II.
II.
A hatalmi igények összeütközéseihez csakhamar a politikai irányzatok ellentéte járult. Esterházi gyűlölte Rákóczi Györgyöt, és mikor ez Erdély fejedelmi székét elfoglalta – mint láttuk – mindent megmozdított, hogy megbuktassa. Pázmány ellenben azon volt, hogy a fejedelem és a király között bizalmas viszony létesítésével, az állandó béke áldásait biztosítsa az országnak; ezért ellensúlyozni iparkodott a nádor harczias irányát, a mi az utóbbit gyakorta indulatos kifakadásokra késztette, Pázmány személye és az egész főpapság ellen, fenyegető nyilatkozatokra és erőszakos tényekre (milyen a győri püspökség brucki tizedeinek lefoglalása) ragadta.
Az 1633-ik esztendő végső napjaiban, Dávid Pál veszprémi püspök fölszentelése alkalmából, több főpap jött össze Nagyszombatban. Pázmány fölvetette a kérdést: Esterházi ellenséges magatartásával szemben mily lépéseket kelljen tenni? Határozattá lőn, hogy Jakusich György óbudai prépost küldetik hozzá, magyarázat kérése végett.
Az « ecclesiasticus státus követe » bicsei kastélyában találta a nádort. Előadván a főpapok panaszait, kérdést tett, hogy alaposak-e a hírek, és ha igen «miért akarja ő kegyelme az Ecclesián tölteni egy vagy két emberre való neheztelését?»
Esterházi határozottan alaptalanoknak nyilatkoztatta a vádakat. A főpapokat – úgy mond – nem gyalázta, tiszteletet és engedelmességet tanusított irányukban, ha egyikről-másikról keményebben szólott, alapos oka volt rá; egyébkint a clérusnak ártani szándéka soha sem volt, és nincs is. Ellenkezőleg néki van joga panaszkodni azon gyalázó nyilatkozatok miatt, melyeket ő és öccse Dániel felől Pázmány hallatott. « Kényszerítem az Istenre ő kegyelmét – így végzé az elkeseredés és gúny hangján fejtegetéseit – ne contemnálja egyűgyüségünket is, mivel Isten kicsinyek mellett is nagy dolgokat szokott cselekedni. Bölcsek és nagy írástudók mindnyájan nem lehetünk, mindazáltal mi is üdvözülni kívánunk; és ha atyai szeretetét mutatja ő kegyelme, s azt pedig cselekedetben; meglátja ő kegyelme, hogy az én fiúi engedelmességemben nem fog semmi akadékot találni.»
Pázmány szintén kifejezte hajlandóságát a kibékülésre; de az atyai hangban nála is elvegyűlt a keserűség árnyalata. « Kérem az Úristent, – így végzi hosszú iratát – hogy megbocsássa azt is palatinus uramnak, a mit én ellenem is vétett, és nekem is a mivel ő kegyelmét megbántottam, noha tudva s akarva nem vétettem. Hogy javallanám minden dolgát palatinus uramnak, azt nem mondhatom… . Hiszem, hogy ő kegyelme is magában sok dolgot nem javall. Mert én magamban mindennap találok, amit nem javallok. És tudom, hogy a palatinusság sem omnisciussá, sem impeccabilissé nem teszi az embert. »*
A Jakusich részére adott utasítás, és az ő jelentése küldetésétől a prímás levéltárban.
A kölcsönös biztosítások daczára, a kiengesztelődésre egyik félben sem volt meg a komoly elhatározás. És a következő évben az egyenetlenség üszkéből ismét magasan föllobogott az ellenségeskedés lángja.
Az 1627-iki eset ismétlődött. Rákóczi fegyverkezése és a törökök mozgalmai arra bírták a nádort, hogy a megyéket fölhívja, szereljenek föl minden porta után két gyalogot, és a nemesek álljanak készen, hogy újabb fölhívásra, haladék nélkül táborba szállhassanak.
Pázmány most is abban a meggyőződésben lévén, hogy fölkelés hirdetése a király jogaihoz tartozik, a parancsnak nem engedelmeskedett, sőt másoknak is azt tanácsolta, hogy példáját kövessék. Eljárása kétségkívül helytelen vala. Attól eltekintve, hogy a nádor a fölkelésre való előkészületet, nem a fölkelést rendelte el: Pázmánynak, ha az ellen kifogása volt, nyitva állott az út, hogy a királynál orvoslást keressen; de engedetlenségre izgatva a rendeket, a kormányzat gépezetében zavart idézett elő, és a nádor tekintélyét, melynek föntartásával nagy nemzeti érdek állott kapcsolatban, veszélyes módon megingatta.
Nem meglepő, hogy Esterházi méltatlankodva vette tudomásul a történteket. De a heves főúr ez alkalommal fékezni tudta indulatait, és a közbotrányt elhárítandó, oly lépésre szorítkozott, mely mérsékletéről tesz tanúságot. A nyitrai káptalan jegyzőkönyvébe óvást igtatott, melyben Pázmányt meg nem nevezve, szól « némely hatalmas és tekintélyes egyénekről», kikre mivel parancsának nem engedelmeskedtek, a következményekért a felelősséget hárítja.
Pázmányt mindazáltal ezen modor nem fegyverezte le. « Hogy – írja Esterházinak – a protocollumokban extáljon a közönséges gyalázás, nehéz és tűrhetetlen dolognak ítélem. Úgy kerülöm, mint a tüzet, hogy kegyelmednek okot ne adjak semminemű idegenségre, minthogy az én szívemben nincs semmi gyűlölség. De a magam ártatlanságát tartozom én is kimutatni».* Mire szintén több hiteles hely protocollumába iktattatta ellen-óvását.*
PÁZMÁNYnak 1634 október 1-én kelt levele a kismartoni levéltárban.
Hiteles másolata ugyanott.
Esterházi rögtön kimerítő czáfoló iratot szerkesztett, és bemutatta a királynak, a ki azonban megigértette vele, hogy nem fogja jegyzőkönyvbe vétetni.
A nádor csakhamar megbánta igéretét. Attól tartott, hogy hírnevét és tekintélyét koczkáztatja, ha nem szólal meg. Mindamellett igéretét is meg akarta tartani. Ezért szokatlan formát választott. Titkárát mindazon hiteles helyek elé küldé, a melyek Pázmán ellen-óvását fölvették. Itt czáfoló-iratát fölolvastatta; de a jegyzökönyvbe csak azon rövid nyilatkozat jött: hogy Pázmány vádjaira a nádor kellőképen megfelelt.*
Ezt Esterházi maga beszéli el 1634 deczember 8-ikán a cancellárhoz írt levelében és a czáfoló-irat ugyanott.
A fölolvasott irat éles, szenvedélyes támadás vala. Azokat, kik rendelete ellen izgattak, gyanúsítja, hogy inkább magán érdekeikre, mint a közjóra van gondjuk; tudván, hogy ha az ország a romlás szélére jut is, ők egyebütt föntarthatják állásukat. Pázmányra célozott, ki mint bíbornok Rómába mehet. Róla azt mondja, hogy eljárása ellen azért is kénytelen felszólalni, mert különben tovább megy, és végre még a királylyal is megvetőleg fog elbánni. Vádjait mind alaptalanoknak nyilvánítja; megérdemelné tehát, hogy a hamis vádlókra szabott büntetés érje; annál inkább, mert a gyűlölet és egyéb indulatok sugalmazása után indúl.*
Egykorú példánya a kismartoni levéltárban.
Pázmány, még mielőtt ezen irat tartalma felől hiteles és részletes tudomást szerezett, a pozsonyi káptalan jegyzőkönyvébe két óvást iktatott. Az egyikben Esterházi titkára ellen fordúl, rosszakaratú rágalmazónak bélyegzi, és kijelenti, hogy ő felségénél elégtételt fog sürgetni. A másikban Esterházi ellen polemizál; a végén hangsúlyozza, hogy a nádort nem gyűlöli, inkább szereti mintha fia volna, és jó fiúhoz nem illó magaviseletét úgy nézi, mint az atya beteg gyermekének türelmetlen kifakadásait; a köztök létező idegenségnek okát abban látja, hogy ő szabadon mondja ki nézeteit, és ha a nádor eljárása ellen kifogása van, el nem hallgatja.*
Az 1634 deczember 4-iki óvások a pozsonyi káptalan jegyzőkönyvében.
Erről Esterházi még semmit sem tudott, mikor deczember 7-ikén lakompaki kastélyában váratlanúl a királyi cancellár megjelent. Sennyei püspök a király nevében jött, kinek neheztelését fejezte ki a fölött, hogy a viszály folytatására alkalmat adott; kijelentette, hogy eljárását az insurrectio tárgyában a király nem helyeseli és óhajtja, hogy Pázmánynyal békűljön ki.
A nádor a kibékűlésről most hallani sem akart; sőt elkeseredésében úgy nyilatkozott, hogy a nádori méltóságról lemond.*
Sennyeinek deczember 8-ikán a királyhoz intézett jelentése Kismartonban.
Később a királyhoz intézett emlékiratában, sérelmeinek hosszú lajstroma után, előterjeszté kívánatait, melyek mintegy a béke-föltételek természetét birták: ő felsége parancsolja meg a prímásnak, hogy a nádort hivatalos tevékenységében ne akadályozza; oly ügyekbe, melyek hatáskörén kívül esnek, ne avatkozzék; az ország javára czélzó szolgálatoktól ne vonja el magát; végre ő felsége intézkedjék, hogy a hiteles helyek jegyzőkönyveiből a prímás óvásait töröljék ki, vagy legalább azok mellé a nádor feleleteit is iktassák be.*
Esterházi emlékirata a Kaprinai-kézirat gyűjteményben.
A király ezen föltételeket nem fogadhatta el. Majd az országgyűlés is desavouálta Esterházit, és az insurrectio kérdésében Pázmánynak adott elégtételt; a törvénykönyvbe egy czikket vett föl, mely szerint az ország rendei « a király parancsa nélkül, senkinek fölhívására sem tartoznak fölkelni».
Esterházi mindezek daczára fenyegetését nem valósította: hivataláról nem mondott le; de haragja Pázmány és hívei ellen forrt benne, és azt gyakorta hozta nyilvánosságra. Mikor ezért a prímás egyízben szemrehányást tett neki, így válaszol: «Tudni kell kegyelmednek, édes Cardinál uram, hogy ha olyan tudománynyal nem világoskodunk is mint kegyelmed, barmoknak szintén azért nem tartjuk magunkat. Isten eleiben terjesztvén ügyemet, dijudicet causam nostram, kegyelmed-e vagy én vagyok-e
46. ESTERHÁZI MIKLÓS NÁDOR.
igazabb szívvel a papokhoz.» Végül keserűséggel írja: Mennyi csorbát szenvedek és gyalázást hivatalomban is kegyelmedtől, mindenestől letapodni kívánván azt, sokat szólhatnék; de minthogy azonkívül is életemben ettől a galyibás tisztemtől, Isten velem lévén megválnom, nem sokat törődöm rajta. Ottan adjon Isten kegyelmednek olyan palatinust érni, amineműk alatt jobban volt dolga az előtt a clérusnak. »*
Az 1636 augusztus 21-ikén kelt levél a kismartoni levéltárban.
A súrlódások csak Pázmány sírjánál értek véget.
De azért bármennyire feszült viszonyban éltek, és gyűlöletes levelezést folytattak, mikor a közügy kívánta, vagy a magán viszonyoly magokkal hozták, a világ színe előtt soha sem feledkeztek meg a tiszteletről, melylyel kölcsönösen személyök és állásuk iránt tartoztak. Pázmány gyakran hívta meg asztalához a nádort, és mikor végrendeletét elkészítette, őt is fölkérte egyik tanúnak. Viszont Esterházi, mikor 1637 elején Pázmány Nagyszombatból Pozsonyba jött, ezen város határánál fényes kísérettel fogadta s üdvözölte az ország prímását.*
DOBROWSKI naplója.
