XXVIII. AZ ERDÉLYI FÖLKELÉS.
XXVIII. AZ ERDÉLYI FÖLKELÉS.
ERDÉLY EGYKORI VAJDÁJA és a székelyek ispánja – gewesener weyda zu Sybenwurde und Span der Zacke – Szentgyörgyi Péter gróf, Nagylucsei László, Pöstyéni Amade István és Illésházy Illés György jelenlétében már 1514 június 28-án elkészítette végrendeletét,* mert «a halandó emberre nézve semmisem bizonyosabb, mint a halál, de semmisem bizonytalanabb, mint a halál ideje és órája. Már pedig az emberek halálából és elmulásából a földi javak miatt, a miket maguk után hagynak, gyakran támad háborúság, meghasonlás, viszálykodás, ellenségeskedés, irígység és gyűlölet». Példáját Erdélyben is bizonyosan többen követték,* mert Szapolyay vajda távozása után a fölkelés teljes erővel tört ki s azt Tornaljay János alvajda csekély hada nem tarthatta féken.
Német egykorú másolata az orsz. levéltárban Dl. 22.623. sz. a 11 írott lapon, 26 pontban.
Így pl. Kolozs vármegye egyik nagybirtokosa, Gesztrágyi (Geztraghi) Albert. 1514 deczember 31. Kolozsvárt Szapolyay vajda, mint ő felsége főkapitánya, meghagyta, hogy a néhainak végrendeletét senki se merje háborgatni, hanem azzal szemben igényeit törvényesen keresse. (Papíroson, a vajda ép pecsétével, az erdélyi n. múzeum Mike Sándor-féle gyűjteményében).
Magyarországból a mozgalom Erdély felé három irányban terjedt. A Fehér-Körös völgyéből Körösbánya felől Abrudbányánál csapott át az Aranyos és az Ompoly völgyébe; a Sebes-Körös völgyéből Nagyvárad és Telegd felől a Nádas mentén hatolt Kolozsvárig; s a Szilágyságból a Szamos völgyén fölfelé hatolt el Belső-Szolnok és Doboka vármegyékbe.
A lázadáshoz mindjárt kezdetben nemesek is csatlakoztak,* vezérök pedig egy erdélyi barát, talán éppen a szászvárosi gvardián lett, ki a keresztesháborút hirdető bullákat becsempészte.* Ez a barát Erdélyben «sok gonoszságot mívele».* Említenek egy Viczei nevű vargát is,* ki a kuruczoknak szintén kapitánya volt és csak 1515 elején került kézre.*
Eder Schaesieus Ruinae Pannonicaejéhez írt jegyzetében, a Kézírások Társaságának Scriptores rerum Transsilvanicarumában, I. 72. írja, hogy II. János 1562-ben a székely székekben támadt parasztlázadás ügyében országgyűlést hirdetett. A lázadást – szerinte – a nép támasztotta, de primorok is részt vettek benne; a mint a kolozsmonostori konvent levéltárából is meg tud nevezni nemeseket, kik részt vettek Dósa lázadásában; de azért mondhatni-e – kérdi, – hogy azt a lázadást a nemesség gerjesztette? Az a lázadás mégis csak a parasztoké, mert számuk sokkal nagyobb volt s Ulászló hetedik könyve büntetésképpen ezért mérte ki rájok a szigorúbb szolgaságot. Említi gróf Kemény József is a csatlakozást. (Adparatus epistolaris supplementum, I. 1514-hez). Szilágyi szerint (Erdély tört. I. 181.) néhány főúr csatlakozott hozzájuk.
Székely-Okl. v. 48.
Verancsics, II. 10.
Sutor de Wyche.
A vajda levele Thuróczy alvajdához, 1515 februárius 18. Beszterczei levéltár. Dr. Auner Mihály szíves közlése.
Fejér vármegyében a mozgalom Abrudbánya környékén kezdődött* s folytatódott a másik bányaváros, Zalatna közelében, Galacz faluban. Csúcsi Tomory István itten vagy már kinn, a Mezőségen ugyanazon vármegyében, Csúcson,* «a parasztoknak és gonosztevőknek fölkelése» alkalmával egyéb elrabolt és felprédált dolgaival együtt a birtokaira vonatkozó összes okiratokat is elvesztette, minek következtében a király utóbb* új adományképpen vigasztalta meg őt Csúcs és Galacz falvaknak egész, valamint Gabod, Gese és Kövesd részbirtokaival. Hasonlóképpen jártak a vármegye mezőségi részében Martonfalvi Cseh János, Gábor és Mihály, a kik a Martonfalván levő nemesi jószágba, a Rovás faluban levő egy nemesi és két jobbágysessióra, a martonfalvi négy s az ivánfalvi nyolcz jobbágysessióra* vonatkozó írásaikat a parasztok lázadása és fölkelése idején biztosabb megőrzés végett Csanádon* tették le, de ott a parasztok és a köznépek megsemmisítették és elhamvasztották. A király tehát ezeket a falvakat új adományképpen adta nekik;* sőt még abban az esztendőben (november 30-án) új czímereslevéllel is kitüntette a megkárosodott három testvért, a kik, Tomory Pál fogarasi várnagy jelentése szerint, a végvidéken napról-napra őrködnek, hogy az ellenség be ne törjön. A czímer – egy lefülelt vadkannal – azt a jelenetet örökíti meg, mikor Cseh János néhai Geréb Mátyással Horvátországban vadászaton lévén, urát, ki vadászgerelyét egy pillanatra letette, a rárohanó vadkantól puszta kézzel mentette meg.*
Szapolyay levele június 9-ről. Hurmuzachi-Iorga, Documente, XV. 227.
Maroscsúcs, Marosújvár és Marosbogát közt.
Ulászló király iktató parancsa a kolozsmonostori konventhez 1514 deczember 4. (A kolozsmonostori levéltárból leírta Kemény, Appendix, D/8. 187. sz. az erdélyi múzeumban). A konvent jelentése 1515 november 9-ről papíroson, pecséttel, az orsz. lt.-ban, Dl. 26.523. Kivonatban Tört. Tár, 1904. 233. l. Az elsőt már említi Apor Péter, Lusus Mundi. (Magy. Tört. Eml. II. 53. és Orbán, Székelyföld, v. 67.)
Mind a három falu akkor Fejér-, most Kis-küküllő vármegyében.
«Chanadini». Ha a csanádi káptalant érti, «in capitulo Chanadiensi»-t ír. Megemlítettem ugyan ott is a dolgot, de kétségtelen, hogy a Balázsfalva és Nagyselyk közt, eme falvak közelében levő Szászcsanádról van szó. Szilágyi is írja (Erdély tört. I. 181.), hogy a csanádi kastélyt fölverték, de forrását nem nevezi meg.
A király iktató parancsa 1514 november 30. A kolozsmonostori konvent jelentése 1515 november 14. Eredetije papíroson, a konvent pecsétjével, javítgatva. Orsz. lt. 26.522. U. o. 26.521. sz. a meg van a konvent átíratában is papíroson, a konvent pecsétjével. Kiadta Tört. Tár, 1904. 231–232.
Hártyán, királyi függő pecséttel. Felül, két foltot kivéve, ép példány, pompás színes czímerrajzzal, melyet az erdélyi nemzeti múzeum czímeres leveleinek gyüjteményéből a Turul és Fejérpataky (Magyar czímeres emlékek, II.) ki is adott.
A toroczkói parasztházak.*
Újabb fényképfelvétel után.
Az említett csanádi kastély északi szomszédságában Balázsfalva vidékén a földmívesek szintén háborogtak. Balázsfalvi Cserényi Pált és Lászlót Simon szentandrási és Gergely kajlai jobbágyok a kuruczlázadás idején odahagyták, vagyonukat is magukkal vitték és Beszterczére menekültek.* Somkeréki Erdélyi Gergelyt a parasztok egyéb javain kívül megfosztották attól a szerződéstől is, a melyet Kizdi Sándor János Erdélyi Jánosékkal még 1503-ban kötött a fejér- és küküllővármegyei birtokokra nézve; úgy hogy utóbb a király tárnokmesteri hivatalától kiadott kivonattal pótolták a szerződést.*
Barlabásy Lénárd alvajda parancsa a beszterczeiekhez. Héderfája, 1515 februárius 11. Ezt a beszterczeiek februárius 24-én kapták meg. Dr. Auner Mihály szíves közlése a beszterczei levéltárból. Említi Berger, Regesten, 597. sz.
II. Lajos király parancsa 1517 november 18. A Teleki-cs. marosvásárhelyi levéltárában, 7361. sz. Közli Teleki-cs. Oklevéltára, II. 360–361.
A forrongás Fejérben, a hol pedig Várday püspök őrködött, még azután is sokáig tartott. A köznép megszállotta Kecskés királyi várat, s onnan a szomszéd falvakba járt égetni, rabolni és fosztogatni. A nemesek megtámadták ezt a várat és Fodis Tamást, a ki tiltakozott az ellen, hogy onnan most már az ő fegyvereik pusztítsák birtokait, ártatlanul meggyilkolták. Hogy tehát ez a vár továbbra is a latrok barlangja és a szökevények menedéke ne legyen, a király az ország főurainak és főpapjainak érett megfontolással tett tanácsára elhatározta és megparancsolta, hogy Kecskés várát le kell rontani, bástyáit és tornyait pedig le kell hordani.* Ez a vár Gyulafejérvár és Tövis között, Borosbocsárd felett, a Maros jobb partján feküdt. A nép azt hiszi, hogy valaha Tündér Ilona vára volt. A sziklacsúcson levő romjai közt a Basta elől futók még 1603-ban is menedéket kerestek s meredek oldalán kisebb ellenség fölhatolását egyszerű kődobálással még talán most is vissza lehetne tartani.*
Beriszló Péter veszprémi püspök és kincstárnok az erdélyi részek, különösen Fejér vármegye nemeseihez 1515 november 25. A Sülyey-féle kéziratokból lemásolta Kemény, Diplomatarium Transilvanicum, IV. 167–168. (Kézirat az erdélyi nemz. múzeumban). Kiadta u. ő, Nemz. Társalkodó, 1830. 378.
Kővári László, Erdély építészeti emlékei, 213.
Torda vármegyében Tordán a kuruczok Albert nevű kapitányának üldözéséről Jósa István és Dersy Benedek sókamarai ispánok már június 18-án gondoskodtak,* de azt nem tudták megakadályozni, hogy maguk a tordaiak a fölkeléshez ne csatlakozzanak. Utóbb a polgárok azzal mentegetőztek, hogy ezt kényszerítve tették s kegyelmet is nyertek a királytól; a nemesek azonban később a vajda törvényszéke elé állították őket s a királynak külön kellett intézkednie, hogy a városi bíróság ítéljen ügyükben.* A fölkelők Toroszkó (ma Toroczkó) városát és a toroszkószentgyörgyi várat is elfoglalták. A város a vasiparnak egyik középpontja volt, kohókkal, vasverőkkel, malmokkal bőven ellátva. Hozzá, vagy inkább a várhoz, három egész és hét félfalu tartozott. Maga Szentgyörgy vára a Várkeve (ma Székelykő) csúcsán emelkedett, s az uradalommal együtt az Ákos-nembeli Toroszkay (most Thoroczkay)-családé volt 1470-ig, midőn Mátyás király az erdélyi lázadáshoz csatlakozó Toroszkay Lászlótól, Zsigmondtól és Ellyőstől, mint hűtlenektől, elvette és Csupor Miklós erdélyi vajdának, magvaszakadtával pedig Kis Jánosnak és rokonainak adományozta. A nem hűtelen Toroszkayak a várnak és az uradalomnak csak egy részében maradtak meg, de fönntartották jogaikat a «hűtelenek» részeire is s folyton tiltakoztak az Ulászló korában is gyorsan váltakozó új földesurak: Pongrácz János volt erdélyi vajda, Corvinus János és temeshelyi Désy Imre ellen.*
Levelök Besztercze levéltárában. (Dr. Auner szíves közlése).
II. Ulászló rendelete Szapolyay vajdához 1514 deczember 9. Dés város levéltára, 95. sz. L. Tört. Lapok, I. 471.
Csánki, Magyarorsz. tört. földr. v. 676–679. és 827–829. l. Ennek alapján nem ismételhetem többé a könyvem első és második kiadásában (150. l.) Orbán Balázs könyve (Székelyföld, V. 202.) alapján tett azt az állitásomat, hogy az 1526 november 4. (helyesebben 9.) kelt új adománylevélbe a Toroszkayak furfangosan csempészték be Toroszkó város nevét.
Toroczkószentgyörgy.*
A Kubinyi és Vahot-féle «Magyarország és Erdély képekben (Pest, 1853.)» cz. műben megjelent kőnyomat után.
Most a kuruczok, a helység feldúlása után, a várba is felhatoltak, a vár fedelét s éghető részeit felgyujtották s a várat, a benne levő jobbágyok segítségével, megadásra kényszerítették.* «A parasztcsőcselék, mely Magyarország és a neki alávetett részek nemessége ellen, ellenséges kézzel fölkelt – írja maga II. Lajos király,* – egyebek közt Toroszkó várába is belopózott és azt az akkor benne levő parasztok árulása következtében elfoglalta, azokat az okleveleket pedig, a melyeknek alapján Toroszkay Ferencz és ősei a várat és uradalmát régtől fogva bírták és bírják, széttépték és szétszaggatták.» Ezeknek és egyes pecséteknek a töredékeit Toroszkay Ferencz utóbb megmutatta magának II. Lajos királynak is, a ki ennek következtében új adományképen ajándékozta meg őt a várral és annak uradalmával. A Toroszkayaknak tehát tulajdonképpen használt a jobbágyok fölkelése, mert a mit 1511-ben még hiában kértek,* most teljesen megkapták a várat, a várost s a többi kilencz falut. Ferencz úr, a ki a fölkelés idején 48 esztendős volt,* talán ennek örömére csináltatta meg azt az ezüstbe foglalt félkupás kókuszdió-kelyhet, a melynek egyik oldalára bevésette, hogy «sub tempore Joannis Zápolya» készült, a másik oldalára pedig, hogy a ki tizenkét ilyennel megiszik, megrészegszik.*
Orbán, Székelyföld, V. 226.
1516 november 9-én. Hártyán, vörös pecséttel, az erdélyi nemz. múzeum Thoroczkay-levéltárában; s a kolozsmonostori konventnek 1517 október 26-án kelt jelentésében. Orsz. lt., Dl. 28.568.
Csánki, V. 679.
U. o. v. 677.
Kővári, Erdély épít. eml. 211.
A régi Kolozsvár.*
(Dr. Békési Károly festménye után.) Kolozsvár város tulajdonában.
Sok kárt okozott a lázadás Torda vármegyében a Becse Gergely nemzetségéből való Somkereki Erdélyi-családnak is,* melynek Gernyeszeg várán és Sáromberke városán kívül mintegy 31 helysége és pusztája volt. Ezekre, valamint Kolozs és belső szolnokmegyei birtokaira vonatkozó okleveleit a fölkelt köznépek és parasztok magukkal vitték és elidegenítették. Ennek következtében Ulászló király még azon évben* új iktatóparancsot adott ki Erdélyi István részére, II. Lajos király pedig* a tárnoki levéltárból újra kiadatta a család számára a Mátyás király ellen hűtlen Erdélyi István birtokait illető oklevelek jegyzékét.
Története Csánkinál, V. 766–770. Rávonatkozó oklevelek a Teleki-Oklevéltár II. kötetében.
1514 november 11. A kolozsmonostori konvent levéltárából kivonta Kemény, Appendix, D/8. 184. sz. A beiktatás 1515 október 16. történt meg.
1517 november 16. kelt oklevele a Telekiek marosvásárhelyi levéltárában 5095. sz. a. Teleki-Okl. II. 357–359.
Dósa fölkelésével szorosan egybefügg az a körülmény is, hogy az aradi káptalan 1515 november 25-én ötszáz aranyforint fejében Mike Mihály jobbágynak, az ő gazdatisztjének, elzálogosította a tordamegyei Egyházfalvában az Aranyos vizén levő malmát. Mikor ugyanis a legnagyobb gonosztevő, Székely György – mondja maga az aradi káptalan* – az aradi kapitányságot a legistentelenebb Kun Lukácsra ruházta, ez a parasztnép sokaságát összegyüjtvén, az aradi monostort mindenfelől körülvette s mindenféle hadiszert és gépezetet fölállított azon monostor lerombolására és bevételére, a káptalan tagjait éhségre és szomjuságra kárhoztatta, némelyeket közűlök kegyetlenül megkötözve vagy vasraverve fogságban tartott, míg végre egyességet kötvén, Kun Lukács kicsikarta tőlük azt a több mint Háromszáz forintot, a melyet Lukács pap, Dénes mester aradi őrkanonok és simándi főesperes megbizottja, Bakócz Tamás esztergomi érsek részére tett le a káptalanba. Így a legbűnösebb Székely György elől fejüket ugyan megmentették és megszabadultak, de mivel a káptalannak nem volt miből megfizetnie azt az ötszáz forintot, attól tartott, hogy az egyháztól el kell idegenítenie némely birtokot, s hogy azt utóbb sem válthatja vissza. Ekkor azonban Mike Mihály a magáéból térített meg háromszáz forintot, mit a káptalan zálogösszegnek tekintett s ezt a tordamegyei malmot adta át neki.
1515 november 25. papíroson, a káptalan pecsétjének töredékével. Orsz. lt. 30.272. Közli Iványi, Tört. Tár, 1904. 237–238. Arad elfoglalásának a XVI. fejezetben említett tényét ez az oklevél bővebben földeríti.
A kolozsvári magyar kapu.*
(Dr. Békésy Károly festménye, Kolozsvár város tulajdonában.)
Kolozsvár megyében a kuruczok Kolozsvár körül gyülekeztek. Ez a város két évtized alatt most harmadszor mutatta meg, hogy együttérez a néppel. 1437–1438-ban Nagy Antal és kolozsvári Mester János fölkelt parasztjai elég könnyedén foglalták el, a király csapatai azonban elég bajosan vették vissza tőlük. Ennek következtében szabadságát vesztette, de pár év mulva I. Ulászló visszaadta szabad királyi városi rangját, mivel «inkább szeretett megbocsátani, mint bosszút állani.» Harmincz esztendő mulva (1467) Kolozsvárról indult ki Vörös Benedek és Suky László mozgalma, melynek czélja volt, hogy «Magyarország kiváltságait és szabadságait bármily nyelvű, sorsú és állású nemesek ellen megoltalmazza s Magyarország régi jó és boldog állapotát helyreállítsa.» Mátyás király gyorsan megjelent, szülővárosa főterén sok fölkelőt lefejeztetett s a város szabadságait elkobozta; de csakhamar megbocsátott neki s Kolozs mezővárost már hűsége jutalmául csatolta hozzá. 1514 nyarán – írta most maga II. Ulászló király,* – mikor a paraszt és közrendű emberek a keresztesek nevezete alatt a király és az ország ellen, az egész nemesség eltörlése végett majdnem országszerte föltámadtak, s ennek következtében igen sok és borzasztó gonoszságokat követtek el, a parasztoknak néhány kapitánya az erdélyi részekben fölkelvén, Kolozsvár városa közelében tábort járattak. Mikor nekik Kalmár András bíró a király és a szentkorona iránt tartozó hűségénél fogva a városba való belépést megtiltotta, a kapitányok azt kivánták, hogy legalább kevesedmagukkal bocsássa be őket. Így tehát a bíró és az egész tanács éretten meghányták-vetették a dolgot, a rablásra és rosszra törekvő népség ellen hogyan tarthatnák és biztosíthatnák a várost. Jónak látták, hogy a kapitányt csekély kisérettel csakugyan bebocsássák. Mikor azután ezek beléptek, vakmerően lázadást támasztottak s a veszedelem elől odamenekült nemeseknek javait azoktól, kiknek kezéhez letették és elhelyezték, erőszakosan kicsikarták, zsákmányul ejtették és egymás között felosztották. A bíró és a polgárok attól tartottak, hogy a köznép az egész várost felprédálja, s más jó és üdvös tekintetekből sem akartak ellenállani.
1515 május 14. (Datum poson˙ feria secunda proxima ante festum ascensionis domini). Kolozsvár város levéltárában fasc. P. Nro 42. Közölte Nagyajtai Kovács István, M. Tudom. Társ. Évkönyvei, VIII. (1860.) 20–22. l. és Jakab Elek, Oklevéltár Kolozsvár történetéhez, I. 338–340.
Régi hólyagos csuprok az Erdélyi N. Múzeum régiségtárában.*
Az Erdélyi N. Múzeum régiségtárában őrzött eredetiekről vett fénykép után.
Eleintén, úgy látszik, megkísérelték az ellenállást, holott a külső várfalak – az újvár falai – még munkában voltak.* Hagyomány szerint* éppen új főbírót akartak választani, s az ellenség torkában lévén, éjszaka gyűltek össze választásra, a nagytemplom czíntermében. Hogy a hűvös éjszakában szét ne menjenek, a jelölt, Kalmár András, hólyagos csuprokban* meleg borral kedveskedett választóinak. Azontúl 360 esztendeig fennmaradt Kolozsvárt az a szokás, hogy a megválasztott főbíró a választókkal hólyagos csuprokból melegbort igyék áldomásul. De az ellenállást a nép rokonszenve és a polgárok gazdasági érdeke végre is megtörte. A népnek a fölkelők iránt való jóindulata nem hiányozhatott olyan városban, a melynek tanácsülései jegyzőkönyvébe Izsák János nótárius négyesztendő mulva is beírta, hogy «Isten előtt nincs különbség az emberek közt; mert az Isten a királyok és a szegények atyját a földnek ugyanazon porából alkotta s mindenkinek egyenlőren ad: a királynak ugyanannyit, mint a szegényeknek.»* A külvárosi földmívesek tehát nem akartak harczolni azok ellen, kik ezt az igazságot hirdették. A polgárok pedig nem akartak még több kárt szenvedni. Mert a künn táborozó kuruczok nekik már a határban is «hihetetlen» nagy károkat okoztak, minthogy elhajtották több ezer forint értékű jószágaikat és igásbarmaikat. Az a 6–7 nemes azonban, a kinek családja Kolozsvárra menekül s vagyonát ott a kuruczok elkobozták, Kalmár András bírót és a polgárokat a kuruczokkal való titkos egyetértésről vádolták, s veszteségükért őket akarták felelősségre vonni.* Bizonyos, hogy a polgárok 6–7 nemes megvédése miatt nem akarták feldúlatni városukat, azért kötöttek ilyen egyességet a kuruczokkal; de bár fogadkoztak, hogy a nemesség védelmében így is károkat szenvedtek s hogy közbenjárásukkal számos nemest szabadítottak ki a parasztok fogságából, a kolozs- és középszolnokvármegyei urak mégis bizonyos joggal vethették szemükre, hogy magukviseletével módot és alkalmat adtak a kuruczoknak a vármegyéikben való portyázásokra és rablásokra s hogy minden akkori kárukat tulajdonképen ők okozták.* Hiszen a városba beengedett kapitányok nemcsak szabadon közlekedhettek künn hagyott hadaikkal, hanem benn a városban is szabadon izgathatták a népet, mely a külvárosokban magyar lévén, amúgy is velük tartott. Kalmár András bírót a király utóbb mégis méltán dicsérte meg, hogy a várost megtartotta a király és a szentkorona iránt való hűségben;* mert ha az egész kurucz hadat befogadja, azt nem lehetett volna olyan gyorsan leverni, mint nemsokkal utóbb a nyilt mezőn.
Kolozsvár II. Ulászló-korabeli erődítéseinek bő leírása Jakab Eleknél, Kolozsvár tört. I. 534–558. későbbi adatok egyeztetésével készűlt.
A Magyar Polgár 1874 márczius 3. és Hon, 1874. márczius 5.
A hólyagos csuprokat a fazekas czéh ingyen adta. Az erdélyi nemz. múzeumban I. 4698., I. 6354. és I. 6355. sz. a. őrzött XVI. századbeli hólyagos csuprokat (melyek közűl az első kettőt az Unió-útcza 3–5. sz. házának építésekor a régi ház alapfalainak kiszedésekor egy szabálytalan fülkében találták) fényképen is bemutatjuk. A hólyagos csuprok a szászlónai enyves anyagból vagy hólyagos földből készültek. (Természettud. Közl. 1911. 260.)
Kolozsvár 1516–1668. évi tanácsjegyzőkönyve borítékának belső lapján, 1518-ból. (Kolozsvár levéltárában).
Az id. oklevél Jakabnál, I. 340.
II. Lajos Szapolyayhoz 1516 június 12. (Feria quinta proxima ante festum beatorum Viti et Modestis martirum.) Kolozsvár levéltárában fasc. P. Nro 43. Közölte Kovács a M. Tudós Társ. Évkönyveiben, VIII. 22–23. és Jakab, Oklevelek Kolozsvár történetéhez, I. 344–345.
1515 május 14-iki parancsában. Jakab, Okl. I. 339.
Doboka vármegye sorsát elhatározta, hogy a fölkelőkkel tartó Kolozs- és Belső-Szolnok vármegyék közt feküdt. «A paraszt nemzetség – írja a király* – egész országunkban fölkelvén, különböző gonoszságokat, rendetlenségeket és a bajoknak sokféle más nemét követte el» s megégette, szétszaggatta, vagy másképen semmisítette meg Temeshelyi Deésy Jánosnak okleveleit is, a melyek a dobokai Vaskapu, Pósa, Ördögkút, Iklód, Poklostelke, Lozsád, Olnak, Budia, Hidalmás, Szentgyörgy, Csebernye és Vármező, – a kolozsi Őr és belsőszolnokmegyei Szentiván, Péntek és Girolt falvakra vonatkoztak. Mindezeket még abban az esztendőben újadományképen nyerte vissza.
1514 november 24. Orsz. lt. 26.521. (erről adta ki Iványi, Tört. Tár, 1904. 231–232.). A konventnek ezt is tartalmazó jelentése a beiktatásról 1515 november 23. Dl. 27.409. és 28.022. s Kemény, Appendix Diplomatarii Transilv. D/8., 181. sz.
Dés környéke.*
Klimkovics F. rajza után kőre Rohn rajzolta a Kubinyi és Vahot-féle «Magyarország és Erdély stb. (Pest, 1853.)» cz. műben.
Belső-Szolnokban a mozgalom középpontja maga Dés, a vármegye székhelye volt, mely Nagy János kuruczkapitányhoz csatlakozott.* Később a polgárok erősen mentegetőztek, hogy ezt csak kényszerüségből tették s ezért a királytól kegyelmet is nyertek.* A nemesség zaklatásaival szemben a vajda is elrendelte,* hogy a vajda ítélőszéke elé a désieket csak felebbezés után lehessen megidézni, ha t. i. saját bíráik már ítéltek ügyükben; utóbb azonban* a király maga is meghagyta a vajdának, hogy a parasztlázadásban való részvételük miatt a nemesek ne egyenesen a vajda, hanem előbb a város törvényszéke előtt pereljenek. Megparancsolta,* hogy mindazoktól, kik tőlük még ezentúl is vámot szednek, a jogtalanul elszedett dolgokat Drágffy János és a sókamarai ispánok a király számára a vajda katonaságának felhasználásával is lefoglalják. Végre, mintha a király bűnbocsánata nem lett volna elegendő, a désieknek Szapolyay vajda is kegyelmet adott a fölkelésben való részvételük miatt, ha a károsult nemesek jogos követeléseinek eleget tesznek. Azonban vezérüknek, Nagy Jánosnak ekkor sem bocsátott meg.*
Szapolyay vajda kegyelemlevele 1514 deczember 15. Dés város levéltárában, 97. sz. Tört. Lapok, I. 471. Kádár, Szolnok-Doboka monographiája, III. 17., 89.
II. Ulászló Szapolyayhoz 1514 december 9. Dési lt. 95. sz. Tört. Lapok, I. 471.
1514 október 16. Dési lt. 94. sz. Tört. Lapok, I. 471.
1514 decezmber 9. Dési lt. 95. sz.
Ugyanakkor, u. o., 96. sz. Tört. Lapok, I. 471.
1514 deczember 15. Dési lt. 97. sz. Kádár, III. 17., 89.
Azok a jobbágyok, a kik sem tovább szolgálni, sem Nagy Jánossal kuruczkodni nem akartak, valamely városba menekültek, hogy ott előbb-utóbb polgárjogot nyerjenek. Ártándy Pál, a belső-szolnokmegyei (Dés és Bethlen közt levő) Bálványos vár kapitánya, nem tudta megakadályozni, hogy a vár uradalmának jobbágyai közül sokan, a zavargások idejét használva, meg ne szökjenek. Ezeknek és a zavargások előtt is elszökötteknek visszaadatását a király utóbb* elsősorban Besztercze városától követelte.
1515 januárius 4. Beszterczei levélt. 595. sz.
A dési óvári torony.*
Klimkovics F. rajza után kőre Rohn rajzolta a Kubinyi és Vahot-féle «Magyarország és Erdély stb. (Pest, 1853.)» cz. műben közölt fametszet után.
Besztercze vidékén Radna bányavárosban «a legrosszabb keresztesek zavargása» idején Drágffy János körülbelül 28 forint ára kárt szenvedett, a mit a város bírája, esküdtjei és közönsége utóbb megtérítettek neki.* Nagyobb veszedelem azonban nem történt. Úgy látszik, nem is itt, hanem máshol garázdálkodott az a Viczei varga, a kit menekülése közben a beszterczeiek fogtak el. Thuróczy alvajda nemigen tudta, mit csináljon vele. A vajda rá akarta bízni az ítéletet, de mivel a polgárok féltek, hogy foglyuk útközben megugrik, az ő törvényszékük elé állította, hogy méltóan megbüntessék,* a mi bizonyára meg is történt.
Somkúti Butján János és Tamássi Tódor nyugtatványa 1515 márcz. 5. U. o. 599. sz.
Szapolyay Thuróczyhoz. Lippa, 1515 februárius 18. U. o. 598. sz. (Mind a három dr. Auner Mihály szíves közlése).
A szászok és a székelyek csöndesen maradtak, pedig a szászok, bizonyos esetekre nézve, a királyoktól még a fegyveres ellenállás jogát is megnyerték. Pl. Mátyás király 1474 márczius 1-én Beszerczét biztosította, hogy sohasem szakítja el a magyar koronától s mint uradalmat nem adja másnak; ellenkező esetben jogukban áll, hogy fegyveresen ellenálljanak.* 1508 januárius 25-én és 1513 május 22-én valóban hasonló jogot nyert Brassó a neki eladott Törcsvárra nézve, sőt II. Ulászló még a szászok székeinek is meghagyta, hogy az ellenállásban Brassót hűtlenség büntetésének terhe alatt fegyveresen támogassák.* Most a Székelyföld másik végén valóban Brassó városára hárult az a nehéz föladat, hogy saját székely jobbágyai közt, a törcsvári uradalomban, a nyugalmat biztosítsa. Az idetartozó falvak (villae servientes): Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu, Zajzon, Tatrang, Pürkerecz, Apácza és Krizba lakosai, a mint a várnagyok* számadásaiból kiderül,* meglehetősen meg voltak terhelve s így szívesen fogadtak minden mozgalmat, mely terheiken könnyíthetett. Különben is királyi határőrök voltak, a kik kevéssel azelőtt (1500–1508) a zálogba vetett uradalommal együtt kerültek a brassói polgárok szolgálatába. A városnak magának is sokat kellett fizetnie a királyi kincstárba; pl. 1514 márczius 17-én abból a taksából, melyet 27.000 forint erejéig Bornemisza János vetett ki az összes szász városokra, Brassó egymaga 2220, deczember 15-én pedig 1657, összesen tehát 3877 forintot szedett be, miközben 48 forint hamispénzt is kapott.* Időközben pedig a városnak, a vajda parancsára, zsoldosokat is kellett fogadnia, hogy azokat Dósa György kuruczai ellen küldjék.* Erre a czélra a város minden lakosát fejenként 25 asperrel adóztatták meg, úgy hogy a város négy negyede július 2-án 869 forint 33 asperrel, július 20-án pedig 398 forint 16 asperrel számolt el s ki is fizetett a lovas zsoldosoknak 444, a gyalogosoknak pedig 191 forintot és 49 aspert. A brassai csapat kapitányai ebben az időben Czeres Lukács és Flescher Lőrincz voltak.* Schirmer János bíró azonban, a ki tavaszszal ajándékokkal járt Budán,* nagyon meg volt akadva a törcsvári székelyekkel, mert sem fölkelni nem akartak a kuruczok ellen, sem pedig a szokásos taksákat nem akarták megadni a városnak. A köznép magában Brassó városában és a Barczaságban is lázongott, minek következtében a törcsvári uradalom lakosai még jobban nekibátorodtak. A király, a kihez a város e miatt panaszszal fordult, kijelentette, hogy ő ugyan, egyéb dolgai miatt, ezzel az ügygyel nem foglalkozik, de felhatalmazta a várost, hogy ha parasztjai közt pártoskodás, lázadás, vagy bármiféle zavargás keletkeznék, zabolázzák és fékezzék meg őket úgy, a hogy tudják. Később* egyúttal meg is hagyta Szapolyay vajdának, hogy a törcsvári parasztokat, a kiket Brassó város hatósága alá vetett, minden teher elviselésére és közfizetések teljesítésére szorítsa, a taksát és illetékeket velük a maga idejében megadassa s rászorítsa őket, hogy minden pártoskodástól, lázadástól és zavargástól tartózkodjanak, mert semmiképen sem engedi meg, hogy elsősorban a királynak, másodsorban pedig a városnak így ellene szegüljenek. Mivel azonban viszont a törcsváriak is panaszkodtak, hogy a brassaiak velök szemben sok igazságtalanságot követnek el, kiváltságaik és szabadságaik ellenére tőlük szokatlan terheket követelnek s őket elnyomják, a király meghagyta,* hogy a törcsváriak a legközelebbi országgyűlésen mutassák be okirataikat s a brassaiak is jelenjenek meg a király előtt, hogy ebben az ügyben dönteni lehessen. Kétségtelen, hogy a brassaiak nem követelhettek tőlük a szabad polgárokra nézve is kötelező közadózáson, taksán és katonáskodáson kívül egyebet; s 1514-ben a törcsváriak csakis ezeket tagadták meg, nem a robotot, mert hiszen nem mint parasztok és úrbéresek kerültek Brassó városához. Nincs is egyetlenegy oklevél sem, mely a törcsváriakat paraszt úrbéreseknek mondaná.* Mégis reájok lehetett először alkalmazni, a mit a szászoknak egy XVI. századbeli latin költője, Schaesius, a székelyek 1562 évi lázadása alkalmából írt:*
Besztercze levéltára. Berger, Urkunden-Regesten, 266. sz. Löher, Archivalische Zeitschrift, XII. 87.
Teutsch, Gesch. der Siebenb. Sachsen. 3. kiadás. I. 145–6.
1504–1513. Funifex (Kötélgyártó?) Máté és 1509–1523. Wyroch vagy Wyrogh Kelemen.
Az 1504–1513. évekből Quellen zur Geschichte Kronstadts. I. 82–201. (Többévi számadás.)
U. o. I. 201., 202. l. Városnegyedenként kitűntetve.
Pro stipendariis conducendis contra cruciferos.
U. o. I. 201., 203., 204.
U. o. 204.
Datum Poson˙ feria tertia proxima ante festum sacratissimi corporis Christi anno eiusdem millesimo quingentesimo decimo quinto. (1515 június 5.). Brassai levéltár, Consignatio privilegiorum Nro 709. Eredetije papíroson, alján papírossal fedett viaszpecséttel. Dr. Csutak Vilmos szíves közlése. (Régi jelzés Nro 319.).
Datum in oppido nostro Kewy. Feria tercia proxima post festum beati Egidij abbatis, anno domini millesimo quingentesimo quinto decimo (1515 szeptember 4.). Ép, piros pecséttel, Nro 320. U. o.
Az ellenkezőt vitatja «A hajdani törcsvári uradalom jogi állapotjához» czímmel Brassóban 1871-ben megjelent röpírat, de ennek állításait visszaveri Pávai Vajna Elek Czáfolata (Kolozsvár, 1871., különösen a 26–28. lapon) és Pávai V. Elek levele a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez a brassóvidéki tízfalusi magyarság ügyében. (Brassó, 1874. Melléklet a «Nemere» 8. számához).
Ruinae Pannonicae. I. 349–355. vers. Kiadta Eder, Scriptores Rerum Transilv. I. 22–23. l. Művének Miles-féle betoldásos másolatáról Szekfű a M. Könyvszemlében, 1906. 321–334. l.
«Ők a nemességnek s a királynak nem fizetének
Semmi adót; tőlük csakis azt követelte a törvény,
Hogy mikor ellenség tör a honra, ne várjanak intést:
Fegyverkezzenek és ingyen szolgáljanak akkor.
Most a király ellen föllázadván a dühös nép,
Engedelem nélkül ragadott fegyvert zavarogva –
S ezt örökös jobbágyi dologra szorítva siratja.»
Semmi adót; tőlük csakis azt követelte a törvény,
Hogy mikor ellenség tör a honra, ne várjanak intést:
Fegyverkezzenek és ingyen szolgáljanak akkor.
Most a király ellen föllázadván a dühös nép,
Engedelem nélkül ragadott fegyvert zavarogva –
S ezt örökös jobbágyi dologra szorítva siratja.»
A brassói Fekete templom.*
Újabb fényképfelvétel után.
A forrongó törcsváriak sorában többen viselték a Székely nevet; így András, Gáspár, György, János, Márton, Máté, Mihály, Simon és Tamás;* de nem lehet megállapítani, hogy rokonságban állottak azzal a Székely Györgygyel, a ki ellen Szapolyay János most Erdély egész erejével megindult.
Quellen zur Gesch. Kronstadts. I. (Az elszórt adatok az index szerint).
