igazgatóság (febr. 27. 1835.) 280 új részvény kibocsátását (500 frtjával) határozta el, s igy 700,000 pftnyi tőkével dolgozott. Mind e fejlemények iránt Széchenyi folyvást ébren tudja tartani úgy honfitársainak mint a külföldnek is érdeklődését, kapcsolatban mindig a Vaskapu munkálataival, melyeknek végczélja a Moldova és Skela Gladova közti, mintegy tizennégy mérföldnyi térnek tisztázása, «mely az izlási szorosokat, az orsovai harminczadot és (nagyon szigorú) vesztegzárat s aztán a vaskapui «rohanatot» foglalja magában», s mely a társaságnak «több bajt és költséget okoz, mint Pozsonytól Konstantinápolyig az egész útnak bármely száz mérföldje». S ennek elhárítása már felülmulja a társulat erejét, «ide hatalmasb eszközök kellenek». (IV.) Hogy mindamellett, s daczára nagy előszeretetének a kettős vállalat iránt, melyhez nevének dicsőségét kötötte volt, távol tartotta magát s óvta a nagy közönséget is minden vérmes optimismustól, azt többek közt e sorai tanusítják: «egy egész közönséget éppen oly kevéssé szabad illusiók közt ringatni, mint valóban nem illik, hogy maga magát ringassa nemzet, hiú álmak mámorai közt örökleg, akármiben is.»
A szép felhívásra egyetlen egy magyar sem mozdult meg, holott a hajó «minden egyéb nemzetbeliek tarka színeitől szivárványozott». (VIII. cz.)
«A Duna, viztömegi tekintetben, hajózásra nézve nem a legkedvezőbb, de csak a «meglehetős» folyamok közé számláltathatik; mert nincsenek oly biztos és nagy hó-tartói (reservoir), mint a milyekkel e tekintetben kedvező vizek roppant havasaikban birnak, melyekből, kivált nyáron, legnagyobb szárazság közt is, rendesebb töltvényt nyer medrük; s e mellett alig létez akkora folyam, mint a Duna, melybe oly nagy vonalban, szinte egy nevezetes folyó se ömlenék, valamint hogy a Tisza-torokon alul egész a Feketetengerig az Olton kivűl egy becsületes folyó sem egyesül vele, – mi körülbelül, ha nem csalatkozom, mintegy 160 mérföldnyi útat teszen. Erkölcsi tekintetben pedig azért hiányos, mert legnagyobb részint műveletlen, mindenekben hátramaradt tartományokon foly – keresztül, s végre tulajdonkép nem az Oceánban, de csak egy nagyobbacska sós tóban, t. i. a Fekete-tengerben végzi pályáját. Politikailag elvégre azért nem felette bizonyos hasznú ránk nézve a Duna, mert torkolatja nem a mienk, de másé.»
«S im ez, ha lehet mondani, Dunánknak mind erkölcsi, mind anyagi súlya legnagyobb általányban. Valóban nem irigylésre méltó s pedig külkereskedési tekintetben mégis – akárki mit mond – legnagyobb kincsünk. Melynek azonban soha nem fogjuk valódi hasznát venni, míg vagy megvetjük, mint azelőtt, vagy közönségesen túlbecsüljük, mint megint most; t. i. nem valljuk meg magunknak őszintén és minden kecsegtetés nélkül, hogy abbeli kincsünk magában és hozzájárulásunk nélkül, bizony nem nagy, valamint egyesült s józan fáradozásink s kivált állhatatosságunk által nagygyá, állandóvá, bizonyossá válhatik». (XI.)
E közben egy kis polemiája akadt a Társalkodóba irt pár becsmérlő czikk és a «Terra incognita» cz. német röpirat miatt a Hitelnek is szigorú birálójával, Orosz (szójátékkal «orosz» és «Ó-rosz») Józseffel, ki utóbb, mint látni fogjuk, heves becsmérlőjéből szintoly hő magasztalójává alakult át.
Egy fényes elégtételt szerzett azonban Széchenyinek a pesti közönség 1835 október 25-ike estéjén, midőn a Pannonia gőzösön Pozsonyból egy 200 főből álló utazó társasággal érkezett meg, s a Pesten horgonyzó Zrinyi 500 emberrel megrakodva, üdvözlésére szinte Váczig eleibe ment. Nagyon természetesnek találta s legkevésbbé sem saját személyére vonatkoztatta ezt az újnemű és szintoly szokatlan, mint szivemelő tisztelgést, mely a hatalmas víz szinén valóságos diadalmenetté vált. «Természetesnek» mondja, mert: «kiben igazi lovagi szellem él, az nem kevésbbé hódol a szép nemnek, éltünk virághintőinek, mint viadalban bajnok és hódíthatatlan». Folytassuk saját szavaival:
«Habár képzeletben s csak holt utánzó alakban köszönté is Zrinyi Vácz táján a felénk siető Pannoniát – s már rég hamvad a tisztes hős, midőn ez istenasszony csak szebb álmaink tárgya – mégis közlelkesedésre nyitott okot ezen még hazánkban ritkább, sőt legelső gőzhajói ,Szemközt’. És Zrinyiről szinte 500, Pannoniáról több mint 200 emberi lélek küldé örömit az egekbe s tudom sokan oly érzelemmel, melyet magyarázni lehetetlen, melynek kútfeje azonban az ember legnagyobb becsét alkotja s minden szépnek s mindennek, mi állati szagtól ment, legmélyebb forrása. Visegrád az alatt örök csendbe merülve látszott a távolban, s csak az alkonyodó nap sugarai fénylettek agg ormai körül. S így midőn a jelennek pillanati édesded örömbe ringaták a két gőzössel evezőket, a múltnak tükrében mintha egy szebb jövendő mosolygott volna.»
«Zrínyi, miután köszöntésit és szemközt menetelét elvégzé, visszafordult, s csakhamar eléré s elhagyá Pannoniát s a budapesti híd felnyitott szűk nyilásán keresztül, fáklyavilág közt a hidon alul kötött ki. Pannonia pedig csak egy kicsivel később érkezett szokott helyére, a kereskedői épület átellenében.
«Rám nézve ez valódi ünnep vala, melyet így ültünk s nem mindennapi módon, minthogy aránylag felette sebes haladás közt ültük; s annyi részről hárult rám érdemtelenre dicséret, mintha egyedül én voltam volna e hazai új kellemek szerzője; mi azonban engemet korántse ringatott azon édes érzésbe, mellyet csak annak szabad izlelni, kinek szinei közt egy idegen toll sem fénylik, hanem inkább arra buzdított: Tenni ebben és más tárgyakban, mi közjavunkat illeti, inkább ezentúl, ha sokat nem is, legalább többet, s mindenesetre annyit, mennyi tőlem emberileg kitelik!»
«Köszönetemet sokaknak szivességgel egekbe kiáltott ,Éljen!’-ükért addig is, míg többet tehetek.» stb. (XVI.)
E többet tehetés közé sorolja pedig legelsőbben is az igazmondást, melylyel nemzetének iránta való tiszteletből és szeretetből mindenek felett tartozik, miért is soha sem fog hizelgői és csalálmokba ringatói közé szegődni. (Nyomban rá is gyujt megint a szépségtelen «Pök» nótára.)
78. A TISZADOBI SZÉCHENYI-EMLÉK.
(Mühlbeck rajza után.)
«Ha én volnék alkotója, ismétli folytatólag, ezen hazai vállalatnak, – hazainak nevezem, mond, mert csudálatosan fog hatni nemzeti kifejlődésünkre, – nem írhatnék akkor érdeke körül oly elfogulatlan, mint most tehetem, de én, mint többször érintém, csak megtért vagyok,» stb.
E megtértnél, igaz, soha buzgóbb apostola nem volt bárminő ügynek. Magyar jellegét a vállalatnak, melynek egész ügykezelése német volt, – egyelőre, mint láttuk, a hajóknak magyar nevekre keresztelésében, s magának az igazgatóságnak Budapestre, mint természetes székhelyére folyvást sürgetett áthelyezésével, s végre hajógyárnak, műhelyeknek, kikötőnek a főváros határán létrehozásával, igyekezett fentartani. Fáradhatatlan buzgósága mellett, közvetlen szemlélet, sőt kézrefogás útján bámulatos szakértőségre tesz szert a legapróbb részletekig. Hajóépítés, (minden fa- és vas részeivel), gőzgépek, (high és low pressure), kikötő, rakpart, medertisztítás, (a «Vidrát» még Metternichhel s nejével, Melanie herczegnővel is megbámultatta), széntelepek, pénzműveletek, anyag és emberi erő felhasználása, stb. mind lelkiismeretesen áttanulmányozott, minden oldalról megvitatott, jól ismert és kipróbált dolgok előtte, melyek iránt nem szünik meg a döntő körökön kívül a nagy közönség érdeklődését is folyvást ébren tartani. Csakis az együttülő országgyűlést, a legilletékesebb alkotmányos testületet integeti a «dobbal vadászás» jelmondatával (!) s beavatkozását, akkori sajátságos körülményeink közt inkább kerülni, mint keresni látszik …Hivatkozva egyrészt már Nagy Károly császár terveire, összeköttetésbe hozni a Dunát a Rajnával; másrészt eleibénk tartva a góthai (16 millió pfrtba került) és a Rideau canális (10 millió) példáit; nem késik megismertetni bennünket a szulinai torkolattal, két jó szomszédunkkal: a jóakaratú, de tehetetlen törökkel, és a fondorkodó hatalmas oroszszal. Felkölti előrelátó gondoskodásunkat a magyarországi összes vizeknek (Száva, Tisza, Balaton, Fertő) általános, egységes terv szerint leendő szabályozása, mocsaraink lecsapolása s egyúttal termékenyítő irrigatiókra való felhasználására. Reszkető örömmel kíséri minden egyes hajó útját, haladását, fennakadásait, (lásd többek között az «Árpád», a honunkban épült legelső gőzhajó balesetét Doborgáz mellett, november 16. 1836), míg örömmel jelentheti félbeszakadt utolsó czikkében végre a tizennegyedik hajónak is (Zsófia) sikereit.*
Mindezekre nézve l. gr. Sz. István Hírlapi czikkei I. k.
Mi ez a jubiláris ötvenedik év (1880.) létszámához mérve, mely 189 gőzöst és 749 uszályt számított a kotrógépeken s kisebb járműveken kívül, öt millió utassal s 30 millió vámmázsát meghaladó szállítmánynyal!*
Legutóbbi adataink: 183 gőzhajó, s még 770 vontató, 709,500 személy stb. forgalom (szolgálatban két és fél millió) 2,030,000 tonna teherszállítmány. Versenyez a magyar gőzhajó-társulat s több magánvállalkozó, stb. (Geschäftssbericht 1894.)
