VIII.
VIII.
Pázmány irodalmi és tanári munkásságával párhuzamosán, mint egyházi szónok is fényes sikerrel érvényesíté tehetségeit.
A jezsuita-rend kezdettől fogva egyenlő fontosságot tulajdonított a hódítás azon fegyvereinek, melyeket az egyházi szónoklat, az iskolai tanítás és az irodalmi munkásság nyújtanak. Elméleti oktatással, a világi és egyházi ékesszólás classicus műveinek tanulmányozásával, avatott mesterek vezetése alatt folytatott gyakorlatokkal igyekezett jeles szónokokká képezni azon növendékeit, kikben a kellő képességeket fölismerte.
Pázmányt ezekkel a természet bőkezűen megáldotta. Már külső megjelenése is fölkelté a hallgató figyelmét. Középtermetű, szikár test olyan főt hordozott, mely a lélek méltó kifejezése vala. Magas, nyilt homlokára a mély elmélkedés véste bélyegét; hatalmas szemöldök által árnyalt fénylő szemei a rejtett gondolatokat látszanak fürkészni; erősen kiemelkedő orra alatt az előrenyomuló, mintegy idegesen összeszoruló ajkak az akaraterő folytonos megfeszítését árulják el. Dús hajzat, bajusz és spanyol szakáll előnyösen egészítik ki az arczot, mely a fensőbb intelligentia, hideg számítás és hajthatatlan erő összbenyomásával, oly egyéniséget revelál, mely hozzá van szokva saját indulatait és szenvedélyeit vaskézzel fékezni, de egyszersmind hivatást érez magában arra, hogy mások szelleme fölött az ész és tetterő fölényével uralkodjék.
A mint tekintetében a szelid mosoly és a behizelgő nyájasság varázsa hiányzik, úgy hangja is nélkülözte azt az érczességet és modulátiót, mely az érzelmek scálájának kifejezésére és fölébresztésére szükséges.* Arra volt utalva physikai és szellemi szervezete által, hogy az észhez szóljon.
KARAINAI, a jezsuita-hagyomány után, írja róla; hogy «erat voce, pectore ad concitatum dicendi genus minime comparato». Institutio Eloquentić Sacrć. (Kassa), 1757. 337
Ezért mindig inkább a logika, mint a lelkesedés uralma alatt áll. Czélja az: hogy meggyőzze hallgatóit. Az igazság meggyújtott szövétnekének lángját, a benső meggyőződés hevét a lélek fölmelegítésére elegendőnek tartja. Az érvek erejéré és világosságára, sokféleségére és ügyes csoportosítására helyezi a fősúlyt. Hatalmas argumentátor, mint Bourdalouet nevezik; nem fellengző mint Bossuet. Soha sem tesz kísérletet, hogy a mystikus elragadtatás légkörébe emelkedjék. Jól tudja, hogy hallgatói nélkülözik a sas szárnyat, melyekkel röptében követhetnék; de bízik józan belátásukban és ítéletökben. Mindig az égre mutat, de a földet soha sem hagyja el.
Nem declamált, kerülte a páthoszt. Ez később a jezsuitaékesszólás mesterei előtt árnyoldalnak tünt föl; fogyatkozás gyanánt emelik ki azt, hogy az indulatok fölgerjesztésére alkalmas eszközöket nem használja föl, és a művészet külső formáit elhanyagolja.* De ő a prédikálást apostoli működésnek tartotta, nem a művészet gyakorlásának. Öntudatosan alkalmazta a természetes és keresetlen modort. Az igaz lelki-pásztor legfőbb dicsőségét abban találja, hogy hallgatói lelkéből a tévedéseket kiirtsa, velök a bűn undokságát megismertesse, őket bűnbánatra és javulásra késztesse. « Nem veszedelmes orvosnak tartanók-e – kérdezi – a ki betege előtt lantot verne, és éneklésével akarná gyönyörködtetni fülét; orvosságokat pedig, mivel azoktól a beteg iszonyodik, nem adna nyavalyásnak gyógyítására. Ilyen ártalmasak a prédikátorok, kik csak szólásnak ékességével, vagy magok álma és elmélkedésök beszélgetésével, vagy igen mély és szokatlan, de haszontalan tudományokkal viszkettetik a hallgatók fülét; a lelki sebek genyedtségét pedig meg sem illetik.»*
KAPRINAI szerint PÁZMÁNY a világ legelső szónokai között foglalna helyet «si ad argumentorum soliditatem, ad eximiam qua pollet styli elegentiam et copiam, affectus etiam, quibus aspergendis parcior est, ac temporis hodierni plenius artificium adjecisset»
Prédikácziói nyomtatott gyűjteménye elé helyezett Intés-ében.
Mindazáltal a másik szélsőségtől is távol tudta magát tartani. A természetességet nem kereste a trivialitásban, sem az egyszerűséget a pongyolaságban. Ezért ellensége volt a rögtönözésnek; gondosan dolgozta ki beszédeit, vagy legalább a vázlatot mindig papirra tette.* A nagy közönséghez, részben műveletlen tömegekhez szólva, akként alkalmazkodott igényeikhez, hogy bizonyítékait első sorban azon eszmékből meríté, melyek a szellemek közös tulajdonát képezik, és azon érzelmekből, melyek a szívnek veleszületett hozományai. Azt mondja, mit mindenki tudott, vagy legalább sejtett; csakhogy nemesen és erőteljesen fejezi ki, hatásosan alkalmazza és kiaknázza.
Ugyanott beszéli ő maga.
Képei és hasonlatai megválasztásában nem egyszer hallgatói köznapi foglalkozásának színvonalára száll le. Így például, azon problemát, hogy a világon a jókat miért engedi Isten szenvedni, míg a rosszak gyakran boldogulnak, földműves és baromtenyésztő közönséghez szólva, a következő hasonlattal világosítja meg: «A mely ökröt mészárosnak akarsz adni, munkára nem fogod, tágas mezőn, gyenge sarjún, szabadjában gázoltatod; a melyet pedig magad szolgálatjára tartasz, gyakran befogod, ekét, szekeret vontatsz véle, és minden munkára hajtod. Vaj ha tudnád, miért hizlaltatik ama gazdag, mire velősödik ama nagy úr?! Szánakodnál bizony, nem irigykednél állapotján. Ha eszedbe vennéd, ama szegény koldús Lázárt miért koplaltatták, micsoda eledelre üresítették gyomrát, kévánnád és irigylenéd boldogságát. » Más alkalommal azokat, kik mértéktelen ivásra késztetik barátaikat, így korholja: « Ha meleg időben lovad megizzad és inni akar, megrántod száját, hogy el ne veszessed egészségét. Ha pedig látod, hogy barátod fölgerjedett a sok bor miatt, inkább erőlteted, hogy igyék; és a mitől barmodat elfogod, arra kénszeríted barátodat; nagyobb gondod lévén lovad egészségére, hogy sem barátod életére, üdvösségére.
De gyakran valódi költői hangulat vonul át előadásán. Így Isten azon rendelkezése iránt, hogy a pogány birodalmakat hatalomra jutni, a keresztény népeket elnyomatni engedi, így nyugtatja meg hallgatóit: « Mikor a hold távol vagyon a naptól, akkor telinek látszik és inkább fénylik; de mentűl a naphoz közelebb jár, annál kevesebb része tetszik; így vagyon az emberek dolga, a kik messzebb estek Istentől, azok sokszor inkább fénylenek világi dicsőségekkel, akik pedig közelebb járnak Istenhez, csak alig látszanak.» Vagy a szülők kötelességeit fejtegetve, megjegyzi: «A természet tövisek közé rekeszti a gyenge rózsát; nem azért, hogy szaggassa, hanem hogy oltalmazza; az atyák dorgálása afféle tövis, oltalmazza, nem hervasztja».
Az evangélium tanításának magyarázata képezi prédikáczióinak tárgyát. A hit titkai fejtegetésében világosságot tud deríteni a dogmatika leghomályosabb kérdéseire. Azonban nem hagyja magát polemikus hajlamai által elcsábíttatni. Azon kivételes és ritka tulajdonnal dicsekedhetett, hogy míg tollát nem egyszer magával ragadta az indulat forgó szele: a szószéken teljes szélcsend honol lelkében. A templom küszöbén leteszi a fegyvert, melylyel az irodalom terén oly sok sebet ejtett. Megelégszik azzal, hogy egyháza tanításait a bizonyítékok erős védbástyáival környezi, melyek minden támadás ellen megoltalmazzák.*
Kinyomatott prédikácziói közől alig kettőben vagy háromban fordúl elő Luther és Kalvin.
De bármennyire erős volt a dogmatikában, különös előszeretettel karolja föl prédikáczióiban az erkölcstan gyakorlati kérdéseit.* Az életnek különféle irányai, a kötelességeknek ágai közől egy sem kerülte el figyelmét. A fejedelmek és alattvalók, az urak és szolgák, a férj és nő viszonya; a szülők, özvegyek, katonák és betegek kötelességei; az egyes erények elsajátítása és a bűnök elkerülése foglalkoztatják leginkább.
A kinyomatott 115 prédikáczió közől alig 30 dogmatikus.
Prédikácziói szokatlan bőven tartalmaznak a szent-írás és szent-atyákból vett idézeteket. A profán írókat, különösen a római classicusokat is szívesen használja. Nézete szerint, minden igazság, mely a pogányok könyveiben található, Istentől ered; és miként Izrael fiai az egyiptomiaktól elrabolt arany-ezüst edényekkel ékesítették föl a frigy sátorát: a pogány bölcsek mondásait is igénybe lehet venni a hívek épülésére, kiknek nagy megnyugvásúl szolgál, ha tapasztalják, hogy a természetes ész sugallataira hallgató pogányok ugyanazt tanították, amit a keresztény erkölcstan rendel.
Pázmány 1601-ben Kassán kezdé meg szónoki pályáját. S már itt föltünt ékesszólásának hatalma. Azóta folytonosan emelkedett prédikáczióinak hire és hatása. Katholikusok és protestánsok egyaránt, messze tájakról gyülekeztek szószéke körül, és csüggtek ajkain, melyekről egyházi szónok által utol nem ért erővel és könnyűséggel folyt a magyar szó. «A hívek – mint kor- és pályatársa, Káldi megjegyzi – nagy vigasztalással, a pártosok álmélkodással hallgatták».* És több mint két század multával sem évült el a varázs. Ma is gyönyörködtető olvasmányt nyújtanak, az egyházi szónoklat mintái gyanánt szolgálnak.
Prédikáczióinak gyüjteménye élén PÁZMÁNYhoz írt ajánló levelében. (1631.)
13. RUDOLF CSÁSZÁR ÉS KIRÁLY ÉRME.
