XXV.
XXV.
80. A NEMZETI SZÍNHÁZ RÉGI ÉPÜLETE.
Nulla dies sine linea. Sz. írásai. «Nehány szó a lóverseny körül». Béla fia születik. Nemzeti Színház megnyitása. Budapesti árvíz, 1838. Wesselényi csodákat művel. Itéletek. Sz. önmagával elégületlen. Pálfy bukása.
KEVESEKTŐL segítve, sokaktól akadályozva s majd mindig, cserbe hagyva azoktól, a kikre számíthatni vélt, folytatta Széchenyi, a hol nagyban nem lehetett, kicsiben hangyaszorgalmú munkásságát. Nulla dies sine linea. Egy nap nem múlt el, hogy valamit ne lendített volna, s alig esett meg rajta, hogy Marc Aurél szép mondását magára alkalmazva, ismételnie kellett volna, ki, ha egy napon valami jót tenni elmulasztott, sajnálattal kiáltott fel: amici, diem perdidi! Szeptemberben (1836) tudtára adták, hogy a Vaskapumunkálatok, pénz hiánya miatt beszüntetve lesznek; február végén (1837) a nádor megvigasztalja, még egy (utolsó) 20,000 frtnak kilátásba helyezésével. Majd e jótevőjének súlyos betegsége ejti aggodalomba, melyből szerencsére hamar felgyógyult, (márcz., ápr. 1837.) s Metternichnek előre való gondoskodását leendő utódáról, egyelőre feleslegessé tette. Az akademia, melynek minden mozzanata iránt érdeklődik, megindítja a Tudománytárt, s szorgalmasan tartja, többnyire alapítójának elnöklete alatt, nagy és kis üléseit. Az írást annyira megkedvelte, hogy az szinte életszükségévé vált. Néha mintha csak magának irogatna; bár Raumert olvasva, elcsügged, s ahhoz mérve kontárnak érezvén magát, nem akar többé kezébe tollat is venni. De a megkezdett munkát nem lehet abba hagynia s nála az írott betű megannyi tettet jelent, mindig egy lépést Magyarország s fővárosának polgárosodása, emelkedése felé. Por és Sár czím alatt kezdi, majd Jobb lak-nak nevezi töredéknek maradt röpiratát; Hunnia számára gyűjt eszméket, melyek sírontúli kiadásra maradtak. Régi és új kezdeményei érdekében hol védőleg, hol támadólag kell föllépnie, s akad mindig elég mellesleg mondani valója, mit az idő fog majd megérlelni. A franczia híres marsall és diplomata, Marmont, (raguzai hg) nálunk nyert benyomásairól könyvet írt, melyben többi közt igen kicsinylőleg nyilatkozott a lófuttatásról, az angol sportnak, s különösen a mi a fogadásokat illeti, az angol játékdühnek oktalan, sőt veszélyes majmolását látva abban. Víz volt ez a magyar lófuttatás ellenzőinek, különösen Oroszéknak a malmára. Széchenyi nem hallgathatta ezt el, s mintegy felhíva érezte magát Néhány szó a lóverseny körül (1838) czímű munkájában újra síkra szállni e kedvencz eszméje mellett s mintegy folytatását, illetőleg kiegészítését adni a Lovakrul tíz év előtt írt első művének. Oroszék számítása szerint, ez már a harmadik e nemű munkája lett volna; (oda foglalva t. i. a Döbrenteivel együtt szerkesztett Pesti lóverseny-könyvet 1829-re a lóversenyezés választottsága nevében). Egyben tökéletesen egyetértett a francziával, kettőben is némileg. Mind a ketten azt állították s ez bármely elfogulatlan előtt (mondjuk: laicus előtt is) a leghelyesebb kiindulási pontnak látszik, hogy a magyar lóban nem hiányzik a jó vér, hanem a testalkat, s hogy a vér nemességének fentartását illetőleg nemesbítését az idomzat erősbitésének folytonos szemmeltartásával kell, nem pedig egyiket a másiknak rovására eszközölni, s hogy e végből nekünk nem keleti, hanem leginkább angol telivér ménekre van szükségünk; de már abban semmikép sem tudtak egyetérteni, hogy a ló jóságának kitüntetésére avagy fokozására is az egyedüli helyes eszköz, Széchenyi szavával élve, a legbiztosabb «emelcső» a versenyfutás volna, melyben a raguzai herczeggel tartva, sokan hajlandók voltak csak az állat- és emberkínzás egy elegáns nemét látni. Miben pedig félig találkoztak az, a mit a franczia értekező után Széchenyi is szükségesnek látott kiemelni és világosabban, mint eleinte, kifejteni, hogy a lovat az angolok példája után, (mit ők tudvalevőkép az állattenyésztés minden ágára kiterjesztenek), a későbbi rendeltetéséhez mért külön czélokhoz alkalmazottan kell nevelni és idomítani. Egy a versenyló, más a hámos ló; jön a teherhordó, a gazdaságra, gépbe való, aztán a vadászló, végre a pony. Megengedi Széchenyi, hogy Magyarországon is «így kell fejledezni a tárgynak»; de azért magát meg nem adva, ellenfelének azon kérdésére, hogy hát mire való az imént részletezett czélok tekintetében a futó ló? így felel: «Tenyésztésre! Tenyésztésre! Tenyésztésre!» …Szerinte a futó ló törzstartója a jó lónak, t. i. a telivér fentartása és kitüntetése által. Oroszt is felhívja, hogy miután eddig oly sok elmés ötletével elég sokszor megnevetteté, most már tanítsa is valami okosra s mondjon, ha tud, más és jobb modot a ló valódi értékének fölismerésére s ez úton közvagyonosodásunk e nevezetes ágának fejlesztésére? stb. Fogadást is ajánl tüstént reá. Mert még a lófuttatásoktól elválhatatlan fogadások, – ez oly fontos ellenvetések alá eső «passio» – mellett is tudott ethikai okokat fölhozni. Nem csak az ész és szakértőség élesbítését és túlsúlyra vergődését látja benne, hanem egyedüli módját is a nyeglék és szájhősök leálczázásának s «bitorolt reputatiók» szétfoszlásának.
81. NEHÁNY SZÓ A LÓVERSENY KÖRÜL CZÍMLAPJA.
Nem fogok a kérdés közgazdasági oldalai mellett tovább időzni, miután Széchenyi akkori javaslatai azóta többnyire életbe is léptek; csak ki kell emelnem azt a józan vezérelvét, mely különben is a gyakorlati életben rendesen útat tör magának, hogy tudniillik a lótenyésztést nem patriotismusból kell űznünk, – erre, úgymond, másutt lesz szükségünk; – hanem angolosan, józan számítással, a hasznosság szempontjából, a kilátásba helyezett biztos nyeremény fejében.
Máskor kimagyarázta, hogy nemcsak a ló, hanem még inkább az ember, tudniillik a közszellem, a férfias nemes gondolkodás ápolása, a központosítás, idegenek ide vonzása fővárosunk világvárossá emelése lebegett szeme előtt. Kiemelte többek között a testi ügyesség, délczeg magatartás, s az akkor még nagyon elhanyagolva volt gymnastika fontosságát, melyet ma már mindenki elismer s nem nélkülöz immár nevelési rendszerünk.
Már fentebb tárgyalt első művében a satirai ér sem tagadja meg magát, mely, ha igaz, utóbb annyi ellenséget szerzett neki köztünk. «Csónakot tartani maga körül», jegyzi meg egyszer mellesleg, «a legjobb úszónak is tanácsolom, mivel csak egyetlen egyszer fulhat vízbe az ember». Saját jeligéjét mintegy parodizálva, mondja: «A kisded makkbúl magas tölgyfa lesz; míg a tök soha sem emelheti föl magát a földrül». Ide vág a hasonlat, melylyel másik művében méneseink elkorcsosulását (tudniillik a testnek a vér rovására növesztését) világítja meg, az egyszeri kertészszel, a mikor ez kisded körtét tökre oltott be. Ugyanitt megérintvén, hogy Bedlam lakosai is fölvigyázóikat tartják elmebódultaknak, ő a maga kis népszerűségét is jobbadán «üldözőinek» véli köszönhetni, meg hogy talán «kissé többet ér azoknál, a kik semmit sem érnek». Bizonynyal találó, mit az erdélyi lóról mondott: «Szép lehet, de egy erős vállú s nehéz ember nem igen tudja, ő üljön-e a lóra, vagy a lovat vegye a hátára» .
A maniák minden nemét, arabomaniát szintúgy, mint anglomaniát egyaránt kárhoztatva, mulatságosan apostrophálja a magyar ősi rendetlenséget, mely megszokott tétlensége mellett oly sokban jelentkezik; fölszámítja p. o. hogy a nemzeti casino akkori (520) tagjainak legalább tizenkét millió pforintnyi (adómentes) évi jövedelméből minő csodadolgokat lehetne létrehozni, egy kissé nagyobb áldozatkészség mellett. Pedig, így végzi: «hon iránti hűség okozza az emberi nem legszebb tetteit, s ez fogja egyedül, ha valami a világon, nemzetünket az elsülyedéstől megmenteni».
Ez elmeszülöttjét megelőzte imádott neje, életet adván (febr. 3. 1837.) Béla fiának, hogy házi boldogsága, melyet mostoha gyermekek szeretete élénkített, hiánytalan legyen.
E bűvös körön kívül kevés öröme van az életben. A fogva tartott «országgyűlési ifjak» itéletét febr. 27-én mondta ki a királyi tábla; s márcz. 8-án erősítette meg a hétszemélyes tábla. A közvéleménynek, mely sajtó útján nem nyilatkozhatott, úton-útfélen, de még templomban is, szószékről, szabadelvűségben versenyző Albach és Geguss atya, amaz német, ez magyar hitszónok, mindkettő szent Ferenczrendi barát, adtak kifejezést; az előbbinek, ki házi barátjuk volt, Széchenyi, nejével együtt folyvást nagy bámulója; bár némi aggálylyal kezdik már hallgatni demokrata kifakadásait. El is tették nemsokára a fővárosból.
A kerepesi-úti nemzeti szinház megnyitását, mely annyi vajudások után aug 22-én (1837.) ment véghez, nem sorolhatjuk Széchenyi örömnapjai közé. Meghiúsult vállalatnak nézte. Ő sokkal díszesebbet s alkalmasb helyen, nagyobb erővel óhajtott, bár egy kis idő vártával létesíteni, s így kedvetlenül, alig titkolható elfogultsággal, majdnem ellenszenvvel fogadta e szerény kezdeményt; mindenütt hibát látott, berendezésben, igazgatásban, s az akkor felkapott, nagy városok igényeihez mérve persze gyenge, magyar művészi erőkben. A megnyitási ünnepély, Vörösmarty Árpád ébredésével, s utána egy akkori divat szerint mesterkélt magyar táncz s végre németből fordított Belizár szomorújáték, természetesen untatá, – kit nem untat bárminő ilyes ünnepély! – de azért nemcsak páholyt bérelt, hanem nejével együtt elég szorgalmasan eljárt az előadásokra, s beható figyelemmel kisérte azokat. A közönség egy része, – ma chauvinistának neveznék, – rossz néven vette, hogy egyidejűleg a pompásabb német szinházba is eljár, mi viszont ellenhatást szült nála, mely később erélyes nyilatkozásra is adott alkalmat, mint látni fogjuk.*
Gr. Sz. I. Hírlapi czikkei. I. k.
Szept. 8-án kedves vendége érkezett, a lánczhíd építője, Tierney Clark, kivel próbafúrások eszközlése után, 29-én szerződés is megköttetett. (100,000 frt tiszt. dijjal.) Báró Sina szavát adta, aláírta, s az országos küldöttség kisebbségének, közte Fáy Andrásnak külön véleménye, miszerint a szerződés végleges megerősítés végett az országgyűlés eleibe lett volna terjesztendő, mi esetleg újabb halasztást vonhatott maga után, mellőztetett; mégis egy év tellett belé, míg a végleges szerződés (97 évre, tarifa megállapítása mellett stb.) létrejött.
Utólag duzzogtak, de már elkésve, Ullman és Wodianer. Terjesztették is a pletykát Széchenyi jóakarói, hogy a híddal így meg úgy nyerészkedni akar, meg hogy az ősiség eltörlésével is, saját maga és nagybirtokú kartársai hasznát nézi, kik a kisebb nemesség zálogba vett jószágait örökké meg fogják tartani; aztán a szinházat, hogy a német szinházzal akarja megbuktatni, biztatván ennek bérlőjét magasabb belépti (páholytól 1000 pfrt) dijakkal, melyek onnét egyúttal a csőcseléket távol fognák tartani stb. Mindamellett népszerűsége alig szenvedett csorbát, sőt Pestmegye termében a hányszor megjelent, lelkes éljenekkel üdvözölték; (ekkor történt, hogy sarkán megfordulva, elsietett onnét, november 14.) elnézték neki, ha Földváryék ellen, ha a sajtószabadság ellen nyilatkozott, ha népszerű eszméket és nemzeti szokásokat szatirája maró lúgjával locsolgatott meg. Elfeledték beválasztani az országgyűlési utasításokat készítő bizottságba; de pótlólag nyomban beleteszik. A szinházra, mely csak lézengett, egy aláirási iven tüntetőleg 100 frtot jegyzett a Wesselényinek (épen tőle kölcsönzött) 1000 frtja mellé; a mellett nagy összegekkel mozdítja elő az első hazai gőzmalomvállalatot; tervez polytechnicumot, sürgeti a város határának felméretését, egységes terv szerinti általános szabályozását, különösen az árvíz után, partjai és utczái színvonalának magasabbra emelését, stb. De a nádor, úgy látszik, vonakodva veszi be még az úgynevezett városszépítő bizottságba is.
82. A NEMZETI SZÍNHÁZ JUBILÁRIS EMLÉKÉRME.
1838. márczius havában nagy csapás érte hazánkat, különösen hazánk virulásnak alig indult fővárosát: az árvíz. Megbízható adatokból eléggé ismeretesek előttünk e korszakos esemény részletei; e helyütt mellőzhetjük azokat; de közvetlensége s a helyzetet és írója jellemét érdekesen megvilágító őszintesége miatt beszéltetnünk kell magát Széchenyi naplóját. Egyes helyeket, ne tagadjuk, szeretnénk kitörölni belőle; de a mi feladatunk nem legendát, hanem történelmet írni. Félisten helyett egy embert akarunk az utókornak elébe állítani; embert, égbetörő isteni tulajdonaival, földhez tapadó gyarlóságaival.
Azt a látványt, miként Óbuda, a Viziváros és Ráczváros a lagunák városának, bella Veneziának képét mutatja, s a Gellért-hegy alatti sikság egy tengerré változik, mi is nem oly rég élveztük ugyan s így megérthetjük, ha Széchenyi István «Orczy Gyurival» azt a tájat egy csónakon bejárva, arra a megjegyzésre fakad, hogy azt «soha olyan szépnek nem látta»; de meglephet, hogy ő maga és ismerősei, köztük barátja, Wesselényi is, ki vele együtt májbajban szenved, s testi bajairól panaszkodik, márczius 8-tól 11-ig aggódva bár, még alig sejdítik, mi vár reájuk egy vagy két nap múlva s hogy minő előintézkedéseket kellene tenniök. A jég 13-án fél három órakor indul meg, de nyomban elakad s a visszanyomult ár e nap estéjén már a Kemnitzer-ház első emeletéig ér. 14-én alakul még csak egy «állandó bizottság».
A közönség, mely előtte való nap (13.) estéjén a szinházakból bokáig érő tócsában fut haza, és semmivel előre ellátva nincs, egyik rémülésből a másikba esik. Az árnak kezdetben a váczi gáton át betörése, majd Csepelről, alulról fölfelé visszatorlódása, a víztömegeknek csatornákon, pinczéken át, mintegy a föld gyomrából előbugygyanása, egyes házaknak nagy robajjal összeomlása, másoknak megrepedése s ingadozása, egy általános földrengés hatását teszik az emberekre. Jaj a betegeknek s a terhes asszonyokkal vagy kis gyermekekkel megáldott családoknak. Senki sem tudja, hova meneküljön, hol kell éhen vagy szomjan meghalnia, s végre a dülő falak és gerendák alá élve eltemettetnie.
Esztelen lótás-futás, kezek kulcsolása, rekedt kiáltozás segély után, kétségbeesett keresése a család tagjainak, utolsó filléreknek, ruhának, ékszernek kinálása egy mentő csónakért, vagy egy betevő falatért, undorító tünetei az emberi kapzsiságnak, szívtelenségnek, s viszont megannyi megható jelei az áldozatkészségnek és jótékonyságnak. Otthagyása lakásnak és bútornak, legyen azé, kinek tetszik; befogadása, családtaggá fölvétele bármely ismeretlen jött-ment nyomorultnak; megosztása az utolsó falatnak, megmentése, saját koczkáztatásával, a mások életének, stb.
Megjelent a nádor; ott volt látható István főherczeg. Kiki tett, a mit tehetett, indulva példa után: hajtva szive ösztönétől: akár kérkedésből is. Mentől kevesebbet tehettek az akkori primitiv viszonyok közt a hatóságok, annál több teendőjük akadt az egyeseknek.
S ez egyesek közt senki sem tett annyit, senki sem vonta magára annyira a közbámulatot s érdemelte ki a közhálát, mint a kormány által üldözött, a királyi táblák által elitélt haza martyrja, báró Wesselényi Miklós! Ki venné észre rajta, hogy májbeteg, hogy lábai köszvénytől dagadtak, hogy szeme világa már meg van gyengülve izmos termete s még izmosabb lelke feledteti önmagával s a belé csimpeszkedő nyomorultakkal mind e bajokat. Wesselényi teljes nagyságában áll az élénk képzelődésű nemzet előtt; ellenei meg vannak szégyenülve: vajjon fogják-e tovább is üldözni merni őt? Egy Széchenyi népszerűsége is elhalványul mellette; mit? – emberek vagyunk, – az irigység szellője is oda legyint, alig észrevehetőleg bár, e nagyobb vetélytárs nemes lelkületéhez.
Sok érdekes részlettel bírunk már ama nagy catastropháról s avatottabb tollak állították össze annak hű képét; ne vonjuk meg magunktól az adalékokat, miket e részben Széchenyi Naplója nyujt. Ezeket írja
«Márcz. 7. 8. Beteg vagyok. 5-ke óta nem voltam künn. Havazás. Víz 20’ 2” 6”’. Nagy árvíztől kell tartanunk.
«9-én víz 21’ 2” 6”’. Éjjel a jég mozdult; lőttek is, nem ébredtem fel. Ma világítják meg légszeszszel a magyar szinházat. – –
«10-én szinházban tűz támad, mindjárt eloltják. – –
«11-én Orczy Gyurival. – –
«13-án Csáky Károlylyal, Tasnerrel és Bujanovics Edével a pesti szigetre. A víz igen nagy. – A jég elindul, 2.1/2 megáll. Megyek a kereskedelmi és a másik casinóba. A Kemnitzer-háznál tényleg majdnem az első emeletig ér a víz. Este felé a víz folyvást növekszik. A városban nagy zavar.
83. ISTVÁN FŐHERCZEG.
(Ernst Lajos gyűjteményéből.)
«14-én. Csónakokon járnak a város utczáin. Oh szegény híd! vagyis szegény elve az egyenlő teherviselésnek, mily keservesen tudsz te megszületni! Bizanynyal lesz 26–27’. Ebédre vendégeket vártam, senki sem jöhetett el. Az ár egyre nő. Kappel háza dülőfélben. István főherczeg Czirákynál. Állandó deputatio. Károlyi gróf majorja első emeletig vízben. Wesselényi egész éjjel dolgozik.* Hó esik.
V. ö. Szilágyi Ferencz többször idézett közleményét.
«15-én egy reám nézve nyugodt éj után még borzasztóbb napra kell virradnom. Az ár egyre emelkedik. Egy óra felé Erdődy magával viszi családomat, a két Eötvös kiséri. Crescence, Imre és én maradunk. Nehezen reábeszélem Crescenceot a távozásra, biztos hajóra szállítom. Alig búcsúzom el tőle, Maros felől hegyekben úszik a jég. Hét nagy hajót elszakít. Csónakon megyek utána, hogy visszahozzam. A Derra-ház d. u. 3 óra tájban összedűl. Szörnyű zűrzavar! Andrássyt fölveszem. Kolb és Hartleben sírva néznek ki az ablakon. Crescenceot nem találom, – alkalmasint szerencsésen átért Budára. Minarelli erősíti. Sokáig kellett várakoznia, de jó evezői voltak. Borzasztó sejtelmek leptek meg. 5 óra tájban a víz kissé lohadt, azóta ismét dagad, folyvást! A háznak, melyben lakom, semmi repedése vagy veszélyes jelensége nincsen. Mi lesz ennek a vége, s minő következménye reám nézve is, az felszámíthatatlan! Magyarországon egy végső döfés! Holnap, ha még élek, – – (Törlések). Isten, kezeidbe ajánlom lelkemet! –
«16-án az ár 3 óráig reggel egyre növekedett. Lesz már 30’ nulla felett. Mindenki Budára megy át. Panica – –
84. BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS.
(Barabás Miklós 1839-iki aquarellje után.)
3.1/2-kor megjelen a Nádor hajó, nagyon impozant, de keveset használ. 7.1/4-kor Chrismárral, Vásárhelyivel a megyeházára, hol Lónyay és Földváry discurálnak.* –
Lónyai János k. biztossá neveztetvén, kötelességét megtette; hiteles tanúja van reá Wesselényiben.
«17-én megyek a Ferencz hajóra, Budán, Eötvöshez, István főherczeghez s az öreghez. Ő kiküld Csepelre. Megyünk nyomban. Itt nincs valami rendkívüli nyomor vagy veszély. Vissza fordulunk.»
«18-án hozok Schwarcz főélelmező biztossal negyven öl tüzifát. Asboth jelentése után mennem kell két gőzhajóval Tökölre és Szent-Miklósra, hogy a parasztokat elhozzam. Nem lehet, vissza kell fordulnom. Meghűtöttem magam. Szapáry Pepivel bordeauxit iszunk. Budára. Nagy fáradsággal vissza. Erős májfájásaim. Rossz éjem van.»
«19. Szenvedek d. u. 4-ig. Nem vagyok már exequens. Megszünt minden ambitióm. Kamilla-theát iszom; jobban vagyok tőle.» – –
«Zordon idő. Élelmi szerekben nincs hiány. Lassan-lassan rendbe jövünk. Írok a főhgnek. Só van elég, de magam beteg vagyok.»
(Egyenes ellentéte ennek, mit Wesselényi ír magáról. «Ily veszélytől s borzalmaktól körülvéve éreztem, hogy ily helyzet és munkásság az én elemem. Fejemet tisztábban fontolónak, véremet nyugodtabban folyónak, s inaimat erősebbeknek tán sohasem éreztem».) – Wesselényi maga csodákat művelt, még másokba is lelket öntött.
«20-án Crescence visszajő a nagyobb gyermekekkel. El akarom utaztatni.» – –
«21-én Crescence elutazik 8 gyermekkel, 11 cseléddel az Árpádon. – Megkönnyebbülve érzem magam. Megyek Lónyaihoz. Bezerédy István a casino pénzét oda akarja adni (t. i. a vízkárosultaknak). Felháborodom erre. Akkor mindentől visszahúzódom. – Tervezek egy két milliós kölcsönt, a főherczegnél javaslatba akarom hozni. Wodjáner megelőz s hoz Rothschildtől 400,000 pfrtot 4%-ra. Boszant, hogy mindenütt elkésem. Hiúságom nagyon sokat szenved. Helmeczy az ujságában sokakat dicsér; engem nem is említ.»
A VÁROSHÁZ TERE ÁRVIZ ALATT.
(Egykorú kőnyomot után.)
65. GRÓF KÁROLYI GYÖRGY.
(Ernst Lajos birtokában levő miniature után rajzolta Cserna K.)
«Ez fáj ugyan nagyon, de ez csak a gonosz hajlam bennem.» – –
«22-én. Közel vagyok a sírhoz. Ezer álom nyugtalanít. Még nagy szenvedések várnak reám.» – –
«23-án. Ha Cr– nem volna, agyon lőném magam. Semmire sem vagyok már használható.» – –
«Károlyi gyüjtőívén – aláírok 1000 pfrtot. Beszélek Wesselényivel. Húzza vissza magát, – ne írjon alá semmit, menjen Czenkre családomhoz. Mindenbe bele egyezett.» – – (?)
«24-én megye gyűlése van. Oda sem megyek. Menynyire sülyedtem!» – –
«25. Jótékonysági egylet elnöke Cziráky. – Je suis de cóté partout. Lelki furdalást érzek, hogy sem a városért, sem családomért nem tettem eleget. Beteg voltam? Hagyján. Igen nyomorúlt szerepet játszottam.»
«26. – – Kielégítetlen becsvágy emészt!» –
«27. – – Koch fog engem beválasztatni a bizottságba!?»* –
A segélygyüjtő héttagú bizottságba.
«28. – – Gyalázatos élet! 13–17-ig nem tettem meg kötelességemet. Ezt mondja egy benső szózatom. Egészen oda vagyok tőle. Még rossz végem lesz.
«30. (Folytonos gyötrődések.) – Itt volt Wesselényi. (Ő sorra járta Károlyit, Dezsewffyt, Vayt, csakhogy bevegyenek a bizottságba!»
«Hagyján, ha a főherczeg mellőz; de – barátaim!?»
«Wesselényit megdicséri a Beobachter!» – –
Ő neki a százak élete megmentőjének, nem a dicséret, hanem annak megérdemlése szerzett örömet.
Széchenyi pedig így folytatja töprenkedéseit.
«April 1. – – Népszerűségem az utolsó döfést kapta meg! … Az a benső bánkódás, a melyet most 13-ika és
21-ike közti minden lépésem felett érzek, oly mély, hogy sirba fog vinni.» – –
Wesselényi, kit Széchenyi méltán megirigyelhetett, ekkor állt népszerűsége tetőpontján. A nemzet első költője az «Árvizi-hajós» czimű versével dicsőítette, melyet Laborfalvi Róza a nemzeti szinpadról elszavalt, s melynek minden finom vonatkozásait a tapsoló közönség elértette; mindenki bámulta, magasztalta; ellenfelei nem vonhatták meg tőle elismerésüket; bel- és külföldi lapok teli voltak dicséretével.
86. GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN,
(Ehrenreich metszvénye után, Országos Képtár.)
A királyi tábla azonban szintén a maga útján ment előbbre. Mitsem törődve a közhangulattal 1839. febr. 1-én kimondotta reá az itéletet; mely az 1723: IX. tvczikk (hűtlenség és felségsértés) súlya alól feloldozta ugyan, de mint közbéke háborítóját, («ki a publicus status ellen nyilvánságosan felemelkedni bátorkodott») – három évi börtönt szabott reá. A hétszemélyes tábla sietett az itéletet (febr. 9-én) jóváhagyni. E napon Széchenyihez volt ebédre hiva; de Hubai közügyésznek Budára kelle őt kisérnie s mint foglyot ott is marasztania. Nem sokára megkapta az engedélyt, hogy Gräfenbergbe mehessen, hol ezentúl ideje nagyobb részét töltögette; hanyatló szemevilága miatt «politikai halottnak» hiresztelgetve önnönmagát. Reá hagyta, korábban mintsem kellett volna, a háládatlan közönség. Elfogatása estéjén a nemzeti casino bált adott. Néhány nap mulva (febr. 23.) Kossuth is megkapta itéletét, mely huszonnégy havi vizsgálati fogsága betudásával, szintén három évre szólt.
Az árviz után Széchenyi visszahuzódott Czenkre, hogy családi körében enyhülést keressen lelki és testi bajaira. Pihenést ajánlottak neki az orvosok, s a tejkura mellett egész patikát tett ki az úgynevezett «ártatlan» gyógyszerek nagy mennyisége, melyet bevétettek vele.* Testsúlya 113. Háznál és a Fertőben fürdik; de mindezt kitartás nélkül: természete nem türi a pihenést, a dologtalanságot. Hamar visszasiet az események színhelyére. Itt a kormányt és a közönséget, magát Széchenyit is, anyagi vállalatainak folyvást szemmel tartása mellett, a jövő országgyűlésre való előkészületek foglalták el. Ezek közt nem utolsó fogás volt gróf Pálfy kanczellárnak, ki kötelességét megtette, kegyelemben való elbocsátása. Széchenyi egy hurráh örömkiáltással üdvözli naplójában ez eseményt, mely ismét lehetővé tette a kormányhoz leendő rég óhajtott közeledést s vele való együttműködést.
Aconit, Mercur, Digitalis, China, Lycopodium, Calcarea, Pulsatilla, Nux vomica, Arsenicum, Ignatia, Hypecacuana, stb.
