VI.
VI.
Az apró csatározások, melyekben Pázmány majd maga kereste föl az ellenséget, majd a támadások ellen egyházát oltalmazta, figyelmét és erejét nem merítették ki. Az alkalmi munkák, melyeknek amint pillanatnyi szükség adott létet, úgy tartós hatást sem igérhetett, ki nem elégítették őt. Folytonosan szemei előtt lebegett azon nagy szolgálat, melyet Bellarmin tett munkájával az egyháznak. Ő is olyan könyv megírását tűzte ki magának czélul, mely a kath. vallás főbb ágazatait összefüggően, rendszeresen és kimerítően tárgyalja; melyhez az egyház szolgái és hívei fordulhassanak, valahányszor tájékozást keresnek a saját megnyugtatásokra, vagy fegyvert a külső támadások viszszaverésére.
Kiváló tehetségei, theologiai ismeretei és latin irályának mesteri tökéletessége képessé tették arra, hogy az egyetemes egyháznak szolgálatába lépve, Bellarmin, oldala mellé helyezkedjék, vele mintegy versenyre keljen. Azonban mióta előjárói Magyarországot jelölték ki néki működési tér gyanánt, hazafiúi és szerzetei kötelességérzete arra késztette, hogy egészen nemzetének szentelje magát; a Gondviselés által kitűzött hivatását ismerte föl abban, hogy a magyarországi kath. egyház fölvirágzására fordítsa minden erejét és egész tevékenységét.
Ezért magyar nyelven, a magyar közönség szükségletéihez alkalmazkodva, írta meg főmunkáját, mely sok évi előkészület után, 1613-ban jelent meg: az «Isteni igazságra vezérlő Kalauz»-t.*
Pozsonyban nyomatott, 816 folio apra terjed. Második kiadása 1623-ban, a harmadik 1637-ben jelent meg.
Bellarmin munkája szembetűnő hatást gyakorolt rá. Az újabbkori egyházi tudományosság ezen gazdag kincstárát nem mellőzhette; helyenként átkölcsönzé belőle az anyagot, az eszméket és az érveket. De mikor protestáns ellenfelei szemére vetették, hogy több fejezetet kiírt Bellarmin könyvéből, jogosan visszautasíthatta a vádat.* És csakugyan a két könyv között a czél, a rendszer, az előadási modor és a tárgyalt kérdések megválasztása tekintetében nagy a különbség. Bellarmin hittudósok, Pázmány a művelt nagy közönség számára ír; ezért a tudományos módszer és a népszerű tárgyalás előnyeit egyesíti. Bellarmin csak azon hitágazatokkal foglalkozik, melyek az interconfessionalis controversia tárgyát képezik; Pázmány kiterjeszkedik olyanokra is, melyek az összes kereszténység közös birtokai: példáúl Isten létének bebizonyítására.
A «Csepregi Szégyenvallás» czímű (1616) könyvben. 238.
Pázmány munkájának ugyanis egyik fényoldala, melylyel talán még nagyobb mértékben dicsekedhetik, mint Bellarmin, hogy szerves egészet képez, melyen a tárgyalt kérdések nagy számát és különféleségét egy gondolat fonala köti össze. Ezt világosan tárja föl önmaga.
« Mikor – úgymond – magamban sokat hánytam vetettem volna, mint kell az eláradott hamis vélekedések folyását meggátolni, juta eszembe szent Ágoston mondása: Az okossággal nem tusakodik, a ki józan; sem a szentírással, a ki keresztyén; sem az Anyaszentegyházzal, a ki békeszerető. Azért én is e három rendbeli bizonyságokra vetém szemeimet; ezeknek erősségét az új tudományok rontására fordítám és írásomat e könyvben három részre osztám. Első részben a természetbe oltatott okosság vezérléséből megmutatom, hogy a világnak egy teremtő Istene vagyon, kit igaz hittel és religióval tartozunk tisztelni: ezen igaz hit pedig a keresztyénségen kívül nem találtatik. De mivel a keresztyénség zászlója alatt sok ellenkező szakadások pártolkodnak; azt is világosan megbizonyítom, hogy az emberi okosság, vagy maga vezérléséből, vagy azokból a szent-írás fundamentomiból, melyet jóváhagynak valakik keresztyén nevet viselnek, világosan kijelenti, hogy a római gyűlekezettől elszakadott vallások, igazak és Isten előtt kedvesek nem lehetnek. Második részében megmagyarázom: elsőben a keresztyének között való egyenetlenségek gyökerét; annakutánna bizonyos módot mutatok azoknak leszállításában. És az Ecclesiának méltósagát kifejezvén, megbizonyítom, hogy egyedül a római gyülekezet az igaz Ecclesia, melynek tanítása ellen senkinek nem szabad tusakodni; a római pápának méltóságát is derék bizonyságokkal állítom. Harmadik részében egynehány nevezetes dolgokban, melyekről főképen versengések támadtak, megmutatom: hogy semmit az ujítóknak nem kedvez a szentírás, sőt ha ezt okosan egybehordjuk és nem facsarjuk tétova agyarkodásunk szerint, hanem egyenes folyásában és elejétől fogva meggyökeredzett értelmében hagyjuk, mindenekben a mi tanításunkat erősíti.»
Pázmány ezen gondolat keresztülvitelében nem elégszik meg azzal, hogy – mint egyéb polemikus munkáiban teszi – bizonyítson, czáfoljon és fölvilágosítson; a szívre is igyekezett hatni, vallásos érzelmeket ébresztvén fel.
Így például azon érvekkel, melyek Isten létezését bizonyítják, az ő szeretetére lelkesíti olvasóit. « Nem illik – úgymond – hogy hasonlók legyünk amaz oktalan állatokhoz, melyeknek midőn a pásztor makkot vagy galagonyát ver a fáról, mohón zabállanak, egymást orrukkal taszigálják, de szemüket föl nem emelik, hogy megköszönjék pásztoruk jótéteményét. A gyermekekhez se hasonlítsuk magunkat, kiknek ha szép arany betűkkel irt könyvet adnak, gyönyörködnek ugyan a betűk tettetes ékességében, de nem értik – mi fekszik azok alatt, és a benne való mélységes tudományra nem igyekeznek…» «Midőn sokféle virágokat látunk, melyek napkelettel kinyilnak, napnyugottal egybemennek; vagy a napra fordítván virágjuk kinyilt kebelét, vele együtt forognak, mintha ismernék legeltető és alkotó mesterüket és szolgálni akarnának neki tehetségük szerint: mi is azon legyünk, hogy szemeinket Istentől el ne vegyük, hanem őt mint javaink kutfejét kövessük és hálaadó szolgálattal kedveskedjünk neki. » És Isten mindenhatóságáról szóló fejtegetéseihez a következő reflexiót csatolja: «Mily nagy szemtelen vakságban vagyon a bűnös ember, midőn azt boszantja, a kinek kezétől függ mind élete, s mind örök veszedelme? Bizony ha egy magas torony tetejéről egy kötélen kieresztene valaki engem és úgy tartana csüggőben; meggondolván, hogy ha elereszt, szörnyű halállal kell vesznem, nemcsak nem haragítanám, boszantanám és rágalmaznám, a kinek kezétől függ életem, de sőt alázatos kéréssel, sok kedves igéretekkel és minden tehetséggel engesztelném. Ha azért a gyarló embert, kinek kezében vagyon életem és halálom, haragra nem merném indítani, micsoda baromság és magafeledett bolondság, ha az ellen törekedem és bűneimmel azt boszantom, a kinek segítsége nélkül lélekzetet sem vehetek.» A Kalauz e szerint kézikönyv, vallási olvasmány akart lenni.
Pázmány ezen munkájába fölvette korábban megjelent könyveinek egy részét; de átdolgozva; oly módon, hogy a személyi és alkalmi momentumokat elhagyta. Magasabb álláspontra helyezkedik; mintha előre látta volna, hogy könyvét olvasni és tanulmányozni fogják még akkor is, mikor rég feledésbe mentek azoknak munkái, kikkel szembe kellett szállania. De habár tárgyilagosságra igyekezett, nem szűnt meg éles, kiméletlen és sújtó lenni. És nem elégszik meg azokkal a fegyverekkel, melyeket tudománya és dialektikája tárháza szolgáltat, a gúny sebző nyílait is kölcsönveszi.
Bód Péter, a múlt századbeli magyar reformatus írók egyik legkiválóbbika, joggal mondhatja a Kalauzról, hogy Pázmány abban « minden ékesszólásnak és elmés találmányinak vastag folyamatját kiöntötte az ellenkező vallásúak ellen».
