VII. NEMZETI ÁRAMLATOK. | Magyar Történeti Életrajzok

VII. NEMZETI ÁRAMLATOK.

41. BUDA A MULT SZÁZADBAN.

A németesítés az iskolában és közhivatalban. A nemzeti eszme és nemzeti öltözet. A szent korona hazahozatala és ünneplése. Német röpiratok a nemzeti visszahatásról. Gvadányi hazafias izgatása.

IRODALOM és társadalom alig értett inkább egyet valaha nálunk, mint a kitörő nemzeti visszahatás mámoros napjaiban. Czélzataik, eszméik, érzelmeik teljesen azonosak voltak: egymástól nyertek sugallatot, lelkesedést és erőt, kölcsönösen élesztették és edzették buzgalmokat, lüktetésöket, sikeröket. Mint a ragyogó nap a hajnal szürkületéből, úgy tünt fel egyszerre tiszta fényében egyetlen és örök hivatásuk: a magyarság emelése, diadala és dicsősége.

Az irodalom már előbb is a megújhodás magvető apostolainak szózatos ajkával nemesen hirdette azt: de a nemzetietlenség szomorú korszakának maga megfeledkező társadalma a politika nyomasztó levegőjében csak múló részvéttel és megadó közönynyel hallgatta. Mert előbb a nagy királyasszony szeretetmutatása és jóbánása megejtette, aztán II. József hatalmi önkénye és következetes eljárása megtörte, minek tudatában a németesítés immár oly merészen tört előre, hogy sok helyen azt is megparancsolták, hogy a magyar helyesírást ne tanítsák, mert nem szükség, hogy a gyermekek magyarul tudjanak írni; hogy ne is tudhassanak, oly oktatókat rendeltek az iskolába, kik a nemzeti nyelvet nem értették és nem taníthatták; a gyermekek alattok úgy fordítottak és tanultak, mint a szajkók.*

Mindenes Gyűjtemény. Komárom, 1790. I k. 91, 92. ll.

Mert mint rendesen, a nemzetietlen uralom némely hivatalos eszközei nálunk is türelmetlenebbek és túlzóbbak voltak, mint magok az uralkodók. S a mint Péczeli József hazafias szomorúsággal följegyzi: ha a szegény lakos valamely kérelmet adott be magyar nyelven a tanácshoz, visszavetették azt s valami lézengő németet kellett drágán megfizetnie, hogy neki a magyar tanácshoz német folyamodványt írjon; ha pedig magyarul fordult a hivatalnokokhoz, azok nem feleltek szavára s tolmácsot kellett keresnie, hogy a maga hazájában németül érintkezzék olyanokkal, a kik jól tudták a magyar nyelvet; s ha a magyar növendék nem értett németül, magasabb intézetbe nem mehetett: tekergésre kényszeredett.*

Mindenes Gyűjtemény. Komárom, 1790. I. k. 234. l.

Mert a német nyelv uralkodott a közoktatáson, még a szegény paraszt gyermeke is, kinek a valláson kívül sokkal nagyobb hasznára válik vala, ha egy kis gazdaságot vagy földmívelést tanul, a némettel gyötrődött; pedig ezután sem hordta búzáját sem Linzbe, sem Ágostába eladni, csak a szomszédos piaczra. «Sőt a magyar gyermek,» panaszolja Péczeli, «németül tanulja meg könyv nélkül azt, hogy kell a magyar A-t írni. Két-három levelet elmond németül, úgy hogy egy szót sem ért belőle. Sír az emberben a lélek, mikor látja, miképpen lesznek az istennek okos teremtései szajkókká s merő bolondokká.»*

Mindenes Gyűjtemény. Komárom, 1790. I. k. 169. l.

S épp oly hazafias hévvel, mint a mily faji féltékenységgel fejtegeti ismét és ismét, hogy mindennek a következése egy pár emberöltő múlva nem lehet egyéb, mint nemzetünknek, szokásunknak, természetünknek, szabadságunknak lassanként való eltörlése; épp oly helyes érveléssel, mint a mily nyomós igazsággal bizonyítja, hogy a fölvilágosodás terjesztésének ilyetén módja nem üdvözít, hanem megöl, hogy a németek sem úgy törekedtek a fölvilágosodást előmozdítani, hogy a magok nyelve helyett a francziát gyökereztették volna meg: hanem anyanyelvöket művelték és fejlesztették s a jeles munkákat azon közölték nemzetökkel; épp oly kínos aggodalommal borong nemzete és nyelve jövendője miatt, mint a mily repeső reménybe és ujjongó örömbe csap, mikor József megengedi, hogy a közigazgatás újra magyar legyen, mikor elrendeli, hogy a szent korona a hazába visszatérjen, mikor megígéri, hogy alkotmányosan fog uralkodni.*

Mindenes Gyűjtemény. Komárom, 1790. I. k. 170, 220, 235. ll.

Most egyszerre tova futamlik a felhő az ország egéről eloszlik a ború az emberek lelkéről: a nyíló tavasz új élet, új idő nyitása. A társadalom fölismeri és elismeri az irodalmat, czélzatait, eszméit, érzéseit, százszorosan visszhangozza mint hegyi vidék az ég szavát: a nemzeti riadalomból a nemzeti visszahatás kitörő riadója lesz.

Semmi sem érdekesebb és meghatóbb, mint ennek a visszahatásnak támadása, zajlása és elhatalmasodása. Mint a tavaszi ár, mely előbb csak csöndesen feszegeti és ropogtatja a folyó jegét, majd maga is nőttön-növekedve biztos erővel szaggatja meg és sodorja el, hogy aztán medréből kirohanva szilajon száguldja be a határt: úgy mutatkozott a kornak változása is. Előbb csak egyes biztató hangok hallszanak az elborulás szomorú éjszakájában; szinte olyaténkép, mint a ki a sötétben azért beszél, hogy inkább magát bátorítsa, mint mást lelkesitsen. A nemzeti törekvés naiv szerénysége mélyen megindít és csodálkozó mosolyra fakaszt. Ányos magasztaló dalt zeng, hogy Károlyi Antal Szent István ünnepén énekelve követi a szent jobbot fiastul, ki atyjára vigyáz:

«S mintha számba venné szives sohajtásit,
Olly híven szemléli ajaka’ mozgásit!
Attya reá teként … gyúlad örömébe’!
Nyomtatott énekét szoríttya kezébe;
Ujjával intézvén fiját énekében, –
Felelnek egymásnak szavok’ zengésében!»*

ÁNYOS PÁL: Költeményei. Abafi kiadása. 21. l.

S ez a jelenet a költőt magánkívül ragadja s a magyart érzéketlennek vallja, ha ennek látására nem könyezik örömtől a szíve. Szacsvay Sándor honleányi érdemül méltatja, s az országnak lelkesedve hirdeti, hogy gróf Károlyiné magyarul oly szorgalmatosan, oly előmenetellel tanul, hogy minden órán fölülhaladja azokat, kik hazánk küszöbein születtek.* Péczeli József ismételten dícsérve emlegeti a pozsonyi, pesti és pécsi növendék-papokat, kik tanáraik kérdéseire magyar nyelven felelnek; köztük különösen a tótokat, kik nemzeti nyelvünk legserényebb tanulói és pallérozói, sőt nem is örömest veszik, ha tótoknak és nem magyaroknak nevezik őket; s örvendezve emlegeti a soproni ifjakat, Kis Jánost és társait, kik anyanyelvök gyarapítására önképző társaságot alapítottak.* Egyelőre csak a nyelv mívelése, a miért az írók buzognak és felszólalnak, mert kinek-kinek szíve mélyén él nyíltan vagy titkosan a vígasztaló hit, mint Prónay László bárónak, hogy a magyar nyelv elmulásának ideje még nem jött el, hogy még mi is ama derültebb időket várhatjuk, melyekre a németek csak az imént virradtak;* kinek-kinek szive mélyén él az emelő tudat, mint Bessenyei Györgynek, hogy a nemzeti nyelvvel a nemzeti lét a legbensőbben összefügg.* Aztán mind elfogulatlanabb és önérzetesebb szózatok kelnek a magyarság érdekében, már a nemzeti viseletet is hatalmasan követelve. A követelők között alig van tüzesebb és türelmetlenebb mint a mi öregünk, Gvadányi József, ki a Pöstényi Förödéssel lépett ugyan 1787-ben a közönség elébe, de csak a kitörő nemzeti visszahatás mámoros napjaiban szerezte meg egyszerre országos hírét s aratta legszerencsésebb diadalát Falusi nótáriusával; mert igaz ugyan, hogy az öreg még 1787 őszén augusztus 2-tól október 20-ig, 80 nap alatt irta ezt a verses elbeszélést és 1788-ra szánta új-esztendei ajándékul a hazánkban élő érdemes, minden renden levő gavallérok és dámáknak tükör gyanánt, hogy bennök magokat főtől fogva talpig jobban megláthassák, mint a velenczei tükörben: de csak 1790-ben bocsátotta közre.* S azóta áll őrt Zajtay uram, a nótárius, ez a zekés, vitézkötéses, rézkardos alak, kifent bajuszával és hegyes kardjával az út végén, hogy lépteinkre vigyázzon és mindig megfenyegessen, ha a nemzeti ösvényről le-letévedünk.* Czélzata, hogy az egyszerűség és magyarosság dícséretével a nemzeti visszahatást, az erkölcsi és társadalmi tüntetést a külföld majmolása és az idegenesség terjedése ellen képviselje és emelje. S alig tüntetett valaki zajosabban és sikeresebben, mint éppen a jó Zajtay. Kifakadó keserve és gáncsoskodó gúnya érzésében a legigazabb és törekvésében a legjogosabb s eszméje a maga idejében nagy és üdvös eszme volt. Azonban csalódott ARANY, a mikor a nemzeti visszahatást a magyar öltözet tekintetében egészen Gvadányinak tulajdonította;* ő csak fokozta, de nem okozta a magyar divatot. Hiszen az irodalom már előbb is hatott a változás mellett. Ányos már 1782-ben lelkesen köszönti a nagyszombati magyar nemes ifjúságot, mely az ősi magyar öltözetet fölvette, fején csákóval, haja pereczben; a vadirtó Herkules és világbiró Sándor példájára mutat intő példaként, hogy eredeti természetek és viseletök elhagyásával megtört erejök. A szerencsés Spárta nem hordta a szomszédos nemzetek ruháját. Aztán figyelmeztetve zendül szava:

Bécsi Magyar Kurir. 1789. 186. l.

Mindenes Gyűjtemény. Komárom, 1790. I. k. 34, 103, 247. ll.

SZÉPHALMY VINCZE: Orpheus. Kassa, 1790. I. k. 15, 16. ll.

BESSENYEI GYÖRGY: Magyarság. 1778. 7. l.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Pozsony és Komárom, 1790. III, IV. ll.

BEÖTHY ZSOLT: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. XXII. k. Budapest, 1888. 16. l.

ARANY JÁNOS: Prózai dolgozatai. Budapest, 1879. 303. l.

«Nem kedvell az erkölcs szagos keszkenőket,
Pípes ruházatot, nyakakon kendőket,
Fátyol, nagy ezüst-gomb, párduczok’ bőrével
Jobban összve-illik Magyarok’ szívével.
Tudgyátok, Barátim, mit érzünk lelkünkben,
Ha még olly aggottat látunk Nemzetünkben,
Kinek a’ nagy időt olvassuk képéről,
’S őszbe-csavarodott csomó függ fejéről.
Nézzünk egy kevesség érdemes mellyébe,
Nem találunk ennek hibát erköltsébe’.
Egygyűgyű öltözet, csinos tisztasággal,
Mértékletes élet igaz jámborsággal,
Erkölcsök’ szállása; nem pedig gőgösség,
Mellyet vétek követ, ’s végtére szegénység.
Kedves Leányzóink! már alig ismérlek,
Annyi abroncs, fodrás, csipkék köztt szemléllek.
Hát leszaggattátok már szűz pártátokat?
Fejeteken tornyot csináltok, ’s zárokat?
Azt is lószőr ’s csepű viszi magasságra…
Utálva tekéntek az illyen hivságra!
Akkor szerettem én ékes nemeteket,
Mikor még szemérem lakta sziveteket;
Mikor aranykötő fénylett kezeteken,
’S természeti rózsák nőttek képeteken!»*

ÁNYOS PÁL: Költeményei. Abafi kiadása. 41. l.

42. ÁNYOS PÁL ALÁIRÁSA.

Valóban alig lehet valami szánalmasabb, mint az a kép, a melyet közvetlenül a nemzeti visszahatás előtt költőink a magyar leányról festenek. Ányos úgy állítja elénk, a mint csipke-főkötőben, korzikán-kalapban, párisi czipőben pípeskedik; és csak a tűkörben gyönyörködik;* Baróti Szabó úgy rajzolja, a mint nagy későn kel a pehelyből s kendőzni kezdi magát: előtte a sok bóbita, gyöngy, pántlika, csipke, kenet; délig a tükör előtt szemlélgeti és csinosítja magát, aztán megindul udvarlói közt, kik bénaként vezetik; különben jó tánczos, bőven költő, jó franczia, német: de főzni, varrni – ahhoz nem ért.* Ráday úgy mutatja be, a mint órákig bajmol kenőcseivel, olykor ugyan felkél, sétál föl s alá: de kézi kicsiny tűkre akkor is ujjai közt. Angyali szépsége még nem teljes, még igazítani kell: még nem elég kéksége az érnek, rózsája és lilioma az arcznak, kláris színe az ajknak, feketéje a szemöldnek; s addig igazítja, míg csupa lárva lesz.* S Rajnis ujjongó énekkel fogadja egy igaz magyar ruhába öltözött leány képét, melyet a festőtől ajándékba kap: a franczia módra nevelt és piperézett leányok ellenében nemzeti eszményül tünteti fel.*

Ugyan ott. 42. l.

BARÓTI SZABÓ DÁVID: Uj mértékre vett különb verseknek három könyvei. Kassa. 1777. 32. l.

Gróf RÁDAY GEDEON: Összes munkái. Budapest, 1892. 93. l.

RAJNIS JÓZSEF: A magyar Heliconra vezérlő kalauz. Pozsony, 1781. 12. l.

43. SZABÓ DÁVID ALÁIRÁSA.

Mindez mi egyéb, mint az ősi magyar viselet visszahozó útjának egyengetése, egyetemes divatának és diadalának előkészítése. Péczeli is 1789 őszén nyíltan ezzel a czélzattal beszéli el, hogy két utazó angol ismerőse Komáromban nagyot bámult a templomból kijövő nyestes és nyusztos mentéjű urakon, kiszolgált huszártisztekül nézve őket; s mikor meghallotta tőle, hogy azok nemes emberek s a ruha rendes nemzeti öltözetük, alig győzte magasztalni ezt a vitézi viseletet. «Kár, hogy sokan mind nyelveknek, mind ruhájoknak változtatásával, sóhajt föl a magyarság e derék harczosa, önként törlik el nemzeti karaktereket; mennyire elsatnyultak már is azok, kik mind a kettőt fölcserélték; ha vitéz eleik föltámadnának, elszégyenlenék magokat.»* Ebben a sóhajtásban a fájdalom, szemrehányás és buzdítás érzete egyesül; s a magába szálló és ébredező közönség hangulatának hű kifejezése volt. A változás közelgetett, sőt meg is indult. Keresztesi József naplójában már 1789-ről följegyzi, hogy a hazafi-tűz a magok szabadságához ragaszkodó országok példájára nálunk is fellobogott s mind a férfiak, mind az asszonyok az idegen viseletet elhagyogatták és magyar ruhába öltöztenek.* Szabolcsban is, a mint Péczeli följegyzi, már ezen a télen elhányták a bóbitát, Szemere Klára, az alispán felesége ment elől a jó példával; Nógrádban és más vármegyékben is férfiak és nők régi köntöseikhez tértek vissza, elhitették magokkal, hogy egész Európa szemei előtt nem lehetnek ők derekabb emberek, mint ha öltözetökre, nyelvökre, szokásukra és erkölcsükre nézve magyarok maradnak; a komáromiak pedig a nemesi bálokon oly magyarosan jelentek meg, hogyha vitéz Hunyadi s Mátyás föltámadnának, még magok is tapsolnának ily sok szép magyarságnak egy helyen való szemlélésére. Ha az asszonyok mindenütt hasonló módon cselekednének, még inkább elhitetnék, veti e hírek után a derék író, hogy ha asszony által jött bé a világra a bűn, a Szabadító is asszonytól született:* de a teljes visszahatás a maga sodró erejével mégis csak 1790 elején nyilatkozott mind az egész országon. József rendeleteinek visszavonása felszította a franczia és belga mozgalmak hatása alatt a nemzeti önérzetet, s a magyar koronának hazatérése büszke, diadalmas mámorba ragadta. Az a rajongás, az a lelkesedés, mely szent ereklyénket útjában köszönti, kíséri, futosó láng módjára terjed el. Áhitatos menetek, élükön a pappal egyházi díszben, templomi lobogókkal és énekekkel vonulnak elébe; daliás bandériumok kaczagányos mentében, kócsagtollas süveggel, tomboló paripákon sietnek üdvözletére; a szabadság éltetése és a taraczkok durrogása tölti be a levegőeget. Köpcsényben a lovakat kifogják a korona-szállító kocsiból és az ittas hazafiak magok húzzák; szerencsés kiki, ha a kocsira kezét teheti. Pozsonyból lelkes honleányok rövid mentében bársonyos süveggel sorakoznak fogadására, mindenikökben a Dugonics Etelkája elevenedett fel; a komáromi szűzek háromszázan fehér gyolcsban viasz gyertyákat visznek a szent korona előtt és magyar verseket énekelnek;* Budára az ország minden megyéjéből díszcsapatok jönnek a nemzeti kincset őrzeni, vagy inkább csak tisztelkedni körülötte: és a Te Deum Laudamus hálálkodó és örvendező hangjai szállnak országszerte a magas égig.

Mindenes Gyűjtemény. Komárom, 1789. II. k. 155. l.

KERESZTESI JÓZSEF: Krónika Magyarország polgári és egyházi közéletéből. Pest, 1868. 176. l.

Mindenes Gyűjtemény. Komárom, 1790. I. k. 223–224. ll.

Ifj. SZINNYEI JÓZSEF: Dugonics András följegyzései. Budapest. 1888. 59 – 61 – 65. ll.

44. RÁDAY GEDEON ALÁIRÁSA.

A KORONA HAZAHOZATALA.

45. ÚRI ÉS PARASZT VISELET A XVIII. SZÁZADBAN.

S most egyszerre a nemzeti visszahatás elhatalmasodik; tüzes és türelmetlen tüntetésekbe tör az idegen viselet ellen. Váradon az isteni tisztelet zajos ünneppé válik, melyre a nemesség lóháton, fegyveresen, tárogató sípok és trombiták harsogása közt gyülekezik; a múlt idők viharának emlékeztetéseként felbúg a régi kurucz-dal: «Hej Rákóczy, Bercsényi!» s felsír a Balassa bujdosó éneke: «Őszi harmat után» Kovács Mihály plébános pedig hazafias beszédet mond a szent koronáról, mi közben jól lepirongatja a nem-magyarul beszélőket és idegen ruhában járókat, s megmutogatja, hogy e miatt úgy megromlott az erkölcs is, hogy egész Váradon Diogenes lámpásával sem lehetne találni egy szűzet s tiszta életű asszonyt.* Nem tudjuk, elméleti föltevéssel vagy személyes tapasztalatnál fogva hirdette-é, a mit állított: de azt tudjuk, hogy az idegen divatnak erkölcsrontó befolyást akkor nemcsak maga tulajdonított. Hiszen Decsy Sámuel nem hallomásból, hanem a maga megfigyeléséből bizonyítja, hogy az asszonyok, kiknek «útja tekervényes és Bölcs Salamon mondása szerént éppen oly kitanulhatatlan, mint a hajóknak útja a tengeren és a saskeselyűnek járása a levegőégben,» a német és franczia öltözet révén még a magyar ifjuságra is kiöntötték mérgeiket, úgy annyira, hogy már ritkán lehetett magyar ifjat szemlélni. Azokat, a kik ősi szokás szerint éltek és ruházkodtak, még csak kedves tekintetre sem méltatták; fodorítatlan és beporozatlan hajjal; kézelős ing nélkül teljességgel nem tűrhették.*

KERESZTESI JÓZSEF: Krónika Magyarország polgári és egyházi közéletéből. Pest, 1868. 212–213. ll.

DECSY SÁMUEL: Pannoniai Féniksz. Bécs, 1790. 82. l.

Most hirtelen föltámadták a legigazabb magyar köntösök, holott előbb mindenütt mint az árvíz a német öltözet úgy eláradott; pedig csak zűrzavart okozott: «Sok nemeseket, írja egy naiv pestmegyei levél, nem esmérhettünk meg a mesterlegényektől; sok magyar dámákat az ő szobaleányoktól; a leányokat az anyáiktól. Sokszor csak irultunk, pirultunk, mikor a grófné helyett a szobaleányt köszöntöttük. Isten bocsáss, ki tudta volna őket megesmérni vagy megkülönböztetni: mindeniknek egy-egy tintukos szita lebegett a fején; ha pedig sétálni mentek, olyan nagy kalap, mint egy vámkerék… De hála légyen az egeknek, mihelyt a korona leérkezett, mint valamely fényes nap eloszlatta ezt a nagy zűrzavart.* A német öltönyök eltüntek. A gombkötők alig győzték verni az arany zsinórt, rojtot, mert a nemzeti viseleten az aranysujtásnak és paszománynak vége-hossza nem volt; s Erdélyben, hol minden arany fonál elfogyott, Kassáról mene a mentekötő és kalpagrojt, s nem postaszekeren, hanem a levélpostával, hogy már négy nap alatt vehessék, mikor pedig a hazában is megritkult, sok helyen a külföldről hozatták. «S lobogott a Zrinyi kucsmája», mondja Kazinczy, «minden fejen, pipacs-szín posztóból fekete magyar bárány prémjével; s ennél eszesb fejfedőnk nem lehete, mert legolcsóbb volt és legalkalmasabb; lobogott a kócsagtoll a nyusztos kalpagokon s prémet növele szája felett minden.* «Az asszonyi rend is,» írja Keresztesi, mintegy folytatásul, «fartoldó abroncsait, buffánjait, filegoriás főkötőit, pókháló reczeficzéit és ezer módi csúfos majmos öltözeteit elhányta és magyarba öltözött; a kik pedig azt nem akarták cselekedni, közönséges helyen is fejeikről letépték és összetapodták s minden csúfságot elkövettek rajtok. Az ifjak és urak az eddig oldalukon billegett peniczilus helyett széles magyar kardokat kötöttek, paripákat vásárlottak s azokon nyargalóztak. A német lakosok csak lappangottak, vagy azok is mind magyar ruhába öltöztek, mert másként nem sok bátorságuk lehetett.»*

Mindenes Gyűjtemény. Komárom, 1790. I. k. 337. l.

KAZINCZY FERENCZ: Pályám emlékezete. Budapest, 1889. 138–139. ll.

KERESZTESI JÓZSEF: Krónika Magyarország polgári és egyházi közéletéből. Pest, 1868. 183–184. ll.

Annyira forrt a nemzeti visszahatás, hogy még a tót vármegyék is: Árva, Trencsén, Liptó, magyar nyelven leveleztek;* hogy Kazinczy egyenesen a Mária Terézia házasítási szellemében azt ajánlja, hogy a magyar ifjak költözzenek a tót hegyek közé és ott rakjanak tűzhelyet;* annyira forrongott a nemzeti tüntetés, hogy Révai a volt hivatalnokokra ingerülten izgatja a nemzetet, hogy rúgja őket félre;* s a nemzeti szenvedély az ország észak-nyugoti határaitól délkeleti határáig élesen, kíméletlenül, szilajon háborgott, mint a viharos tenger, s a kin német ruhát találtak, azt leszaggatták róla; társaságokban, bálokban magyaron kívül más öltözetet meg nem szenvedtek.

Mindenes Gyűjtemény. Komárom, 1790. II k. 143. l.

SZÉPHALMY VINCZE: Orpheus, 1790. I. k. 158. l.

SZÉPHALMY VINCZE: Orpheus. 1790. 220. l.

Egész irodalom keletkezett a nemzeti ruha és idegen viselet ügyében, melynek egyik legérdekesebb darabja kétségtelenül a «Gespräch zwischen einer ungarischen und deutschen Hose», melynek szerzője tünődve áll meg egy kötélen csüngő magyar és német nadrág mellett, hogy az a maga sujtásos, ez a maga egyszerű volta mellett mily békésen van meg egymás mellett, mikor egyszerre hang üti meg fülét, a két nadrág beszélgetésének hangja. A magyar a németre rivall, hogy szedelőzködjék, rettegjen haragjától! A német megdöbbenve kérdi, hogy miért ez idegenkedés, hiszen eddig jó barátok voltak. A körülmények megváltoztak, feleli a magyar, a német nadrágnak akkor indigenatusa volt. A ki valamit akart érni, német nadrágot húza fel, mert a szépnem egy része e nadrág iránt különös hajlandóságot érezett, ezért valami ötven esztendeig nem lehetett magyar nadrágot látni. Meg kell vallanom, hogy nekem e csere nem volt kedvem ellen. A magyar nadrág sorsa valóban nem a legjobb. Mindég oly erősen megfeszülünk, mint a dob; félnünk kell, mert a legkisebb mozdulat megrepeszt; azonfelül a mi a nélkül is szűk foglalatunkban még erszényt, keszkenőt, dohányzacskót kell fölvennünk; úgy hogy valóban egy teherhordó szamárhoz hasonlítunk. Nyomorúságunkat tetézendő, bekötnek egy zsinórral vagy szíjjal, mint valami pénzes erszényt. Ha az a szerencse ér, hogy jól megtermett czombokat takarunk, megvan legalább az a hiú előnyünk, hogy jól állunk, ha azonban egy pár czingár, kiszáradt békalábat kell fednünk, olyan szánalmas alakot mutatunk, hogy annak megtekintésénél szinte a föld alá sülyedünk. De el a kényelemmel, el a szépséggel, engem csak a patriotismus éltet. Egy német nadrág összes gyökeres jogainkat, szabadságunkat meg akarta ölni. Hát minden német nadrág ellen örökös gyűlölet legyen esküve! Még egyszer szedelőzködj: vagy rettegj haragomtól.*

Gespräch zwischen einer ungarischen und deutschen Hose. Thorn und Danzig. 1790. 5–6. ll.

A német nadrág megígéri, de nem félelemből, mert a félelem nem a német nadrág jelleme; ám mielőtt menne, megkérdi, hogy helyes-é egy német nadrág miatt valamenyit gyűlölni? A magyar nadrág nem szereti a resonirozást, neki elég, hogy valamennyi magyar nadrág a német ellen kiabál, mit a német, ismerve a magyarnak alapjában jó szívét, kétségbe von. Különben figyelmezteti a köszönetre, melylyel a magyar nadrág a németnek tartozik.*

Ugyanaz. 7. l.

Mi magyar nadrágokul köszönhetnénk nektek valamit? kérdi ez felháborodva. Nagyon sokat; mond a német. A mint a IX. században a Moldva és Tisza mellékein letelepedtetek, olyan vad, nyers és barbár nép voltatok, hogy még a származástokról sem birtatok tudomással. Ma is még minden, a mit róla mondani lehet, csak gyanításból áll. A X. században Németországon nagy pusztításokat tettetek, mégis Geiza fejedelmetek alatt német hittérítőktől fogadtátok el a hit világát, az értelem világának egy részét. III. Ottó császár adta meg István királyotoknak az örökös királyi méltóságot, egy német császártól nyertétek első beosztástokat ispánságokra, kaptatok nádort és írott törvényeket. A XVI. században magatok egy németet, Ferdinánd osztrák főherczeget választottátok királyul, hogy a szerencsétlen mohácsi csata után a törökök ellen támaszt találjatok, mert abban a veszedelemben forogtatok, hogy egészen elpusztuljatok. 1686-ban ki foglalta el a török járomtól fővárostokat? Nem osztrákok, bajorok, brandenburgiak? Tehát németek voltak. Magatok éreztétek, hogy a németnek mennyit köszönhettek s mivel egy vitéz nemzet sohasem lehet háladatlan, Mária Terézia alatt adósságotokat a németek irányában leróttátok. Frigyes beszéde visszapattant vitézségetek- és hűségetekről s ti a hálás és vitéz nemzet nevét megszereztétek. (A magyar nadrág elgondolkozik.) Engedd meg, hogy a képet befejezzem. Miként jutalmazta Mária Terézia szereteteteket és hűségteket? Mennyi jeles intézménynyel, boldogságtok növelésére! Mit nem tett a felvilágosodásért, erkölcsért és a vallásért? De térjünk vissza a németekre! Ki szépítette és építette országszerte városaitokat, ki ültette kertjeiteket? Ki képezte harczosaitokat és tette ellenségeitek előtt rettegettekké? Nem németek, kik a posztót ruhátokra s a zsinórt nadrágtokra készítik? Nem németek-e leginkább, a kik földeiteket mívelik, kereskedésteket vezetik, ifjuságotokat tanítják s forgalmatokat élénkítik? S ha végre bebizonyítom, hogy az a német nadrág, melyet úgy gyűlölsz, nem is német?*

Gespräch zwischen einer ungarischen und deutschen Hose. Thorn und Danzig, 1790. 10–12. ll.

S a magyar nadrág ámulására bebizonyítja, hogy franczia, angol, olasz, spanyol, lengyel viseli, ennél fogva nem a német nemzeti öltözete; s a magyar nadrág megszégyenűlve, bűne-bánva megszelídűl és a némettel összeölelkezik, azzal az ohajtással, hogy bárcsak nadrágtársai is példát vehetnének róla! Az író pedig elérte, a mit megfigyelő kiindulásában sejtet: hogy a magyar és német nadrág békésen csüng egymással s reménykedve kívánhatja, hogy bárcsak az emberek is úgy megférnének együtt.*

Ugyanaz. 12–16. ll.

Ime, a magyar és német nemzetiség szembeállítása azzal a nyegle követeléssel, hogy mi mindent a németnek köszönhetünk, mert oly vadak voltunk, hogy még származásunkról sem tudtunk; persze a gót Jornandestől megtanulhatjuk; harczosainkat is a németek képezték ki, kétségtelenűl abban az időben, mikor Németországban a Miatyánkot kijavítva imádkozták, hogy: «De szabadíts meg minket a magyarok fegyverétől; – a németek mentettek meg bennünket, persze a Morva-mezőn, Stillfried mellett 1278-ban és Európaszerte 1741-től 1748-ig. S még ez a felfogás nem is a legbadarabb, hogy ne mondjuk, nem is a legarczátlanabb. Mert Hoffmann Leopold a maga hírhedett röpiratában, a Ninivé-ben, a magyar divatra is kiterjeszkedik. Nevetséges látványnak mondja, hogy a kik előbb hímes német öltözetben jártak s a legújabb divat szerint Bécsből ruházkodtak, most kifent bajuszszal, nemzeti bundával, nyitott német phaetonban vagy equipageban kocsikáznak. Kenjék meg, kiáltja, a hajokat hájjal! A nők is nemzeti köntösbe, magyarba öltöznek, pedig csak úgy lennének magyarok, ha hajokat nemzeti hájjal kennék, három fonatba leeresztenék s mindenféle illatszer helyett magokat nemzeti parfümmel, pálinkával szagosítanák; s ha semmi egyéb öltözetet, mint magyar forma és szabás szerint, nem viselnének! A patriotismus különben nem a ruhától függ: Angol-, Franczia-, Dán-, Svéd- és Oroszország egyféleként öltözik, mégis megvan a patriotismus. «De hát micsoda jogon akarnak mindnyájunknak törvényeket szabni, hogy miként öltözzünk, hogy aranynyal hímzett drága német ruhánkat az ő rajongásuknak áldozatúl hozzuk? Vajjon ezek az urak megtérítik a mi kárunkat?»* Miller Ferdinánd, nagyváradi akadémiai tanár, e magyar érzelmű író vágja vissza a Ninive támadásait. Nem csak a magyar nemességet, mely hazai szolgálataira méltán büszke lehet, veszi védelmezésébe, s a német polgárságot ülteti a vádlottak padjára, mert hálátlanúl nem akarja elismerni, hogy vagyonát és jóllétét a nemességnek köszönheti: de a magyar öltözetet is megoltalmazza: «Gedanken über die Nationaltracht der Frauenzimmer an Ungarn und einige andere Gegenstände wider das berüchtige Buch Ninive» czímű füzetében. Miller egy nőnek állítólag hozzája írt levelét közli. Ez a nő eredetére idegen, érzésére magyar, mert férje magyar nemes és új honát megszerette. «A tökfilkó azt hiszi,» – mondja többi közt a levél – «hogy nekünk nőkül igen udvarias bókot mond, ha a nemzeti viselet ellen föllép. Tudja meg, hogy mai nap a nemzeti viseletért igen melegen érzünk, hogy vannak nők, kik bár születésükre nézve nem magyarok, hanem külföldiek, ám méltó magyarok feleségei, kik inkább széttagolni engednék magokat, semhogy a kis magyaros főkötőt letegyék. Magam sem értem a befolyást, melyet a magyar divatok a született és meghonosodott magyar nők szívére gyakoroltak. A hatás szembetünő és pedig a férfiak kényszerítése nélkűl, nem a mint a ninivei doktor képzeli. Ám legyen a mint akarja: nekem legalább nemesebbnek tetszik, hogy egy nő, kinek ura született magyar, a nemzeti öltözetnek hódoljon, ha mindjárt a magyar nyelvet nem érti is, mint hogy egy született magyar nő, a nélkűl, hogy egyetlen német szót is tudna, minden német divatot utánozzon viseletében!»

LEOPOLD HOFFMANN: Ninive. Fortgesetzte Fragmente über die dermaligen politischen Angelegenheiten in Ungarn. Nebst einer wichtigen Beilage. Auch im römischen Reich gedruckt. 1790. 49, 50. 53. ll.

46. MAGYAR VISELET 1790-BŐL.

«Persze, egy kissé későn tanultuk meg, hogy az idegen divatokban rejlik oka, hogy a kicsapongás lobogója nálunk ma minden útczán ki van tűzve, az aljas és szemérmetlen rimákkal, kik az ártatlanságnak hálót vetnek; de kétségtelenűl még mindig van idő a régi vallást, régi erkölcsöket, szokásokat, erőt és bátorságot visszaállítani újra, hogy hazánkban egyetértés, boldogság és áldás uralkodjék!»*

MLLLER JAKAB ANTAL: Gedanken über die Nationaltracht der Frauenzimmer in Ungarn und einige andere Gegenstände wider das berüchtigte Buch Ninive. 1790. 7–8. ll.

A magyar öltözet különben a legkényesebb ízlésnek is megfelel. «Vizsgáljuk meg» – úgymond – «szorgalmasan, hogy a nők minden ruhadarabja nincs-e a maga helyén ízléssel megalkotva? Nincs-e minden a tartósságra készítve? Ki ne tudná, hogy mennyi magyar ruha, mely még a múlt századról maradt fönn, a múlt télen, a mikor a nemzet megújult, a mi már idején volt, észrevétlenűl napfényre kerűlt; s éppen úgy megcsodálták, mint a hogy a piperkőczök és kaczérok a párisi divatokat megcsodálni törekszenek; s reménylem, hogy engemet külföldi létemre senki sem fog pártossággal vádolni, ha állítom, hogy egy ügyes, csinos asszony képzésére nem lehet nemesebb öltözetet kitalálni, mint a magyart. Sok mesterkedés nélkül való, mégis oly ízléses! Nehány héttel ezelőtt szerencsés voltam egy társaságban gr. Batthyány herczegprímásnál megjelenni, a hol két franczia, egy nápolyi és egy angol gavallért megkérdeztem, hogy mondják el itéletöket nyíltan nemzeti viseletünkről és állították, hogy nem is magyar szépségeket, hanem istennőket láttak benne, különösen tetszett pedig nekik a hajdísz, mely aranyhímes főkötővel vagy drágakövekkel van ékesítve, a fehér nyak, melyet arany lánczok vagy drágagyöngyök körítenek, a kebel, mely arany- vagy ezüst-hímes fűző alól piheg, általán a gazdagon hímzett vagy kirakott ruha.*

MILLER JAKAB ANTAL: Gedanken über die Nationaltracht der Frauenzimmer in Ungarn. 1790. 14–15. ll.

Nemcsak szép, de fontos a nemzeti öltözet. Emlékezzünk, hogy némely ifjú szépének kedvéért különös viseletet öltött, hogy némely okos nő nevezetes példája a szinte kialudt hazaszeretetet megőrízte. Ha a magyar hölgyek példái átszállanak unokáikra, csodálva és követve, akkor a szeretet a haza iránt vallásban, alkotmányban, erkölcsökben meggyökerezik oly módon, mint egykor a görögöknél és rómaiaknál, hol az egész nemzet egyféle gondolkozású volt. S ebben fekszik a nemzeti öltözetnek igazi alapja, ennél fogva az bizonyos jele a felvilágosodásnak, ha a magyarok a XVIII. század végével oly alakot vesznek föl, melyet nem is fognak letenni soha.»*

Ugyanaz. 18. l.

Bárány Péter röpirata, melylyel a magyar anyák nevében a magyar atyák elejébe járult az 1790-iki országgyűlés alkalmából, hogy a nők is, mint hallgatók, megjelenhessenek az országgyűlésen, hogy elméjök fontos gondolatokkal mulasson, még nyomatékosabban fejti ki a nemzeti öltözet hatását és elvetésének veszedelmes következéseit. Ha a nők fontos gondolatokkal nem foglalkoznak, abból mi következik? Hát az, hogy lassanként megunván nemzeti öltözetünket, külföldi ruházatokra vágyódnak, nem tetszik az öltözet, ha csak nem Bécsből, nem Párisból való. Mivel pedig illetlen franczia vagy német öltözetben járni annak, a ki francziáúl vagy németűl nem tud: egész erővel a külföldi nyelveknek megtanulására adják magokat. Ez által elfelejtvén édes anyanyelvöket, vége a nemzeti öltözettel együtt úgy megutálják nemzeti nyelvünket is, hogy azonnal undorodik bennök a természet, mihelyt valakit magyar nyelven hallanak is beszélleni.

Anya-öltözetünknek, nyelvünknek gyűlölségéből gyűlölni kezdik tulajdon nemzetöket is, sőt szégyenlik azt is, hogy magyarok.

«Mivel pedig olyanoknak akarjuk magzatunkat nevelni,» – mondj a a röpirat – «a milyenek magunk vagyunk, ezen nemzeti gyűlölséget gyermekeinkbe is beoltani igyekezünk. Melyre nézve nem tetszik gyermekeinknek nevelője, ha csak nem franczia vagy német, azonkívül, hogy talán Franczia- vagy Németországból számkivetett gonosztevő, a magyar szabadság iránt benne meggyökerezett gyűlölségből növendék úrfiában ismét öregbíti a nevelő azon gyűlölséget. Így bánik gyermekeinkkel a franczia vagy német inas is. Gondoljatok már kedveseink két ilyen nemzést, ha föltaláljátok a magyart Magyarországban, ne mondjatok bennünket feleségeteknek.»*

BÁRÁNY PÉTER: A magyar anyáknak az országgyűlésre egybegyűlt ország nagyjai, a magyar atyák elejébe terjesztett alázatos kérések. 1790. 20–21. ll.

Mindez érvelés a nemzeti hangulat ez időbeli hű visszatükrözése: míg a honleány röpirata, «Etwas für Ungarn», a világpolgárias gondolkozás kifejezése. Az írónő, a ki állítólag a gróf Viczay-család vagy a felsőbüki Nagy-család tagja,* magasztalva tekint vissza Mária Teréziára, ki a fölvilágosodást előmozdította, az előítéleteket a különböző nemzetiségek között elenyésztette, hogy a magyar nemzet ne csak földjének kiváló javaival bírjon, de szellemileg és testileg is Európa egyik legragyogóbb népe legyen, mihez nem hiányzik egyéb, csak hogy azon az úton haladjon, melyet Mária Terézia bölcsesége megjelölt; magasztalva tekint vissza II. Józsefre, ki a legjobb akarattal törekedett népeinek boldogságára, ki végre minden nemzeti kívánságot betölteni ígérte; II. Leopoldra pedig, az új uralkodóra bizalommal és reménykedve néz, mert nem mint király, hanem mint. atya közeledik népeihez, miért tehát a gyűlölet – és megvetés a könynyező népek ellen, kik a magyart nem bántották?

BALLAGI GÉZA: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig. Budapest, 1888. 568. l.

«Bár egyetlen okos lélek sem hibáztathatja, hogy minden nemzetnek saját nemzeti öltözete és nyelve legyen, de nem kell arra oly nagy értéket helyezni. Nem kell elfeledni, hogy nemcsak a nyelv, nemcsak a ruha, nemcsak a nemzetiség nemesíti meg az embert, de erénye is.

Én bizonynyal szeretem a hazát, melegen és részvéttel, de hogy egyedül tartsam becsülésre méltónak, nem, nemes hazámfiai, úgy nem, habár e vallomást közületek némelyek nem is helyeslik: de beismerem, hogy a nemes embereket szeretem s testvéreimül nézem. Érdemeiket tisztelem minden országban, az egész világban, a legalacsonyabb kunyhókban és márványpalotákban is: oh, bár elterjeszthetném a békét és emberszeretetet, úgy a mint az keblemet eltölti, micsoda boldog egyetértés lenne köztünk emberek között. Akkor, nemes hazámfiai, pártosság nélkül a különböző népeket testvérekül néznők; sem a német, sem a franczia, sem az olasz nem lenne a különben oly vendégszerető házakban hidegen fogadva, vagy előlük éppen kizárva.»*

Etwas für Unuarn von einer Patriotin. Wien, 1790. 1–14. ll.

A nemzeti visszahatás a magyar öltözet érdekében, a nemzeti tüntetés az idegen viselet ellen, izgalmas és egyetemes hullámzásban tartotta a kedélyeket az irodalomban és társadalomban egyaránt; de míg az életben az idegen elem megfordult vagy meghúzódott a nagy idő förgetegének iránya szerint, addig a sajtó terén nemcsak védekezni, támadni is megkísértette. A nemzeti újhodás örömzaja s mámoros riadozása messzi túlharsogta. Gvadányi a Falusi nótárius-sal nem okozta, csak fokozta a fordulatot, még pedig minden esetre rohamosan, mint a nemzeti eszme egyik legerélyesebb szószólója. Hiszen a jó öregnek még múzsája is csak abban kevélykedik, hogy isten magyarnak teremtette:* hogyne gyönyörködnék a magyar köntösben maga? 1790 tavaszán még egy verses röpiratot is intéz a nemes magyar asszonyokhoz és leányokhoz, ugyanazzal a czélzattal, melyet derék nótáriusa szolgál.* Hazánk szép nemét a természet remekének mondja, melynek fénye a nap fényének tetszik. Miért? Mivel a theátrumba illő kalapokat, a ketrecz-szerű búbokat, az ŕ la turque épült turbánokat s ŕ la Washington rakott tornyokat, karakókat, frakkokat, furókat és buffángokat elvetették; mivel magyar főkötőt, gyöngyös pártát, sarkig érő fátyolt, arany-reczés kamuka szoknyát viselnek.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A nemes magyar dámákhoz és kisasszonyokhoz szólló versek. Pozsony és Komárom, 1790. 12. l.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A nemes magyar dámákhoz és kisasszonyokhoz szólló versek, mellyeket egy megváltozhatatlan buzgó szívvel bíró Hazafi a most közelebb történt választásokra nézve a megnevezett szép nemnek mulatságára és gyönyörködtetésére kibocsátott. Pozsony és Komárom, 1790.

Szép gyenge karjait bibor bodorítja,
Alabastrom nyakát gyöngy, gyémánt szorítja,
Mellyjének dombjait szint azzal borítja,
Márvány sziveket is magához hódítja.*

Ugyanaz. 6. l.

Bizony megérdemlik, hogy Vestaként nekik is tüzek égjenek; nevöket emlékkővel hirdessék, a Parnassus nymphái, a Faunok, Dryádok és Syrének zengjék és magasztalják örökkön: csak hívek maradjanak! Ha ki közűlök újolag változnék s idegen divatot követne, czifra áldást kíván a fejére:

Patkányok elljenek a két buffangjába,
Szálgáljon denevér vitorlás búbjába;
Rajzzanak darázsok terepék szakjába,
Kössenek a pókok hálót sinyonjába.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A nemes magyar dámákhoz stb. 14. l.

S még ez nem elég: az erőteljes áldás fogantatásaként, elzengi érte a CVIII. zsoltárt, mely Dávid könyörgése az Úrhoz Doeg ellen; hangzik pedig ilyeténkép:

10. Az ő fijai bujdossanak el, kolduljanak és keressenek eledelt az ő elpusztult helyeken.

11. Foglalja el az uzsorás minden ő jószágát: és az idegenek ragadozzák el minden marháját.

12. Ne legyen néki, a ki állhatatos lenne hozzá a jótéteményben, és ne legyen, a ki könyörüljön az ő árváin.

13. Az ő maradékai veszszenek el, a második nemzetségben töröltessék el azoknak nevek.

14. Az ő atyáiknak álnokságok legyen emlékezetben az Úr előtt; és az ő anyjának gonoszsága el ne töröltessék.

15. Legyenek az Úr előtt mindenkor: és töröltessék el a földről az ő emlékezetek.

Gvadányi csak a kor kifejezése: az ő tüzes és türelmetlen hazafisága a korral együtt tüntet.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem