V.
V.
Az érdekek és körülmények nyugodt megítéléséből folyó mérsékletet és önmegtagadást, mely Pázmány első politikai tényeit jellemzi, és őt későbbi pályáján; válságos viszonyok között sem hagyva el, hazája és egyháza javára áldásos eredményekben termékenynek bizonyúlt, hiába keresnők irodalmi munkásságában.
Ezt a látszólagos ellenmondást a politikus és az író álláspontjának különbsége teljesen megmagyarázza. Az államférfiú mindig csak kivihető czélokat tűz ki magának; számol helyi és idő-viszonyokkal, a rendelkezésére álló eszközök- és a leküzdendő nehézségekkel, melyek eljárását irányozzák és folyton módosíthatják. Az írónak ellenben főkötelessége az igazságot keresni és hirdetni, legjobb meggyőződésének útmutatása szerint, tekintet nélkül a hatásra, melyet barátai és ellenségei körében előidézhet; le kell vonnia az igazságból a végső következményeket, nem gondolva azzal, vajjon megfelelnek-e vagy nem az időszerinti helyzet követeléseinek.
Egyébkint a mikor Pázmány az engesztelhetetlen indulat fegyvereit használta az egyházától elpártolt felekezetek ellen, melyek, meggyőződése szerint, követőiket örök kárhozatra vezetik és a haza romlását idézik elő: eljárása taktikai szempontból is czélravezetőnek látszhatott, mert az engedékenység és a transactió csak annak biztosíthat előnyöket, kit az önbizalom érzete hat át, ki tudja hatalmát az ellenféllel éreztetni, s magát félelmetessé is tenni.
E tekintetben, a katholikusok szunnyadó önbizalmának fölébresztése, ellenállási képességök érvényesítése körül Forgách Ferencz primás nagy sikereket ért ugyan el, de megbecsülhetetlen volt rá nézve Pázmány közreműködése is.
Az 1608-ik évi országgyűlésen tűnik föl a magyarországi katholikus rendek legnagyobb gyengesége. Nem képesek megakadályozni a protestánsok által fegyverrel kivívott előnyök törvényes biztosítását. Nem képesek kivinni a jezsuiták ellen alkotott végzés eltörlését. Meg kell nyugodniok abban, hogy az ország első méltóságát, a nádori széket, protestáns főúr foglalja el.
És Pázmány harczvágya, támadásainak merészsége épen ekkor éri el tetőpontját. Lázas tevékenységet fejt ki. Gyorsan következnek egymásra polemikus munkái, melyeknek száma nyolcz esztendő (1609–1616) alatt tizenkettőre megy; mindjárt az első esztendőben három lát napvilágot. Terjedelem és modor tekintetében a legnagyobb változatosságot mutatják. Apró fűzetek és vaskos kötetek, mintegy a csatározó vitéz kardcsapásait és a faltörő ágyú-óriás rázkodtató dörgését képviselik.
Első munkájával a protestáns felekezetek egyik legkiválóbb férfiának vetette oda a kesztyűt, ALVINCZI PÉTER kassai lelkésznek, ki szenvedélyes szónoklataival és személyes befolyásával a Bocskay-fölkelés előkészítésében és sikerében jelentékeny tényező vala. Azóta is nem szünt meg az egyházi szószéken kíméletlen támadásokat intézni a katholikus egyház tanítása, szertartásai és főpapjai ellen; előszeretettel hangoztatva a hitszegés és bálványimádás vádját.
A modor, amint őt Pázmány á mérkőzésre provocálta, eredeti és elmés volt. «Egy keresztyén prédikátortul a kassai nevezetes tanítóhoz Alvinczi Péter uramhoz iratott öt szép levél» czimű munkájában* középszerű tehetségű protestáns prédikátort szólaltat meg, ki katholikus urakkal találkozva, őket a szokásos ellenvetésekkel ostromolja; de azok teljes tudományos készlettél czáfolják, sőt ellene fordítják fegyveröket; a prédikátor nem képes magát kellően védelmezni, belátja elégtelenségét, többször beismeri tévedését; majd Alvinczihez fordúl levélben, közli vele a vita lefolyását, előterjeszti saját kételyeit, fölvilágosítást és tájékozást kér tőle.
A nyolczadrétű 271 lapra terjedő munka a nyomda megnevezése nélkül és névtelenűl jelent meg. A szerző S. T. D. P. P. betűkkel jelölte magát; Értelmök «Sacrć Theologić Doctor Petrus Pázmány». (Egyetlen példánya az Erdély Muzeum könyvtárában.) Újabb, átdolgozott kiadása. 1613-ban a «Kalauz» mellett függelék gyanánt jelent meg. Ezen későbbi kiadás előszavában és mellékletében («Az Alvinczi feleletéről intés») említést tesz arról, a mi őt az illető öt levél irására késztette.
Az első találkozás alkalmával a prédikátor bálványozásnak nevezi a kath. vallást. Mire a kath. úr megállapítja a bálványozás fogalmát, kifejti az egyház tanítását a képek és szentek tiszteletéről, bebizonyítja, hogy az nem bálványimádás. Más alkalommal, a prédikátor azzal áll elő, hogy a kath. vallás megengedi a hitszegést; hivatkozik a constanzi zsinatra, mely Hussz Jánost a menedéklevél daczára máglyán végeztette ki; fölemlíti IV. Eugen pápát; ki oka volt annak, hogy Ulászló magyar király a törökkel kötött békét megszegte, és így a várnai csatavesztést előidézte. A kath. úr tüzetesen magyarázza ezen két esetet, igazolja a zsinat és a pápa eljárását; sőt azt bizonyitja, hogy az új tanok szabadítanak föl hitszegésre, mert megalapítóik hitszegők voltak, és azt hirdetik, hogy hivő embernek Isten nem rója föl vétkül a fogyatkozásokat. További vitatkozások tárgyát képezik: a papok nőtlensége és a házasság szentsége stb.
A forma, melyet Pázmány választott, szokatlan élénkségét kölcsönöz munkájának, melyben a gúnynak is nagy szerepe van. Ugyanis a protestáns prédikátor tollába dicsőítő kifejezéseket ad, melyekkel Alvinczit elhalmozza, őt például «az Úrmezejének és Krisztus csürinek vigyázó kerplőjének», «a megnyomorult magyar nemzetnek égő szövétnekének » czímezi, és előtte földig borúl.
A könyv hatását Alvinczi haragjából ítélhetjük meg. Boszuságában újabb fegyveres támadásra készteti jóakaróit. «Ha valaha kivánatos – írja Magócsi Ferencz főkapitánynak – az Isten tisztessége mellett fölkelni és az ő dicsőségét oltalmazni, mostan egyszer egész országgal méltó volna megindulni, az Isten ellen keresztyén vallásunkat káromló gonosz ember ellen!»*
Kassán 1609 szeptember 30-ikán írt levele az Erdélyi Muzeumban.
Haladék nélkül közzétette feleletét,* melyben egyelőre csak az első két levél tartalmával foglalkozik. Pázmány személye ellen kiméletlen támadásokat intéz. Azt mondja róla hogy «ördögi irigységgel és ördögtől tanult mesterséggel, van rakva», hogy «mint az vak eb az árkot, mint az Gál ebe az medvét, úgy kerüli az igazságot». És az állatvilág számos más képviselőjével hasonlítja össze.
Czíme: «Egy tetetes nevevesztett pápista embertől S. T. D. P. P.-tól küldetett színes öt levelekre rendszerint való feleleti». A Debreczenben 1609 megjelent könyv egyetlen példánya sem maradt fönn. Tartalmát csak PÁZMÁNY Válaszából ismerjük.
Pázmány sietett még azon évben megírni és közrebocsátani válaszát, ily czímmel: «Alvinczi Péternek sok tétovázó keringésekkel és czégéres gyalázatokkal fölhámozott feleletinek rövid és keresztyén szelidséggel való megrostálása. » Különös súlyt fektet az Alvinczi által föntartott vádak közöl arra, mely szerint a kath. egyház a hitszegést megengedi, és a szegedi békekötés esetéből vont érvre. Alvinczi úgy okoskodott, hogy a magyaroknak joguk volt a szultánnal békét kötni; a pápa, a görög császár és Velencze megkérdezése nélkül, mert «azoknak semmi közük nem volt Magyarországhoz»; következőleg az ő reclamatiójukra nem volt megengedve a szultánnal kötött békességfölbontása.
Pázmány tagadja, hogy a hatalmaknak «nem volt közük Magyarországhoz»; köztök szövetség állott fönn, melyet a magyarok a török békekötés áltál egyoldalúlag fölbontottak, mire följogosítva nem voltak.
Alvinczi továbbá vitatta, hogy habár a keresztény hatalmakkal kötött szövetség megelőzte a török békekötést, ez utóbbi «nagyobb volt, mert esküvéssel ment véghez, és az két gonosz között az kisebbet kell választani, tehát jobb volt az puszta conspirátiónak füstbe menni, hogy sem az esküvést megszegni». Pázmány azonban Bonfin elbeszéléséből bizonyítja, hogy a keresztény hatalmak irányában is esküvel volt Ulászló lekötve. Egyébkint eskü hiányában, az egyszerű fogadástól sem állhatott el. «Szinte – úgymond – mintha valaki önkinnyén vagy kénszeríttetvén megesküdnék az koronás király ellen való pártolásra: sem arra nem tartozik, hogy ezt az istentelen esküvést megállja, sem azzal magát nem mentheti, hogy ő az királynak meg nem esküdt. » Azon jogi elv pedig, hogy az utolsó végezés fölbontja az előbbit» csak az emberek szabad akaratától függő végzésekre alkalmazható; mert különben – úgymond – az következnék, hogy «ha ki az első feleségét megunván, máshoz kötné utólban magát, azzal az másodikkal kellene élni».
Alvinczi a várnai csatavesztést úgy állította elő, mint Isten büntetését, mely az esküszegésért sújtotta a magyarokat. «Az Istennek még titok-tanácsa nem voltál – feleli néki Pázmány – és okát nem tudod az ő szentséges rendelésének». Ő Bonfin nyomán, a csatavesztést természetes okokból: a törökök túlnyomó erejéből és Hunyady János utásitásainak még nem tartásából magyarázza.
Ezen polemiával egyidejűleg, egy másik támadást is intézett a református felekezet ellen. «Az nagy Calvanus János Hiszekegyistene» czímű könyvében* azt a föladatot tűzi ki magának, hogy Kalvin – tanítása és az apostoli hitvallás ágazatai között az ellentétet kitűntesse. Például az első ágazatra vonatkozólag (Hiszek egy Istenben, mindenható atyában, égnek és földnek teremtőjében) így argumentál: Kalvin szerint Isten a bűnnek szerzője, már pedig Isten, mint a legtökéletesebb lény, nem lehet a bűnnek szerzője, de az ördög az; így tehát Kalvin istene az ördög; a miért is felekezete híveinek az apostoli hitvallás első ágazatát igy kellene formulázniok: «Hiszek az pokolbeli, ördögben, minden ocsmány vétkeknek alkotójában, kegyetlen mostoha atyában, erőtlen nem istenben».
A kis nyolczadrétü 304 lapra terjedő könyv 1609, Nagyszombatban nyomatott. Csak a S. T. D. P. P. betűk jelölik a szerzőt. Egyetlen példánya a mármarosszigeti könyvtárban.
Ezzel bizonyára túllépett a loyalis polemia határain; és Pázmány barátai szükségesnek látták azt terjeszteni, hogy a könyvet tudta nélkül nyomatták ki.* De mentséget talál azon körülményben is, hogy nehány évvel azelőtt egy hollandiai protestáns hittudós ugyanolyan módon ki akarta mutatni, hogy a katholika vallás az apostoli hitvallás ágazataival ellenkezik.*
A pápa gráczi nuntiusa említi ezt 1609 deczember 28-iki jelentésében.
GOMÁRUS könyve czáfolatának PÁZMÁNY egy fejezetet szentel munkájában.
A fölháborodás, melyet Pázmány ezen könyvének kiadásával a protestáns rendek körében fölidézett, az 1609-ik év végén tartott országgyűlésen veszélyes támadásokat vont rá.
Ezen országgyűlés az Illésházy István halála által megüresedett nádori méltóság betöltése végett hívatott össze. Forgách Ferencz bíbornok, Pázmány által támogatva, nagy erőfeszítéssel igyekezett ez állást a katholikus jelöltek egyikének biztosítani. De gróf Thurzó Györgynek, a lutheránus felekezet világi vezérének sikerűlt az összes protestáns rendek mellett, a katholikusok közől is többeket megnyerni; és így száznál több szavazat esett rá, míg a katholikus jelöltek csak ötvenhatot kaptak.*
A bécsi udvarnál levő pápai nuntiusnak 1609 november 28, deczember 4. és 10-ikén Pozsonyból írt jelentései.
Ezen diadal által fölbátorítva, a protestáns követek az alsó táblánál, újra sürgetni kezdették a jezsuiták száműzését. Ez alkalommal többen, súlyos sérelem gyanánt panaszolták, hogy «egy istentelen jezsuita, Pázmány Péter, istenkáromló könyvet szerkesztett a kálvinisták ellen»; és követelték, hogy a vallásháborítás tényeért felelősségre vonatván, méltó büntetés érje. A jelenlevő káptalani követeket, kik Pázmány védelmére keltek, fenyegető közbekiáltásokkal, hogy «a teremből kidobják őket» némították el. Majd fölkerekedve, tömegesen a nádorhoz vonultak, és fölszólították őt, hogy Pázmány megbüntetése iránt intézkedjék.
Thurzó válasza úgy hangzott, hogy « kihallgatás nélkűl tetten ért gonosztevőt sem lehet elitélni; a méltányosság követeli, hogy Pázmány kihallgattassék; harmad-napra az országgyűlés színe elé idézi; ha vétkesnek bizonyúl, akkor azután a megállapítandó büntetést nem fogja elkerülni ».*
Körmöcz város követeinek deczember 9-iki jelentése, a város levéltárában.
Thurzó szerette volna az ügyet elsimítani; érdekében állott az udvart és a katholikusokat megnyugtatni az iránt, hogy új állásának hatalmát nem szándékozik a katholikus egyház hátrányára használni föl. Csak újabb sürgetés következtében szánta el magát arra, hogy Pázmányt az országgyűlés színe elé megidézze.*
Körmöcz város követeinek deczember 11. és 15-iki jelentései, valamint a pápai nuntiusnak deczember 18-iki jelentése Pozsonyból.
Pázmány, bizonyára Forgách és a kath. főurak tanácsát is meghallgatva, abban állapodott meg, hogy nem fog megjelenni; nem mintha a félelem tartotta volna vissza, – ámbár sokan azt hitték, hogy a felingerült protestáns követek között élete is veszélyben forogna* – de elvi szempontból. Ép oly tiszteletteljes, mint határozott hangon szóló válaszíratban közlé a nádorral, hogy « a vallás ügyében – fölmerülő viták és tévedések az egyházi törvényszék, nem pedig világi birák hatásköréhez tartoznak; ezért ő csak főpásztora vagy a pápa követe előtt igazolhatja eljárását ». *
A gráczi nuntius 1609 deczember 28-ikán jelenti: «II. P. Pasman ha corso, per quello che intendo gran periculo… E’ opinione che se fusse comparso o l’havrebbero lapidato o mutilato».
PÁZMÁNYNAK Thurzóhoz írt válaszirata az Országos levéltárban. L. PÁZMÁNY Levelezése. 16.
Attól lehetett tartani, hagy ezen nyilatkozat még inkább el fogja mérgesíteni az ügyet. De Thurzó a protestánsok vezérférfiait rábírta, hogy követelésökkel hagyjanak föl. Bizalmasan közlé velök, hogy Pázmány késznek nyilatkozott Kalvin irataiból vett idézetekkel bebizonyítani állításai alaposságát; a miért is legjobban cselekesznek, ha a vitatkozást vele kikerűlik.* És csakugyan az ügy többé az országgyűlés elé nem kerűlt.
A pápai nuntius Pozsonyból decz. 28-án írja: «La querela mossa da questi Stati contra il P. Pasman ben presto si estinse, perché il Palatino li disse a i querulanti, che stessero in cervello a quello che facevano, perché il Padre si esshibiva prontissimo ŕ provare con le parole dell’ istesso Calvino tutto qualche haveva detto ŕ scritto contro la sua falsa dottrina, et che essendo cosi sarebbe il Padre stato assoluto et essi Calvinisti rimasti confusi».
De valamint a protestáns rendek fenyegető magatartása, szintúgy a nádor békéltető eljárása is Forgáchra és Pázmányra hatástalan maradt. Sőt actiójok most épen Thurzó ellen irányult.
Néhány héttel az országgyűlés eloszlása után (1610. márczius) Thurzó a dunán-inneni megyék lutheránusaival Zsolnán zsinatot tartott, melyen egyházuk külső szervezetét megállapították, első ízben superintendenseket választottak, ezek hatáskörét és jövedelmeit megszabták, egyszersmind az iránt is rendelkeztek, hogy az összes lelkészek az augsburgi hitvallás tanait hirdessék.
Forgách Ferencz, a bécsi békekötés és az 1608-ik évi országgyűlés vallásügyi végzései ellen tiltakozván, az azokból kifolyó intézkedések jogosúltságát sem volt hajlandó elismerni. Óvást bocsátott közre, melyben a zsolnai zsinat végzéseit érvényteleneknek nyilvánítja, a superintendenseket a rájok ruházott püspöki hatóság gyakorlásától és a főespereseket illető jövedelmek elfogadásától, a lelkészeket téves és keresztényellenes tanaik hirdetésétől eltiltja.
A mikor pedig az imént megválasztott superintendensek a zsinati végzések apologiáját bocsátották közre, Pázmány lépett ellenök síkra. Abból indúlt ki, hogy csak azokat lehet az egyház Isten által rendelt szolgáinak tekinteni, kik a püspöki szentelés és küldetés által az apostolokkal szakadatlan összeköttetésben állanak; de ezzel a superintendensek és az általok rendelt lelkészek nem dicsekedhetnek. Az sem hihető, hogy Luther Istentől közvetlenül kapta küldetését, ennek ugyanis a szent-írásban nincs nyoma; már pedig protestáns fölfogás szerint csak azt szabad hinni, a mi a szent-irásban meg van irva. Mikor Münzer Tamás, a keresztség-ismétlők apostola, Isten küldötte gyanánt lépett föl, Luther fölszólította, hogy küldetésének valamely nyilvános bizonyságát mutassa elő. Ilyen fölhivásnak Luther sem lett volna képes megfelelni.
Fejtegetései további folyamán utal az országos törvényekre, melyekkel a zsolnai zsinat összeütközésbe jött, a mikor a főesperesi jövedelmet és a szent-székek hatásköréhez tartozó ügyeket a superintendensekre ruházta.
Pázmány Jemicius János senkviczi plébános álneve alatt adta ki könyvét. Latinúl írta és pedig sajátságos királylyal, melyet az elavult szavak és kifejezések összetorlódása szándékosan nehézkessé és homályossá tett.*
A könyv czíme: »Peniculus Papporum Apologić Solnensis Conciliabuli et Hyperaspistes legitimć Antilogić Illustrissimi Cardinalis Forgach». Pozsonyban, 1610-ben, kis negyedrétű 102 lapon nyomatott.
Czélját, hogy azzal a lutheránus lelkészeknek imponáljon; elérte. Egyikök sem érezett magában bátorságot, hogy arra feleljen. Thurzó egy szászországi prédikátorhoz kényszerűlt fordulni. Ettől két év múlva jelent meg a czáfolat, melyre Pázmány sietett válaszolni.*
A protestáns czáfolat szerzője PETSCHI Péter freiwaldaui lelkész; czíme: «Malleus Peniculi Papistici adversus Apologiam Solnensis Concilii editi». 1612, Kassán nyomatott. – PÁZMÁNY válaszának czíme: «Logi Alogi, quibus Baptć Calamosphactć Peniculum Papporum Solnensis Conciliabuli et Hyperaspisten legitimć Antilbgić vellicant, veritatis radiis obruti». Pozsonyban, 1612 nyomatott, kis negyedrétű 254 lapon.
Gyakorlati eredménye Forgách és Pázmány ezen föllépésének nem volt. Mátyás király óvakodott attól, hogy álláspontjukra helyezkedve, új bonyodalmakat támaszszon az alig megbékült országban. A lutheránusok tehát egyházi szervezkedésök művét akadály nélkül vitték keresztűl.
