VI. A PAJKOS ÖREG. | Magyar Történeti Életrajzok

VI. A PAJKOS ÖREG.

36. SZAKOLCZA.

Gvadányi Szakolczán. Tréfái és kópéságai. Az Aprekaszion. Vadász-csínyek és katonás kötődések. Kazinczy és Gvadányi. A kor ízlése. Gvadányi politikai gondolkozása. A jezsuita hatás és vallásos felfogás műveiben.

HARCZIAS generáliusunk nagyon békés polgár lett a nyugalomban. Előbb Rohóra,* majd rövid idő múlva Szakolczára, e nyitramegyei határszéli kis városba vonult, mely mellett anyai jószága feküdt. Az egyszerű fészek csekély lakossággal, alig hatodfélezer lélekkel bírt, noha szabad királyi város volt. Népe tót és német, kézi mesterséggel, főleg posztószövéssel és gazdálkodással foglalkozott; ha mégis királyi város rangjára emelkedett, azt leginkább történeti emlékeinek köszönhette, mert egyik szerencsétlen királyunk, Vak Béla itt született, s utódai közűl Zsigmond és II. Ulászló bizonyos kegyelettel bántak véle.

A hadi tanács iratai közt. A bécsi cs. és kir. hadi levéltárban. 1802: 5080, 5133, 6270, 8684. sz.

Fényes multjáról száz esztendővel ezelőtt már csak sok szép temploma beszélt, már csak pár nemesi udvarháza állt, a Tarnóczy- és Marsonay-családokkal: de Gvadányi boldogan, megelégedetten élt falai között; legfölebb arról panaszkodott, hogy ritka benne a magyar szó, mint a fejér holló, hogy távol esik azoktól, kik magyar művekre az előfizetést szedik.*

István bácsi naptára. 1865. 79. l.

Boldogságának, megelégedésének forrása a maga vidor természete, de kétségtelenűl családi tűzhelyének jó szelleme, felesége is. Mert Gvadányi 1785-ben újra megházasodott, Szeleczky Katalin asszonynyal kötve örök frigyet, ki bár kétszeri rövid házassággal már kétszer jutott árvaságra: mégis úgy látszik, még mindig elég fiatal és elég vonzó volt, hogy költőnket elbájolja. Hálásan magasztalva emlegeti, hogy Isten kegyelméből jó életet él vele*. Kedves párjának és kedves társának nevezgeti, ki a mindenféle idegen divat közt magyar főkötőben jár s minden cziczomának s kendőzésnek ellene.* Afféle jó magyar asszony lehetett, a milyenért ő lelkesedett: lelke a háznak, jobb keze a gazdának, nemcsak takaros, de takarékos is. Ha egyéb nem dícsérné: ragyogó dicséretül szólna mellette az, hogy oly munkás öregséget élhetett oldalán. Mert csak a szerető összhang és emelő béke édes örömei közt lüktethetett munka-ereje annyi kedvvel és annyi elevenséggel, mint a hogy lüktetett. Hisz Gvadányi ép abban az időben, mikor más rendesen pihenni tér, a fiatalság lobogó lázával, a férfiasság aczélos kitartásával dolgozott a nemzeti eszme, a magyarság fölélesztése érdekében. S hervadhatlan koszorújának nehány levele bizonnyal annak az asszonynak az érdeme, ki minden ízében jó magyar szivével az ő hazafias czélzatát megértette és méltatta, ezt szeretetével jutalmazta. Mert olyan a jó asszony mint a napsugár; nyoma se látszik, mégis áldás fakad mosolyára!

István bácsi naptára. 1865. 79. l.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsony, 1795. 189. l.

Gvadányiné különben a gazdaságot is gyarapította a szakolczai emeletes házzal, melyet első urától örökölt. A mint az öreg átvette: megújíttatta, hatalmas kőczímerrel és erkélylyel látta el, egyszersmind földiszítette százada barokk ízlése szerint.* A mutatós épület, a régi jezsuita templommal és collegiummal szemben, a főtéren emelkedik: ennél fogva kerttel övezni nem lehetett. Pedig a kor nagyúri divatához tartozott a kert, a hol a természet szeretete a szép-érzéssel egyesülhetett. A vagyonosság jelt, az előkelő szellem hirdetője volt, melyért sokan sokat áldoztak; nem annyira azért, hogy mások hasznát vegyék, hanem, hogy mások is abban szellőzhessenek és mulathassanak. Mai híres parkjaink, messzifutó vagy összecsapó fasoraikkal, kanyargó útvesztőjükkel, apró árnyas erdejükkel múlt századi alkotások.

Dr. KOVÁCS DÉNES: Gvadányi-Album. Budapest, 1887. 136. l.

Gvadányi kedvelte ezt a divatot és követni is kívánta. A város végén négy hold földet bekeríttetett és parkot nevelt. Minden reggel itt mozgott és motozott, ültetve, gyomlálva, nyesegetve, gallyazva, virágai, a jáczintok, nárcziszok, tulipánok és ibolyák között sétálva;* s kertje nehány rövid év alatt elhíresedett: úgy, hogy maga dicsekedve írja Flóráról egy helyütt, mikép ez istenasszonynak nála van lakása, a ki nem hiszi el, jőjjön oda, lássa.* S hogy ne csak a maga élvezetére, de a mások kiszellőzésére is legyen, a kertet megnyitotta a szakolczai népnek, mely vasárnaponkint sűrűen látogatta. Gvadányi innen rendszerint befordult mellette eső majorjába, mert szemes gazda, a ki távolabb kirándulásra csak télen vállalkozhatik, mert nyáron gazdálkodnia kell, a ki kinéz szénagyüjtőihez, s mellettök egy vadalma-fa alatt olvasgat, – nem mulasztja el, hogy juhászatát megtekintse, hogy gyönge báránykáinak örüljön. Virgoncz játékok, szökdécselésök képzeletét a hellén világba viszi: mintha Pán, Galathea és a Satyrok lejtenének körülötte. Majd a szomszédos dombon mereng el, melynek katonás kifejezése szerint kommendánsa a Halál, és sorsáról elmélkedve borong, hogy napjai is elmulnak, mint őszszel virágai, s tevékeny életének derűs egére az elmulás méla bújának fekete fellege futó árnyat vet: de nem kell hinnünk, hogy a ki tizennégy táborozás alatt annyiszor nézett farkasszemet a halállal, valami komolyan félne tőle. Költői levelezésében Csízi Istvánnal, nem egyszer komázva emlegeti, katonamennyországról regél, a hol toborzó-dal fog hangzani, s a hol Csízi lesz a helyparancsnok. Meg is kéri rögtön:

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsoony, 1795. 173–175. ll.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Verses levelezése nemes Fábián Juliánnával. Pozsony, 1798. 33. l.

Ha elébb oda érsz, rendelj nekem szállást,
Húsz paripáimnak istállót s jó állást.
Ott van már Nováki, segítségedre lesz,
Ő ott régi gazda, értem mindent megtesz.
De míg e világon fogsz még sántikálni,
Meg ne szünj verseket én hozzám irkálni.
Ha egyszer megérzzük a halálos sajtót,
A ki utánnunk jön, tegye be az ajtót.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsony, 1795. 125. l.

Szerencsére sok víz lefoly addig a Morván, Szakolcza mellett, a míg ennek sora következik. Gvadányi addig szapora szorgalommal szórja még a maga elbeszéléseit, leirásait, költői leveleit, melyek nagyobb része ma már alig jő máskép számba, mint emberi és irói jelleme megismertetésének élő és igaz forrásai, mert művei teli vannak pajkos tréfával, tüntető hazafisággal, legényes dancsoskodással és felekezeti türelmetlenséggel: a mi mind jellemének meghatározó vonása. Egyéniségében az elevendi játékos olasz vér pezsgése, a magyar nemes erős nemzeti érzete, a férfi-társaság nevelte katona szabadossága, meg a jezsuita-tanítvány diákos tudása, és az újítók ellen való heveskedése olvad össze. Írónak szakasztott olyan, mint embernek; emberi képe világítja és mutatja meg írói jellemét. Mert emberi képe műveiben teljesen visszatükrözik. Alkotásai, noha nagyobb részint elbeszélések és leírások, teli vannak alanyi vallomásokkal, megemlékezésekkel, személyes élményeivel; mert ő általában a történt dolgok énekese. S a mi szerepe neki bennök jutott, könnyen megrajzolható. Kora ismeretével, művei vonásaiból híven megébred előttünk Gvadányi alakja, a mint maga kezelte birtokán kertészkedik és gazdálkodik, a mint kisded könyvtárában délig ír és olvas, hegedűjével el-elmulat, a mint barátaival, a morva grófokkal, kik tőszomszédságában laknak: De Magnis Straszniczon és Hardegg Miloticzon, vadászgat és nyájaskodik, a mint ismerőseivel egész életén keresztül apró csínyeket űz. Mert igazi nagy kópé, a mint mondani szokás. Teli mindenféle ötlettel, megjátszással, felültetéssel, mindenütt mulattatója és lelke a társaságnak. Tréfái, pajkosságai, bolondságai sokszor erősek és katonásak, de annak az időnek közízlése és érzéki kedvtelése nem ütközik meg bennök. Mert hiszen a legtisztább jellemek, a legnemesebb szívek is, a mint Grünwald Béla helyesen figyeli meg,* teli vannak nyerseséggel, szeszélylyel; mulatságok jelentékeny része a velök élő vagy tőlük függő emberek bosszantásából áll, mert megszokva a nemesi szabadságot, nem ismerve semmi társadalmi korlátot, jó kedvük fegyelmezetlenűl csapong: s Gvadányi örökkön bohóskodik. Nincs a régiek között egyetlen írónk, a kinek viselt dolgaiból annyi kópéságot, magára és korára annyi jellemző apróságot lehetne összejegyezgetni. Elbeszéléseiben, leirásaiban, költői leveleiben kedélye, mint az üveg-prisma a nap sugaraiban, mindég színeket játszik, tréfára, bolondságra mindenha kész. Nevén, czímerén, a család arezzói és firenzei emlékein kívül ez is olasz öröksége, mely irásaira elevenítő fuvallatot lehell. Ezért leleményei nem annyira lelemények, mint igen sokszor élmények, miket a költő a maga viselt dolgaiból felszedeget, képzelete hímes szálaival legfelebb kiszínezi. Nem egy ötlete, mely valamely műre ihleti, nem egy indítéka, mely annak készítésében vezeti, fakad egyes-egyedül ebből az örökségből. A megjátszás – természete: a kik közelében élnek, a kik tőle függnek, válogatás nélkül csínyjeinek hálójába jutnak, aztán tollára kerülnek. Még a nők sem mentek tőle; azokat is majd oly kikerűlhetetlenűl eléri végzetök, mint az Amade Antal Utolsó ítéletében,* a hol hiában a drága kenet, szagló eszköz, hiában a köves függő, reszkető tű: asszonyok csak futkosnak! Nem segít rajtok semmi, még a strikrok, a XVIII. század krinolinja sem! A Gvadányi ítélete ellen sincs segítségök: az egyik a géczi boszorkány, a másik a budai serfőző lyánya lesz tolla alatt. Csak akkor lüktet igazán elevendi, játékos olasz vére, ha valakit sikerülten megtréfálhat. Legelső verse is, mely reánk maradt, az Igaz szeretetnek hármas kötele,* egy névnapi köszöntő, – ilyen bohóság. Kiadása előtt valami harmincz évvel, 1765-ben írta, a mikor számos éneket és névnapi verseket készített: de mivel előre nem tudhatta, hogy elméjének csekély szüleményei a közönség előtt kedvességet nyerhetnek, elküldésük után a kéziratot rendszerint eltépte és fojtásnak töltötte, közülök csak ezt az egyet őrízte meg, mert több névnapra is alkalmazta. Azért hiszszük, hogy még a Badalai dolgok előtt származott. Sok kézen megfordult, sok ember magának tulajdonította, a min Gvadányi csak nevetett.* A köszöntő négy soros, 12 szótagos három versszak, a sorok közepén ketté metszve, hogy hat szakaszúl is olvasható: úgy merő áldás, így merő átok. Kétségtelen, hogy a jó kívánat az igaz, annyival inkább, mert egy nőnek, Ocskay Ferencznének, nevenapjára közli: visszája csak a kaczagásra van szánva. Mert Gvadányi kaczagtatni szeret. Van esze, hogy a más rovására, mint az Aprekaszionnal.

GRÜNWALD BÉLA: A régi Magyarország 1711–1825. Budapest, 1888. 112. l.

ABAFI Lajos: Figyelő. XVIII. Budapest, 1885. 277. l.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsony, 1795. 88. l.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsony, 1795. I. és 86. l.

Ez is köszöntő, melyet még mint ezredes Nováki Ferencz kapitánynak ír, Panther főhadnagy nevében. Már ez egészen szellemes, jóízű bolondság. Nováki tüzes magyar, a ki a németet és tótot ki nem állhatja, pedig a Nádasdy-ezredet, melyben Gvadányi oldalánál szolgál, mint általán az egész magyar katonaságot, az idegen elem már teljesen ellepte: ilyen ez a Panther is, a ki német létére egy szót sem ért magyarul. Mi kell egyéb Novákinak, hogy számba se vegye, haragjával üldözze. Gvadányi azért németes tört magyarsággal, melyet pompásan utánoz, Panther képében megköszönti; s az irást alattomban kezére játsza, mintha a némettől jőne. Néhány tréfás czélzással és vonatkozással megcsipkedi a kapitányt, kivel szikszai toborzásakor sok csiklándós dolog esett, mert vídám, élvszerető huszár, ki örömest tánczol, miközben szilajon nagyokat rikkongat: «Túr a bika, túr, túr!» Büszke gyönyörűsége paripája, a Tatár, melyről azt tartja – maga mondja, el kell hinni, hogy az ezred legjobb lova. Gvadányi mindezt kedélyesen beszövi a versbe, mely az egész olympi kart mozgásba hozza Nováki üdvözletére.

Még csak hajnal volt, mikor Panther fölébredt és pantoffel meg schlafrockban az útczára kiszalad, mert csodás világosság árad széllyel. Nagy meglepetéssel veszi észre, hogy az olympi istenek, külön-külön fogattal Hocsimirba vonúlnak. Elől mint a «núl szalatik» Mercurius.

Két galamb mek fonni második szekeret,
Granat fan, brilliant, smaragd a kereket,
Szép Venus ülik itt, sinál sok szeretet,
Mek tartani Soszban, Kupidó jereket.

Diána űl a harmadikon, négy szarvas húzza, Mars és Bellona követi a negyediken, két tigris cziholja, az ötödikben pedig Jupiter, ennek kustik, senki resonniren nem mer.

Asz hatodik szeker, mek folt et nat hordó,
Ülik rajta Pakhus, mint katona a ló,
Övé fején mek fan Veintrauben koszoró,
Nét bakok mek fonik, et kéz mek tart korsó.

Aztán következik Ceres, Minerva, Apolló, a szép Flóra és sok nympha, valamennyi Hocsimirbe siet «Szent Franz Xavér nat Pátron strenge Herr kapitán» üdvözletére. Panther is menne, de «a fáj a lába mek van lovának»: azért csak igy teszi meg szép aprekasziont kívánva, neki jó ekessék, igen jó felesék, Mária-Terézia rendet és tábornagyságot; annyival inkább, mert hiszen mind a kettő németországi, bambergi eredetű levén, Nováki igaz atyafija. A rokonságot így köti össze:

Asz enim nad apád mek folt Bürgermester,
A kemeté mek folt kurasir Rittmeister,
Annamedel, Resel szülik a két schweister,
Kik mek foltak lánok ott a Königsrichter.

A kendé nad apád madjar ország menni,
Hol Kaiser Leopold őt madjarnak tenni,
Azután madjar lán, felesék mek vennî,
Kend apád mek sinál, kend is madjar lenni.

En most is nat kiált: fifat enim Fetter,
Franz Xaver sok élik, esztendő Rittmeister,
En mindég maradni igaz Anverwandter,
Kend Karsamadiener, Oberlajtinand Panther.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Aprekaszion. Pozsony, 1792. 14–16. ll.

No természetesen volt kaczagás, bosszantás e miatt az atyafiság miatt. Pajkos huszáraink, ott az idegen Galicziában, hogy is tölthették volna el azt «a gyöngyéletet,» ha föl nem derítik olykor, hogy is vehettek volna elégtételt az idegen elemen, ha ki nem nevetik néha kedvük szerint. A Gvadányi leleménye, az ő olasz vére mindig villogott: igazi pajkos öreg, igazi ezermester; a mint maga vallja magáról, teli van ebséggel. Azok a csínyek, azok a kópéságok, melyeket vadászati leírásában a maga rovására vesz, valószínüleg nem egyszerre, talán nem is egészen úgy eshettek, a mint elősorolja őket: de hogy nagyobb részint megtörténtek, és pedig az ő bohó feje kieszelése szerint, arról kétségünk se lehet. Annyira Gvadányira vallanak. Már maga az, hogy ezt a leirást barátai és ismerősei, talán ép vadászó társai kérésére adja ki, valódisága mellett beszél.

Különben, még ha kalandjai egyebek nem volnának is, mint phantasiájának leleményei, reá mutatnának az ember eredeti hajlamára, sajátos egyéniségére, kinek az erdő valamennyi fája közt legkedvesebb fája – a tréfa. Vadászik a Vértes vadon erdeiben, barátaival és ismerőseivel, kik grófok és bárók s egyéb földön járók, kényes és kényeztetett gavallérok, kiknek fínyás szokásaival és puha resteskedéseivel örökkön évődik. Nem csak találós esze, de katonás természete is segítségére van, hogy társai közt diadalmas fölénynyel mint igazi élő alak mozog. A többi csak marionette, kiket kedvére igazgat. Kihallgatja dicsekvéseiket agaraikról, vadász-füllentéseiket lövéseikről; mert mindenik talált, csakhogy egynek őze elbukott, de aztán elinalt, pedig nagyon vérzett, a mint a nyomán látta:

Más a földről szőrit szedte két kezekkel,
Más a bőrit tette rostává srétekkel,
Eltörvén négy lábát, elszaladt ezekkel
Hogy ezek így voltak, pecsétlék hitekkel.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó országgyűlésnek satyrico-critice való leírása. Lipsia, 1791. 168. l.

S minduntalan felülteti és kineveti őket, annyi elevenséggel járva-kelve, hogy szinte szemünkbe villan beszédes szeme, a mikor csínyje lelkében felötlik és hamiskodva foganatba veszi. A mint a völgyben patakra bukkan, mely teli kövi- és lepény-hallal, meg pisztránggal, oroszlán módjára egyet kondít, hogy urak és legények sietve rohannak oda. Nosza a legényekkel követ hordat, elrekeszti a vizet, – s az urak a patak üres medrében kézzel halásznak: míg ő hirtelen kiszakasztja a gátot s társai egyszerre térdig áznak és ijedten ugrálnak félre. A mint pedig másnap virrad, fektéből felugrik s riadva kiáltozza: «Ég, ég, vizet, vizet!» Sátorában mindenki kél és szökelve szalad elő, hogy hol ég? Az öreg a vadásztűzre mutat. Majd tréfás talánynyal kérdi, ki tudja, hogy hol van a róka pézsmája, a melyen ha alszik, fekszik orra szája? Gavallérok és vadász-legények ámulva néznek össze, mire pár kiszakított szőrrel mutatja meg a pézsma helyét. S a mikor társai fenmulatoznak, mint éjjeli őr kiáltja ki az órát, vagy mint Diána hírnöke, mivel épen vadász-felavatást tartottak Diánával és oltárával, az oltár tetejéről fujja el a takarodót; a mikor pedig huzalkodva kelnek, hajnal hasadtával a bundáját puffogtatja s nagyokat jajgat mellette, mintha embert ütne, vagy mint dobos egy dézsa fenekén veri a fikátort, fütyülve jár körül minden grófi sátort, mert a fikátor, a készülő jelzésében a dob és síp játszik; s rendesen sikerül föllármáznia a vadász-tábort. Társai alig győzik csodálni, hogy annyi ebség hogy fér a fejébe; alig győzik magasztalni:

Csak nincs, Földi, mássa Te bohó fejednek,
Párját kell keresni víg természetednek…*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó országgyűlésnek satyrico-critice való leírása. Lipsia, 1791. 164. l.

ANTONIO GIOVANNE GUADAGNI.
(Bárró Horeczky Ferencz birtokában levő eredeti olajfestményről.)

GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF.
(Ernst Lajos úr birtokában levő eredeti aquarellről.)

GRÓF LACY TÁBORNAGY.
(Egykoru rézmetszet után. Orsz. Képtár. 2955.)

S még ez mind nem elég. Mikor egyszer kora reggel a vadász-tűzhöz melegedni megy, czigányokat talál mellette velök a «nótafa» is. Nosza rögtön ráhúzatja s úgy indúl meg múzsikaszó mellett, toborzó dallal: «Ez az élet, a gyöngy-élet,» közben nagyokat rikkongatva: «Gyere katonának», a sátorokhoz, honnan kíváncsi meglepetéssel siet elő minden ember s örömmel veszi az öreget körűl; estve pedig vadászat közben szerencséjére hat tót leányra akad, kiket a telepre vezet; mire társai is megtérnek, ugyancsak ropog a táncz, melyért a tót leány a templomot elhagyja, apját, anyját, vérit könnyen megtagadja. Hol vette őket? Azt feleli, hogy ezek a Druidesek leányi, erdei Faunok mátkái, Dianna istenasszony nymphái, a ki szolgálatukra küldötte őket; az egyiket, a termetes Hannust, fel is öleli, hogy Diána még álló trónjára emelje, miben csak úgy ropog a dereka. A trón könnyű, a teher nehéz: felborúl mind a kettő. Egyéb hiba nem esik, Hannusnak csak rövid szoknyája, kaszanyiczája lebben, miközben feltünik egy titkos villámlás, melytől ered rögtön sok szemben csiklándás.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó országgyűlésnek satyrico-critice való leírása. Lipsia, 1791. 193. l.

Gvadányi pedig kópéskodik tovább. A hol tettel nem tehette, szóval vagy írással. A mikor egyik ismerőse, Piatsek Károly, születésére nézve trencsényi, ezredessé lesz, olyan üdvözletet küld neki tótos tört magyarsággal, hogy Mars hadi Pan Bochnak csak úgy doboghat bele a szíve;* a mikor pedig Molnár Borbálától megtudja, hogy egyik tehene megköszvényesedett, rögtön kész a terve, mivel az övéi közt is akad olyan. Eszébe jut, hogy barátja, Csizi István, tokaji nyugalmában alig járhat, – s azonnal repül a válasz a verselő Minerva levelére:

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsony, 1795. 100. l.

Ha tetszik: ne légyen egyikünk is fösvény,
Küldjük olyan úrnak, a kit bánt a köszvény.
Hallom, hogy Tokajba volna egy ilyen Úr,
Kinek lábaiban podagra rútúl túr.
Küldjük ajándékba tehát őket néki,
Mondják: kerekeken áll podagrás széki.
Ennek eleibe őket fogathatja
Hová fog tetszeni, magát vonathatja,
Igaz: míg Rakomászt fogja velek érni,
A gohér Hegyalján meg fog addig érni.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsony, 1795. 203. l.

Sokszor azonban messzi veti a sulykot: a pajkos öreg dancsossá válik elannyira, hogy kora szép ízlésének mestere, Kazinczy, felháborodással beszél róla, egyenest erkölcstelenséggel vádolja:* pedig csak egyéniségük, irányuk különbözik. Gvadányi példánya a régibb magyar irodalom, s ennek munkásai közt különösen Gyöngyösi, kiről azt vallja, hogy mióta a magyar haza áll, még oly magyar költőt a világra nem szült:* míg Kazinczy a görög-német idealismus úttörője, ki a görög és német nagy mesterek eszméit, alakjait, műfogásait törekszik a magyar költészetben meggyökereztetni, kinek Zrínyi, az alkotó erő, zordon nyelvében és verselési botlásaiban is többet ér, mint Gyöngyösi a folyamatos elbeszélő; Gvadányi a viszonyos igazságot adja emberöltője közízlése szerint, Kazinczy pedig az egyetemes igazságot keresi, mindig és mindenütt az egyetemes szépet írja lobogójára, s azt az ćsthetica és ethica legmagasabb törvényei szerint követi és alkotja meg. Azonban talán semmiért sem oly elfogúlt, oly kíméletlen, oly ideges Gvadányira, mint hangja miatt. A Kazinczy múzsája a Xenadion, az Idegenke, ki szavában, czélzásában előkelő és finnyás, mozdulataiban, egész kifejezésében és magatartásában sejteti, hogy nem földi a származása, nemes és választékos, mint a nagyvilági termek és társaságok hölgye, ki mint ez abban az időben, bizonyos negédességgel és büszkeséggel árulja el idegen csillogásait és ékszereit: míg a Gvadányi múzsája az egyszerű magyar paraszt leány, a ki keresetlen természetességgel beszél, a mint agyában megvillan, szivében megnyilatkozik, nem válogat, nem mesterkél, a ki nem veszi számba a fínomabb illemkedés tekinteteit sem a divatos dísz, sem a csinos beszédre nézve; sokszor pajkos és nyers is, a kinek nincs meg az érzéke a kellő maga-mérséklet iránt, sőt nem egyszer eljár a nyelve, mintha végig táborozott volna a huszársággal harczaiban és vigalmaiban, mintha nem is egyszerű paraszt-leány, hanem kalandos markotányosné lenne. Kazinczy igazi világfi, kinek ízlése és társalgása tüneményes leányok és asszonyok körében érlelődik, kikkel, mint azon idő szép szellemeivel, az irodalom és művészet alkotásairól, a nemzeti és nagyvilági politika kérdéseiről elcseveg, a lovagias tisztelet és hódolat legnemesebb tartózkodásával: míg Gvadányi negyven esztendeig katonák, Mars vidor és könnyelmű, beszédben és erkölcsben szabados fiai közt forgolódik, tréfákkal, adomákkal, vaskos csínyekkel és sallangos mondásokkal mulatva és mulattatva egymást. S csakugyan műveiben számtalan helyet találunk, mely nemcsak aesthetikailag megrovást érdemel, de ethikailag is megbélyegezhető mai nemzeti ízlésünk s mai társadalmi etiquette-ünk nemesebb és választékosabb fogalmai szerint, számtalan helyet találunk, melyet női társaságban orcza-pirulás nélkül felolvasnunk sem lehet; de az is kétségtelen, hogy száz esztendővel ezelőtt az egész köznemességnek, vagy ha jobban tetszik, az egész közép-osztálynak ízlése még egészen parlagi volt a mai értelemben, időtöltése, tréfálkozása, mulatozása nyers és érzéki; még száz esztendővel ezelőtt a természeti és nemi dolgok emlegetésén nem igen szégyenkeztek, attól hamiskodás és bosszantás alakjában nem igen riadoztak. Hiszen Fábián Juliánna, a múlt század ez ismeretes poëtrixe, asszony létére egyik barátnéjának, Czika Pál, gellérfalvi papnénak menyegzőjén olyan felköszöntőt követ el, mi ma férfi ajkáról is erős lenne; sőt elküldi a verset Gvadányinak, mire az öreg huszár vídáman feleli, hogy Borsod vármegyében ő is nem egy papi lakodalmon mulatott, a fiatal tiszteletesnék titkos súgására czigányt hozatott; s míg az öreg papok magokban dohogtak:

KAZINCZY FERENCZ: Levelezése. II. k. Budapest, 1891. 233. l.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy falusi nótáriusnak budai utazása, Pozsony és Komárom, 1790. XIV. l.

Sok fekete fátyol bizony hasadt, szakadt,
Mivel a katona-sarkantyúba akadt!

Aztán visszakerűlve Czika Pál menyegzőjére, nem épen vallásos épületességgel hivatkozik a bibliára, bizonyos bibliai «vessző» csirázására. Igaz, hogy nemes Fábián Juliánna, nemes Bédi István felesége, mint Molnár Borbála is, főkötő-varrással foglalkozik, az ura mestersége pedig «gyakorló csizmadiaság»; de végre is nő és költőnő, kinek irodalomtörténeti neve van, mely beleszövődik a Csokonai életébe, Lillával való regényébe, kivel a gróf egyenesen azért levelez, hogy leveleit aztán a magáéval együtt kiadhassa, mert ritka hazánkban a verselő Minerva. S e verselő Minervának Komáromi Gyászában, a komáromi földrengésnek föstésében az ijedező és futkosó népet olyaténkép mutatja be, a hogy inkább a szobrász vésője, mint az író tolla alá való. Hogy is mondja Arany? Nem ember az ember, mikor öltözetlen! S ez a Komáromi Gyász a holtak rajzával annyira elborítja az öreg szemét, hogy már azt gondolja, Fábián Juliánna is halott: de újabb levele jöttére örömében nagyot ugrik, vizslája utánna, mi közben nagyzó álom lepi meg, hogy ő a dörgő Jupiter. Megis rángatja ura a két fülét érte.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Verses Levelezése nemes Fábián Juliánnával. Pozsony, 1798. 28, 34, 62, 115. ll.

Ime, a Gvadányi dancsoskodása, mi nemcsak magára, de kora szellemére és ízlésére is rendkívül jellemző, mert a tréfálkozásnak eme módja a múlt század utolsó évtizedeiben természetes és közönséges csevegés számba ment, legfölebb talán csípősnek és pajzánnak tetszett. Hiszen a nemzet egyetemének, a mint Arany János helyesen veszi észre, a választott elmék kivételével, a francziás iskola nemesebb ízlése csak kaviár volt, a diákos iskola nyelvétől meg visszaborzadt:* műveltségének egyedűl a népies irány s annak eme hangja felelt meg, benne ismert leginkább önmagára. Talán el sem hinnők, ha Gvadányi nem a maga személyes élményeként beszéli el, hogy Pöstényben, Pázmány Péter egykori kedves fürdőjében, hol rendesen víg társaság gyülekszik össze a szomszédos megyék fő- és köznemességéből, miként kötölődik a nőkkel a közebédeken. A hórihorgas trencsényi legényt, ki ruhája eltünése miatt való zavarában a maga szemeit befogja, azzal a hiszemmel, hogy így senki sem látja, s úgy szökik ki a közferedőből és szaladgál a közönség között, megteszi geometrának s váltig ajánlja az asszonyok emlékezetébe; ő tudja miért. S egész jó kedvvel, nem mint adomát, hanem mint pöstényi történetet írja meg, hogy a jámbor predikátor és bájos felesége mint tűnik szembe, valami katonatiszt mint ismerkedik meg velök; míg egyszer a jámbor tiszteletes véletlenűl korábban érkezik haza, mint a hogy szerepe kívánja vala, miért másnap feleségével elpárolog, csak a közönség kaczagásában van még jelen; s egész jó kedvvel énekli meg, nem mint adomát, hanem mint pöstényi történetet, hogy a fiatal zsidóasszony megásott sírjába éjszaka a katonák fiatal malaczot lopnak bele, természetesen férje felsíró fájdalmára és jajveszékelésére, minek zagyva visszhangja a dancsos öreg és a közönség nevetése!*

ARANY JÁNOS: Prózai dolgozatai. Budapest, 1879. 309. l.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Pöstyéni Förödés. Csöbörcsök, 1787. 28, 31, 35. ll.

Ilyen a kornak közízlése és érzéki mulatozása. Oly történeteken, melyek nyerseségükkel az arczba kergetik a vért, melyeken nemcsak a férfi becsülete, de a papi palást tisztessége is gyalázatot szenved, nemcsak a férji szerelem kétségbeesése, de a vallás szentsége is pellengérre jut, a fürdő egész közönsége meg nem ütközik, sőt kedélyesen kaczag!

Szerencsére irodalmunk, különösen költészetünk megtisztult és megnemesedett, ízlésünk és erkölcsünk fölemelkedett és megfínomodott: de száz esztendővel ezelőtt, mikor az ősi mezőkön csak a vadkergetés és agarászat folyt, a mikor a fejekben egyedül az üresség és tudatlanság uralkodott, mikor a nemesek Kármán szerint «nemzetes betyárok»* voltak, minek csattanós bizonysága az a kis adat, melyet Marczali Henrik följegyez, hogy Egerben szigorú szabályokat kellett hozni a gatyában járó, csúnyákat éneklő, lármázó, nagy botokkal fegyverkezett, ablakokat betörő és éjjeli őröket elverő jogászok ellen:* – igen, a száz esztendővel ezelőtt vigadozó és poharazó férfiak között ez a szellem élt. Gvadányi legénykedő és tréfálkodó katonái társaságában megszokta és eltanulta; gyakorolja is a nélkűl, hogy erkölcstelenségre gondolna. Mert a leplezetlenség előtte nem művészi czél, mint a mai «legmodernebb» irodalom előtt; csak szabados szer, melyet a színek élénkítésére használ, mint emberöltője. Sőt ellenkezőleg, van benne bizonyos erkölcsi derekasság, van benne bizonyos férfias mérsékeltség, bizonyítja a feslettek ellen nem egy kitörése; de a szabados és dancsos beszédet mértéktelenül űzi. A természeti és nemi dolgokat minduntalan el-elszalajtja: még pedig oly nyíltan és leplezetlenűl, hogy a módja nem egyszer bántóbb, mint maga a lényeg. Az olyan helyek, melyeken az öreg generalis kerülő szóval él: nála már ritkaság és finnyásság. Téli szánkázásának leírásában, melynek nem egy értékes része van, mint a lószínek gazdag felsorolása, elég mulatságosan beszéli el, hogy a lovak megszilajodnak, a tó jegére csapnak, lábaik a hámba keverődnek és a szánok felfordúlnak: férfiak és nők, különböző kor szerint felborúlnak; mire a pajkos, nem, nem, – a dancsos öreg hangja egyszerre megcsattan és hamiskodva szól:

KÁRMÁN JÓZSEF: Urania. III. k. Vácz, 1794. 270, 273, 274. ll.

MARCZALI HENRIK: Magyarország története II. József korában. III. k. Budapest, 1888. 308. l.

Lehetett itt látni sok setét ecclipsist,
Mindenféle színű papir-maché pixist.
Oly fehér tükröket, mint az alabastrom,
De ijedt szivekre szükség volt a flastrom…*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés, 96. l.

Van két dolog mégis, melyet a pajkos öreg mindig komoly érzéssel, nem egyszer megihletődéssel érint: a haza és vallás. A magyar nemes nagyzó megelégedése és faji büszkesége lobog benne: rendi és nemzeti érdekei iránt épp oly fogékony, mint a mily féltékeny. Nem szóvivő politikus, mégis mind az ország, mind a megye köztermeiben szorgalmasan meg-megjelen, a mohó figyelem és türelmetlenkedő aggodalom váltakozó benyomásaival kíséri a dolgokat, főként az 1790-iki zajos országgyűlésen. Mint katona, nem szereti az örökös vitatkozást, mert a kik egyre csak bírálnak, ítélnek; rendszerint nem építenek, a sok ékes beszéd nem is egyéb előtte, mint kicsinyeskedés és szőrszálhasogatás. Úgy látszik, teljesen egyetért megyéjével, mely önérzetes bátorsággal jelenti ki, hogy hibáznak a fejedelmek, ha a törvények megszegésének szabadsága szerint mérik hatalmukat, mert törvényszegésre sem Isten, sem a nemzet nem jogosítja fel őket, pedig uralmuk ezek akaratából ered;* – egyetért a múltra nézve, s megkívánja, hogy a nyolczvanas évek intézkedései, II. József alkotásai, minden eszközeikkel egyetemben, pokolra szálljanak: ám a jövő tekintetében föltétlen bizalmat hirdet. Az ő meggyőződése szerint azok érvelése, kiknek felfogásaként II. József alkotmánytalan uralkodásával a nemzetre nézve is az alkotmány ereje az összes törvényekkel együtt megszűnt, ennél fogva az öröklés rendje is megszakadt, merő bolondok beszéde. Gvadányi közjogi követeléseiben az aristokratia ama mérsékelt pártjához tartozik, mely megelégszik az alkotmány helyreállításával, és sem a múltat megtorlani, sem a helyzetet kizsákmányolni nem kívánja. Az ő szemében az örökösödés fonalát a Pragmatica szent szűz fonta, szűz Pannoniát és szűz Austriát a szerelem legerősebb kötelékével egymáshoz csatolta. S nyugodt lehet hazánk, mert Austria kétfejű sasának hegyesek körmei,

HORVÁTH MIHÁLY: Magyarország történelme. VIII. Budapest, 1873. 5–6. ll.

Karmol igen nagyon,
Mint Jupiter sassa, mennykővel üt agyon,
Bár mennyi ellenség ellene támadjon!*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó országgyűlésnek satyrico-critice való leírása. Lipsia, 1791. 33. 37. ll.

Azért úr és paraszt boldog alatta, s édes minden falat, melyet szájába tesz. Sőt Gvadányi mindenütt, a hol a nemzeti túlozás és királyi tartózkodás között kell választani, habozás nélkűl legfőbb hadura mellett érvel. A királyi házat áradozó lelkesedéssel magasztalja, az ő szemében I. Leopold a nagy Leopold, mivel Magyarország javára nagy dolgokat művelt, III. Károly pedig a kegyes, mivel a hazához mindig szeretetet mutatott: az ő érdemükért adta meg a nemzet a fiú- és leányágon való öröklést. Mária Terézia és ura idejében még szerencsésebb vala életünk; de legszerencsésebb II. Lipót alatt, mert a király a királynéval ama jó gyümölcsfa, mely méltán az Éden kertjében állhatna, a királyfiak kellemesek, a királykisasszonyok meg édesek! S ilyen dicsőítő dícséret és merő mértéktelen magasztalás minden sora, a mikor a dynastiáról beszél; még II. Józsefet is, kit a nyolczvanas évek politikai jellemzésében elítél, Nándor-Fejérvár megvétele alkalmából ujjongva emlegeti, győzhetetlen nagy fejedelemnek s legkegyelmesebb felségnek nevezi.* S a nemzeti túlozás ellenére, a királyi tartózkodás helyeslésével nyíltan javallja, hogy II. Lipót nem akar más koronázási hitlevelet elfogadni, mint a melyet atyja vagy nagyatyja kiadott.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Nándorfejérvárnak megvétele. Pozsony és Komárom, 1790. 49. l.

JÓZSEF CSÁSZÁR FIATALABB KORÁBAN.
(Rugendas metszvénye után.)

Mit jelent ez? Rossz hazafiságot? Nem, nem, csak a katonaságot. Gvadányi negyven esztendeig megszokta a napi parancs és hadi parancs szerint gondolkozni és cselekedni; neki a rend többet ér, mint a szabadság, a tekintély többet, mint az egyéniség; hisz erre tanította Eger és Nagy-Szombat, még inkább katonai pályája: a rend és tekintély nemzeti letéteményese, felkent képviselője pedig a király, ki az öreg generalis ragaszkodó hűségében és rajzolgató képzeletében hadura még mindig. Nem csoda ennél fogva, ha a felség fényében és pompájában megjelenő Leopoldról azt állítja, hogy látására még a beteg is meggyógyul és felkél; ha megvetéssel és bosszúval emlegeti azokat, kik a porosz kormány titkos ösztönzésére oltalomért a porosz Vilmoshoz folyamodtak, s olyan katonás keménységgel, a milyent csak a szökevényekkel éreztetett, pallosra és bitóra jelöli ki őket;* mert mint katholikus a vallásos sérelmeket, mint katona a kisebb önkényeket nem veszi számba: de az alkotmány gyökeres felforgatása, a nemzeti és rendi jogok megszüntetése ellen már hevesen tiltakozik. A rendi szervezetet, melyen a magyar állam alapszik, a vele született és bele nevelt conservativismussal védelmezi. Pedig különös, úgy tetszik, mintha elméletileg egyetértene John Bullal, az első nevezetes demokrata gentlemannel, ki Wicleffe idejében faluról falura kérdezgette: «Mikor Ádám apánk kapált, Éva anyánk fonogatott, hol volt akkor a nemes ember?» Elméletileg ő is beismeri, s mind Fábián Juliánnának, mind Molnár Borbálának kifejti, hogy Isten a világ teremtésekor nem osztott grófságot; az embert csak a maga képére alkotta s az ég csillagaiként elszaporította: de különbséget köztük nem tett; sőt azt is beismeri és élesen kiemeli, hogy a czifra pecsétes és czímeres levél semmit sem ér, ha birtokosának nincs tudománya, erkölcse, érdeme; de mindez mégis csak elméleti fejtegetés. Hisz alig kapja meg a szakolczai házat, már czímerét reá rakatja, egyetlen levelében neve elől a gróf-ot el nem hagyja, egyetlen szóval a társadalmi egyenlőséget nem követeli; sőt félünk, hogy a mikor a haldokló Zajtay megütközve hallja, hogy a fekete zsinóros, búza-virág színű posztó-öltözetet már a parasztok is viselik, mert azzal végre helyöket a nemesség közt lelik, – nem annyira a jó notárius, mint az öreg gróf, a büszke nemes beszél. Az a magyar nemes, kinek szemében a korona drága szentség, mint a zsidók frigyládája, mely előtt Dávid tánczolt és hárfázott; az a magyar nemes, ki rendi kiváltságaihoz szivós szeretettel ragaszkodik, még II. Lipótot is, ki jó, mint Marcus Aurelius, kegyes és békeszerető, mint Antonius, ha kell pedig nagy hadvezér, mint Julius Caesar, leginkább azért magasztalja, mivel:

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó országgyűlésnek satyrico-critice való leírása. Lipsia, 1791. 220, 231. ll.

Megígérte, úgy mond, hogy a szabadságot,
Szokásokat, törvényt, mint fő boldogságot,
Mind megerősíti, nem hoz be ujságot,
Kiáltott is erre kiki sok vivátot.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó országgyűlésnek satyrico-critice való leírása. Lipsia, 1791. 79, 90. ll.

Mindenesetre az ő ujjongó és harsány hangja is belevegyűlt az éljenzésbe. Hisz maga-idejében a nemesek közt talán senki sincs, a ki a rendi jogok és kiváltságok ellen való támadást nálánál erősebben ítélné el. A gyűlöletes Hoffmann Leopoldot, ki a budapesti egyetemen, mint a német nyelv és irodalom tanára, kenyerünket ette, hogy becsületünket ócsárolja a Bábel és Ninive röpirataiban, melyek a magyar nemesség ellen a legszenvedélyesebb kifakadásokkal vannak telve, – minden névvel elhalmozza, a mi csak nem tisztességes; annyira szivére esik a sértés. Hisz semmire sem büszkébb, mint nemzetére és nemességére, s épen azért egészen kigyúl a magyar nemesi testőrség láttára, melynek mása nincs az ég alatt, mert ez a testőrség:

37. NINIVE CZÍMLAPJA.

Édes hazánk fénye,
Nemzetünknek disze és választott kénye,
Sok magyar szülőknek gyümölcse, reménye,
Király bátorsága, bástyája, keménye.

Magyarokból álló testőrök serege,
A nyári hajnalnak pirosló fellege,
Alattok a dacztól ló alig pihege,
Kalpagjokon sas-szárny kócsaggal lebege.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó országgyűlésnek satyrico-critice való leírása. Lipsia, 1791. 219. l.

Gvadányi katona és nemes az utolsó csepp vérig, velejéig; de hazafisága egyszerre magasan lobog, mihelyest a nemzetiség, a magyar nyelv és magyar öltözet kerűl kérdésbe. Már itt egyszerre az országgyűlés legtúlzóbb elemeivel tüntet. Megyéje, Nyitra írta volt, hogy a pogány magyarok élete és nevelése módja hajdan megrettentette Európát; de elenyészik ezen erő, midőn a nemzet idegen népek viseletét és erkölcseit majmolja; térjünk vissza tehát az ősire, úgy leszünk a hazának és új fejedelemnek védoszlopai.* Gvadányi, mintha csak a megye az ő szellemétől nyerné ihletét és irányát, szakasztott ily módon gondolkodik. A magyar nemzetiség az ő idoleuma, ennek érdekében követeli, hogy az országgyűlés tagjai minden szószaporítás helyett csak három törvényt alkossanak:

HORVÁTH MIHÁLY: Magyarország történelme. VIII. k. Budapest, 1873. 9. l.

1-ször a magyar öltözetről, mely a legszebb ruha, tetszik a világnak, bár drága, de tartós, marad az más ágnak; rendelje el az ország, hogy minden ember magyarban járjon; sőt az úr az asszonyért, az apa a leányért kezeskedjék, a ki pedig mulasztást követ el, veszítse birtokát, s menjen száműzetésbe a svábok földére;

2-szor a magyar nyelvről, mert e nélkűl a nemzet nem boldogúlhat, a német, franczia, angol, olasz nem szorúl idegen nyelvre, a magáéval él, virágzik is köztük törvény és tudomány;

3-szor a nemzeti haderőről, hogy a hazafi, ha katona lesz, magyar ezredben szolgáljon, magyarok legyenek főtisztjei, vezére a nádor, hogy ne csak a király, de az ország hűségére is fölesküdjék, hogy béke idején a hazában szállásoljon, háborúban pedig oda menjen, a hová a felség rendeli.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó országgyűlésnek satyrico-critice való leírása. Lipsia, 1791. 287, 290. ll.

Ime, Gvadányi mindazt, a mi katonai pályája végén szívébe sajgott, orvosoltatni szeretné, legalább a mások javára; de a nemzeti haddal együtt biztosítani törekszik a nemzeti nyelvet és viseletet is, mert az ő meggyőződéseként eme három pont az igaz gravamen, ebben kell a levamen; a ki elmulasztja, arra katonásan csattan a szava:

«Verje meg ily magyart a mennyei flámen,
Szívemből kívánom, mindörökké. Ámen!»

Az öreg e diákos fölfohászkodása nem áll elszigetelten magyar verseinek árjában. A jezsuiták tanítványa, Alvarus és Cicero vezetése alatt, annyira eltanulja a latint, hogy nem egyszer folyamodik a régi Róma nyelvéhez, hitéhez, műveltségéhez s veszi onnan a maga képeit és kifejezéseit. Oly vonás, mely főként a kornak bélyege, hiszen Amade László még szerelmi énekeiben, egyéni fellobbanásainak emlékeiben sem menekedhetik tőle; de beletartozik Gvadányi jellemébe is, s egyenest nevelésének következése. Az erdei völgy, melyben a hegyi ér megnövekszik, partjain a vadszőllővel, málnával, szederrel, komlóval, melyek a víz tükrére árnyat vetnek – egyszerre Diánára emlékezteti, ki szép leányaival, nympháival bizonyára itt fürdött és itt szaggatta széllyel Acteont; a hajnal hasadásában Titán jut eszébe, a mint lovait zabolázza és Aurora, a mint rózsáját kinyílásra rázza; a meredek bérczek az Echo regéjére, átváltozására viszik képzeletét; a vadászfelavatás meg sem eshetik Diána, Jupiter legkedvesebb mátkája ábrázolása nélkűl; ha hősi példa kell, rögtön Achilles és Hektor rajzik elébe; ha a királyfai vadász-legény bátorságáról, a mint a vadkannal elbánik, magasztalva szól, Atlassal és Herkulessel méri össze. Mindig és mindenütt diákos tudásából merít. Természeti képei, hasonlatai igen gyakran tévednek a római világba; nem csak mikor Gvadányi beszél, de akkor is, mikor emberei szólnak. Még az csak hagyján, hogy a derék notárius minduntalan diák szóra fakad, hogy a juhászt, ki a bősz bikák üldözésétől megszabadítja, s borsos és gyömbéres pálinkával életet önt bele, ily módon szólítja meg:

Drága juhász-bácsim, én Hypocratesem.
Te nagy bölcsességű kedves Socratesem,
En vitéz Hectorom, vitéz Ulyssesem,
Engemet vezérlő hiv Ganimedesem!*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Pozsony és Komárom, 1790. 14. l.

Az ilyesmi a diákos, s ezt a diákosságot örömest mutogató Zajtayban jellemzetes és sikerült vonás, a mellett az ellentét erejénél fogva a helyzeti komikumot rendkívűl emeli; de Gvadányinál a tyukodi mester, a lázári száraz molnár, a gyarmati kovács, a tóthfalusi vámos, a komorzáni harangozó s valamennyi vadászlegény épp oly jártas a régi római irodalom ismeretében, a bölcselet és vallás dolgaiban, mint maga az öreg. Ezt az erős diákosságot meg sem értenők Eger és Nagy-Szombat hatása nélkűl; csak a jezsuita tanitás iránya, mely egyszersmind a kor szellemének megfelelt, magyarázza azt meg; csak annak kései, töredező vagy elmaradozó visszhangja ama vallásos elfogultság és türelmetlenség is, melyet gyakorta elárul és élesen hangoztat. Országgyűlési satirájában csak a katholikus hitet vallja üdvözítőnek és kívánja uralkodónak, csak annak védelmezését és erősítését várja az új királytól; a többi felekezettel nem valami kíméletesen bánik el.* Elfogultsága és türelmetlensége mégis nem annyira a protestansok, mint az újítók ellen nyilatkozik. Hiszen protestans papokkal, mint Péczeli Józseffel és Mindszenti Sámuellel baráti levelezést folytat, s mikor a franczia háború alatt, 1797-ben, az országgyűlés ajánlta személyes fölkelésről megemlékszik, tréfálkozva írja Mindszentinek, hogy ha a komáromi zázslóaljat vezetésére találják bízni, magával viszi őt, mert a reformatus vitézeknek is kell papjoknak lenni;* míg az újítók, a szabad gondolkozók ellen hevesen fel-fel dörög. A haldokló notarius képében megtámadja a bölcsészeket is, kiknek rendszere a szentírás alapjáról letér, mert Voltaire, Lessing, Rousseau átkozott munkája szülte az atheistákat, deistákat, naturalistákat, indifferentistákat, s mindenféle illuminatusokat. Aristoteles ugyan pogány, de mégis elismeri, hogy van egy Ens Supremum, a mi a Ratio Studiorum utasítása s a jezsuita fejtegetés értelme szerint más nem lehet, mint az Úristen, ki lakik az égben, örök dicsőségben! Csak azok, kiket a rossz könyvek megrontottak, tagadják ezt balgatagul. A deista még kegyesen megengedi, hogy isten teremtette a világot, de tagadja, hogy gondja is lenne teremtésére; a naturalista szerint mindent a természet tenyészt; még gonoszabb, ha lehet, az indifferentista, ki a keresztyének között keresztyén, Törökországban Mekkába zarándokol, zsidók között pedig a Messiást várja. Ám legyen hitök és nevök bármi, jansenista, szabad-kőműves, a Gvadányi ostora egyiránt keményen csattog ellenük: az ő szemében csak szemét emberek, kiknek ő a legnagyobb ellensége. Az ő vallásának sarkköve a biblia, a mint a jezsuita-tanítás kifejtette. Az apostolok, evangelisták, egyházi atyák tekintélye ingathatatlan előtte: a ki nem hisz bennök, miként hihet a classicusokban? Vagy Herodotos híresebb doctor-é Péter apostolnál és Szent Ágostonnál, Horatiusnak szebbek-e ódái, mint bölcs Salamon példái, s jobban írt-e Julius Cćsar, mint Szent Pál? Ezek beszéde isten szava, pedig

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó országgyűlésnek satyrico-critice való leírása. Lipsia, 1791. 4, 5. l.

István bácsi naptára. 1870. 84. l.

Elmúlik a világ, te is, s a te nyarad.
De az isten szava örökké megmarad!*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A falusi nótáriusnak elmélkedései, halála és testamentoma. Pozsony, 1796. 90, 92, 94, 95, 104. ll.

38. PÉCZELI JÓZSEF ALÁIRÁSA.

39. PÉCZELI JÓZSEF ARCZKÉPE.

40. GRÓF GVADÁNYI PÉCZELIHEZ ÍROTT LEVELÉNEK ALÁIRÁSA.

Így szövődik át a Gvadányi jellemén a pajkosság és dancsosság, meg a hazafiság és vallásosság: valamennyi erős vonás. Sokkal hevülékenyebb, sem hogy a mi szivére hat, azt heves dobogásba ne hozza; de sokkal vidorabb, semhogy megihletődése hosszabb ideig elfoglalja. Bármi komoly, megcsattanó hangja hamar változik, háborgó haragja fellegén keresztül-ragyog jó kedve sugara. Még legnemesebb intelmeit is a falusi nótárius Budai Utazásában, vagy legmelegebb buzgóságait is, annak Utolsó Elmélkedéseiben mielőbb áttöri vagy felváltja a dévaj tréfa és szabadoskodó csapongás. Czélzata lehet komoly, de az eszköze, melyet elérésében követ, rendszerint a furcsa, beszéde magva lehet szent, de az előadása módja nem egyszer sikamlós vagy czéda, mert az ő uralkodó hangulata a pajkosság. A mikor Zajtayja az emberi sors és emberi természet különböző voltáról kíván elmélkedni, a mély bölcseleti kérdés megfejtésére oly elemeket hívat magához, kik illetékesek ugyan orgona-nyomásra, haranghúzásra, csak épen philosophiára nem. Gvadányi ezzel az egész munkára eleve reá üti faji megismertető jegyét. Később változik ugyan hangja, a nótárius helyzete szerint: de meg-meg visszatér az eredeti hang a kópéság futamaiba. Sőt az öreg a maga bot-csinálta bölcsészeit fel is öltözteti a korabeli tudósok divata szerint. Kedves egyeteme híres-neves tanárainak alakjai és emlékei kelnek életre képzeletében, pápa-szemükkel, köpenyegükkel, széles kalapjokkal: s úgy lépteti fel a nótárius választottait is.

A régi tisztes komolyságot azonban megviselte az idő: s az öreg, félszázad múlva mosolyogva nézi, hamiskodva rajzolja elénk. Nem felejti a képből a hatalmas pedellust sem a maga aristotelesi botjával, a komorzáni oláht teszi meg annak, úgy is tarka a ruhája, bunkós a furkója. Gvadányi olykor hazafias, olykor vallásos, a mint szíve zajlik, vezető eszméje és érzése szerint: de a legtöbbször pajkos, eredeti természetéből. Még a hol dancsos is, csak azért az, mert kicsap a korláton; az ő legigazabb czíme – a pajkos öreg.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem