VII.
VII.
A magyarországi protestáns felekezetek vezérférfiai azonnal fölismerték és érezték a csapás súlyát, melyet a Kalauz megjelenése rájok mért, és belátták, hogy azt kellő czáfolat közrebocsátásával elhárítaniok vagy legalább gyengíteniök kellene; de íróik sorában egy sem volt, kit ezen föladat megoldására hivatottnak, vagy elvállalására hajlandónak találtak volna.
A kálvinisták köréből egy kis röpirat jelent meg, mely ezt a tartózkodást magyarázni és igazolni kivánta. Azt a kérdést vetette föl: hogy miért nem felelnek a Kalauzra? A válasz úgy hangzott: « Nem méltó, hogy valaki annak eltörlésére spongiát szerezzen!» Pázmány szerénytelenség nélkül idézhette emlékezetökbe Aesopus rókájának esetét.*
A két ívre terjedő röpiratból egy példány sem maradt fönn. PÁZMÁNY 1620-ban válaszol rá és még egy másik támadásra, ily czím alatt: «Rövid felelet két kálvinista könyvecskére». Egyetlen példánya a budapesti egyetem könyvtárában. Megjelent a Kalauz 1637-ik évi kiadásában is.
A lutheranus felekezet hittudósai őszintébbek voltak. Külföldön kerestek segítséget. De ez nem kis nehézséggel járt. A kétszáz nyomtatott ívre terjedő könyvet latin nyelvre kellett lefordíttatni, mi természetesen több esztendőt vett igénybe. Mikor elkészült (1617), Thurzó György, ki a szükséges költségek födözésére ajánlkozott, nem volt ugyan többé életben, de özvegye tiszteletben tartotta és végrehajtotta szándékát. A kéziratot Wittenbergbe küldötte, és a protestánsok leghíresebb hittani karát fölkérte, hogy egyik tagját bízza meg a czáfolat megírásával. A választás a testület legrégibb tanárára, Balduinus Frigyesre esett. Ez nem utasította el a megbízást. De ismét közel egy évtized telt el, míg munkája napvilágot láthatott. És akkor a késedelmet mentegetve, gyengélkedő egészségén kívül nem tartózkodott okúl fölhozni a föladat nehézségét, tiszteletre méltó szerénységgel hangsúlyozni erőinek gyengeségét.*
A «Phosphorus Veri Catholicismi» (Wittenberg 1626) előszavában.
A magyarországi protestánsok nemcsak a Kalauz czáfolatáért fordúltak Németország felé. Épen a mikor Pázmánynak utolsó soráig a magyar szellem sajátságaihoz alkalmazott Kalauzából a legfélelmesebb támadás riadója hangzik föl, a két ellentábor vezérférfiai: a kálvinista Alvinczi Péter és a lutheránus Zvonarich Imre német hittudományi munkák fordításaival lépnek föl, és csak az előszavak foglalkoznak röviden, mellékesen Pázmánynyal, kit egyébként kiméletlenűl szidalmaznak.
Zvonarich fordítása élén, az előszót Nagy Benedek kőszegi tanító írta. Pázmányt rágalmazással, következetlenséggel, plágiummal vádolja, és tárgyalási módját kifogásolja; de tüzetesen csak a Krisztus természetéről szóló részt veszi bonczkés alá. «Nem kevés ideje immár – így ír egyebek között – hogy Pázmány Péter rendjének hámjából kihágván, hallatlan hamis káromló gyalázattal sok ízben terheli a mi igaz vallásunkat, jámbor keresztyén doctorinkat; és a mi édes hazánkban megöröködött tökéletes lelkipásztorinkat. Kénytelen vagyok vele, hogy az ő megszaladt elméjét mint valami megbomlott órát, hamis hírköltéstől s baba-regéktől megvásott s poklos káromlásnak tajtékjával megáztatott nyelvét egy keveset megczáfoljam, és az ő reánk köszörűlt csalvetéseinek álmából szoros rövid tapogatással fölrázzam, szitkainak maszlagos részegségéből emberséges beszédeknek s igazmondásnak józanságára hozzam».*
HAFFENREFFER Mátyás, tübingai tanár munkáját fordította ZVONARICH. Megjelent Keresztúrt 1614-ben.
Alvinczi pedig, ki az « Igazságra vezető Kalauzt» «Pokolra vezető Kalauznak» czímezi, csak a szentek segítségűl hívását és a Mária-cultust tárgyalja.*
Amaz kis nyolczadrétű 43 lapra, (egyetlen példánya a marmarosszigeti könyvtárban), ez kis nyolczadrétü 76 lapra terjed.
Pázmány egy időben felelt meg mind a kettőnek, önálló röpiratokban, melyeket álnevek alatt bocsátott közre; az egyik Szyl Miklós, a másik Lethenyei István nevét viseli. Sajátszerű, hogy kedve telt ezen eljárásban; habár tudhatta, hogy mindenki fölismeri az igazi szerzőt, és később maga is sajátjának vallotta azon munkákat. Talán azt akarta elhitetni, hogy nem áll elszigetelten a harcztéren, és hatalmas szövetségesek vannak oldala mellett. Vagy előjárói vélték ily módon elháríthatni rendjökről a gyülöletet, melyet heves támadásaival fölidézett.
Ezek sorába tartozik a Kalauz védelmére írt két válasz is, melyekben az irodalmi hang korlátait nem egyszer túllépi. Már a czímek jelezik a tartalom hangját: «Az kálvinista prédikátor ingyenes erkölcsű tökéletességének tűköre», és « Csepregi mesterség, azaz Haffenneffernek magyarra fordított könyve eleiben függesztett leveleknek czégéres czigánysági és orczaszégyenlítő hazugságai».
Egyik ellenfele, Nagy Benedek, irányában, ifjú kora, szerény állása és hézagos tudománya miatt, kicsinylést és lenézést mutat. « Nem mertek – úgymond – magok az luther-prédikátorok az Kalauzban harapni, hanem egy csacsogó nyalka mesterkét taszítottak elé; és ez által turkálnak három vagy négy czikkelykét az Kalauzban; azaz egy nagy erdőben két vessző szálat akarnak levágni, hogy az erdő ligetes legyen. Ez pedig az nyelves haris fölöttébb elment az emberség mellől és torkig mervelt az szemtelenségben. Azért gyermekded korában erős zabolát rántok szájában; talán ezután nem lészen olyan hörcsökös. De nem szidalommal mint ő, hanem vakmerő balgatagságának igaz feddésével, ha lehet, eszére hozom nyavalyást, és megismertetem véle, hogy különb a gyermekek kákumbákomiban szeleskedni, és az tudós emberek írásán akadozni. »
Alvinczit más ok miatt nem ismeri el illetékesnek a Kalauz czáfolására. Inkább politikusnak, mint hittudósnak tartja. Utalva 1609-ik évi polemiájukra, így szól hozzá: « Egyszer neked az kása megégette szádat, és magaddal is megismértettek, hogy másra termettél te, nem a tudós emberekkel való disputatióra. Az király-kenéshez és az fejedelmek testamentumosságához nagyobb kedved vagyon, hogy sem az hitnek igazgatásához és az bölcs írásokhoz.» A mivel azon ajánlatra, melyet Bocskaynak tett, hogy őt megkoronázza, és a fejedelem végrendelete készítésében való közreműködésére czéloz.
Ezzel a polemia távolról sem volt befejezve, és további folyamán szenvedélyessége nőttön nőtt.
Alvinczi maga is válaszolt, és egyik prédikátor-társa, névtelenül védelmére kelt. Mind a két röpirat, melyből egyetlen példány sem maradt ránk, rövid idővel Pázmányé után, 1614-ben jelent meg. Pázmány hirtelenűl megírta, és most már saját neve alatt bocsátotta közre feleletét ily czím alatt: «Az igazságnak győzedelme, melyet az Alvinczi Péter tűkörében megmutatott».*
Nyomatott Pozsonyban, kis negyedrétű, 100 lapon.
Ezt Alvinczi válasz nélkűl hagyta, de két esztendő múlva névtelenűl, egy nagyobb könyvben, intézett támadást Pázmány ellen, utánozva ennek egy korábbi munkájában használt modorát. Egy «vékony elméjű» jezsuitát léptet föl, ki protestáns prédikátorral vitatkozásba bocsátkozik, de mivel az ellenvetésekre nem tud megfelelni, Pázmányhoz leveleket ír. A vitatkozás azon, két kérdés körül forog: a protestáns vagy a katholikus vallás-e új? és a katholikus, vagy a protestáns egyház tekinthető-e az igaz és örök egyháznak? *
Czíme: «Itinerarium Catholicum». 1616-ban jelent meg, kis nyolczadrétű, 386 lapon.
Mire Pázmány, mivel ezen kérdéseket más munkáiban tüzetesen tárgyalta, csak röviden válaszolt.*
PÁZMÁNY feleletének 1620. és 1637. évi kiadásait ismerjük. Mivel azonban PÁZMÁNY a könyvről, melyet czáfol, úgy ír, hogy «minap jött kezébe», azt kell föltenni, hogy egy korábbi kiadás is jelent meg 1616-ban.
A lutheránusok részéről a Kalauz tárgyában megindúlt polemia folytatása gyanánt 1615-ben egy terjedelmes könyv látott napvilágot,* melynek egyik részében Zvonarich ki akarja mutatni, hogy a kath. egyház tanítása a purgatoriumról és a szentek segítségül-hívásáról, a bőjtről és a pápaságról ellenmondásban van Krisztus, az apostolok és a régi szentatyák tanításával. A másik részében Nagy Benedek azzal vádolja Pázmányt, hogy Kalauza káromlásokat foglal magában, bujaságra gerjeszti olvasóit, csalárdul bizonyít a szent-írásból stb. Azzal dicsekesznek, hogy könyvükkel Pázmánynak « olyan kerek bélyeget sütöttek homlokára, kiből azután megismerheti mindenki, hogy Pázmánynak jutott volt az olasz maszlagban és magyar purgátióval kellett ebből kitisztítanunk».
Nyomatott Keresztúron, negyedrétű 328 lapra terjed.
Pázmány a következő évben, szintén terjedelmes könyvben válaszolt. Czíme: «Cseregi szégyenvallás, azaz rövid felelet, melyben a csepregi hiúságoknak kőszegi toldalékit verőfényre hozza».*
Megjelent 1616-ban; kis nyolczadrétű 283 lapon.
Ezen polemiát Pázmány már nem egyedűl folytatta. BALÁSFI TAMÁS személyében hasznos munkatársat talált. Erdélyi nemes család sarja, unitárius szülők gyermeke volt, kit úgy látszik, a kolosvári jezsuiták térítettek meg. Bécsben és Rómában végezte tanúlmányait. Innen a Bocskay-fölkelés idején visszatérve, gyorsan emelkedett az egyházi hivatalok lépcsőin. Csakhamar győri kanonok lett, és 1613-ban a boszniai püspöki czímet nyerte. Éles elme és sokoldalú műveltség, élénk irály és a vitatkozásban való ritka ügyesség által tűnt ki. Mikor az udvarnál megjelent, a miniszterek gyakran hírneves protestáns hittudósokkal együtt hívták meg asztalukhoz, hogy vitatkozásaikon mulassanak. De heves és könnyen föllobbanó természete volt, mely nem ritkán erőszakos tényekben, vad kitörésekben nyilvánúlt. A mikor a harag erőt vett rajta, fölfegyverezte szolgáit, azok élén áldozatainak házába tört, és válogatás nélkül bántalmazott egyháziakat, világiakat. Máskor ellenben a megnyerő és hódító modor minden előnyeit tudta érvényesíteni. Így például Khlesl bíbornok egy alkalommal az ő előmozdítását, a hozzá érkezett panaszok miatt, ellenezte; de a mint Balásfi személyesen megjelent előtte, hihetetlennek tartotta, hogy a panaszok alaposak legyenek.
A milyen félelmes ellenség, olyan szolgálatkész barát volt. Pázmány iránt őszinte csodálatot és szeretetet táplált, fölénye előtt készséggel meghajolt. Benső viszony keletkezett közöttök. Pázmánynak épen akkor, mikor a Kalauz védelmére két röpiratát megírta, 1614 végén, többféle egyházi ügy elintézése végett, Forgách bibornok megbízásából, Rómába kellett utaznia. Ekkor a két könyvecske sajtó alá adására Balásfit kérte föl, ki szívesen vállalkozott rá, s az egyikhez ajánlólevelét és függeléket csatolt.
Majd önállóan lépett föl az irodalom terén. 1616-ban két terjedelmes könyvet és egy röpiratot adott ki Pázmány védelmére. Alaposan képzett theologusnak bizonyúl. Latin és magyar nyelven a kifejezések és fordulatok ritka gazdagságát nagy könnyűséggel párosítja. Elmés ötletekben, szójátékokban kifogyhatatlan. De másfelől a szitkozódás és csufolódás mesterségében is túl tesz ellenfelein.
Nyilatkozatai, melyeket könyvei Pázmányról tartalmaznak, személyes hódolatát fejezék ki, s a hatást is jellemzik; melyet Pázmány irodalmi munkásságával elért. Igy az Alvinczihez intézett «barátságos intésében» Balásfi így szól: « Jobb Alvinczi magadba betérned, rövid lepled kívül lábad nem nyujtanod, kudarczot mondanod, vagy hogy falt vakarnod; hogy sem ujat vonnod, avagy Pázmány ellen fejedet falba verned: Tudod, hogy ez immár sokakat leültetett, mert nem fövényen, sem nem légen tanulta az építést mint te, hanem a szentírásnak kimozdíthatlan kőszikláján. Jut-e eszedbe, hogy kik előbb s kik utóbb irkálgatának iminnet amonnat egynehányan… a római igaz hitnek fényessége ellen valami gyermeki és kákombák dolgokat, kit magyarul, s kit pedig konyhapoklokhoz illendő deák nyelven; megkoczá a körmüket a papiros, de inkább a lélekvesztegetésért ugyanezen Pázmány Péter. Gyarmati Miklós mellett senki pennát nem foga, Magyari István mindjárt hallgata, Esterházy Tamás meg sem mere moczanni ellene, a zsolnai gyűlekezet nem hánykódék többé az ő írásival… Nem tudom honnan vette elő magát egy kormos tudatlan ember valami romladozott és rosszul tatarozott pörölylyel a bányák felől, annak is markában szakasztá a nyelét s a vasával baraczk magot töre a homlokán, azaz oly erős feleleteket és argumentumokat vete fejéhez, hogy azóta elszédült, s nem érkeze fővel az írásra. » «Jó lelkiismerettel mondhatom, – írja egy más helyen – nem tudok a magyar nemzetben egyet is, a ki több munkáját, vagy hasznosabban szentelte volna a Krisztus Anyaszentegyházának oltalmára írását, Pázmány Péternél. Mióta a szélvész tévelygéseknek fuvatagában kezdettek a farkasok utakat állani országunkban, annyira nagy hathatós rivogatással tudja ez őket hurogatni, hogy immár ugyan csak igen berekedt orditásra és mintegy pattanás nélkül párálló bugyanásra juttatta őket. »
