V. KATONÁSKODÁS A BÉKÉBEN. | Magyar Történeti Életrajzok

V. KATONÁSKODÁS A BÉKÉBEN.

31. JÓZSEF CSÁSZÁR.

Mária Terézia hadseregének szervezete. A badalai élet. A Becskyek. Az új katonai rendszer. A magyar huszár a múlt század negyvenes éveiben. A Gvadányi ezredének feloszlatása. Németesítés a katonasággal. Gvadányi a király előtt.

POROSZORSZÁG a hét éves háború folyamán nem egyszer elszigetelve, szinte elhagyatva küzdött: de II. Frigyes vezéri lángesze, szervező ereje, hősi bátorsága, gyors leleménye és biztos kivitele következtében rendszerint szerencsésen kiemelkedett a nehéz megkísértések és nehéz vereségek közűl. Mert a király, ki seregének nemcsak kegyelmes ura, de jó példája is volt, a mily előrelátással gondoskodott már eleve 1743-iki szolgálati szabályzatával a katonaság szabatos és egyöntetű kiképzéséről, mire maga felügyelt: ép oly meggondolással és sikerrel használta fel most egész erejét, minek az ő személyes befolyása, személyes intézkedése megkönnyítette a szabadabb mozgást, szaporább tevékenységet. A míg ő a maga emberismeretével és helyi tapasztalatával személyesen vezette hadainak műveleteit; addig nálunk minden elhatározást egész jegyzékváltás előzött meg. Például, hogy a Hadik esetére hivatkozzunk, neki berlini vállalata alatt mindég jelentést kelle tennie Marschall táborszernagynak, mint közvetlen fölebbvalójának, valamint Daun grófnak és Károly lotharingi herczegnek, kik közűl aztán egyik vagy másik a jelentésre tervezetet készített és beküldötte megerősítés végett a bécsi hadi tanácsnak, mielőtt a döntő parancsolatot kiadta volna. Hadiknak 1757 szeptember elejétől november végéig a hadi levéltárban 64 ilyen fontosabb jelentése található csak Károly herczeghez.* Természetes, hogy ez a régi káros szokás, mint Gvadányi panaszolja, a mi seregünket nyügözte; s anynyival inkább nyügözhette, mert több ilyen káros szokása volt, mint pl. az ellenség megvetése és a maga-nagyzása.

VICTOR VON POKORNY: Organ des Wiener militär-wissenschaftlichen Vereins. VIII. Band. Wien, 1874, 254, 259, 262. ll.

Gvadányi gondolkozó fő, ki a háborúban nemcsak harczolt, de megfigyelt és ítélt is: ennélfogva élesen megrótta, hogy a mi katonaságunk az ellenséget meg szokta vetni, és úgy tartani, mintha az nem oly kézzel, lábbal, szívvel termett volna mint ő maga; a minek okát soha ki nem tanúlhatta, sem pedig meg nem foghatta, hisz józan és tárgyias belátással be kellett ismernie, hogy a mi lovasságunk akkor sem a tanúltság, sem a fegyelmezettség tekintetében, – a mi gyalogságunk sem a tüzelés gyorsaságára, sem a bontakozás kivitelének szabatosságára nézve nem mérkőzhetett a poroszszal. Mi történt mégis? Az ellenség lenézése akkora volt, hogy ha valahol példának okáért 100 embernyi csapata állt a porosznak, az ellen 40–60 embernyi csapatot küldtek ki; s ha ez szerencsétlenűl járt, vereséggel visszavonúlt, a tisztjét vetették okúl, vizsgálatba és perbe fogták, meg nem gondolván, hogy a sok lúd a farkast is legyőzi. Ha pedig a tisztet nem okolták s megelégedtek a túlnyomó erő mentségével, akkor az elveszett katonákról, a királyasszony káráról hallgatott az írás. Gvadányi még keményebben megrótta a maga-hittséget, hogy az ellenségtől tanúlni nem akartak, minek következtében egyes lovas csapatokat messze kiküldtek, melyek az ellenség nagyobb erejének támadására minden haszon nélkül tértek, vagy gyakrabban véres fejjel szaladtak a sereghez vissza. Számtalanszor egész könnyű lovas ezredeket minden gyalogság és ágyú nélkül rendeltek tova, minek tudomására jövén az ellenség, rájuk ütött lovassággal, gyalogsággal, ágyúkkal és valameddig tetszett szemének szálának, addig űzte, kergette, fogta, vágta azokat, mert a porosz soha a megfelelő tartalékok nélkül nem indúlt el. A régi slendrián nálunk ezt nem vette számba, nem sajátította el.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó török háborúra tzélozó gondolatok. Pozsony és Komárom, 1790. 211–213. ll.

Mind ebből pedig mi következett? Nem egyéb mint az, hogy a hét éves háborúnak sok fényes és csattanós hadi ténye, de a magyar és osztrák, valamint a szövetséges hatalmak áldozataihoz képest kevés eredménye volt, hogy a hubertsburgi béke nekünk is ép oly jól esett, mint a porosznak.

Gvadányi mindenesetre szintén szívesen fogadta és üdvözölte azt. Mert a háború nemcsak diadalból és dicsőségből, nemcsak csupa csatározásból áll, hanem nyomasztó nyomorúskodásból és szenvedésből is. A mint maga írja, nem egyszer szenvedett hideget-meleget, éhséget, nem egyszer hált a fagyos földön, különösen az 1760-iki téli táborozás alkalmával, mikor január 26-ig maradtak a nyilt mezőben;* egész fejealja nem volt egyéb, mint igmándi nyerge, takarója pedig a köpönyege, a mely alatt őszi esőben, síró szélben, dermesztő fagyban úgy reszketett, mint a nyárfalevél.* Később is köszvényes bántalmait a kemény fáradalmak és szenvedések maradványainak tulajdonítja, melyek ellen olykor a pöstényi fürdőben keresett üdülést, vagy könnyebbűlést.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó török háborúra tzélozó gondolatok. Pozsony és Komárom, 1790. 143. l.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Pöstényi Förödés. 12. l.

A béke megkötése után a szász és cseh szélekről visszakerűlt Magyarországba, a hol ezrede négy vármegyében: Szathmárban, Beregben, Ugocsában és Máramarosban kapott szállást. Gvadányi Badalóba, e félreeső kis faluba jutott, mely a tiszaháti járásban fekszik s jó magyar népéről, tiszta nyelvéről és termékeny vidékéről ismeretes. Abban az időben szép gyümölcsös kertjei voltak, melyek a Tisza szabályozása óta, mivel az ártérbe estek, nagyobbrészt eltüntek.* Ma a Tisza is távolabb tőle, mint a mult század hatvanas éveiben, mikor kiöntései és vad vizei, különösen tavaszszal, annyira elárasztották, hogy szinte minden közlekedéstől elszigetelték, holott ma az egyik legélénkebb megyei út érinti. A Gvadányi lakása a falu keleti végén, egy elhagyott temető helyén állott a nagy házban, melyet a nagyház-sor dűlő nevezet ma is emleget,* ablaka előtt széles tóval, kapuja előtt a Tiszával, körülötte mocsarakkal és árkokkal, mint valami vízi erőd, minek következtében «a lég és föld urai», a rajzó legyek és feltörő férgek véle nem egyszer megosztották és nem egyszer népesítették be azt. Volt idő, hogy más nép alig közelítette meg, mert megesett, hogy a Tisza, mely különben oly simán, oly szeliden kanyarg le parttalan medrében, zúgva és bőgve borította el a badalai rónát, mintha el akarta volna nyelni, ha nem is a kis falut, de legalább a Gvadányi nagy házát! Ilyenkor aztán az ár elzárta a grófot minden társaságtól, megfosztotta minden látogatástól, hetekig, sőt kétszer hónapokig csak az udvaron mozoghatott, mire nézve azzal vígasztalta magát:

PAP KÁROLY közlése szerint.

ZÁMBORY BÉLA badalai ref. lelkész értesítése szerint.

Három hónapokig szenvedtem én eztet,
Még jó, mint az ürgét, hogy ki nem feresztett.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsony, 1795. 16. l.

32. BADALÓ.

Víg kedve mind a mellett be nem borúlt, mulatozó és mulattató elevensége el nem bágyadott: olvasott, mert katona korában is ládánkint vette a könyvet, zenélt, miben Bacsányi szerint egész művészetet ért el, vagy csöndesen elpipázgatott a kandalló előtt. Majd egyet gondolt, hogy a renyhe raboskodásban lelke könnyű szárnyait az unalom utoljára is el ne nehezítse, aztán bált rendezett a falu fiatalságának.

A házi cselédség, különösen a német vadász el nem gondolhatta, hogy honnan jő a vendég a vízbe: de a badalai biró, Veres Miklós uram, emberül megfelelt a megbizatásnak. S begyűlt a leányság piros csizmákban, pártásan, be a legénység sarkantyúsan, két üstökbe fonott hajjal: rakta is a tánczot ugyancsak világos virradtig a Putyu hegedűje mellett. Az egyszerű nép bizodalmasan, de illedelemmel mulatott: mialatt Gvadányi kedélyes biztatással forgolódott közöttük a vendég-lakománál és nézelődött rajtok a táncz alatt. Sok legény természetes tisztességtudással megállt előtte és megkinálta a maga tánczosnéjával: de ő lába sebére, a vari golyó emlékére hivatkozva kitért a kitüntetés elől. Csak egy-egy nyájas szóval vagy egy-egy pajkos megjegyzéssel élénkítette és bátorította a vidámságot; de jóakaró türelemmel és komoly figyelemmel hallgatta a naiv hálálkodást. A biró, Badaló bölcse, poharat emelt egészségére, hogy a burkust vághassa, ölhesse; kellő nyomatékot adva faluja érdekeinek is:

Nagy úr ked, még dolgát nagyobbra vihesse,
Több ily víg napjait mi velünk tölthesse.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsony, 1795. 16. l.

Majd búcsúzóra, hajnal előtt, megint megkereste a grófot és ékesen megköszöntötte mindnyájuk nevében «ő kelme kegyelmét, mutatott malasztját». S a fiatalok módosan és önérzetesen kezet fogva búcsúztak a vendéglátó gazdától, kinek szállására viszonzás fejében másnap tömegesen érkezett a gyümölcs és szárnyas, mert a magyar ember, még ha a nép egyszerű gyermeke is, nem szereti az ingyen ajándékot. Nála az elfogadom szónak rendszerint adom a ríme. Ez az igazi paraszt becsület!

Másszor meg Gvadányi a tiszteletessel, Bakos János református lelkészszel, kinek jóravalóságáról tanúskodik, hogy kis egyházában, 1759-ben ő kezdte meg az anyakönyv vezetését,* meg Kós István urammal, a ki kormányzott, csolnakos vadászatra indúlt az áron, nyúl ellen, róka ellen. Mert a szegény állatok a víz elől felhúzódtak görbe fára, hajlott ágra, kiálló tőkére. S tetszett a grófnak a tréfa, különös íze miatt, a mint a fák kajmójáról hullott a nyúl, róka, farkas; míg egyszer a tréfa «gimilsinek keseruv uola vize: hug turchucat maid mige zocoztia vola»; mert a tiszteletes segíteni akarva a kormányosnak, olyant lendített a csolnakon, hogy az a sebes hajtás miatt egy látatlan tőkébe belecsapódott és – felborúlt:

ZÁMBORY BÉLA közlése szerint.

«Legelső volt a pap, a ki talpra felállt,
Szent Jehova Isten! hol a gróf, kiabált,
Seregeknek Ura! tán szenvedett halált
Hogyha mély gödörbe ő béesni talált.»*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsony, 1795. 29. l.

De Gvadányi nem esett ki jó kedve sodrából. A míg Kós István uram dohogott, hogy biblia, nem kormány kell a pap kezébe, a míg német vadásza jajgatott, hogy a flintája, nem az ura, megázott: addig reá az egész fordulat csak furcsaságával hatott, s nevetett a tiszteletesen, kinek tudós, komoly parókája összecsapzott az iszaptól. A vízben is, otthon is pajzán élczeivel ő derítette föl a kiöntött karavánt: mégis az ő halálának kelt híre. Bejárta az ezredet, négy vármegye földén, a Latorcza, Körös, Szamos és Tisza mellett, de főként Szathmárt, a törzsnek székhelyén terjedett el: úgy, hogy Gvadányi maga rándúlt oda élő czáfolatúl. S az ezredest és ezredesnét napokig kaczagtatta a kaland újabb meg újabb színezésével és előadásával; aztán a szathmári jezsuita-főnököt is, a ki atyjafija volt és miatta aggódott, megnyugtatta és elmulattatta.

Mert kedélyesség és elevenség lüktetett benne! Nemcsak a dob és trombitaszó vidította mindég a csatamezőre kivonulóban, mint a Rimay vitézit: de a béke renyhe idején is tele volt tréfával, bohósággal, örökös kötődéssel, katonás könnyelműséggel. Mellette és körülötte felvidult mindenki.

A mikor a víz leapadt: a badalai szabad szállás megtölt megint vigadozó vendéggel. A szathmári jezsuita-főnök kijött májusi pihenőre, vagy inkább vérpezsgető mozgásra. Gvadányi, mint rokona és régi tanulótársa az egri főiskolában, nemcsak szívesen látja és biztosítja, hogy az ő ágyában nem fog ördöggel álmodni, mert a katonától még az ördög is fél; de fiatal tiszteket is hív meg szórakoztatása végett, kik nyájasságra, tréfára, adomázásra mindig készek. A míg azok érkeznének, Gvadányi bevezette a főnököt paripáihoz. Hiszen melyik huszárnak nem büszkesége a lova? Van itt szarvas-fakó, szürke, szegsárga, fekete, arany-pej és deres, hat gyönyörű állat, egyik szebb, mint a másik. A vendég alig telik be nézésökkel és dícséretökkel. A házigazda bemutatja azután minden mulatságát: kevély kecskebakját, mely mint valami udvari bolond, ki nem fogy a csintalan csínyből. A kapu előtt őrt áll, a szobában sétál, az udvaron felügyel; szárnyast onnan kiver, koldúst kikerget, czigányt felöklel. Csak urának és paripáinak ismeri el maga mellett a jogát. Majd megjönnek a tisztek, és szapora szóval sziporkáznak a katona-humor szikrái. Az egyik Szászországon akkora hegyre jutott, hogy benézett róla Rómába és beleharapott a holdba, mint valami almába; a másik hittel esküdött, hogy Königsberg vára alatt, mikor ott raboskodott, egy czethal olyant sóhajtott, hogy az egész város megingott és legmagasabb tornya összeomlott. A jó jezsuita csak eldőlt nevettében. Az ifjak között maga is megifjodott: versenyezve évődött, lovagolt. Még a breviariumhoz is hűtelenné lett.

A míg ő a társasággal halászni, paripázni járt: addig a kecskebak beszabadúlt szobájába. Bizony nem hiába volt péntek, baljóslatú nap, nem hiába mulasztotta el az imádkozást világi hiúságért: meglakolt érte, a kecskebak – megette a bréviariumot. A mikor haza kerűlt és szobájába sietett: a büntető nemezis már csak a kötése felett merengett. S bizony hiába volt a «Per amorem Dei», hiába az «Incarnatus Dćmon», hiába a jaj és pálcza; még a baknak állt fölebb és megöklelte a barátot. Gvadányi úgy hozatott Beregszászról más breviariumot, s úgy szabadította fel újra a jó kedvet. Mert eleinte, a vallásos vonatkozás miatt, senki sem érintette a dolgot.

Később azután eleget pedzették, sőt sokat is nyűtték. De a jezsuita, ha kell szent, ha kell lovag és vitéz, nem maradt adós a visszavágással, nem maradt ki a vidám vetélkedésből: akár a kalapjokat egymásnak a levegőbe feldobálták és összelőtték, akár sétalovaglást rendeztek és vad futtatást végeztek, noha szinte a nyakát szegte szegény! Különben pedig nem bírta elegendőkép csodálni, hogy míg nappal olyan zajos az élet, éjjel és reggel akkora a csend, hogy a legénység mindent olyan nesztelen és pontosan igazít el. Gvadányi a káplári pálczára hárította az érdemet és kedélyesen jegyezte meg:

«Hasznos ungventum a mogyorófa kenet…
Lehet vele élni mind fekve, mind menet.»*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsony, 1795. 51. l.

Hathatósan ajánlta számára is az arany-ér ellen, mint csalhatatlan szert, melytől a sűrű vér megritkúl és mindjárt jó keringésbe, szokott járásába tér.

Így folytak a badalai évek, 1763-tól 1765-ig. A míg Gvadányi itt szállásolt, más történeteket nem élt, mint maga vallja. A félreeső fészek mást talán elgyötört volna az unalomig; de az ő derűs lelkének, villogó szemének ott is ragyogott, a hol másnak beborúlt: ő még Badalóban is boldog maradt.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsony, 1795. 87. l.

Hogy is mondja az Amade vitéze?

«A szép fényes katonának
Arany, gyöngy élete!...»

1765 november 10-én alezredessé lett* és Szathmárt, meg Zajtán szállásolt, a hagyomány szerint. Itt barátkozott össze a Becsky-családdal, mely a megye egyik leggyökeresebb és legvagyonosabb családja volt. Eredetét egészen a XIV. századig vitte vissza, s a mily büszkén mutathatott régiségére, épp oly megelégedve nézhetett előkelő rokoni összeköttetéseire, messzire terjedő birtokaira. A megye legtermékenyebb részében, nyugotra, a Szamos áldott rónáin, 17,000 hold volt a kezén;* Becsky-udvarházak álltak és díszlettek Nagy- és Kis-Peleskén, Nagy-Géczen, Komlód-Tóthfaluban,* sőt Tasnád-Szántó is, Közép-Szolnok megyében, hozzájok tartozott. Az udvarházak ma is állnak, de már nem díszlenek, elpusztulva, megviselve, dűledezve, nagyobbrészint zsidó kézen, szomorúan hirdetik, hogy itt hajdan szebb élet volt.* A család pedig elszegényedett, elszóródott, elzüllött, csak Nagy-Szőllősön és Tasnád-Szánthón él még egy-egy tekintélyesebb töredéke; míg abban az időben négy ága: a nagy- és kis-peleskei, a géczi és tóthfalusi virágzott. Mindannyi kedvelte a jó és víg életet, s pazaron gyakorolta a vendégszeretetet.* Magyaros mulatozással, nemesi nagyzással, könnyelmű költekezéssel, örökös örömökkel, s nem maradt utána egyéb, mint a ragyogó múlt mélabús emléke és beszédes tanúlsága, mely példájában annyi igazi és derék magyar család elhanyatlásáról regél!

A hadi tanács iratai közt a cs. és kir. hadi levéltárban. 1765. 170. sz.

LUBY KÁROLY közlése szerint.

VÁLYI ANDRÁS: Magyarország leírása. II. k. Buda, 1797. 19. III. k. Buda, 1799. 45. 520. ll.

KOVÁCS JENŐ szathmármegyei árvaszeki elnök szíves értesítése szerint.

LUBY KÁROLY közlése szerint.

Különösen a nagy-peleskei és nagy-géczi ház hangzott a vígasságtól. Nagy-Peleskén Becsky György volt a gazda, pompás és elevendi czimbora, mindig teli tréfával, ki épen Gvadányihoz illett. Különben eszes és tanúlt ember, ki előbb, inkább hagyományos szokásból, egy évtizeden keresztűl főszolgabíróságot viselt. Később királyi táblai bíróságra vágyott és érte a fővárosba útazott – eredménytelenűl. Kedvkereső vendéglátásában nem csak felesége, lengyelfalvi Erőss Klára, de leánya, Francziska* és két fia, Ignácz és László is osztozott. Az utóbbi, mint hadnagy, a seregnél szolgált. – Nagy-Géczen pedig Becsky Gábor lakott, ki nyilt szívvel nyílt házat tartott. Mária Terézia háborúiban szintén része volt és mint kapitány vonúlt vissza, hogy a hadviselés fáradalmait az édes otthonban pihenje ki és zajos szórakozások között feledje el. Felesége semsei Semsey Mária, a megye egyik legszebb asszonya, nemcsak ritka bájával, de játszi szellemével is vonzott. S a mily fürge volt esze, ép oly szapora nyelve járása.* Mint mondani szokás, kardos menyecske, a labancz katonának kurucz párja; de rajongott érte, a ki csak közelébe ért!

NAGY IVÁN: Magyarország Családai. Pótlék-kötet. 1868. 116. l.

LUBY KÁROLY szíves értesítése szerint.

Gvadányi gyakran megfordúlt mind a két faluban. S a nagy-peleskei nyílt rónaságon, el a lázári és atyai határig, s a nagy-géczi szabad síkon, el Darah és Peteh irányában vidor vadászatok folytak. A Szamos-járta és öntözte földön bőven fakadt a fű, nagyon elszaporodott a nyúl; a szép és szálas erdőben meg-megakadt a kártékonyabb vad is: a hajtás mindig gazdagon fizetett. Vagy szüret s egyéb alkalmiság fordúlt elő, a mikor rendszerint megeredt a táncz, ropogott a röppentyű, durrogott a mozsár, csengett a pohár és pattogott a lárma. Természetes, hogy ilyenkor abban az időben, mikor a szenvedélyek szilajabbak és a csínyek csintalanabbak voltak: a pajkosabb tréfa sem maradhatott el. Így Gvadányi, a mint maga beszéli, valami unokaöcscse, egy bornemissza huszárkapitány ellen, azt az erős pajkosságot követte el, hogy egy rókát nyúl módjára elkészíttetett s azt elébe játszotta, ki csakugyan jóhiszeműen belakmározott belőle; s a míg a többiek boroztak, ő addig tejet ivott, mégis ráfogták, hogy részegebb nálok, sőt azzal tetézték a túlzó tréfát, hogy körűlötte

«Ebéd után kiki mint róka hahogott,
Mint mikor egeret eszik, úgy makogott.
Megtudván, mit evett, azon bosszankodott,
De mint víg gavallér, velünk megalkudott.»*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsony, 1795. 39. l.

Gvadányi ekkor még csak negyven esztendős volt s már alezredes és özvegy, férfikora delén. Az ő derűs szemével és könnyű kedélyével bírva: még reá mosolygott az egész élet. A hagyomány egyik elbeszélése szerint beleszeretett a Becsky György leányába, jegyet is váltott vele; de azután a viszony felbomlott, minek következtében képe, melyet menyasszonyának ajándékozott, a nagy-peleskei házban olyan helyre kerűlt, a hová nem szoktak szerelmi emléket akasztani.* A hagyomány másik változata szerint a Becsky Gábor felesége ragadta el. S mert azt a meggyőződést vallotta, hogy a mely katona nagy ideig harczol, az ilyen ottan is, hol nem szabad, sarczol; – megtévesztette, hogy a nagy-géczi ház nem ellenség, hanem barát háza, s megkísértette benne a szerelmi sarczot. Hiába volt a támadás, hiába a vívás, a kardos menyecske méltatlankodással verte vissza azt, miként maradékainak emlékezete megőrízte.* Melyik hagyomány az igaz? Ma már ellenőrízhetetlen; de mint rendkívűl érdekest, föl kellett jegyeznünk, hogy később hivatkozhassunk rája. Az bizonyos, hogy az egyik vagy másik megesett, mert a hagyomány Szathmárban egész megyeszerte ismeretes; az is bizonyos, hogy az összeütközés a Becsky-család és Gvadányi között igen érzékeny lehetett, mert barátságuk többé helyre nem állt.

KOVÁCS JENŐ közlése szerint.

LUBY KÁROLY közlése szerint.

Gvadányinak épen kapóra, jött áthelyezése. Már 1768-ban Máramarosban szállásolt és éldegélt,* természete és szokása szerint. De kétségtelen dolog, hogy hivatalos tisztében is pontos és gondos volt; mert az átmeneti idő, mely a sereg teljes és gyökeres ujjászervezésére törekedett, sok kötelességet követelt a tisztek buzgóságától. Az örökösödési háborúban a magyarság lelkesedése, ősi vitézsége, mindkettőnek romboló ereje szinte mindent pótolt ugyan: de mégis megérzett a rendszeres képzés és szükséges fegyelmezés hiánya. Eladdig, sőt ennek a háborúnak végéig, az ezredtulajdonosok jogai az ezredeknek nagy önállóságot biztosítottak, mely a nemzeti érzés befolyása alatt még mélyebben gyökerezett.* Az egyes ezredek külön válva, külön szolgálati szabályzatot követtek, mert bár a lovasság a Khevenhüller szabályzatát, melyet 1726-ban saját ezrede számára kiadott, és a gyalogság a Regal regulamentumát, melyet 1728-ban hasonlókép a saját ezrede részére készített, általában elfogadta ugyan, de minden ezredtulajdonos csak pótlással, elhagyással, javítással: ennélfogva egyetemes haladás nem lehetett. Csak 1749-ben II. Frigyes hatása alatt jelent meg először nálunk a sereg minden osztályára egyetemesen kötelező szolgálati szabályzat;* csak a hét éves háborúban s még inkább utána, mikor József császár a hadügy élére állt és Lacy gróf katonai főfelügyelő, majd 1766-ban a hadi tanács elnöke lett, indult meg egész ijesztő erővel és merev következetességgel az egyenlősítés és összesimítás műve. Ettől az időtől fogva az ezredek önállósága helyett a központi igazgatás ölelt fel mindent; s nemcsak a hadi terveket dolgozta ki, de belenyúlt a maga mindenhatóságával a legjelentéktelenebb apróságba, a legénység öltözetén az utolsó gombig, öltözködésén a hajfonatok rendezéséig és beporozásáig.* Rend és egyöntetűség keletkezett ugyan, de annak veszedelmes elfajúlásával, a gépszerűséggel. A hadi kormány merő katonai irodává vált. «Ez a gépszerűség – mondja egy korabeli szellemes bíráló – melyre a mai hadi tudomány emelkedett vagy sülyedt, elöl minden személyes vitézséget s a sereg egyes tagjainak bátorságát nélkülözhetővé teszi. Bizonyos mértékig igaz ugyan, a mit legnagyobb íróink egyike megjegyez, hogy az ilyen állami gép, ha minden rugója összevág, annál tartósabb és használhatóbb, minél gyöngébbek erkölcsi tekintetben egyes tagjai; de én nem szeretnék ennek a gépnek tagja lenni.»* Még jó, hogy ugyancsak II. Frigyes befolyása alatt a folytonos gyakorlat, a táborozás béke idején meghonosúlt, hogy legalább még ez ébresztgette és tartotta fönn a hadi szellemet, a vitézi vetélkedést, a katonai tapasztalatot és kényszerű haladást, melyet a fölösleges irkafirka elfojtással fenyegetett.

SZILÁGYI ISTVÁN: Koszorú. II. évf. Pest, 1864. II félév. 142. l.

MARCZALI HENRIK: Mária Terézia, Budapest, 1891. 103. l.

VICTOR VON POKORNY: Organ des Wiener militiär-wissenschaftlichen Vereines VIII. Band. Wien, 1874. 262. l.

RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Hadtörténelmi Közlemények. V. évfolyam. Budapest 1892. 127. l.

Briefe eines reisenden Franzosen über Deutschland. I. Band. 1784. 221. l.

33. II. JÓZSEF CSÁSZÁR FIATALKORI ARCZKÉPE.

Gvadányi mint alezredes és 1773, május 28-tól fogva mint ezredes hűségesen megfelelt a hadi tanács követeléseinek és utasitásainak.* Ez évek jegyzőkönyvei számtalan tudósításáról emlékeznek meg, melyek leginkább szolgálati ügyekre vonatkoznak. Előbb mint helyettes, majd mint valóságos parancsnok, beküldötte a maga jelentéseit a havi állományról, a táblázatok kíséretében, a fölmerűlt bajok elintézéséről, a kérvények fölterjesztésével, a maga személyes dolgairól és a szökevények kimutatásáról. Mind ez a tudósítás ma már megsemmisült: de a jegyzőkönyvek nyilván tanúskodnak tartalmukról, valamint az ő kötelességérzetéről.*

A hadi tanács iratai közt a cs. és kir. hadi levéltárban. 1773. 70–154. sz.

A cs. és kir. hadi levéltár nyilatkozata szerint.

Úgy tetszik mégis, hogy a hadi kormány új irányával nem egészen értett egyet. Panaszkodva említi, hogy a béke megkötése, 1763 után sok ezredtulajdonos és ezredes a régi katonákat a maga ezredéből kiválogatta és eleregette, hogy azok helyeit fiatal emberekkel töltse be, sőt még az öreg, vitéz és avatott főtisztekkel is hivatalukat eladatta vagy őket méltatlan üldözésekkel nyugalomba menni kényszerítette, hogy állásaikba szépen felfodrozott hajú, finnyásan lépő, francziául beszélő és ékesen tánczoló úrfiakat iktasson. «Szép bizonyára illyen ifjakból álló seregre nézni, mert kiki úgy képzelheti azt, mint egy virágokkal teljes kertet vagyis hímes tojásokkal és megaranyozott bokrétákkal tetőzött mátka-tálat, – mondja – kiknek látása a szemeket csiklandoztatja. De kérdés: hogy az illyen ifjúságból álló sereg két-három táborozás alatt is fog-é fejedelmének hasznot tenni, vagy inkább tetemes kárára fog lenni. Én ugyan ellenkezőt tartok. Való ugyan, hogy gyermekből válik az ember, de ezen példabeszédnek értelme a háborúságban nem áll, mert itten mindjárt ember kell a gátra; mert máskép a háborúnak özöne csak sok esztendők múlva helyre hozható károkat fog okozni.»*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó török háborúra tzélozó gondolatok. Pozsony és Komárom, 1790. 36. l.

34. CZÍMKÉP A TÖRÖK HÁBORÚBÓL VALÓ GONDOLATOKBÓL.

Gvadányi mint katona az örökösödési háborúban nevelkedett. Lelkének első benyomásai és tapasztalatának első emlékei uralkodnak fölötte. Az ő eszménye nem Lacy, kiről csak mint főszállásmesterről beszél teljes elismeréssel: hanem Hadik, ki rendszeres képzés helyett a maga erélyéből, személyes bátorságával és vitézségével emelkedett nagyra. Példája vonzza, pályája lelkesíti, az igazi katonaságot nem az elméletben, hanem a gyakorlatban keresi és vallja. Az ő szemei előtt még mindig a múlt dicsősége ragyog, mikor a negyvenes években a magyar huszárság merő megjelenése oly réműlettel töltötte el a franczia hadat, mint őseink betörése azelőtt nyolcz századdal. Mert bár a francziák láttak ugyan már egyes kisebb száguldó csapatokat a magyar ördögökből, Diables d’Hongrie, a mint nevezik vala: de egy egész hadsereget elképzelni sem birtak belőlök, a mint csatarendben állnak és küzdenek, a tábornoktól az utolsó közlegényig be nem porzott hajjal, erős, pedrett bajuszszal, mely szinte fél arczukat elborítja, fejükön kalap helyett magas süveggel, kézelők, mellcsokrok és tollak nélkül. Széles görbe kardjukat homlokuk felett villogtatva, a mi alatt a szakállak és szemöldökök fekete fellegéből a szenvedély és elszántság pillantásai lövellnek elő, melyek még élesebbek, mint a ragyogó kardok czikázó villámlásai. Idő kellett nekik, mint a korabeli tanúk hirdetik, míg huszárságunk előtt szívdobogás nélkül megállhattak,* a mint ez sebesebben, mint az általa fölvert porfelleg, ütött reájok és kaszabolta őket ellenállhatatlanúl.* A Gvadányi huszárja a negyvenes évek harczosa, ki rossz kiképzése daczára jól verekedett, noha a káplár se hunczutkába nem nyírta haját, hogy felgöndörítse, mint a kacsa farkát, se vízzel be nem locsolta, hogy hajporral, mint valami péppel, összeragassza, se fával ki nem bélelte, hogy hajfonata minél vastagabb legyen.* Az ő meggyőződése szerint az egyszerű erkölcs többet ér a czifra cziczománál, a csatabeli jártasság az iskolai ismeretnél, a kemény férfiasság a fitogtató finnyásságnál. A magamegelégedés mosolya villan meg ajkán, mikor Csízi István barátjának a pipeskedő gyalogságról beszél, mely városon lakik és mesterkélten hivalkodik; mig ő és huszársága falukban, titkos zugolyokban él, hol a néma csöndesség és szemérmetesség honol; természetesek az emberek; egyenes erkölcsök, nem lépes a szavok, a szent együgyűség minden kincsek-javok. S ez a mosoly a gúnyba és szánalomba fanyarodik, majd nevetésbe csattan, mikor a gyalogokat rajzolja:

Briefe eines reisenden Franzosen über Deutschland. I. Band. 1784. 337–339 ll.

MARCZALI HENRIK: Mária Terézia. Budapest, 1891. 118. l.

MARCZALI HENRIK: Magyarország története II. József korában. III. k. Budapest, 1888. 414. l.

«Nem is tudunk mink úgy, mint tik pipeskedni,
Czikornyás és mézes szókkal kedveskedni.
Ha városba mentem, szivemből nevettem,
Rátok, gyalogokra, ha szemem vetettem.
Mert láttam tactusra ti mint nem léptetek.
És a természeten erőt mint vettetek.
Hajatok, mely szépen vala frizirozva,
Testetek, gúnyátok beparfumirozva.
A felházakra is miképen néztetek,
Majd a földet túrta ti complimentetek,
Szép volt rátok nézni a Comédiába,
Hol már minden dáma ülvén lózsiába,
Kis látó üvegen néztetek reájok,
Holott szemeteket nem fogta el hályog.
De ha így nem tenne egy infanterista
Ki mondhatná: hogy ő nagy galanterista?»*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsony, 1795. 145–146. ll.

Igen, a Gvadányi katonája a huszár, a negyvenes évek huszárja. Nem mindég tartozott ugyan hozzájok, de velök táborozott, velök csatázott, aztán soraikba és élükön harczolt, velök öregedett. Multjok, dicsőségök mintha egészen az övé volna, oly drága előtte; még vásott keménységöket és duhaj legénykedésöket is bizonyos melegséggel emlegeti. Épen azért, a mily megütközzéssel és őszinteséggel ítélte el Hadik azt a szándékot, hogy minden közlegényt írásra, olvasásra, számolásra és vallásra oktassanak, hogy képzett altiszteket nyerjenek; hogy minden ezrednek külön iskolája legyen vagy elhelyezése szerint látogassa azt, a hol máskép nem lehet, félévenkint az iskola székhelyére vonúljon be, mintha már nem is kellene közlegény:* oly megütközéssel és zokonvevéssel rója meg ő is, hogy a régi közlegénynek, az öreg katonának elveszett a becsülete, értéke, hogy múltjok, dicsőségök kötelékéből kiszakítva szélnek eregetik, ki az ellenségtől vitézi borostyánt érdemelt. Ha valaki, – fejtegeti – azzal kívánná megtorkolni, hogy a vitézekből álló sereg tehetetlen, mert a vénség betegség; annak azt feleli, hogy ő nem olyan katonákat ért, kik vénség miatt megrokkantak, hanem olyanokat, kik ámbár őszbe csavarodtak, mégis nyers, tehetős, egészséges, pozsgás emberek. Elismeri, hogy kell ujonczozni, mert valamint az erdők elfogynának a fejszék vágásától, a forgószelek rombolásától, a belső rothadástól és taplózástól, ha a törzsökök új sarjazásokat és növéseket nem hajtanának: úgy a sereg is semmivé lenne, ha örökké csak azon emberekből állana, a kikből egyszer alakult. Mert mindenkinek zsoldja a halál és örökké ki sem élhet. A halottak és aggastyánok helyett szükség ujonczokat toborzani, kik az öreg vitézektől a szolgálatot, hadi gyakorlatot, az ellenséggel való ütközetekben mint megannyi mesterektől a merészséget és bátorságot megtanulhassák: de mégis sokkal több öreg katonából kell a seregnek állania, mint ujonczból, mert valamint az erdőnek, mely fiatal fákból áll, csak csere vagy berek a neve: úgy a sereg is, melyet merő ujonczok alkotnának, csak seregecske lenne; a mellett valamint idővel a vesszőkből szarufák, több idő multával oszlopok válnak: úgy az ujonczokból is jó idővel vitézek, főtisztek lehetnek. Ebből a tekintetből különösen helyeselte a rendszeres gyakorlatokat, mert semminémű tudomány, – veti oda megokolással – nem mehet hirtelen tökéletességre, főképen a hadi tudomány, ez sok esztendők alatt való gyakorlást és vetélkedést kiván, még a nap is sokáig főzi az eret, a míg aranynyá válik. Az arany katona – az öreg katona.* Nem hiában maga is évtizedekig katonáskodik, szíve egészen öreg vitézeihez van forrva, kiknek sorsával pályája összeszövődött. Mintha minden egyes öreg katonájával életének egy-egy emléke szakadt volna el tőle! Mintha az új irány rideg elbánásában irántok a tikos fájdalomnak érzete szólalna meg a maga mellőzéséről!

MARCZALI HENRIK: Magyarország története II. József korában. III. k. Budapest, 1888. 416. l.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó török háborúra tzélozó gondolatok, Pozsony és Komárom, 1790. 38–39. ll.

MAGYAR HUSZÁROK.
(Ernst Lajos gyüjteményében levő egykoru képek után rajzolta Cserna K.)

Gvadányi hiában tette meg a maga köteles jelentéseit, hiában vezette nagy kedvvel az ezred gyakorlatait: a szerencse ellene fordult. Meg kellett érnie, hogy a hadi kormány 1775-ben föloszlatta a Nádor-ezredet, mely 1766 óta b. Török András nevét viselte.* Gvadányi tizenhét esztendeig szolgált benne, fokozatosan emelkedve, míg utoljára ezredese és parancsnoka lett. Háborúban és békében, diadal és vereség, öröm és szenvedés napjaiban megosztozott véle egyaránt: természetes ennélfogva, ha fájt, pedig mélyen fájhatott szivének, a válás régi hű bajtársaitól. Sőt meg kellett érnie, hogy a hadi kormány idegen földre, Galicziába, második ezredesnek rendelte be a Kálnoky-ezredhez, hogy parancsnoki állását annak kitüntető kiváltságaival, széles hatáskörét annak kifolyó jogaival elvesztette. Talán innen magyarázható, hogy kedve-szegve, csak késlekedve vonúlt be ezredéhez, pedig a nélkül is elég ízetlenségbe bonyolódott. A Török-ezred anyagi ügyeinek leszámolásánál oly különbözetek mutatkoztak, az adóssági panaszok ellene oly tömegesen érkeztek, hogy a hadi kormány mind ezt nem hagyhatta szó nélkül.* Nem az volt a kérdés, mintha ő sáfárkodott volna hűtlenűl, mert a ki életének két utolsó évtizedében csekély vagyonából annyit áldozott a közért, annak keze előbb sem nyúlhatott a közéhez; különben akkor egyszerűen perbe idézik és elítélik, rangja és állása elvesztésével megbélyegzik, mint a Székely testőrfőhadnagy esetében történt: hanem csak az, hogy elnézést gyakorolt, vagy még inkább, hogy a személyes becsülettel megelégedett a hivatalos írás helyett. Még a régi idő tanítványa lévén, az új irány utasításainak aprólékosságaihoz nem mindig alkalmazkodott mereven és következetesen: inkább a bizalomnak, mint a szigorú szabálynak és rideg ellenőrzésnek hódolt. Szabálytalanságok estek, panaszok támadtak. A hadi kormány minden dologra és minden panaszra felvilágosítást kivánt tőle, s ő alig győzte nyilatkozattal; mi az ízetlenségnek rendszerint véget vetett ugyan, de nem minden következés nélkűl, mert 1779-ben megint mellőzésben részesült. A mikor ugyanis Baranyay, a Kálnoky-ezred parancsnoka, vezérőrnagygyá lőn, helyébe nem Gvadányi lépett, mint második ezredes, hanem Hellebrand alezredest nevezték ki ezredesül és parancsnokúl. A mi Gvadányink, mint rangban idősebb, nem maradhatott mellette, a hadi kormány tehát második ezredesnek 1779, julius 10-én a Nádasdy-ezredhez helyezte át, mely ugyancsak Galicziában feküdt.*

A hadi tanács iratai közt a cs. és kir. hadi levéltárban. 1775: 75–3, 51–236/1. sz.

A hadi tanács iratai közt a cs. és kir. hadi levéltárban. 1777: 614, 1778: 488. 46, 3249 sz.

A hadi tanács iratai közt a cs. és kir. hadi levéltárban 1779: 4710, 4808. sz.

Miért voltak ezek az ezredek idegen földön? Hát azért, hogy a hadi tanács az udvar politikai czélzatai szerint gyöngíteni akarta bennük a nemzeti érzést, egyszersmind elegyíteni a sereget. Mert Mária Teréziának és kormányának a magyar főnemesség Bécsbe vonása, maga-rontó fényűzése, a cseh és osztrák főrenddel keverése, nemzeti nyelvéből és erkölcséből való kivetkőzése még nem látszott elég hathatós eszköznek az egész nemzet átalakítására: a seregnek is közre kellett dolgoznia, hogy a nép a katonaságot, a katonaság a népet mételyezze meg. A hadi tanács a magyar gyalog- és huszár-ezredeket nagyrészint Csehországban, Morvában, Galicziában, az osztrák örökös tartományokban helyezte el;* míg a német ezredeket, főként a vasasokat és dragonyosokat, Magyarországon szállásoltatta, mely a Habsburgok minden birtoka közt, a mint egy korabeli éles megfigyelő vallja, leginkább meg vala rakva katonáival.* A mellett a huszár-ezredeket, mint előbb a gyalogokat, német elemmel töltötte meg, úgy, hogy a hetvenes évek végén és nyolczvanasok elején már nem találkozott egyetlen egy huszár-ezred, mely csupa született magyarból állott volna. Az új irány ezt az eljárást azzal okolta meg, hogy az új szolgálat következtében a vegyítés nélkülözhetettenné lett, mert a mióta nem a természetes erő és személyes bátorság, hanem a fegyelmezettség, engedelmesség, a gyakorlatokban és fogásokban való jártasság képezik a katona legfőbb erényeit: a magyarnak minden katonai értéke elveszett. Épen szellemének és jellemének legbecsesebb és legmagyarosabb vonásai: az önállóság és hősiesség, az egyéniség erkölcsi ereje az élettelen szabály ellenében váltak hátrányára: csak a hideg vérű és vakon engedelmeskedő német oldalán használható* Pedig volt idő, nem is olyan régen, mikor egy Ligne herczeg, különben osztrák tábornagy, magasztalva emlegette a magyar huszárság katonai hivatását, vitézségét, maga-feltalálását, becsület-érzését, testületi szellemét, mely a nemzeti szellemmel a legösszhangzatosabban egyesült; pedig volt idő, nem is olyan régen, a mikor a bécsi udvar tudta, hogy a magyar baka és huszár a németet egyiránt megveti; épen azért nem is nevezett ki közéje idegen tisztet.*

A Militz-Almanach (Nro 1 für das Jahr 1790) kimutatása szerint huszár ezredek állomásai voltak: Gábel Csehországon, Troppau Sziléziában, Olatko, Horodeck, Tarnow és Tarnopol Galicziában; míg ellenben vasasok feküdtek: Szombathelyen, Balassa-Gyarmaton, Székesfehérvárt. Kanizsán, Szent-Györgyön, Nagy-Patakon, Szabadkán, Gyöngyösön, Tapolcsányban; dragonyosok: Sopronban, Nagy-Váradon, Szász-Régenben, hogy másnemű katonaságot ne is említsünk. A megjelölt helyeken azonban csak az illető ezred törzskara székelt, míg az ezred a törzskar körül több kerűletet vagy megyét behálózott, pl. a Török-ezred törzskara Szathmáron szállásolt, az ezred pedig Szathmár, Bereg, Ugocsa, Máramaros megyékben volt elszórva.

Briefe eines reisenden Franzosen über Deutschland. 1784. I. Band. 340. l.

U. o. I. kötet. 1784. 339. l.

MARCZALI HENRIK: Magyarország története II. József korában. III. k. Budapest, 1888. 419. l.

Most az új irány alatt a nézet megváltozott, az emlékezet kihalt. Csak 1775-ben is magában a Gräven-ezredhez egyszerre 24, pár esztendő múlva ismét nehány főtisztet tettek át «a nemes hazafiak káros hátráltatásával és megvetésével,» a kik számos évi szenvedésök és hű szolgálatok fejében sem mehettek immár előre.*

Acta Dietae. 1790/91, 12, 37. sz.

S mi lőn a következése? Rövid egy évtized múlva kitűnt. Az események maguk szomorúan beszélik: hogy először a Gräven-ezred és más hét magyar ezred kénytelen volt utoljára az országgyűléshez folyamodni, mikép az idegen tábornokoktól, törzsbeli és főtisztektől, kiknek nagy száma miatt a hazabeliek száma majdnem láthatatlan, a közkatonának sorsa pedig az örökös büntetés, szidalmazás és üldözés miatt tűrhetetlen, szabadítsa meg őket; kénytelen esedezni, mikép a magyar ezredek békesség idején a magyar haza kebelében maradhassanak; a német ezredek pedig hazatérjenek, melyek a magyar levegő egészségtelen voltáról úgyis egyre kényesen panaszolkodnak;* másodszor, hogy az irás kultuszában a hadi szellem kultusza helyett Mária Terézia nagy örömére a hadi tanács kezén a mindennemű táblázatok, kimutatások, elhelyezési és hadi tervek napról-napra rendben voltak ugyan: de sem a törökök, sem a franczia forradalom tábornokai nem ragaszkodtak oly pontosan a szabályokhoz, s a Lacy papir-rendszere az ellenség hadi szelleme ellenében csattanós kudarczot vallott.*

BALLAGI ALADÁR: A Magyar Testőrség Története, különös tekintettel irodalmi működésére. Pest, 1872. 438–440. ll.

MARCZALI HENRIK: Mária Terézia. Budapest, 1891. 282. l.

Gvadányi a galicziai életbe hamar beletörődött. Vére sokkal pezsgőbb, kedélye sokkal elevenebb, semhogy vidám lelke egére bármi ízetlenség sűrűbb felleget vonhatott volna: jó kedve napja hamar áttört rajta és diadalmasan ragyogott megint. A mellőzés talán inkább bánthatta volna, hogy míg előbb, az első hét év alatt a kapitányságig vitte, aztán minden hét esztendőben fölebb emelkedett egy-egy fokkal: most előléptetése egyre késett: de hát az új irány alatt az ő sorsa a magyar tisztek közös sorsa volt az idegen elemnek a magyar huszárságba való tolulása miatt. Bele kellett nyugodnia, noha sem ő, sem maga az ezred nem rajongott ezért az idegen elemért. Bizonysága lehet, hogy Gvadányi 1781-ben, a midőn Hocsimírban volt állomáson, a német Panther főhadnagy személyében egy tréfás bohósággal az aprekaszionnal, jellemezte és kaczaghatta ki;* a Nádasdy-ezred pedig a hét ezred egyike volt, mely miatta az országgyűléshez fordúlt.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Aprekaszion, mellik mek sinalik fersben mikor megtartatik szent Franz Xavér Neve nat Patron strenge Herr kapitán úr N… Asz nemes Regiment Excellenz Gróf N… Huszáren. Pozsony, 1791.

BALLAGI ALADÁR: A magyar testőrség története, különös tekintettel irodalmi működésére. Pest, 1872. 338. l.

Gvadányi már ekkor nem tartozott hozzája: 1783 április 10-én nyugalomba helyezték vezérőrnagyi ranggal és jelleggel.* De büszke volt katonai pályájára, negyven esztendős szolgálatára, generális czímére; s rendszerint magyar lovas generálisnak irta magát alá. Aztán is el-elmerengett a multon, melynek dicsősége és sanyarúsága föl-fölszítogatta öregedő tüzét, édes emlékekkel népesítette meg képzeletét. S a mikor a török háború kitört: öregedő tüze föllobbant, képzelete megeresztette szárnyait; háborúról, táborozásról, csatáról, seregről, győzelemről, diadalmi miséről álmodozott, s ha már régi bajtársai közt meg nem jelenhetett, legalább el akarta nekik mondani tapasztalatait, ismereteit, tanácsait, egész hadtudományi könyvet írt, melyben a gondos tanulmány az önálló felfogással, a haladás új vívmányainak méltatása azok kritikájával egyesült. Mintha csak jól esnék igazolnia, hogy nemcsak a hadi gyakorlatot értette, de a hadi elméletet is jól ösmeri.* S ez írása közben keresi meg a király és hadi tanács felszólítása, hogy jelenjen meg Bécsben, hogy ha ereje és egészsége engedi, mint olyan vezér, ki már nehány háborút dícséretesen kiszolgált, álljon a Csehországban levő Hadik- és Eszterházy-ezredek élére; ha pedig a poroszszal a béke megmarad, vonúljon velök a Hadik táborához a török ellen. Egyszerre fölrajzott előtte kétségtelenűl egész fiatalsága, midőn Hadik alatt Berlin felé nyomúlt, férfias harczi vetélkedése, mikor Kleisttal össze-össze mérkőzött, pályájának méltatlan vége, midőn tíz álló esztendeig nem haladhatott tovább; végre akkor is, a mikor előléptették, egyszersmind nyugalomba küldötték, noha még magabíró volt. Jól esett nemes szivének most ez az erkölcsi elégtétel: ime, reá-szorúlnak, elösmerik becsét, ismereteit, tapasztalatait. Hogy ne sietett volna föl? 1789 márczius első napjaiban járt fenn. «Ama nagy hirű nemzetünk tükre, Nádasdy halála után csak alig hiszem – írja a Magyar Kurir márczius 14-iki számában – hogy gróf Gvadányin kívül egy ilyen tiszta szivet áruló, régi magyar tekintetű bajuszos fő hadi-vezér és gróf jelent volna meg a császári udvarban. Midőn ő felsége előtt a múlt vasárnap, 8-án megjelent volna, ezzel bocsátá el ő Felsége maga elől: «Generális uram sok háborút próbált, mint az arany sok tűztől próbáltatott, még egészséges, szolgálatra alkalmas ember; az ilyenekre van most nékem szükségem; még egyszer a huszárokkal a Mars mezején megjelenni készüljön».*

A hadi tanács iratai közt a cs. és kir. hadi levéltárban. 1783: – 1717. 2526. sz.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: A mostan folyó török háborúra tzélozó gondolatok. Pozsony és Komárom, 1790.

Magyar Kurir. 1789. 251. l.

35. A «MAGYAR KURIR» CZÍMKÉPE.

Gvadányi hazatért és befejezte művét. Eredetileg hadi tervet is szánt melléje, de megtudva, hogy a háború fővezérei 1789-re Lacy helyett Hadik, az ő eszménye és Laudon, ennek méltó társa lettek, elhagyta azt, nehogy úgy lássék, mintha egy csepp vízzel kívánná kiárasztani a Dunát, készült és várt, de bizony hiában; nem kardjával, csak tollával vívta meg a harczot, Nándor-Fejérvár megvételét, Laudon és a magyar hadak vitézi sikerét lelkes és érzelmes versekkel énekelve meg:* a hadi tanács felszólítása és a király elismerése mégis engesztelő és melegítő fényt vetett katonai pályájának végére!

Nándorfejérvárnak megvétele, mellyet Belgrád és annak kommendánsa között eshető képzelt beszélgetésben versekbe foglalt és Hazánk élő nyelvén közre bocsátott. Pozsony és Komárom. 1790.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem