XXVII. DÓSA GYÖRGY A TEMESKÖZBEN.
XXVII. DÓSA GYÖRGY A TEMESKÖZBEN.
EGY és ugyanazon napon a nemesek három helyen: Gubacs, Debrő és Anyavár vidékén tették tönkre a kuruczoknak egy-egy seregét; «ellenben – egy akkori olasz krónikás szerint* – megmaradtak az ország különböző részeiben más hasonló seregek, a melyek közt Giorgio Sechelé (Székely Györgyé) volt a legszámosabb és a leghatalmasabb. Ez a Giorgio az igen fontos Lippa és Solymos várak bevétele után, Temesvárt kezdte ostromolni. Ennek következtében László király két helyen állított fel hatalmas sereget; az egyiket, a mely az erdélyi részekben gyülekezett, Giovanni-nak (Jánosnak), eme tartomány vajdájának parancsnoksága alá helyezte, hogy azzal Giorgio és a keresztesek ellen harczoljon; a másiknak, mely Buda vidékén állott, parancsnoka Bornemisza és főkapitánya Giorgio szepesi gróf, a vajda testvére volt.»
Barbaro, Storia Veneziana. Archivio, VIII. 1055.
Dósa György Lippa alól nagyszámú* seregével valóban egyenesen Temesvár felé indult,* hova Báthoryval együtt a Jaksichok, Szokolyak s más urak feleségestűl s gyermekestűl együtt zárkoztak.* Ezen fontos erősség alá június 15-én érkezett meg.*
Brutus szerint (I. 363.) Báthory utóbb azt írta Szapolyaynak, hogy Dósa roppant sok gyaloggal és lovassal közelít. Szalay (III. 487.) 100.000-nél is többre becsűlte az ostromlókat.
Feil szerint (id. h.) a táborba érkezett Gergely (talán Lőrincz?) «pap» indítványozta, hogy Temesvár ellen indúljanak, mert ott az őrség csekély, Báthory pedig távol van.
Verancsics, II. 10.
Istvánfi szerint (45. l.) «idibus Junii.» Feil (id. h.) június 18-át ir. Nagyon más a Szerémi chronologiája, mely szerint (63. l.) Dósa sz. Lőrincz napján (augusztus 10.) szállt Temesvár alá és sz. Mihálykor (szeptember 29.) történt volna a csata. Szerinte a nagylaki támadás is szent Lőrincz vértanú előestéjén (augusztus 9.) történt, a tulajdonképi csata pedig másnap. Ebből is látszik zavarossága s mindent összekuszáló eljárása.
Temesvár katonai és politikai jelentősége hétszáz esztendővel azelőtt kezdődött; akkor, a mikor Károly Róbert király feleségével Mária tescheni herczegnővel 1316-ban ide költözködött, Abban a palotában lakott, a melynek helyén a Hunyadiak várkastélya, vagy inkább a tüzérek szertára és kaszárnyája ma is áll. Amikor a fölkelők ellen folytatott háborúi engedték, személyesen ügyelt fel a vár építésére, a város szépítésére. Temesvárt nem azért akarta fővárossá tenni, mert Budán a Csák-pártiak Visegrádról s máshonnan egyre háborgatták, hanem azért, mert erősebben, komolyabban akart foglalkozni a keleti kérdéssel. Innen akarta meggátolni a Balkán felől fenyegető romlást és biztosítani az Adria felé vezető világkereskedelmi utat. Amaz vezető elv lett a politikában, emehhez az első kapavágást máig sem tették meg; s alig tíz esztendei kísérletezés után Károly Róbert is visszatért IV. Béla szerencsés gondolatához, hogy Buda várát tegye birodalma fővárosává. De ezen tíz év alatt (1316–1325) Temesvár volt az igazi főváros: nemcsak országra szóló nagy elhatározásoknak, hanem országra szóló mulatozásoknak is a helye, hol a magyar komolyságnak először kellett megbarátkoznia az olasz pajzánsággal. Temesvár volt Károly, Lajos és Zsigmond királyok balkáni hadműveleteinek alapján a lázadó hűbéres fejedelmek, majd pedig a törökök ellen induló hadaknak gyülekező helye. Ezen a városon át ment Zsigmond Nikápoly alá, ahol Európa először mérkőzött meg a törökkel s mindjárt egy esztendő múlva Temesvárt tartották azt az országgyűlést, mely a honvédelem s különösen a déli határok védelme ügyében hathatósan intézkedett. Azért tehát a temesi grófot – a többi főispánnal nagyobb hatáskörrel – mint a nádort, országbírót, stb. hivatalánál fogva az ország igaz bárói közé sorolták. A dicsőséges Hunyadi János temesi grófból lett erdélyi vajda, de azontúl is szivesebben tartózkodott Temesvárott, a helyreállított királyi várkastélyban. Onnan indúlt a hosszú hadjáratra, melylyel nevét nemcsak a haza, hanem a világ történetébe is beírta. Temesvárról ment a Rigómezőre, élete alkonyán pedig a nándorfehérvári diadalra, melyért a délutáni harangozások ma is világszerte hálát adnak az Istennek. A cselekvő hazaszeretetnek örökké zengő szózata az, mely arma, virumque canit, pedig nem histórikusok húzzák a harangot, nem ők hirdetik vele a középkori Magyarország dicsőségét. A középkor szellemét sokan inkább abban az árnyékban látják, melyet az a temesvári kápolna vet, ahol Hunyadi özvegyének és árváinak V. László király megesküdött, hogy nem áll bosszút nagybátyjának, Cilley Ulriknak megöletéseért. Ez az árnyék a multak fitymálóinak szemében a királyságnak a gőgös oligarchia előtt való megalázkodását, de néhányunknak szemében azt az erőt jelenti, melylyel a törvényekre hivatkozó jobbágy a szeméyles szabadság elvét megvédelmezte.
Így fogta föl azt négyszáz esztendő múlva Petőfi is, a népszabadság költője, a ki az esküszegő királyt az ártatlan áldozat vérébe akarta fojtani. S a népszabadság másik költője, Arany is bosszút kiált az esküszegőre, ki a nagyobb fiút kivégeztette, a kisebbiket cseh rabságba vitte.
«Cseh földben a király
Mindig is ott marad:
De visszajő a rab!»
Mindig is ott marad:
De visszajő a rab!»
Hiszen Mátyásnak anyja, Szilágyi Erzsébet, megírta már szerelmes levelét, amelyben megvigasztalta, hogy kiveszi, kiváltja a nehéz rabságból; és csakugyan visszajött a rab: dicsőséget, fényt árasztott a hazára, melynek szabadon választott nemzeti királya lett. Szeretettel gondolt mindig Temesvárra, hol serdülő korának legszebb éveit töltötte, s hol az ő megválasztásának terve megérlelődött. Abban a kápolnában, hol V. László esküje elhangzott, mint király igaz esküvel szentelte föl életét hazája szolgálatára. Temesvárt és a Temesközt, melynek fölverését a törökök ismételve megkisérelték, a hős Kinizsy Pálra bízta, ki nemcsak innen, hanem Erdélyből is kiverte az ellenséget. És az a hős, ki a Kenyérmezőn fogai közt egy elesett törökkel járta el a toborzót, tizenöt esztendő mulva is, mikor a szélütés miatt beszélni már nem tudott, a temesvári hadiszemlén II. Ulászló király előtt a török határra és a maga nyakára mutatva jelezte, hogy mostan is kész meghalni a hazáért és a királyért. Azonban sem neki, sem a királyoknak nem hitt Pelbárt, az európai hírű minorita, a mostan bezáruló középkorban Temesvárnak legnagyobb írója és tudósa. Reájuk olvasta Anaxagoras mondását, hogy a törvény olyan pókháló, melyen a kisebb legyek fönnakadnak, a nagyobbak átjutnak. A nagyok és a fejedelmek bántatlanul megszegik a törvényt, csak a kisebbek bünhődnek miatta. Róluk mondja Szent Jeromos, hogy gazdag ruhákba öltözködnek, a fagyban, hidegben meztelenül haldokló szegényekkel nem gondolnak. Maguknak nagy palotákat rakatnak, hogy bámulják az emberek s ügyet sem vetnek arra, hogy a szegények az utczákon haldokolnak. Dúsan vendégeskednek, lakoznak, a szegények pedig éhen vesznek. «De csak lakmározzatok és dőzsöljetek – tört ki Pelbárt – a halál úgyis véget vet mindennek!» A szegénység megmozdult s Dósa György veezetése alatt egy emberöltő mulva csakugyan megjelent Temesvár alatt.*
Lásd «Temesvár múltja és jelene» czímmel Temesvárott 1912 januárius 3-án tartott előadásomat. Közli a Délmagyarországi Közlöny 3. és a Temesvári Hírlap, 3. sz. Temesvár történetének gazdag irodalma van; legújabban (1912.) és legjobban Szentkláray Jenő írta meg a «Magyarország vármegyéi és városai» czímű gyűjteményben.
A régi Hunyadi-kastély temesvárott.*
Szentkláray «Temesmegye története» cz. művében közölt kép után.
Hadtani tekintetben Temesvár Délmagyarországnak legjobban kiválasztott pontján épült; ottan a hol a Nagy- és Kis-Temes (a mai Béga) víze összefolyt* és a hol erek, fokok, vadvizek, ingoványok, mocsarak a várat és a várost majdnem hozzáférhetetlenné tették.* A Bisztra, Szubolyásza és a Behela erei egészen a legújabb időkig a felső talajvizeket mind itten vezették le a Bégába s e miatt különösen a mai Gyárvárosban a talajt még a régibb szabályozások után is nedvessé, egészségtelenné tették.* A Béga mostani szabályozása után alig képzelhetjük el a régi Temesvárnak szigetszerű helyzetét.
Istvánfi szerint (45. l.) a Temes folyó Oláhországnak Szörény mezőváros szomszédságában levő havasaiból ered s fölvevén a Barza és Böge kisebb folyókat, mint jó nagy folyó folytatja útját s a partján levő városnak nevet ad.
Részletesebben Szentkláray, Temesvár tört. I.
Geml, Temesvár közállapotai, 6–8.
)
A város magva az ú. n. Szigeten Károly Róbert király ikervára volt, a mai Belváros déli részén. Ezt Hunyadi János lerombolta, de tőből újraépítette, a várost és a váralját is hozzávette s téglabástyákkal, földből hányt gátakkal, téglafalakkal, czölöpökre épített védőművekkel és boróka-sövényekkel erősítette meg.* A külvilággal négyoldalt: az erdélyi (vagy karánsebesi), a lippai, az aradi és a legerősebb vizitorony-kapun keresztül közlekedett. Az egész várost mocsaras erdőségek vették körül, melyeken keresztül Dósa seregei három úton nyomulhattak előre. Az egyik a szeged-csanádi úton, a másik az aradin, a harmadik – magának Dósának vezetése alatt – a lippain. Keményebb ellenállással, úgy látszik, csak az első találkozott, valahol Varjas és Kenéz közt. Ott 1907-ben két közös sírra akadtak. Az egyikben fejetlen csontvázak voltak, a másikban csak koponyák. A két sír tehát kiegészíti egymást. Egy föltevés szerint* Dósa György halomra gyilkolt népe pihen itten s ilyenképen az urak végeztek vele. Nekik azonban nem lett volna idejök eltemetni a holtakat. Valószinűbb, hogy – ha a csontvázak csakugyan ebből a korból valók – ekként a győztes jobbágyok büntették azokat a ráczokat, kik a nagylaki csatában uraikkal ellnök harczoltak s most ezekkel együtt hazafelé menekültek, de itt, a nagylaki Jaksichok falujában* még egyszer szembe fordultak velök. Szerémi úgy tudja,* hogy Báthory István temesi gróf, a mint a nagylaki csatából futva megérkezett Temesvárra, hamarosan megint sok nemest gyüjtött össze Dósa György népe ellen; a mit Dósa meghallván, rögtön megindította hadait Nagylak alól: «és vele volt a trák (rácz) nemzet nagyobb része.» A mikor (az urak, a ráczoknak velök levő kisebb részével) a keresztesek jöveteléről értesültek, ijedtökben megfutottak, Dósa pedig azonnal üldözte őket Temesvár városáig s azonfelül Temesvár várát is megszállotta. Valahol Kenéz táján tehát mindenesetre volt valami csata az uraik ellen támadó és az uraikhoz hű jobbágyok közt; a ráczok jelenléte pedig elég érthetővé tezsi, miért kerültek a legyőzöttek fejei és törzsei külön sírokba.*
Szentkláray, 20. Ezzel szemben Schulek Frigyes műegyetemi tanár és műépítész 1903. februárius 20–21-én helyszíni szemle és fölvétel alapján azt állapította meg, hogy a temesvári Hunyadi-vár (a mostani tüzérszertár a Hunyadi-téren) San Michaele veronai alaprajzának rendszerében (1525–1530) épűlt s így Dósa korában nem szerepelhetett. (Soós Elemér ezredes szíves közlése). De mindenesetre szerepelt a helyén álló régi vár!
Budapesti Napló, 1907. 182. sz.
Kenézt a Jaksichok 1464. táján kapták. Borovszky, Csanád várm. tört. II. 272., 416.
Emlékiratai Magyarország romlásáról, 63.
A temesvári csata után az üldözés nem északnyugati irányban s nem Kenéz felé történt.
Június 15-én Dósa György a maga magyar és rácz hadaival Temesvár új várától északnyugatra, a nagy ulicsi mezőségen ütött tábort.* Ezen a mezőségen, a Nagypalánkban telepítette le Hunyadi János a törökök elől hozzá menekült görögkeleti szerbeket, köznyelven ráczokat, a kiknek szükség esetében a várban is szolgálniok kellett.* Nemcsak ott, hanem Nagylakon és Kenézen is megtették a magukét; de most, a kik a két csata után még életben maradtak, a velök együttlakó oláhokkal együtt nemcsak kénytelenségből, hanem azért is csatlakoztak Dósához, mert annak táborában ráczok már amúgy is nagy számmal voltak. Dósa másnap, június 16-án az ulicsi mezőségről a városhoz közelebb nyomúlt. A Temes (Béga) folyón hidat vert olykép, hogy hordókat lánczolt egymáshoz, azokra hosszában gerendákat, keresztben pedig deszkákat fektetett s az egészet jó vastagon földdel földte be, úgy, hogy ágyúival, társzekereivel és egész seregével átkelhetett rajta* a Nagypalánkba (a rácz- és oláhvárosba), mely a kettős sánccal és kettős fallal megerősített várost* félkörben övezte, s a mai Gyárváros felől kerekes ágyúiból lövetni kezdte a kerített várost és a várat,* melyet ettől a naptól fogva erősen ostromolt.*
Istvánfi, 45.
U. o. 45.
Jovius, Historia sui temporis, 91. levél.
Taurinus, 165. l., 320. v.
Istvánfi, 45.
Az 1514 : I. t.-cz. 3. §-a szerint «castrum Themesiense per Georgium Zekel valida obsidione cinctum.» Ez az elismerésnek egy neme.
Az egykorú krónikás szerint* «Székely György eladta magát hajdúival együtt az ördögnek és elkövetett minden estentelenséget, a mi csak eszébe jutott és a mit kigondolhatott.» A várost a hadiművészet minden szabályának megtartásával vette ostrom alá,* a mi mégis godolkodóba ejtheti azokat, a kik őt csak egyszerű huszárnak vagy hajdúnak tartják. Egy kortársa is* írja, hogy ékalakban rendezett seregével a kettős sánczú, kettős falú vár meredek bástyái alá érkezvén, a várnak egy álló hónapig kellett tűrnie a nép haragját, mert Székely György észszel, ügyességgel, keze munkájával mindent megtett, hogy Báthory István «szatrapától», törzse fentartójától a megszállott várat kiostromolja, a csapatokat megadásra kényszerítse. Pedig – úgymond – ezek a rajok bízott várat és annak bástyáit, kapuit olyan elszántan védték, mint fegyveres csapataikkal valaha az égi istenek oltalmazták mennyei házaikat, mikor azokat a föld kaján fiai, a Gigások ostromolták, hogy a mennydörgő Jupitert elűzzék.
A bécsi udv. könyvtár 14.527. sz. kézírata. Tört. Tár, 1905. 275.
Fessler (Die Geschichten der Ungern, V. 910.) ezelőtt már 90 esztendővel megírta, hogy «seine Asnstalten verriethen den Vorsatz, die feste Stadt nach allen Regeln der Kunst zu belagern.»
Taurinus, 165. l., 319–330. sz.
Hogy azonban Dósa minden oldalról a falakhoz férhessen, mindenekelőtt más mederbe kellett terelnie a Temes (Böge) vizét és lecsapolnia a várat körülvevő mocsarakat. Temesvár a tenger felszíne fölött 89–91 méter magasan fekszik s a talaj csak délnyugat felé lejtősödik észrevehetőbben, a hol hat kilométer távolságban Utvin 3 méterrel lejebb fekszik; a lecsapolás tehát ebben a vonalban történhetett meg, a merre a Béga csatornája mostan is vezet. Egy egyébiránt nem volt oly nagy feladat, mint első pillanatra látszik; mert (ha fölteszszük is, hogy valóban egyik folyótól a másikig, a Bégától a Temesig akart csatornát ásatni), a Bégát számos ér kapcsolta össze a Temessel; pl. a mai Gyárvárostól Gyirok felé csak valami 7 km. hosszú csatornát kellett kiemelni; sőt délnyugatibb iránynyal majdnem felényi is ugyanazt a szolgálatot végezte. Ő valóban munkába vétette ezt a csatornát, melynek és a sánczok egy részének nyomait pár évtizeddel ezelőtt katonai iskolákban is mint az ő munkáját dicsérték. Nagyszámú munkásait oly helyen állíttatta fel, hová a várból szórt szakállas golyók el nem érhettek. Báthory István temesi gróf észrevevén a veszedelmet, az őrség egy részével kirohant a napszámosokra s a biztosításukra fölállított fedezetre. Nagyobb részöket, még mielőtt a táborból segítséget kaphattak volna, levágatta,* éjszaka pedig az állítólag őrízetlenű maradt gátat néhány megvesztegetett s a várba lopózott paraszttal keresztűlvágatván, a folyót régi medrébe vezette vissza.*
Szerémi, 63.
Jovius, 91. levél. Szerinte, ez meghiúsította Dósa reményét a vár bevételére nézve.
Báthory István pecsétje.*
Az Orsz. Levéltár Diplom, 19.104. számu 1486 januárius 16-ikán kelt okleveléről.
Dósa mindamellett még tekintélyesebb fedezettel látván el a munkásokat, folytatta megkezdett művét s aránylag rövid idő alatt, ha nem is magába a Temesbe, de árkok és viszont czölöpök, gátak segítségével legalább annak mocsaraiba le is vezette a Bégát, mely a várost táborától elválasztotta.* Egyidejűleg, hogy az ostromlottak figyelmét megoszsza, még erősebben fogta az ostromot s nagyobb ágyúkat vonatott elő.
Jovius, 91. levél. Verancsics, II. 10. Szerémi, 63. Istvánfi, 45. A régiek mind a Temes-folyóról beszélnek.
«Az érczágyúk – meséli az egykorú latin poéta* – rettenetes bömböléssel szórtak kénköves tüzeket, halálos golyókat mindakét félre. Golyók sivítottak keresztül a levegőn. Az égen úszó felhőkig dobták a köveket. A félig lerombolt bástyák, az összetört falak füstölögtek; a megvívhatatlan hírben álló palánkok engedtek a sok faltörő kosnak, a sánczok az erős, nagy ütésektől ingadoztak a s természet már maga is félt temetni, mert az emberek egymást ölték. Így még a trójai tornyos falakat, a trebiai ormokat, a saguntumi bástyákat sem ostromolták. A szilárd érczágyúkból kőgolyókat lőttek. Kövekkel harczoltak kövek ellen; de a népet kövekkel sem űzhették el. Kő borította a szőlőskerteket. Vesszőkasokból a védők vasdarabokat zúdítottak a falakon felfelé törekvőknek a fejére, a kik azután levágott tinók módjára buktak le a földre. Minden vitéz a maga társát védte; hosszú lándzsával oltalmazta a falakat, vagy kardot forgatott kezében; mások vasdarabokat dobtak le a falakról Marsnak szolganépségből szedett-vetett haszontalan csőcselékjére, vagy gerendákat, hasábfákat löktek le a magas bástyákról; máshonnan pedig nyílvesszők röpkedtek s vaséleikkel sebeket ejtettek.» De egykorúak nemcsak versben, hanem prózában is dícsérik a temesvári helyőrség vitéz ellenállását,* mely nagyon sokáig kötötte egy helyhez Dósát, és megakadályozta, hogy az országban elszórtan küzdő hadat megerősítse.
Taurinus, 165–166. l., 332–355. v.
A bécsi udv. könyvtár 14.527. sz. kézírata szerint (Tört. Tár, 1905. 275.) «castrum Themesiense fortissimi pugnatores intus defendebant.»
«A mit megkezdett, ennyi szakadatlanul dolgozó paraszt végre is hajthatta» annyival inkább, mert Dósa György «lelkesítette őket s a gazdag várost zsákmányul ígérte oda nekik.»* Őmaga velök maradt, személyesen vezetvén tovább az ostromot, de egyes rajokat küldött ki a Temesköz különböző részeinek meghódítására. Ösmeretes, hogy hadai valóban küzdöttek «a sergiacusok» közt: a Szerémségben, a melynek magyar vidékét «a mérnök körzője» elválasztotta «a pontusi szántóföldektől».* De nem oly ösmeretes, hogy csapatai a szörényi bánság felé is portyáztak; pedig ez azt mutatja, hogy volt sejtelme arról a veszedelemről, melylyel őt onnan Szapolyay János erdélyi vajda, mint egyúttal egyik szörényi bán fenyegette. Igaz, hogy a Lugoson és Karánsebesen állomásozó vajdák lovascsapataival nem az erdélyi vajda, hanem a temesi gróf rendelkezett;* de ez csak egygyel több ok arra, hogy ne nézze nyugodtan, mikor az erdélyi vajda a temesi grófnak ezen kinnrekedt hadait is magával akarja vinni Temesvár fölmentésére.
Istvánfi, 45.
Taurinus, 165. l., 310–312. v. Csakhogy szerinte (307–310. v.) Székely azt a moesiai földet támadta meg, hol J. Caesar az othrysi Hebrumot (a Maricza-folyót) géta vérrel szennyezte be.
Pesty, A szörényi bánság tört. I. 45.
A keresztesháborúnak, a Stauromachiának első históriás énekese szerint Dósa vitézei oda is eljutottak, hol a viruló berkek fölé emelkedő sziklák a szörényi emberek számára* alig engednek egy kis ösvényt, fitymálják a portyázó törököket s magát a Dunát is. Odáig jártak, a honnan Heraclius császár valaha megszalasztotta Chosroes császárt s hol az a szent forrás fakad, melyről a régiek azt hitték, hogy isteni erő van benne.* Tehát a kuruczok az Aldunánál: Herkulesfürdő, Orsova és Szörénytornya táján is kalandoztak.
Hominum Soerinium; u. o. 314–5. v.
Taurinus u. o. 313–318. v., 165. l. A jegyzetek közt (a 466. lapon) azt mondja, hogy Szörény kastélya a Duna mellett a magyarok utolsó birtoka; azon túl már török föld következik. «Alatta – úgymond – forrás van, melyet a lakosok a Szentkereszt forrásának neveznek, mivel az üdvözítő zászlajának egy részét Chosroes abba rejtette volna, mikor Heraclius császárral megütközött, de az megverte és egész seregét megsemmisítette. Annak emlékezetére most is (t. i. Taurinus és Dósa idejében) kápolnája van ott a szentkeresztnek.»
«Mialatt – írta maga a király, Dósa Györgyről* – Temes vár várát a legkeményebben ostromolta, ugyanazon Székely György a szomszédos helyeket és kisebb erősségeket is hatalmába kerítette.» Természetesnek látszik, hogy elsősorban a gazdátlanul maradt csanádi püspökségnek és a szétugrasztott káptalannak temesközi birtokait szállta meg, minthogy ezeknek jobbágyai amúgy is csatlakoztak hozzá. Erre mutat, hogy Csanádvármegye utóbb* a csanádi káptalan jobbágyait esküvel kötelezte annak bevallására, hogy «a népek mozgalmának és fölkelésének idejében» a nemeseknek és a káptalannak mekkora károkat okoztak. A király ebben az ügyben jelentéstételre szólította fel Csáky László csanádi főispánt, Szentjánosi Tamás deák alispánt, Pozsegay László révkanizsai tiszttartót (officialist) és Mihályt, Csák vára várnagyát. Egyéb adatok híjján ebből azt lehet kiolvasni, hogy a kuruczok különösen Csák (a mai Csákova Temesben) és Révkanizsa (a mai Ókanizsa Bácsban) körül pusztítottak. Mindakettő a gyűlölt Csákyaké volt s bizonyára kísérletet is tettek amott a várnak, emitt a mezővárosnak és tiszai révének elfoglalására. Hiszen földesuruk, Csáky László főispán, testvére volt a megölt Miklós csanádi püspöknek.
A jászóvári 78. sz. kézíratban, 67 b.
II. Lajos parancsa 1516 július 17. Orsz. lt. Dl. 32.588.
II. Ulászló névaláírása.*
Kassa város titkos levéltárában (caps. 60.) Budán 1508 máj. 29-ikén kelt oklevelén. Olv. Wladiflaus Rex manu p[ro]p[ri]a s[ub]s[cripsi]t.
Csák vára a Temes vizének egy szigetén feküdt; falakkal és palánkokkal volt kerítve; hatemeletes őrtornyából Temesvárig és Versecig lehetett ellátni.* A vár középső részén állt a Csákyak kastélya és kis kertje, valamivel távolabb pedig a vendégek s a cselédek házai, a magtár és az istálló. A várból csapóhíd vezetett a mezővárosba. Ennek egy részét a kuruczok a plébániával együtt – úgy látszik* – elpusztították, de a várnak nem árthattak.
Szentkláray, A csanádegyházm. plebániák tört. I. 627. A várat a karlóczai béke értelmében 1701-ben bontották le, csak az őrtornyok kímélték meg, mely ma is fő dísze és nevezetessége Csákovának. (U. o. 630–631.) Képe Uj Idők, 1913., 536.
Szentkláray (id. h. I. 626–627.) fölemlítvén, hogy Dósa karóba húzatta Csáky püspököt és a csákvári templom kegyurát, kétségtelennek tartja, hogy az ősi csákvári kath. parochia ekkoráig épségben maradt. Ezentúl azonban nincs nyoma s a mostani plébániát 1727-ben állították fel a régi helyett.
Torontálvármegyét, Csanád és Temes szomszédját, a kuruczok szintén fölverték. A vármegye régi történetírója* erről részleteket nem említ, csak általában jegyzi meg, hogy «Dósa pórhada Torontálban is súlyosan érezteté tigrisi dühét; mint vészszel fenyegető vihar söpré el vasszárnyaival az üdülő vidékeket.» Csupán a csanádi eseményekről ír, a melyek most már csakugyan Torontál történetébe tartoznak, mert Csanádnak a Maros balpartján levő déli részét ehhez a vármegyéhez csatolták. Második tatárjárásnak nevezi Dósának ezt az elsöprő felkelését, csakhogy Dósa pórhada – szerinte – nem tatár, hanem többnyire magyar zagyvalékból összeröffent csorda volt. A felkelés egyik okának* azt tartja, hogy a keresztesek – a pápai bulla értelmében – pártütőknek tekintették a keresztes hadjáratot ellenző urakat; ő azonban az okhoz okokat is ad. «Ilyenek – úgymond* – a magyar pór renyhe természete, ingerlékeny hajlama, babonás előitéletei s az itt-ott érzett nyomatás miatt titkon forralt régi bosszúja; gonosz főnök Dósában (Scilicet in vulgus manant exempla regentum – mondja Claudianusszal) és a kedvező alkalom. Mert az átkos eredvényű pórhad dühöngéseit, csupán csak egy oknak tulajdonítani nem lehet.» Valóban nem, de itt is van néhány causa ut non causa: ok, a melyik nem ok; s éppen az egyes vármegyék történetíróinak feladata volna, hogy ne általánosítsanak, hanem a helyi viszonyok kikutatásával növeljék az okokat, mik országos felkelésre, sőt forradalomra vezettek.
Bárány Ágoston, Torontál vármegye hajdana, 20. és 95–97.
Úgy mint Jászay Pál a Tudománytárban (Értekezések), XI. 258., a bevezető sorokban.
Torontál várm. hajdana, 96.
Mert hiszen akárhogyan megváltozott négyszáz esztendő óta Torontálnak a képe, meg a népe: éppen onnan maradt fenn Dósa György korából a legrégibb magyar hangjegyes népdal töredéke, a melyet 1515–1520 táján egy Pomináczky Fülöp nevű francziskánus jegyzett föl.* Ez a nóta pedig, mely «a magyar zeneirodalom Halotti Beszéde»,* legrégibb emléke, nem hiába kérdi:
Csiky János, Népzenei följegyzések a XVI. századból. Ethnographia, 1904., 121–122. l. Pomináczky eredeti följegyzése a gyulafehérvári Batthyáneum «Ms. V. 14. Manuale cuiusdam fratris ordinis minorum» jelzésű kötetnek tábláján van meg.
Csiky, id. h., 122.
«Bátya, bátya! Mely az út Becskerekére?
Uram, uram, ez az út Becskerekére!»
Uram, uram, ez az út Becskerekére!»
Folytatása nem maradt reánk; lehet, hogy pajkos nóta volt, de lehet, hogy ballada vagy históriás ének lett belőle, a mely föltevésre magának II. Ulászló királynak egy idáig ösmeretlen nagybecsű okirata ád jogot.*
Declaratio innocentiae super notam infidelitatis. A premontrei rend jászóvári könyvtárában (kézírat, 78. Oláh Miklós formulás könyve, 66b–68b.) Kelet nélkül, de 1514-ből. Dr. Iványi Béla szíves közlése.
A becskereki nóta.*
Hasonmása megjelent Fabó Bertalan: «A magyar népdal zenei fejlődése. (Budapest, 1908.)» cz. művében a 61. lapon.
A király, ki a bevezetésben a legsötétebb színekkel festette meg a keresztesháború elfajulását és Dósa György jellemét, elbeszélte, hogy kamarása, a nagyságos Szokolyi János, abban az időben édes anyjával (Ril Katalinnal, Szokolyi Albert nándorfehérvári bán özvegyével), feleségével (Podmaniczky Margittal) s egész házanépével és cselédségével együtt Becse máskép Becskerek várában tartózkodott,* a mely Temesvárhoz a legközelebb eső vár. (A Tisza egyik szigetén az Anjouk korában épült s a balparton álló mezővárossal együtt fő- és székhelye, egyúttal egyetlen erőssége volt Torontál vármegyének. Becskerek várát Szapolyay János már mint király építtette. Mindakét helynek uradalmáért, mely valaha Brankovics György deszpotáé volt, a vingárthi Gerébek és a Szokolyiak pereskedtek). Szokolyi – folytatja II. Ulászló király – tartott a veszedelemtől, mert – Temesvárhoz hasonlóan – az ő Becse várát is a parasztoknak nagy sokasága szállta meg. Várnagya Kerey* Simon akár árulásból, akár félelemből az összes tisztekkel és cselédséggel egyetértve, először is letette várnagyi tisztét, a vár kulcsait pedig odaadta Szokolyinak s azután a szolgálattevő népséggel együtt kiment a várból s gazdáját, annak feleségét, édesanyját apródjaival s néhány más gyermekkel együtt magára hagyta a veszedelemben. Szokolyi látta, hogy egészen magára maradt, s tudta, hogy a királyi sereg csak kelleténél későbben érkezhetik meg; elesége sem volt annyi, hogy a várban tarthatta volna magát, a veszedelem pedig mindnagyobb lett és hozzátartozóit egészen kétségbeejtette. E közben a parasztok és gonosztevők a vár alá jövén, Szokolyinak és házanépének biztonságát és szabadságot igértek, ha velök egyességet köt.
In castro suo Bechee Bechkereke apellato. Becse várához tartozott Aracsa, Ecsehida, Aradi, Bazsahida, Becsekereke, Újfalu, Szentkirály, Boldogasszonyfalva, Szentendréd, Vegenye, Irmes, Nyilas, Csingrád, Csánki, Magyarország tört. földr. II. 125.
Ezt a családot Nagy Iván nem ösmeri; de Csánki (u. o. II. 129.) 1441-ben említ Torontálban egy Körey (Kewrey) s 1503-ban egy Szőlősi Kerey-családot, mely Köre vagy Kere torontáli falúból származhatott, de birtokai más megyékben (pl. Temesben is) voltak.
Szokolyi nemigen bízott a dühöngő és zabolátlan ellenséggel való tárgyalásban és egyességben, mivel azonban – mint mondják – más oldalról is veszedelem fenyegette, úgy gondolkozott, hogy tisztességesebb dolog, ha az ellenség hitszegése következtében pusztul el, mintha önként rohan veszedelembe. Ennek következtében az ellenség adott szavában és igéretében bízva kiment a várból és tárgyalni kezdett a parasztokkal. A tárgyalások közben azt kívánták, hogy Szokolyi szolgáltassa ki fegyvereit, lovait, drága ruháit; ha ezt megteszi, megigérik, hogy Székely Györgytől kieszközlik és megszerzik teljes szabadságát és biztonságát. Szokolyi aranynyal befuttatott ezüst hajítódárdáját (framea) s más hasonló fegyvereit, továbbá jobb lovait és aranybrokát ruháit az ellenségnek a szabadság reményében át is adta. A kuruczok azonban ezt megkapván, mint aféle orgyilkosok (siccarii) és álnokok, a kiknek semmi közük az emberséghez, nem tartották meg szavukat, hanem megkötözve, kocsin vitték Székely Györgyhöz, hogy az kivégeztesse. Székely György őt a legszorosabb őrízet alatt tartotta, hogy ideje legyen kigondolni, a halálnak milyen nemével végeztesse ki; de három-négy nap mulva az erdélyi vajda Temesvárnál már megütközött Székely Györgygyel, a kinek így nem maradt ideje Szokolyi kivégzésére.
A halálos veszedelemből megszabadulván, Szokolyi a király, a főpapok, a bárók s az egész tanács előtt maga beszélte el esetét, fogadkozván, hogy az így történt s nem másképen. Kijelentette, hogy ha valaki kétségbe vonná állítását, kész a maga igazságát úgy bebizonyítani, ahogy azt a király és az urak kívánják, de a király azután fogadja is vissza kegyelmébe. Érett megfontolás és tanácskozás után a király és az urak valóban elösmerték az ő ártatlanságát; s mivel sem azelőtt, sem azután néhány napig senki sem akadt, a ki az ellenkezőt állította volna, kinyilatkoztatták, hogy őt úgy, mint azelőtt, mostan is és mindenkoron a király és a szentkorona hűséges alattvalójának és szolgájának tartják s az ország minden rendű, állapotú és nyelvű alattvalójától elvárják, hogy ott szintén olyannak tartsák.
Abban az időben sok úrnak, magának Bakócznak is szüksége volt ilyen igazoló íratra.
Annyi bizonyos, hogy Becse elfoglalásával Titelig a Tisza a kuruczok kezébe került s Nagy Radoszláv, ki a rácz kuruczokkal Titelből Temesvár felé igyekezett, mostan már minden aggodalom nélkül kérdezhette: «Bátya, bátya! Mely az út Becskerekére?» Megmutatták neki, hogy «Uram, uram! ez az út Becskerekére!» S onnan kezdve a Béga balpartján toronyirányban ellenállás nélkül juthatott el az egész Torontálon keresztűl Dósa György táborába.
