VIII. A FALUSI NÓTÁRIUS. | Magyar Történeti Életrajzok

VIII. A FALUSI NÓTÁRIUS.

A Falusi Nótárius Budai Utazása. A régi magyar viselet Gvadányi és Apor szerint. Az idegen divatok rajza. A Budai Utazás szerkezete és Zajtay jelleme. A Budai Utazás előljáró beszéde. A falusi nótárius hatása és fenmaradása. A Gvadányi elhitetése módja. A falusi nótárius Becsky György. Becsky György budai utazása. A Becsky-család és a Budai Utazás egyes alakjai.

NEM MÉLTATHATNÓK a Falusi Nótáriust helyesen, igazi érdeme szerint, a nemzeti visszahatás ismerete nélkül. Eszméje szerencsésen egyesítette magában a Gvadányi czélzatát és a kor törekvését: igazán egészséges és népszerű eszme volt az, melyet az író egész lelkesedéssel karolt fel és a közönség kitörő melegséggel fogadott! Ellenben az elbeszélés szerkezete, a költői műalkotás törvényei szerint ítélve meg, hibás és következetlen, kivitele pedig, a mi a csínt, izlést, felöltöztetést, a versbeli előadás bájait illeti, – az ćsthetika magasabb követeléseinek nemcsak hogy meg nem felel, de meg sem közelíti azokat.

Mi a Falusi Nótárius szerkezete? Útleírás, melyet ritka pontossággal és részletességgel ad elő, annyira, hogy a jó Zajtay mindvégig az olvasó szeme előtt marad. Kalandjai, hányatásai, lakomázásai közben maga és Zsufa fakója a közönség képzeletébe beforr, s az ismert helyek és ismert vonások éltető ereje által ismerőseként tűnik föl. Minden hely, minden jelző emeli a valószínűségét, fokozza az élet köréből kikapott hűséget.

A nótárius Szathmármegyéből, a kecsegés Szamos mellékéről, Nagy-Peleskéről való, onnan indúl Budára, a táblák systhemáját látni. Lova Zsufa fakó. Nyerge első kápájára kulacsát köti, a hermecz-szíjára iszákját akasztja, azt szathmári jó borral, ezt szalonnával, sóval és vöröshagymával megtölti; abrakos tarisznyájába szép fehér czipót tesz, meg kefét és lóvakarót; aztán elbúcsúzik községétől, feleségétől, komájától, gyermekeitől, lovát az udvarra vezeti, üstökét megvonogatja, felűl és nagyot rikkant, s a falu végéig nyargal: majd nyakát megveregeti, az éghez felfohászkodik és szép lépést ballag. A tóthfalusi hídon átalmegy, a Szamostól elkanyarodik, Csengerben meg sem áll, a kocsordi töltésen óvatosan vigyáz, a déli harangszóra Nagy-Károlyba ér, hol ismerőséhez a Katona-utczába száll. Maga hajdúkáposztát eszik s bélteki bort iszik, lova szénát és abrakot kap s vályú híján dézsából friss vizet, így megerősödve halad tovább. Az alkonyat Piricsén, Szabolcs vármegyében találja, hol collegájához, a ki dadog, küszönt be, s ez jól tartja mind magát, mind lovát, a mennyire csak tőle telt. Hajnal hasadtával útnak ered megint; a Nyír homokos ligetjein sok dinnyét fogyaszt, délben azért Vámos-Pircsen alig mulat, estve Debreczenben egy szűcsnél húzódik meg éjszakára, s lovát istálló híján a pincze-gádorba köti, de a mikor a Vörös-toronyban négyet üt, felkapaszkodik fakójára, s mivel bora elfogyott, a Fehér-lóba tart és kulacsát diószegivel megtölteti; a piaczon pedig fehér czipót és fenék-szappant vesz; aztán a Látóképig kiléptet, hol a csömörtől való féltében egy pohár ákovitát iszik, úgy indúl a sivatag Hortobágynak, melyet kócsagok, túzokok, kárakatonák (akkora fekete madarak, mint az örvösgalamb) lepnek el; ott pihenőre egy gulyás-legénynél telepszik le, ki bogrács-húst tesz föl a szolgafára, aztán megborsolja, vöröshagymázza, szép fehér czipót, a minő a kalács, helyez bundájára, megfordítja egy-egy rázással a bográcsot, melylyel megvendégeli, ő meg viszont borral szolgál; aztán a gulyás szironyos, sallangos zacskóját nyújtja, a nótárius reá tölt, kinek pipájára egy darab ors-fát is tesz, mialatt egyszerre szilajan rohan feléjök a gulya, de a gulyás egyetlen «nem oda» kiáltással megállítja, a gémes kútnál megitatja, úgy, hogy az a jó helyekre vonúl vissza; a nótárius meg felkészül és útra kel, de a gulyából nehány bika űzőbe veszi, élte már szinte utolsó perczenetére jut, mikor egy jó erős juhász két bojtárjával és hat örves kutyájával megszabadítja. A szegény Zajtay úgy megijedt, hogy nyelve is alig rebegett, de a juhász mézes, borsos és gyömbéres pálinkával helyre hozza, a miért nagy hálálkodásokkal válik meg tőlük. Innen a hallal bővelkedő Tisza partján Füredre ér s a helység házára száll, a hol három részeg vasas két czigánynyal reá roppan, komissarusnak, majd falusi kántornak hivén, meggyötri; azért kétszeresen örül, mikor a Tisza partjáig elgyalogolva, lovát a hídasba bevezetve, a révészeknek előre fizetve, szerencsésen megszabadul. Tarna-Örs irányában letelepszik, a jó fűben lovát kipányvázza, köpenyegére abrakot önt eleibe, aztán aczélt, kovát, taplót vesz elő s kicsihol, száraz fűzfa-ágból tüzet éleszt, kecskerágóból nyársat farag, szalonnát pirít, és a csepegő zsírt szép fehér czipójára csorogtatja, azt el-elharapja, borral leönti, a szeme is könybe lábbad, úgy kotyogtatja. A herczegi lakoma után nagyot alszik és későn ébred, úgy, hogy már a nap is hanyatlóban: mind a mellett zöld galandon csüngő réz compassusát előveszi s az égen tájékozódva megindul Árokszállásnak, de a Mátra-hegy felől rettentő mennydörgés és záporeső kerekedik, a sötétben a Csörsz árkába esik, rémületében előbb azt hiszi, hogy a Tiszába vész, de később a villámlásnál látja, hogy a zaj el nem borította s felszöktet az árok partjára, s egy -zúgó madárszállás mellett halad el, egy lobogó tűz irányában. Csikós-tanya volt ez, melyen szállást kérve meghúzódik, lova és czókmókja a karámba jut, maga pedig a pattogó nád-tűzhöz ül, a csikós tűzdelt berbécslapoczkával és bogrács-káposztával megvendégeli, ő meg borral viszonozza. Eztán fölszáradva, kótyagos gazdájától útnak ered és Jászberénybe ér, hol a város sáfárában tanuló-társára akad, ki hajlékába viszi, majd a városházára vezeti, hol ebéd alatt Lehel kürtjéből jó egri bort iddogálnak, örökös barátságot fogadnak, majd elválnak s a nótárius közeledik Budára Aszódon át, hol a vendégfogadóba s Gödöllőn és Czinkotán keresztül, hol egy paraszt gazdához száll, ki akkor hajtja épen juhait esztrengára; végre beérkezik s a Duna-hídon a szathmári bíró fiára ismer, kinek prćceptora volt. Nála helyezkedik el, egy gazdag budai serfőző házában.

A míg itt a kettős város szép fekvésében gyönyörködik, addig az elkorcsosodás miatt elbúsul. Sehol a régi magyar öltözet, sem az ország házában, sem a komédiában, sem a barátok templomában, sem a Hét Elektorbeli bálon. Ezért hazafias felháborodásában megtámadja és kipellengérezi az idegen öltözetűeket, nőket és férfiakat egyaránt; majd egyszerre meghallja a török háború hírét és haza készülődik. Zsufa fakóját jó áron eladja, a serfőzőtől és leányától, meg a bíró fiától érzékenyen elbúcsúzik, s egy szathmári görög szekerén elindúl; ötöd napra Szathmárra érkezik. Itt épen toborzó foly Hiripi és Súgár muzsikája mellett, majd elájul, úgy megijed, a mikor látja, hogy Sándor fia már fölcsapott. Hiában biztatja, hogy maga janitor lesz Budán, neki meg az auscultánsságot akarja megszerezni: az még a főispánnal sem cserél, olyan elégedett. A nótárius belenyugszik tehát és hazatér, hol a község nagy ünnepélyesen fogadja, ő viszont ékesen minden ígér, majd feleségét nyugtatja meg, hogy Sándor még unterlajdinánt is lehet, a kis Laczi meg holta után nótárius; mert ő csakugyan holta napjáig megmarad nótáriusnak, minthogy a janitorságot nem kapja meg «et sic Budára is héjában fáradott»!

Budai és pesti szereplése azonban hosszasabb, mint útazása minden kalandjával együtt, nemcsak időre, mert tíz hétig tart, de leírására is, mert a könyv nagyobb része azzal foglalkozik. Főczélja egyszerre – az idegen viselet ellen való küzdés a nemzeti öltözet érdekében, s eredeti czélja a táblák systhemájának kitanulása hogy otthon a szerint intézhesse a falubeli tábla cynosuráját, nó meg kéz alatt a janitorság keresése egyelőre elvész szeme elől vagy szemünk elől, mert mellékesen végzi: míg hazafias támadásai nyílt helyeken, nyilvánosan hangzanak, s minduntalan megújulnak. A keserű csalódás élességre és hevességre ragadja s kezébe korbácsot adat, mely sokszor, a mint Arany megjegyzi, nem a komikumé, nem a satiráé, hanem egyszerűen korbács.*

ARANY JÁNOS: Prózai dolgozatai. Budapest, 1879. 308. l.

De hát miben csalódott a derék nótárius? A főváros magyarosságában, a nemzeti ruha divatában. S minő volt a régi magyar férfi-öltözet Gvadányi szerint? A fejen kerecsen vagy kócsagtollas nyusztos kalpag, mely alól az üstök a vállra omlott; a vállat bogláros, lengő pantallér ékesítette, míg a mellet mente vagy dolmány takarta bíborból, skárlátból, bársonyból, hátul tigris vagy párducz-bőrrel, a derékon pedig skófiummal kivarrott övvel; aztán hosszú nadrág következett, meg kordován, meg karmazsin csizma, az oldalon kard és tarsoly csüngött: a kézben pedig buzogány vagy csákány. Olykor még a pánczéling is megvolt.

A lovon igmándi vagy füredi nyereg volt, fecske-farkú czafranggal, sárga, vörös és zöld szironyos, sallangos vagy skófiumos szerszámmal, kirakva ezüstös vagy aranyos boglárral és tengeri csigákkal.

Ime, az igaz magyar nemes a maga ősi köntösében, lovastul, a mint a jó öreg generális rajzolja. S képe teljesen összehangzik az Apor Péter uram rajzával, melyet híres könyvében adott. Nyissuk ki és olvassunk belőle:

«A férfiak – úgymond – azelőtt az nagyja pár nyusztos süveget viselt pompára, medály rajta s abból kócsagtoll állott ki: de csak a közönséges főemberek is, ha csak jóféle gyöngyből csinált bokrétát is viseltenek; nyárban pedig az iffiak virágból való bokrétát is tettenek süvegekben, feljül tévén az köves vagy gyöngyös bokrétát. A közönséges főemberek egyes nyusztos süveget viseltenek, az úrfiak némelykor négyszerű nyuszt-farkas süveget, abban forgó vagy kerecsen vagy ráró toll volt, kétfelé kifordúlván, néha összemenvén, némelyek sastollas forgót, de az úrfiak is többnyire mind egy pár ráró vagy kerecsen tollal, aranyból csinált és drágakövekkel megrakott forgóban… Mikor az olyan úrfiak darutollas süvegekben lódingosan, tarsolyosan felültek üszely berzsenynyel veresen festett köves, gyöngyös, klárisos szerszámokkal, aranynyal szőtt czafrangokkal feldíszített lovakra, annak is homlokán (üstök-nyomtatónak hítták) bársonyra varrott, drága medályban rakott három s néha két szál darutoll lévén, ezüst kengyelekben lábai, csizmáján aranyos gyémánttal vagy rubinttal, smaragddal megrakva: bizony akármely király udvara Európában cum recreatione megnézhette volna.*

KAZINCZY GÁBOR: B. Apor Péter munkái. Pest, 1863. 347. l.

Kivált az ifjak igen szerették viselni lovakon az csigás kantárt, szügyellőt, farmatringot. Az úrfiak olyan apró, mint az babcsigákkal rakatták meg szerszámjokat, melyet gyöngycsigának híttak, közben-közben sok színű öreg, mint egy kis alma, csigák lévén rácsinálva. Az nemes ifjak másféle csigás szerszámot viseltenek, az olyan olcsóbb volt.

Az ifjú legények, az kiktől kitölt, viseltek ezüst-aranyos tollas buzogányt, bársonynyal volt borítva az nyele, az végi pedig ezüstös, aranyos; az kitől penig olyan ki nem tölt, vas buzogányt viselt, az nyele ezüstös-aranyos volt, én is ilyet viseltem ifjú koromban, némelyek penig hasonló nyelű vagy czifra baltát vagy csákányt viseltenek.

Az mely ifjú legénytől az nem tölt ki, tatár korbácsot viselt, tamariskus fa volt a nyele, az két végin fehér csont, vagy vékony hosszú nyelű, két-három bog az korbácson; az hosszú volt, nohajkának hítták. Téli keztyűt ki párducz-bőrből, ki rókabőrből viselt, az nyári keztyűnek híre-helye sem volt, ha valakinél nyári keztyűt láttak volna, bolondnak mondták volna. Jut eszembe, egy valaki viselni kezdette vala az nyári keztyűt, csúfolni s kaczagni kezdették vala s szégyenletiben letevé. Bizony a fekete csizmát sem viselte más, hanem az, ki gyászolt; az dali csizmát sem viselte más senki, hanem amaz nagy emlékezetű úr Kornis Gáspár…

Nyakravalót soha máskor nem viseltek, hanem mikor útra mentek, akkor némelyike szép gyolcsból való nyakravalót kötött fel, az kinek az két vége kinek skófiummal, kinek arany fonállal, kinek vegyesen, kinek tiszta selyemmel meg volt varrva, azt függve leeresztette az övig, vagy pedig némelykor hátravetette az vállán az vállára, az hátára s ott lengett; de rendszerint portai selyem nyakravalót viseltenek, az alábbrendű emberek pedig közönséges portai nyakravalót.

Akkor minden rendbeliek jó hosszan viselték s bőven dolmányokat, mentéjeket, ezért tartott sokáig az egyszerű köntös.»*

KAZINCZY GÁBOR: B. Apor Péter munkái. Pest, 1863. 347–382. ll.

S miben állt Gvadányi szerint a női magyar viselet? A fejre, a konty fölé főkötő borult, melynek kerületére arany lánczot, gyöngyöt és gyémántos reszketőt tűzdeltek, a mennyi ráfért, vagy pedig a fejet fátyollal kötötték le, melynek tetejét ékköves tűkkel rakták meg; s csipkés vége lefutott sarkig és összeomolt a szoknya reczéjével. Az alabastrom nyakat keleti gyöngy, kláris, arany láncz és zománczos ékszer fedte, a kart ezüst vagy arany fonalú bíbor borította, ránczba szedve bodrosan és fodrosan és pántlikával átkötve módosan; az ujjon arany-gyűrű, a fülben arany-függő gyémánt-rózsával. A felső testet feszes derék-váll szorította össze, mindenféle színű pántlikával fűzve, két sor gyöngygyel s balra olasz bokrétával díszesítve; ehhez símult a ruha kamukából, bársonyból, ezüstös vagy aranyos brokátból, elül és hátul félig prémezve; olykor kötény, gyöngyös vagy gyémántos öv, végül csizma vagy saru, mert czipőt csak a XVIII. században öltöttek; mint Gvadányi mondja, annak nincs egy sćculuma. A leány is így öltözködött, de főkötő és fátyol nélkül.

Ime, a magyar nemes nő a maga díszében, festői kép; de már ez elüt attól a divattól, melyet Apor Péter szerint a régi asszonyok viseltek. Úgy látszik a gelezna nyusztból, nyesztből vagy petymetből az öreg generális fiatal korában Magyarországon már nem divatozott, sem a leányok hat csontú gyöngyös és klárisos koronája. A női divat gyorsabban változik: de mégis megtartott némely közös vonást, különösen a szemérmetességet és egyszerűséget a szabásban, a fényt és ragyogást a kivitelben.

A jó nótárius azzal a falusi képzelődéssel utazik Budára, hogy a népet férfiastul, asszonyostul efféle magyar öltözetben találja; s megfordúl mindenütt legelőször az ország házában, de úgy tapasztalja, hogy csak kevés mágnás van magyar ruhában; magok haja helyett parókásan. Olyan tarkák s olyan idegen nyelven beszélnek, hogy francziáknak vagy ángoloknak, vagy bolondnak nézi őket; a barátok templomában, hol az emberek olyan tollas és tarka ruhával jelentek meg, mintha komédiára készültek volna; meg a Duna-hídon és Duna-parton, az előkelő világ magamutogató sétányán. S elképped, felförmed, felháborodik, midőn a furcsa alakok, urak és hölgyek szemébe ötlenek. Lássunk nehányat, a mint szemléjére felvonul, a mint előtte elvonul.

Ime, az első, deli ifjú, a hídon közeledik feléje. Fordított kápájú sarut visel, a két szárán csattal, bokáján széles sarkantyúval. Plundráján elől hasadék van gombbal. Alsó haczukája kurta, köröskörül varrva rojttal, mellén az ing taréja kifityeg, ánglus csattal átszorítva. Felső ruhája hosszabb egy araszszal, ránczos is, tarka is, mint a hiúz málja, s oly szoros, hogy alig állja. Posztója marseillesi vert dragon (sötét zöld) vörös pöttyökkel, két sor aczél-gombbal, kalapja mint a malomkő, akkora, rajta tarka toll bokréta. Karimája szinte a hátára konyul. Haja csigásan bodorítva, vastagon beporozva, pántlikával leszorítva. Nyaka, mintha golyvája vagy anginája lenne, valami asztalkendővel háromszorosan körül van csavarva, inge gallérja négy ujjnyira kimered, mint a juhász-kutya örve, bugyogójáról felül, horogra akasztva csüng le kutója, afféle-békanyúzó, mint a szakács-kés olyan.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Pozsony és Komárom. 1790. 50–51. ll.

Ime, a másik, kivel a nótárius a dunai malom mellett találkozik. Rendes ifjú fehér kalappal, hamuszínű frakkban. Négy zsebében négy óra, keblében kékes papirosba foglalt könyv. Egyik kezében pálcza, benne spádé, felül vad kecske szarva arany-foglalással, másik kezében papirmasé-pixis; a mint halad, jártában olykor egy-egy capriolt vet. Ez a viselet ŕ la Pape! VII. Pius hordta, mikor Bécsben II. Józsefet meglátogatta, utána kapta föl a piperkőcz ifjúság.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Pozsony és Komárom. 1790. 54–55. ll.

S ime, a harmadik, – már meglett férfiú. A süvege kaskét, zöld felső ruhája kurta, nyakában mint pantaller csüng a korbács, mely arra való, hogy az utczán, ha tetszik, pattoghasson jó kedve mutogatása végett. Markában vékony csokaládé-rúd, mint valami pálcza, hogy egyet, ha kívánja, haraphasson. Jókedvében meg is szólítja bámuló nótáriusunkat:

Hozzám elérkezvén azt mondá: hogy bon zsúr,
Én ezt nem értettem, véltem, mondja: megszúr,
Magyarúl feleltem: hogy ha megszúr az úr,
Majd úgy megtaszítom, hogy orra földet túr.*

Ugyanott. 56. l.

S ime, a negyedik – nyalka huszár-tiszt, termete mint nádszál egyenes, ábrázata kellemetes, fején magas, veres kalpag, melynek nyusztja kerületén egy bokor kócsag-toll leng; vitézkötésének rojtja mellén fekszik, melyet zöld dolmány borít: gazdag arany-sujtással, valamint testszín nadrágja is. Mellét öt sor pikkely és gomb díszíti, de skófium gombháza el van csúfolva lánczolással. Csizmája sárga. Oldalán csüng a kard és tarsoly e két szóval: Josephus secundus, de a mi rettenetes, e huszár-ruhára kaput borúl, vagy igaz nevén Schmiesz, melyet polgár és katona kényelmessége miatt fölkapott, s egyéb öltözetével elegyített.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Pozsony és Komárom, 1790. 61–63. ll.

S kik e furcsa alakok? Nem idegenek, a kik talán hozzánk szakadtak, nem is budaiak vagy pestiek, a kik még meg nem gyökeresedtek: az első magyar gróf, a másik alispáni sarj, a harmadik sem franczia, franczia köszönése daczára, mert annál a két szónál nem tud többet, hiszen a kun Törő Pál fia, s a negyedik is jó magyar legény, ki oskola-pajtása volt Eperjesen: mégis mennyire az idegenség majmai lettek!

Hát az asszonyok hogy elváltoztak! Zajtay uram jó magyar gavallér, de rajtok sem könyörűl. A mint estve az állatviadalról jő, a duna-hídi kávéház előtt megáll és összeakad egy előkelő nővel. Ime a rajza, a női divatok közűl az első kép.

Haja felső része bodrosan áll fent, zöld pomádéval vastagon kenve és lennel kitoldva, hogy csomósan maradjon. Tupéja arasznyi villa-tűkkel fel van halmozva, erősen beporozva, hátul kikerekedve, mint valami görög dinnye, úgy hogy széles görbe fésű tartotta csomóban. Aztán két sor gyöngy köti át, bal felől bokréta diszíti, feje tetején tarka csokra gyémántos tűkkel megerősítve. Ez a fésülés á la Persienne s a hajpótló fejelke – sinnyon. Nyakában kláris, mellén kis arany-spádé, melyben a hadi tisztek finest látnak, gyémántos fejjel. Ruhája csodás színű kakadüfen s két olyan szárnya van, mint a szán talpa, hasonló szoknyája is, kék előruhája pedig mint a fűrész ki van vágva, azért a ruha volante és pántlikája kuklikó – kakastoll színű. Alig biczeg, mikor lépne, mert a czipőjén félaraszos csatt és sarok van.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Pozsony és Komárom, 1790. 89–90. ll.

S ime itt közeledik a másik. Fején magas és nagy kék kalap forgácsból, melyről négy vékony szalag ereszkedik le, a négy végén négy csattal; az egész olyanforma, mint a vasasok rézdobja. Képe ki van czinóberrel festve, haja hátúl három ágra fonva, ruhája ránczos s farán oly vastagon fut össze, mint valami ponyva, s pántlikák kötik együvé; két oldalán pedig tarisznyaszerű puffancsok vannak. A ruhája ŕ l’anglaise, színe Cupidóhas-szín, a puffancs neve buffán, s a kalap és csatt angol.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Pozsony és Komárom, 1790. 102–103. ll.

47. AZ 1789-IKI DIVATOS ÖLTÖZETEK.

S ime a harmadik – karakóban. A híd végén szép sátorban fagyost és limonádét árulnak. A nótárius bemegy s elámúl, a mellette levő leány mint a pipis úgy jár; mint a gerlicze úgy nevet. Karjában bodros, fekete bolognai kutya, a Bizsu, melyet csókolgat és magát csókoltatja véle. Kalapján sok olasz virág és szép zöld cziprus-ág van, öltözete lebegő, tág. Felső ruhája rózsaszín tafota, mely hátán, mint a Mózes táblája úgy áll. Különben rövid. A két karján ránczba van szedve, alatta violaszínű szoknya. Füléből hosszú aranylánczok függnek le, mellén a bodrok megszámlálhatatlan ránczczal halmozódnak fel. Ez a divat spanyol.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Pozsony és Komárom, 1790. 107–109. ll.

S végre itt a negyedik – olyan furcsa alak, hogy a nótárius nem tudja róla, férfi-e vagy asszony? Főkötője vereses tintuch, elején fél rőf hosszú csokorral, kerülete akkora mint egy szita, melynek vége zsup gyanánt csüng a hátán. Haja homlokán le van nyírva, képe berzsenynyel kifestve, öltözete férfi ruha: de kezében legyező, s

Mint reszket a pitle, mikor őröl darát,
Úgy riszálta ez is, ha ment, a vén farát,
Ha vigyorgott s nyitá két hitvány agyarát,
Hinnyogni gondoltam barátok szamarát.*

Ugyanott 112. l.

S mifélék e divatos hölgyek? Nem jövevények, kik Angliából, Franczia- és Spanyolországból költöztek magyar emberek feleségeiként a Duna mellékére, hanem egytől-egyig magyarok; az első magyar grófnő és ura magyar gróf, a hétszemélyes tábla bírája, a második magyar bárónő, ura is báró, királyi kincstárnok; a hármadik az ítélő mester leánya, a negyedik a szegedi bíró gyermeke, ha ugyan nem ellenmondás az állításban, hogy gyermeknek nevezzük azt, ki a haragos satirikus szerint:

Hiába polczolja két melle czápáját,
Összefőzte vénség dere már pofáját.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Pozsony és Komárom, 1790. 115. l.

A nótárius csakugyan keményen haragszik. Elragadja a magyarság szeretete és idegenség gyűlölete, úgy hogy a férfiakat kötéltánczosnak, anglus rongyának, világ bolondjának nevezi s a bécsi őrültek házába küldi. Kis híja, hogy Törő nyakából a korbácsot le nem rántja és a satira korbácsa helyett azzal el nem hányja őket. S még mindez csak hagyján. A hogy a nőket pántolja, már nemcsak az ćsthetikai, de még az ethikai szép ellen is erős vétség és dancsos szabadosság, pedig ugyancsak nagyra van a nótárius, hogy ethikát is tanúlt. A grófnőnek nemcsak azt vágja oda, hogy olyan mint valami tánczosné, operai énekesné, vagy maga a hecz-mesterné, a mint az állat-színház tulajdonosának nejét hívják; de arra is figyelmezteti, hogy kis spádéjára ne legyen büszke, mert a hadi tiszteknek más spádéjok vagyon, melylyel ha benne kárt tesznek, majd Akteon, a gróf, szarvassá lehet. Maradjon magyarnak: a perzsa, a török, a mongol és chinai nő nemzeti öltözetben jár, miért ne járhatna a magyar. Hiszen

A nagy Jupiternek az ő felesége,
A midőn kivánta, ki tessék felsége,
Ki tessék testének épsége, szépsége,
Így öltözött az fel, ez volt dicsősége.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Pozsony és Komárom, 1790. 97. l.

A báróné előtt csúfondárosan találgatja, hogy nem tudja mik buffánjai: rézdobok, iszákok, abrakos tarisznyák, vagy üres zsákok, aztán egyszerre ruhája színére, a Cupidóhas-színre térve át, mely mindenesetre idétlen elnevezés, nem is lovagiatlanúl, hanem nemtelenűl támadja meg, egyenesen női tisztességében.

Az ítélőmester leányával szelídebben bánik, hiszen olyan fiatal és zsenge, mindössze előbb színházi Flórának, mert oly komikus ruhát visel, aztán Diánának teszi meg, mert kutya van a karjában, majd több jóindulattal, mint szemrehányással buzdítja a magyar viseletre: de már a szegedi bíró lányának, ki különben egy postai író-deák felesége, érdes és vaskos gorombaságokat csap az arczába származásáról, koráról, megasztáról, általában mindarról, a mi a nőnek legégetőbb sebe. S a jó nótárius meg van magával igazán elégedve, hogy szent leczkéje sikerűlt, sőt csodák csodája, e szipirtyó kivételével üdvösen is hatott; pedig inkább meg lehetne elégedve az emberek türelmével, hogy reá rézve minden komolyabb következés nélkül öntötte ki hazafias szívét és salakos szavait. Az a közönség, mely az idegen beszédűeket nyílt helyen megkergette, az idegen öltözetűekről köntösüket letépte, Zajtay uram válogatatlan kifejezéseit köztetszéssel fogadta és lelkesen megtapsolta. A Gvadányi kitörése egyfelől a közönség kitörésének visszhangja, másfelől kísérője és élesztője lőn, s legottan nagy népszerűségre jutott, mert a közönség mindig elfogúltan felkapja és magasztalja, a mi szenvedélyére hivatkozik, vagy hiuságát legyezgeti. A nótárius eleget tett mind a kettőnek, pellengérezte az idegenséget, dicsőítette a magyarságot: azért ki csodálkoznék rajta, hogy minden gyarlósága daczára új meg új kiadása kellett.

Szerkezete hibás, következetlen, a mint említettük. Mert a nótárius szerepe és jelleme megtörik, nemcsak, sőt határozottan megoszlik két ember között, az egyik a falusi nótárius, kit a véletlen útja alatt kalandról-kalandra sodor, öntudatlanúl és akaratlanúl, a másik a magyar generális a peleskei nótárius képében, a mint ez Budán és Pesten kirohanásból kirohanásba csap, öntudatosan és készakarattal. Az jóízű, bár nem valami nemes komikai alak, a maga bohó nagyzásával, mely czélja és tudománya fontosságáról szivét annyira eltölti, hogy szánva nézi le a szegény szűcsöt, ki a debreczeni kerületi tábla rendjéről és eljárásáról nem adhat neki fölvilágosítást, hiszen feje gomba, munkája goromba, míg ő Verbőczivel teli; jóizű komikai alak a magafitogtató tudákosságával, mely belőle egyre ömlik úton útfelen; a mint elesteledik, kiveszi rézcompassusát, vizsgálja órája polusát, kalapja szarvából tubust csinál és astronomus módjára nézi a via lacteát, a Jupiter, Saturnus és Vénus csillagát, hogy levonja állásukból a consequentiát, mi mind meg nem menti, hogy a Csörsz árkába ne zuhanjon és önkénytelenűl meg ne fürödjék; jóízű komikai alak a maga ijedező természetével, mely a bikák kergetésekor halálverítéket üt ki testén, és már sötéten festi képzeletében a végét, mely a részeg vasasok kardja villogtatására és káromkodására tétlenűl vergődik, míg komisszárosnak nézik, majd keserves buzgalommal énekli a «Csorda pásztorok» kezdetű karácsonyi éneket, mikor kántornak hiszik, s a gyáva megszeppenésért és zaklató meggyötrésért a czigányokon vesz elégtételt, fizetés helyett kardlapozással fenyegetve őket, mire megugranak, hogy ő is kaczagjon valakin, a kin annyian kaczagnak, mint az öreg Bencze a jámbor kapuson, ki a lovakat fékkel és zablával köti be az istállóba, s úgy ád nekik szénát és abrakot, s rettenetesen csodálkozik, hogy nem esznek, noha ehetnének. Ez, a generális a nótárius képében, tüzes satirai alak, a legigazabb felháborodással és leghazafiasabb szándékkal, de több van benne a becsmérlő csúfondárosságból, mint az erkölcsi emelkedettségből.

A hogy a nótárius az ő szent leczkéiben ki-kitör, úgy senki idegen létére nem beszélhet vala még abban az időben sem a férfiakkal, annyival inkább nem a nőkkel. Bezzeg, ha úgy forog kardja Tisza-Füreden, mint nyelve Budán, akkor nem kell vala sem tánczolnia, sem énekelnie. A nótárius a fővárosban nemcsak szembe áll mindenkivel, de fölűl is helyezkedik mindenkin, s mint erkölcsbíró élesen, szilajon és vakmerőn ítél és büntet; egyetlen mentsége az az érdeme, hogy jó ügyért buzog és dühöng, mert buzgósága nem egyszer bizony dühöngés. Gvadányi e kettős alak festésében csak annyira következetes, a mennyiben mind a kettő a költői alkotás alsóbb neméhez tartozik: az a helyzeti komikum körében mozog, s a furcsa az ismeretlen és váratlan viszonyokba keveredő hős viselkedéséből, az alak és viszonyok ellentétéből fejlik, ez a satira kezdetiesebb fajához, a személyeskedő gúnyhoz folyamodik, sőt sokszor inkább czégérező pasquill, mint korholó satira, noha az öreg váltig erősíti, hogy soha életében egy pasquillust sem munkált, mert soha felebarátjának becsületében nem gázolt, sőt nem ócsárolta,* nem egyenes pasquill bizonyos emberre, hanem az hangjára és modorára nézve.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó országgyűlésnek satyrico-critice való leírása. Lipcse, 1791. IV. l.

A kettős alak különben egészen elüt egymástól, sőt annyira idegen, mintha nem is tudna egymásról. A falusi nótárius Budára rándúl a táblák systhemájának megismerése végett; ott pedig a csalódás és fölháborodás mintha egyszerre kiforgatná czéljából és magából, az idegenkedők ostora lesz, a maga és faluja érdeke helyett nemzete és hazája érdekében a visszahatást szolgálja, azért harczol. S mikor csalódása és felháborodása a harag kiöntésével megcsillapodik, s a török háború kitörésekor Nagy-Peleskére visszatér, honn faluja üdvözli: nagyot köhent és magát meghajtja, kezében hosszú papirost tart és «altiori stylo» így számol be útjával:

Hic sum ego, qui sum Nagy-Zajtay István,
Tiz hetet töltöttem, tudja ketek, Budán,
Ott a processusok mint folynak a táblán,
Már tudom, Kitonits úgy nem tudta talán.

Ez papíroson van az egész systhema,
Akadjon előmbe akár minő théma;
Szólok pro és contra, nem leszek én néma,
Deliberálok is, szalma-e vagy széna?

Igérem, hogy leszek ketek patronusa,
Légyen az helységnek bármely processusa,
Megmutatom, hogy van oly nótariussa,
Kinek fejében van egész Huszti jussa.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Pozsony és Komárom, 1790. 139–140. ll.

A jó nótárius maganagyzásával feldicsekszik, hogy a perrendtartást úgy kitanúlta, a mint talán Kitonich sem tudta, a módszeres törvénykezési útmutatás híres útmutatója, hogy a büntető jogot úgy elsajátította, hogy Huszti, alapos magyarázója a fejében van egészen; sőt ígérkezik hathatós patrónusnak mindennemű pörben; de ő kelme teljesen elfeledi, hogy Budán egyebet is csinált, nemcsak a táblák systhemáját vizsgálta, ha ugyan vizsgálta. A peleskeieknek semmit sem említ vitézi szerepléséről, mintha nem is ő lenne az a szókimondó jeles hazafi: Budán megfeledkezik Peleskéről, Peleskén Budáról, pedig egyetlen négy soros szakaszszal elbeszélhette volna s a peleskeiek bizonynyal többre becsülik érte, mint Kitonichért és Husztiért, kiket névről sem ismernek vala.

Azt lehetne talán mondanunk, hogy az író a nótárius kettős alakjával oly jellemet törekedett rajzolni, mely a viszonyok sodró erejénél fogva cselekvésre lobban, s ekkor zajos és munkás, míg e sodró erő nélkűl nyugodt és csöndes, innen az a kettős természete és szerepe: de nem, a jellemfejlesztés ama kezdeties korában ily nehezebb psychologiai problema az eszébe sem ötlött, Gvadányi egyenesen csak satirát írt. Azért nyújtja az elbeszélést tűkör gyanánt; azért mondja Péczelinek, abban a levelében, melylyel a munka kéziratát neki megküldi, 1788 május 10-ről, hogy az nem egyéb, mint satyra. Megemlítve, hogy ifjúságától kezdve víg géniuszú ember volt, azért minden eddigi munkái játékosak voltak; aztán így folytatja: «Ezen satirám is, melyet az abajdoncz szívű magyar gavallérok és dámák ellen írtam, hasonló bordában szövött munka, azért is fogok örvendeni, ha történhető komor óráiban t. földi uramat mosolygásra bírhatja.»*

Dr. KOVÁCS DÉNES: A Gvadányi-Album. Budapest, 1888. 42. l.

48. GVADÁNYI LEVELÉBŐL PÉCZELIHEZ.

Ime, az író szándéka szerint a Falusi Nótárius satyrának készűlt, ha jelleme és szerepe kettős, nem az ő akaratából esett. A hiba magva már a kezdet kezdetén el van vetve, a mikor Gvadányi más czélt tűz nótáriusa elébe, mint a maga czélzata. Ha a magyar Budát megy meglátni és nem a táblák systhemáját vizsgálni; ha útja alatt nem tréfálja és gyötri meg annyi kaland, nem ütközik annyiszor össze a viszonyokkal, mikből komikuma kifejlik: akkor jelleme egységesebb maradhatott volna. Csakhogy épen java része fejében. Vagy ha a jó Zajtay e kalandokra kissé bátorabb legény, a mi, elismerjük, végzetes összecsapásra is viheti vala, de utoljára komikus kényszeredésre is: akkor is következetesebb lehetett volna. Mert ne mondja senki, hogy kényelemszeretete miatt riadozik, hogy nevetséges ijedezése, félsze nem gyávaságból, hanem abból származik, hogy irtózik minden háborúságtól. A ki annyira szereti a kényelmet, mint Solymosy Sándor a nótáriusról hiszi,* az nem kél akkora útra abban az időben, a mikor az emberek fogalmai a távolságról még külföldön is olyanok voltak, hogy a weimariak a nehány mérföldnyire eső Dessaut a távol Dessaunak emlegették, a mikor nálunk a közlekedési útak járhatatlansága és bizonytalansága miatt még a szomszédos megyékbe is alig jártak, az nem vállalkozik annyi törődésre és fáradságra, nem áll szembe az egész budapesti lakossággal, a mi bizony elég mozgással és zaklatással van összekötve.

Dr. KOVÁCS DÉNES: A Gvadányi-Album. Budapest, 1888. 122. l.

A nótárius nem annyira kényelmeskedő, mint inkább fontoskodó ember. S mikor felsül, bikák megkergetik, vasasak megénekeltetik, kiesik mutatós képéből, a fontoskodásból, és nevetségessé lesz. Szeret jól enni, jól inni; magára, tarisznyájára, kulacsára mindég kiváló gondot fordít, bodor pipafüstje mellett elnagyzik: de mihelyt falujából, ismert környezetéből kiszakad, a szabad pusztákon, szilaj állatok között, vagy idegen községben, éjjel, fegyveres katonákkal szemközt: ijedező és riadozó. Mindjárt elvész Verbőczivel teli feje. A maga kicsi hatalmában biztos és elbizakodó: de ismeretlen veszedelem előtt hirtelen megszeppen és megalázkodik. Budai vitézkedése, ha csak a vér elkapásának és rugaszkodásának nem veszszük, érthetetlen; minden esetre következetlen és megokolatlan. A két alak nem illik össze. Az író nem bírta egyesíteni, s a jellemet az alapeszmével összeforrasztani. Mert jól mondja Arany János: «Gvadányi nemcsak egyénítésig (persze a művészi egyénítésig), nem jutott el, olykor még a typusból is kiesik. Nótáriusa majd tanúlt ember, majd tudákosságban nevetséges; egyszer józan felfogással a költő véleménye tolmácsa, másszor bohócza ferdeségeiben. S e kettőssége, hogy okos és balga ember egyszersmind, nincs a jellemben összeforrasztva oly módon, mint például a Cervantes nagyhírű lovagjánál, ki csak arra nézve bolond, a mi rögeszméjét érinti, egyébként okos ember lévén. Csupán egyet hozok fel. A nótárius egyben-másban tanúlt, olvasott, gondolkozó férfiú volna, ki osztályából értelmessége által kiemelkedik, habár az újabb kortól, a nagy világtól el van maradva. A mellett igaz ember, egyenes szívű, hivatalában buzgó, a falu ügye jól folytatásában büszkeségét helyező. Hogy illik tehát szájába végrendeletének az a cynikus helye, midőn dicsekszik, hogy bibliothekája csak 50 kalendáriomból áll, melyekbe igazat, nem igazat beirkált, még hozzá is toldott, s a falusi nótáriusok: «hogy ha jegyzésimet gyakran olvasgatják, a tudatlan népet ők megvakíthatják, a portiót rájok duplán felvethetik és így ennek felét szintén eltehetik».*

ARANY JÁNOS: Prózai dolgozatai. Budapest, 1879. 298–299. ll.

Semmikép sem illik. Még az sem menti, hogy a Budai utazás és az Elmélkedések önálló munkák, melyek megjelenésében hat év a különbség; hat év tapasztalata pedig nagyot változtathat a gondolkozáson, véleményen, meggyőződésen egyes kérdésről, – változtathatott Gvadányinál is, bármilyen conservativ volt különben: de ha már egyszer az író megtartotta az alakot, meg kellett volna tartania a jellemet is; nemcsak azért, mivel úgy vésődött bele a közönség képzeletébe és tudatába; a közönség jóhiszeműsége iránt pedig kímélettel kell lennünk: de még inkább azért, mivel a peleskei nótárius élete korában, nagyobb fia katona, kisebb fia már jurátus levén, az ember gyökeresen át nem alakúl, ha néha gondolkozása egyes kérdésről megváltozik is. A jellem jó és rossz szokásaiba inkább belerögzhetik, egyes vonásainak árnyalata sötétűlhet vagy derűlhet, de önmagának ellentéte nem lesz. Már pedig az utazó és végrendelkező nótárius egyenes ellentét: az a becsületes, ez a semmirekellő nótáriusnak képe.

A jellembeli következetlenség mellett a Falusi Nótárius szerkezetének hibája az énekek egyenetlensége is. Az egyik hosszú, a másik rövid, egyik tartalmas és fordúlatos, a másik üres és lapos. Úgy tetszik, az író a költői alkotásnak se belső, se külső törvényeiben nem merűlt el, az anyagot az énekek keretei szerint nem osztotta be: hangulat és ötlet szerint írta, a mint isten írnia engedte. A tervet nagyjából elgondolta, de részleteiben ki nem dolgozta, amint az egységes összhang biztosítása követelte volna. Pedig nem lehet mondani, hogy épen művészi tudatosság nélkül járt el.

A könyvet Gvadányi hosszabb előljáró beszéddel vezeti be, melyben az ismeretes fogással él, hogy ezt a Budai utazást egy régi, jó ösmerősétől, Borsod megyéből kapta, mikép olvassa el a verseket s adja ítéletét róluk; megérdemlik-e a világ elébe terjesztést? Csodálkozott rajta, mert maga poeta sohasem volt, bár az ékes versek olvasásában eleitől fogva nagyon gyönyörködött, s figyelmes elmével az egész munkát nehányszor elolvasta, latba is vetette, a mennyiben csekély tudományának próbaköve megengedte: de benne semmi olyast nem talált, a mi jobbítást és pallérozást érdemelne. Sőt annyira megtetszett verseinek természet szerint való folyása, szép magyarsága, ámbár palástolt, de jóra igyekező mivolta, hogy elhatározta a maga teljességében kiadni. E végből tizenhárom részre osztotta; a részek elé rövid tartalmi összegezést írt; a különös szavakhoz, tudományi vonatkozásokhoz magyarázó jegyzeteket csatolt, a barbarismusokat és franczia szavakat magyar kiejtés szerint írta át, a csípős zoilusok és kaczagó momusok támadásaira csak azt veti: quot capita, tot sensus. Diogenes hordóban, Aristoteles Nagy Sándor udvarában lakott. A kinek nem tetszik a Budai utazás, olvassa a Magellan és Cooke utazásait, vagy Colombo és Vespucci bolyongásait, vagy menjenek János jeruzsálemi királylyal Palesztinába, de meg is izzad az üstökök. A szegény nótárius, mivel Mahomettel a holdvilágon keresztűl nem utazhatott, hosszabb utazást nem írhatott. A kinek pedig ez útazás nem tetszik, vegye kezébe Cervantest vagy Wielandot, don Quijote és don Sylvio dolgait, bennök elég furcsa és nevetséges dolgokat talál: de mégis csak mesét. A Budai utazás annyival kedveltebb lehet, a mennyivel valóbb.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Pozsony és Komárom, 1790. VII–XI. ll.

A valóság, a mit Gvadányi visszaád; a valóság, a minek megváltoztatására törekszik. Nyersebb és darabosabb mint Horátius és Juvenális; az ő majd komikus, majd satirikus elbeszélése fejletlenebb és művészietlenebb, mint ezek satirái. Alakjai nem állanak a don Quijote és don Sylvio magaslatán, mert ott a jellem és szerep egysége a legtudatosabb művészettel és következetességgel van megokolva; de minden hiányok daczára és ellenmondások ellenére ép úgy élnek a nemzet képzeletében és tudatában; mint ezek. Gvadányi nyersebb és darabosabb, mint világirodalom nagy mesterei, egész az erőszakig goromba az abajdonczok irányában, de azzal mentegetőzik, hogy megérdemlik; miért szégyenlik, hogy magyar vérből születtek. «Jól átlátta a nótárius, – mondja Gvadányi, – hogy ezek azok, kik Memphis templomában csak azért imádják az Apis istent, mert szarvai meg vannak aranyozva. Megtanúlta azt is, hogy a megélemedett cserfának héját le nem lehet faragni penicilussal, csak bárddal vagy fejszével.»* A mi hazafias magyarázatnak elég, de művészi megokolásnak kevés: még is mi az oka, hogy Gvadányinak olyasmi sikerűlt, a mivel egész írói nemzedéke nem dicsekedhetik! Két olyan alakot teremtett, mely a nemzet minden osztályában ismerőssé válva, mintegy az élők járókelőkhöz csatlakozva, az együgyűek előtt mint valóságos élő személy tűnik föl az emlékezet után.* Míg a megújhodás költőinek személyei és jellemei alig éltek tovább, mint a fa levelei, melyek tavaszszal fakadnak s őszszel elhervadnak, s mindössze az újjászületés mesterének és vezérének, Bessenyei Györgynek egyetlen alakja, a műveltségében elmaradt, de érzésében hazafias Pontyi daczolt nehány évtizeddel: addig a peleskei nótárius, Zajtay, és az első szökött katona, Rontó, egy század elmúltával is él. Történetök mai nap is meg-megakad a mestergerendán, annak az olvasó közönségnek kezében, mely a leghálásabb és legkövetkezetesebb minden olvasó közönség között.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Pozsony és Komárom. 1790. XII. l.

ARANY JÁNOS: Prózai dolgozatai. Budapest, 1879. 296. l.

Az irodalom már többször fölvetette és fejtegette ezt a kérdést. Majd az olvasóközönség fejletlenségének, majd a mulattató könyvek hiányának, majd megint a népies nemzeti költészet Gvadányiban megújuló erejének, vagy az idő áramának tulajdonította. Ám ez okokon kívül, melyek halhatatlanságukat elősegítették, bár nem biztosították volna, sokkal éltetőbben hatott a tárgyak szerencsés megválasztása, a mi már maga költői érdem, mert az író helyes érzékére vall.

A peleskei nótáriusban a falusi jegyzői kart mutatja be, melynek felállítása és szervezése II. József egyik legfontosabb intézkedése és legjelentőségteljesebb újítása. «Addig a paraszttal – mondja Marczali Henrik* – nem érintkezett más műveltebb ember, mint a pap és a mester. Most az állam is küld oda képviselőt, mert a nótárius nem más, mint a burocratia utolsó hajtása, mely egész a legszélsőbb rétegig leviszi a központi rendeletek hatását». Az a hívatása, hogy a nép igazi védője legyen a földesúr ellenében, az állam és falu együttes javára. Teljesen új osztály, mintegy közvetítő a nemesség és jobbágyság között, mely életrevalóságával csakhamar nyomós helyet foglal el a társadalomban; teljesen új az intézmény is, melyet szolgál, de jóakarattal csakhamar beleigazodik tisztébe. Zajtay uram ép a beleigazodás idején, az intézmény első éveiben utazik Budára a táblák tanúlmányozása végett; nemcsak becsvágya, de szüksége is, mert úgy Nagy-Peleskén, mint általán országszerte még megállapodatlan a falu táblája, az ügyvitel módja; így útjának kétszeres értelme van. Különös tisztességére válik, hogy arra épen ő vállalkozik. Nagyzása és fontoskodása, hogy egyenesen az ország tábláinak systhemája jut eszébe, hogy annak cynosurája szerint akarja községében az eljárást vezetni – mosolygásra indít, de buzgalma és önzetlensége, mert egyelőre csak falujára gondol, megnyer irányában. A peleskei nótárius alakjának és czéljának újdonságánál fogva megragadta az érdeket s mindjárt olyan népszerűségre emelkedett, hogy már két esztendő múlva, 1792-ben akadt ember, ki a nótárius pokolba menetelét írta meg. A műhöz Gvadányinak semmi köze: sem szelleme, sem gondolkozása, sem prózája nem egyezik az övével. Hosszú ideig ugyan még Arany és Toldy is a generális munkájának tartották: de minden alap nélkűl, mert a nótáriusnak csak a neve szerepel a czímlapon, az elbeszélésben jóízű alakja, a maga jellemző vonásaival sehol föl nem bukkan, még egyenes és világos vonatkozás sincs reája. Csak a nótárius hódításairól tanúskodik. S minél inkább fejlődött és erősödött a falusi jegyzői kar, annál tovább terjesztette, annál állhatatosabban emelte első nevezetessége emlékezetét. Zajtay alakja és a jegyzőség intézménye összeforrt és száz esztendő múlva, a könyv megjelenésének százados évfordulója alkalmából, a jegyzők országos egyesülete koszorút tett a költő sírjára. Kétségtelenül hozzájárúlt a sikerhez a Gaál József jeles bohózata, de csak a száz év második felében, első felében csupán a maga erejéből élt. Pedig, hogy jó erőben lehetett, bizonyítja a Gaál rátámaszkodása is.

MARCZALI HENRIK: Magyarország története II. József korában. Budapest, 1888 II. k. 60.

49. A «POKOLBA MENETEL» CZÍMLAPJA.

A tárgynak szerencsés megválasztása mellett a peleskei nótárius halhatatlanságának biztosítására még sikeresebben közrehatott a költő elhitetésének ama módja, mint Arany János helyes érzékkel emeli ki, mikép szinte okiratilag bizonyítja, hogy alakjai valóságos élő személyek, hogy az események mind úgy történtek, a hogy ő elbeszélte.* Ám elemezze valaki a Falusi Nótáriust, minden vonást megnyomva, minden helyet kitüntetve, mint Arany cselekedte; az ország ismeretében, a népélet megfigyelésében oly igazságot fog tapasztalni, hogy általuk az alak is igaznak tetszik; mert a környezet hűsége a valóról jóhiszeműséget ébreszt bennünk Zajtay személye iránt is, hogy valóban élt. A nótárius úgy készül és úgy kél útjára, a mint a XVIII. század minden nemes embere készülhetett: de mégis annyi sajátosság jellemzi, a mennyivel Zajtay némi egyéniséget ölt; nem művészileg kikerekedő egyéniséget, hanem afféle határozatlan személyiséget, minő az életben elég akad. Útja alatt a véletlen egyik kalandból másba bonyolítja, a mint az akkori közlekedési viszonyok között sokszor megtörténhetett, s ez a véletlen, mint valami haragos sors, egyre ijesztgeti, megtréfálja, meggyötri, szinte következetesen üldözi, a mi az újjászületés társadalmában a kedélyek állandó mulatozása és kiáradása volt, s örömest olvasta az efféle zaklatásokat, akár valami jeles társa, akár Sors ő kegyelme rendezte is. S az a közvetlenség, hogy maga a zaklatott beszél, panaszkodik és zugolódik, még fokozza benne az érdeket és jóhiszeműséget a nótárius irányában, kinek falva és neve is látszatos bizonyítékúl szolgált. Mert Peleske, a hol működik, Zajta, a honnan ered, szomszédos, s könnyen föltehető volt, hogy a jó nótárius zajtai létére, talán elszegényedve s ősi családi jószágáról egyedűl a nevet örökölve, átszakad a szomszédba, hogy a falu pennája legyen.

ARANY JÁNOS: Prózai. dolgozatai. Budapest, 1879. 303. l.

A közönség csakugyan az előljáró beszéd megokolásának és a külső környezet valóságának, pontos rajzának hatása alatt komolyan elhitte, hogy a peleskei nótárius élő ember, ki a Budai Utazást nemcsak megtette, de meg is írta. S Gvadányinak ekként az elhitetés jobban sikerűlt, mint a hogy maga akarhatta. Az ő szándéka nem lehetett egyéb, mint hogy jóhiszeműséget keltsen hőse és útja iránt; s ez a jóhiszeműség annyira ment, hogy a közönség Zajtaynak nemcsak nótáriusságában, de íróságában is megnyugodva bízott. Gvadányi ennélfogva jónak látta, hogy a tulajdonjogot a nagy közönség előtt visszakövetelje magának s «A falusi nótárius elmélkedései, betegsége, halála és testamentoma» czímű kötetének egyfelől ajánlólevelében maga már az ő csekély munkájaként említi meg; másfelől 11-ik paragraphusában a nótárius utasítja el a szerzői érdemet magától. Laczi fia, a jurátus, atyja betegségének hírére a beteg ágyához siet; az öreg kíváncsian kérdi, hogy beszélnek-e Budán és Pesten történetéről, hallott-e az ő budai utazásáról?* Nemcsak hallott, de olvasta is, hiszen az egész haza olvassa, mert Argirus királyfi és Tündér Ilona, Markalf és Toldi Miklós kalandjai, Ulysses, Telemach, Columbus, Americus és Cooke bolyongásai leszorultak mind a könyvpiaczról: a közönség csak drága ura atyja útazásán kap. Az öreg álmélkodva hallja, mert azt sem más orrára nem kötötte, sem maga pennára nem vette; azért maga is szeretné olvasni, hogy jól írt-e az author? Aztán azt veti utánna:

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentoma. Pozsony, 1796. 177–178. ll.

Megvallom, csak azért utaztam Budára,
Hogy őket vonhassam magyarabb rámára.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentoma, Pozsony, 1796. 179. ll.

Ime, Gvadányi így tisztázza egyszerre a szerzői kérdést is, az utazás czélzatát is. A mi tisztázatlan és eldöntetlen marad: az a Zajtay uram személye, kiről még mindég, mint valódi alakról beszél. Hízelkedik magának, hogy e munkája is kedvességgel fog találkozni: de tudja, hogy a szíveket vígasságra úgy fel nem fogja ébreszteni, mivel nincsen már az élők között – folytatja – a szegény nótárius, mert most nem zsufa fakóján, hanem Szent Mihálynak karórágó paripáján vágtatott az örökkévalóságba, melyért is szomorú gyászba öltöztetem múzsámat, hogy sirassa meg esetét és a vért szomjúhozó Párkákat átkozza meg; de meg is érdemli ezt egy olyan jeles hazafi, a kinek neve a késő jövendőségnél is emlékezetben lészen.* Még szerencse a szomorúságban, hogy «Elmélkedéseit, betegségét, halálát és testamentomát», melyeket atyjafiai halála után archivumában találtak, in vidimatis paribus kezeihez juttatták és így versekbe foglalhatta. A munkában, mely inkább a Gvadányi gondolkozására, mint a peleskei nótárius jellemére vet bővebb megvilágítást, mindenütt az elhitetés emelésére, a nótárius személyének élő alakul feltüntetésére törekszik. A betegeskedő Zajtay, mint minden ember a halál előtt, az emberi sorson borong, hogy miért olyan változó, s az emberi természet miért olyan különböző? S összehívatja a Nagy-Peleske környékebeli bölcseket: Komorzány, Kis-Namény, Angyalos, Gyarmath, Lázári, Tyukod és Tóthfalu községéből. A tanácskozás és fejtegetés hangja bohózatos, nehány jó ötlettel, még több salakossal; a legeredetibb és legtermészetesebb, hogy kiki a maga állása, mestersége vagy hajlama szerint adja meg a választ. Csebres Mihály, az angyalosi nótárius, az emberi test sáranyagának alakíthatósága, Gáncsos János, a tyúkodi mester, születésük csillaga szerint származtatja a különböző emberi természetet; Súllyogó Péter, lázári molnár véleményeként valami égi malomban őrlik, különböző liszt gyanánt; Darabos Pál, gyarmathi kovács hiteként Vulcán műhelyében a cyclopsok verik, különböző kidolgozással; Szelid András, kis-naményi orgonista, az orgona hasonlatából, Glodány Ursul, a komorzányi harangozó és Dvorák Hirczu, a nagy-peleskei orosz mester az ételek hatásából és a klima befolyásából fejti meg. S mindegyik annyi közvetlenséggel beszél ebben a valószerű környezetben; a szegény nótárius házi dolgai, betegsége fordulatai, Klári felesége szorongásai és aggodalmai, László fia vígasztalásai, s a haldokló végintézkedései annyi részletességgel tárulnak elénk, hogy a valóság színét öltik fel, mind a történeten, mind az alakon. Hasztalan minden ügyekezet, minden szeretet: a szegény nótárius fölveszi a halotti szentséget s egy Jézus kiáltással kiadja lelkét. Sirató asszonyokat hívatnak, s a költő szó szerint közli ezek énekét, lemásolja a nótárius sírkő-feliratát, elbeszéli temetését és torát, annyi aprólékossággal, mint csak az teheti, a ki mind ezt vagy maga látta, vagy leírását in vidimatis paribus megkapta. A jó nótárius egyik fia, Sándor, még oda van vagy elesett már a háborúban, az olasz csatatéren, a hol az osztrák-magyar hadak épen Napoleon ellen küzdenek; másik fia, kiről a Budai Utazás mint kis Lacziról beszél, az ifjabb gyermek kicsinyitő beczézgetésével, rendezi a végtisztességet. Temetés után visszatartja a testamentáriusokat: Csebres Mihályt, Gáncsos Jánost, Szelid Andrást, Perczegő Gergelyt; a falu ládájából kiveszik a végrendeletet és az egész tanács előtt nagy ünnepélyességgel felolvassák. Teljesen rendben az okirat, még a négy törvényes tanú megerősítése is, kinek-kinek aláírásával és pecsétjével, a mint a könyv végén látható. Mindez erősen hatott az egyszerű olvasó közönség képzelődésére, hogy a peleskei nótáriust élő alakúl fogadja el és őrizze meg. S nem ok nélkül. Sőt azt hisszük, alig csalódunk, ha állítjuk, hogy a külső környezetén kívűl az ő személyében is sok a valóság.

Ugyanaz. 3–4. l.

Kétségtelen, hogy nem a peleskei jegyző volt, a neve sem Zajtay: de hogy valami név alatt élt efféle ember, ki jelleme humoros vagy komikus fővonásaiban az író mintája lehetett, az ő tehetségének természetéből nyilván következik; mert ő, a mint kiemeltük, csak a történt dolgok énekese volt. Gvadányi abban a levélben, melylyel Péczelinek a kéziratot elküldi, a nótárius falvára nézve ezt mondja: a nótáriust azért tette Nagy-Peleskére, mert annak a helységnek ura Becsky György, a kivel szathmári állomása idejében különös barátságban állt; reményli, hogy harmadik kéz eljuttatja kezeibe. Már ennek a pár sornak elolvastára önkénytelenül felvillan a föltevés, hogy azért esik a költő választása Nagy-Peleskére és visszaemlékezése régi jó barátjára, hogy talán ott és általa találkozott a jó nótárius mintájával, hogy talán valami együttes kalandjuk és tréfájuk csillan meg benne; sőt talán még inkább egy s más az alak vonásaiból és élményeiből épen barátjára vonatkozhatik. Ily módon kívánja csak harmadik kéz révén juttatni kezeibe. S a föltevés egészen valószínűnek tetszik, ha azzal a tudattal taglaljuk, hogy költőnknek nagy hajlama volt barátai ilyetén megtréfálására, mint a Nováky és Csizi példája mutatja; hogy többi műveiben, Rontó Pálon kívűl, felényi sikerrel sem alakít; csak ott, hol közvetlenűl a maga személyes tapasztalatára, hőse élő mására támaszkodhatik, ér el bizonyos határozottságot és tisztes sikert a jellemzésben. Maga is tudja ezt, vagy ösztönszerűleg érzi legalább; azért ragaszkodik annyira az elhitetés minden eszközéhez, folyamodik a hivatkozás minden módjához. A falusi nótárius elmélkedéseiben még azt sem feledi el megemlteni, hogy a nagy-peleskei uraságnak volt egy Pista nevű czigány jobbágya, a ki hetenként kétszer Szathmárra járt húsért, s egy Pulyka Miska nevű külső jobbágya, mindenhez látó és kevéssel bíró; hogy a nótáriusnak szobájában állt egy falon függő faóra, felső részében kakukkal; s a mikor az óra ütött volna, egy ajtócska megnyílt, a kakuk kiugrott s elkakukolta az időt.* S jegyzeteinek hangja, magyarázatainak iránya, hogy mindég dologi felvilágosítást, ismereti adatot közöl, kezeskedik ez apróságok igazságáról; mi viszont a nagy-peleskei uraságnak és jegyzőnek azonosságáról beszél.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentoma. Pozsony, 1796. 20, 40, 149. ll.

Igen, a nótárius senki más, mint Becsky György; nem mintha a jegyzőséget viselte volna, hanem mivel róla másolta Gvadányi Zajtay uramat. A megyei és családi hagyományok, melyeket felkutatnunk sikerűlt, kétségtelenűl megerősítik ezt: így lesz a föltevésből valószínűség, a valószínűségből valóság.

Gvadányi meghasonlása a Becsky-házakkal képezi az indítékot, mely hőse megválasztásában vezeti. Ki akarja a régi czimborát tréfálni, a mi nem valami szép és nemes erkölcsi mozgató ugyan: de a múlt század ízlése nem ütközött meg benne. Lehet, hogy eszméjének foganására, szerkezetének tervére hatottak a külföldi kalandos és mesés utazási elbeszélések is, mint BEÖTHY hiszi:* de mindenek fölött Becsky György budai utazása volt az, mi Gvadányi szemei előtt lebeghetett. Becsky épen úgy kelt ősi szokás szerint a maga útjára, mint Zajtay, épen úgy kereste a táblai assessorságot, mint ez a táblai janitorságot, épen oly eredménytelenűl, mint a jó nótárius; sőt épen úgy beszáll, mint ez Tisza-Füredre – Boros káptalani tiszttartóhoz, ki mint szathmármegyei, homoki születés, ismerőse volt.* Ez a táblai assessorság érteti meg voltakép, hogy miért forog a Zajtay fejében a táblák systhemája; nem, nem az ő gondja az, hanem Becsky törekvése; ez is mint valami ujjmutatás igazít hozzája, a Zajtay élő mintájához.

Dr. KOVÁCS DÉNES: A Gvadányi-Album. Budapest, 1887. 68. l.

KOVÁCS JENŐ, szathmármegyei árvaszéki elnök közlése szerint, ki nyolczvan éves atyjának, a volt főispánnak emlékeiből merített, ki viszont még közvetlen tanútól értesűlt, mert apja, mint homoki földbirtokos, Becsky Györggyel jó barátságban élt.

Gvadányi költött, de a valóból; színezett, de igaz alapon; sőt úgy látszik, hogy szántszándékkal nem igen változtatott a személyi vonatkozásokon. A nótárius felesége, Klára asszony, tisztes és szorgos nő, épen mint Becskyné, Erőss Klára, a kinek még nevét sem cseréli el; két fia van, Sándor és László, s egyikök katona, épen mint Becskynének, azzal a különbséggel, hogy ennek fiai, Ignácz és László s a költő az idegenes Ignácz helyett a magyaros Sándort használja. A családi állapot rajza csak annyiban különbözik, hogy a Becsky-párnak még egy leánya is van: Francziska, míg a jegyző hajlékából ez a sugár hiányzik: de Gvadányi nem bír, vagy nem akar róla sem elfeledkezni s megtaláljuk őt a budai serfőző házában, kinek leánykája oly szép, mint Páris Helénája, úgy hogy sok gavallér lenne örömest mátkája: a neve ugyan csak Franzli. Talán az se merő véletlen, hogy az ő apja miért serfőző, a ki a magyar nép szójárásában rendszerint cseh: a Becsky leánynak férje szentkatolnai Cseh László, ki épen mint a szathmári bíró fia, jogot végzett; a fővárosban patvarista vagy cancellista is lehetett, aztán szathmármegyei szolgabíró, majd tolnai alispán volt.* Meglehet, hogy ott is valami pajkos vonatkozás vagy tréfás czélzás rejlhetik, mert a falusi nótárius Budai Utazásában és Elmélkedéseiben Gvadányi élő alakokat, valódi viszonyokat rajzol; s az a czélzata volt, hogy őket ismerőseik előtt megismertesse. Ime, a hagyomány egész biztosan állítja, hogy még a géczi boszorkány mintája is élt, a nagy-géczi földesúr, Becsky Gábor feleségének, a szép Semsey Máriának személyében, ki iránt Gvadányi egykor hevűlt, mert valószínűbbnek tetszik, hogy inkább a szép asszonyért, mint a Becsky György leányáért vívott; valószínűbbnek épen azért, mert Semsey Márián veve boszút. Az udvarias lovag, nagyon is nem lovagiasan, már elfeledkezett a nő szépségéről, csak kardosságára emlékezett. Mert mint az ARANY Judith asszonya, ez is értette a hat vágást nyelvvel: s boszorkányúl énekelte meg.* A mi kétségtelen, még a múlt század szabadosabb erkölcse szerint sem járta, Sőt Gvadányi még boszorkány-nevét is az asszony falujából kölcsönözte, mert a mint LUBY KÁROLY beszéli, csakugyan élt valamikor Nagy-Géczen egy Tóthi Dorka, kit a császlai Rekettye Pillával mint boszorkányt égettek el Csenger és Csenger-Bagos között ama dombon, melyet mai napig is Rekettye-dombnak hívnak. Gvadányi jól ismerte ezt a történetet, jól a nevet is (noha nála nem Tóthi, hanem Tóty, egy szótagban szerepel): s a nótáriusnak Elmélkedéseiben Semsey Máriára ruházza. Így lesz a géczi földesúr-asszony – géczi boszorkány. Sőt a hagyomány azt is egész biztosan állítja, hogy az Elmélkedések többi személyei, a jeles bölcselők is, kik a nótáriussal tanácsot ülnek, élő alakok, akkor élő földesurak voltak, kik a Becsky-házban meg-megfordúltak, kiket Gvadányi ismert és jellemezni megkísértett,* a mi megmagyarázza, hogy miért tudnak ezek ép oly jól deákúl, mint maga a nótárius.

NAGY IVÁN: Magyarország Családai. III. k. Pest, 1858. 120. l.

LUBY KÁROLY levele szerint, kinek Semsey Mária szépanyja volt. Az öreg úr fiatal éveiben, félszázaddal ezelőtt, gyakran hallotta még ezt a hagyományt.

KOVÁCS JENŐ közlése szerint.

Ime, a falusi nótárius és környezete. Már most érthető, hogy miért küldi költőnk a Budai Utazást csak harmadik kéz révén régi barátja kezeibe, s érthető, hogy valahányszor a Gaál műve Szathmáron előadásra kerűlt, a Becskyek mindég dohogtak és elmaradtak onnan:* de ma már a Gvadányi gúnyja feledésbe merűlt, a nótáriusnak csak országos híre él, s a család ma már kegyeletes büszkeséggel mutogatja Becsky Györgynek, mint Nagy-Peleske legnevezetesebb fiának képét.*

LUBY KÁROLY levele szerint.

«A Magyar Állam» XXXII. évfolyamának 215. számában olvassuk: Meszlényi Gyula szathmári püspök 1891 szept. 10-én Nagy-Szőllősön meglátogatta a Becsky-családot; Becsky Emil bemutatta neki «a nagyhírű» peleskei nótárius élethű deli arczképét, melyet, fájdalom, nekünk nem sikerűlt megszerezni.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem