XXIX. A TEMESVÁRI CSATA.
XXIX. A TEMESVÁRI CSATA.
DÓSA GYÖRGY bízott a maga ügyében; hiszen a temesvári ostrom-munkálatok jól folytak s mindenfelől kedvező híreket hallott. Sokszor küldött portyázó hadakat a környékre, de ő maga nem távozott Temesvár alól, melynek bevétele nemcsak téli szállását, hanem fölkelése sikerét is biztosíthatta. Hiszen Csanád, Nagylak, Csála, Arad, Világos, Solymos, Lippa, Becse, Becskerek vára máris kezében volt s így a Temesköz legnagyobb részét kurucz területnek tarthatta. Hadai folyton jártak-keltek ezen a földön, de ő maga az ostromzárlatnál maradt. A tábori élet unalmát lakomákkal s a közellevő erdőkben vadászattal űzte el. Táncz, tréfa, borozás felejtette a kuruczokkal a sok sánczásás, folyószabályozás és a mindennapi csetepaték fáradalmait;* ellenben az ostrom második hónapjának kezdetén a várbeliek már éhséget, szükséget szenvedtek.* Az élelem annyira fogytán volt, hogy a helyőrség lóhússal kezdett táplálkozni* s némelyek a vár feladásáról gondolkoztak.
Taurinus a 168. lapon (401–426. v) ezt és Dósa vadászálmát élénken írja le.
Taurinus szerint (166. l. 356–357. v.) kétszer telt meg a hold, kétszer fogyott el. Szerémi (Emlékíratai, 63. l.) szerint Dósa megszállván Temesvárt, bezárta oda Báthoryékat és két hónapig ostromolta őt, t. i. Szent Lőrincz ünnepétől (augusztus 10.) Szent Mihály arkangyal ünnepéig (szeptember 29.). De ezeket a szavakat valaki az eredeti codexben kitörűlte. Istvánfi szerint június 15-én kezdődött az ostrom s egy forró júliusi napon volt a döntő csata. Verancsics szerint (II. 10.) «Székely György mind az egész nyáron vítatá az Temesvárt». Látni fogjuk, hogy az ostrom nem tartott ilyen sokáig.
Szerémi, 63. lam non habebant victum et equinas carnes jam solebant comedere.
Az «achillesi» Báthory egymaga tartotta bennük a lelket. A keresztesháború legrégibb poétája* egész beszédet ad a szájába. «Mindenesetre várjatok még egy kicsit – mondotta volna. – Tűrjük a balsorsot, a végzetek terhét erős kebellel. Az Isten haragja nem szűnik meg asszonyos panaszokra. A hajósok nem sopánkodással segítnek a léket kapott hajón, a hajótöröttek nem hiábavaló kiabálással vergődnek ki a bajból. Kézzel-lábbal kell most dolgozni; teljes erővel kell munkálkodni a közjóért. A ki segíteni akar, lapátolja ki a vizet a sülyedő hajóból, szél ellenében húzza össze vitorláját, igyekezzék révbe jutni s engedelmeskedjék a parancsnoknak.» A mellett azonban szemrehányó levelet írt Budára is, és keserű, éles szavakkal dorgálta meg «a gyalázatos nemességet», a melyért kétszer bukott el, háromszor kapott sebeket; havazást (?), vihart, tüzet, szelet viselt el miatta s most a halál torkába jutott. Hát ez a hála? Az urak mindezt így viszonozzák? Az ellenségtől és a vár falaitól bezárva, éhség és szomjúság miatt halálos félelemmel számítgatják, kegyetlen halállal mely órában pusztúlnak el. Nyolcz nap alatt végük lehet. De a nemesek elpuhúltak, restek, lusták, a kik álomba, fényűzésbe, kevélységbe, pompába merűlnek el. Megrontotta őket a fösvénység, irígység, nagyravágyás, egyenetlenség. Mindig mástól várják a segítséget. Az ellenség őmiattuk ugyan tönkretehetné az ország minden dicsőségét. Egyik a másik ellen fordúl, mintha az északi szél északi széllel, a délkeleti a délkeletivel küzdene; s mintha a bűnön bűn, az erényen erény segítene. Hát ha már vele s a körülötte levő urakkal nem törődnek, essék meg a szívük legalább a váron, a haza becsületén, ha – ugyan van még becsülete a hazának; s mentsék meg mind a kettőt a parasztok tüzétől. A fellobbanó lángot kevés vízzel is elolthatják. Elég volt már az alvás, a dőreség. Küldjenek valahára segítséget, de ne olyan későn, hogy az égbenyúló várat az ellenség bevegye s mély árkait a nemesek vérével töltse be.
Taurinus, 166–167. l. IV. 361–400. V.
Párviadal a XVI. században.*
1514-ik évi straszburgi fametszet után.
A Temesvárt ostromló kuruczok hogyan gondolkozhattak az urakról, ha ezeknek poétája hihetőnek tartotta, hogy Báthory így gondolkozott róluk? Mivel a királytól melléje rendelt dandárok nem érkeztek meg, vagy csekély számban csatlakoztak hozzá, mindenesetre megsürgette Báthory a segítséget, a vár fölmentését; s ennek következése lehetett, hogy június 27-ikén a király még a polgárokat is fegyverbe szólította a parasztok ellen.* Sőt Báthory arra is elszánta magát, hogy a király új főkapitányához, Szapolyay János erdélyi vajdához fordúljon segítségért. Nem kis önmegtagadásába kerűlhetett; mert egymásnak személyes ellenségei voltak s ez ellenségeskedést – melynek eredeti okát különben nem ismerjük – még apáiktól örökölték.*
Kaprinay-kézíratok, XI. kötet, 54. sz., 55. és 57–59. l.
Az okokat Brutus az I. kötet 363–364. lapjain igyekszik csoportosítani. Főleg az ezen időben oly gyakori oligarchiai vetélkedés tette őket ellenségekké.
Szapolyayt most a viszályok feledésére buzdította s a vajdát – «a maga nemeseivel s nemteleneivel együtt a mindenható Istennek és szülőanyjának nagy szerelmére kérte, hogy őt és hozzátartozóit szabadítsa meg az oroszlán torkából. Mert különben kétségbeesnének, hogy ily szörnyű halált kell halniok.»* Sőt, elterjedt hit szerint, ezúttal igéretet is tett volna János vajdának, hogy ha Ulászló és fia meghal, a királyválasztásnál reászavaz.*
Istvánfi, 45. Szerémi, 63. Tubero, 333. Brutus, I. 363.
Szerémi, 63. Hasonlót mond Heltai is (Hist. 205. levél): Azt ígérék neki, Czac hogy ne hadna oeket, Laszló Király halála vtán mindiárt Királya akarnác oetet toenni: Es meg eskueuénec neki, maga (t. i. noha) Láios, Lászlo Királynac â fia, immár ez világon vala». Székely István is hasonlót ír a maga magyar krónikájában. (Toldy kiadása, 59. hasáb).
Mindamellett, hogy az erdélyi események is lekötötték, Szapolyay megfelelt a várakozásnak. A kuruczok kolozsvári és kolozsdobokamegyei lázadását másodrangúnak tekintvén, gondoskodását teljesen a forradalom délmagyarországi főerejének elnyomására fordította. Politikai multját tagadta volna meg s elzárja ekként jövendő emelkedésének az útját, ha nem segít a megszorúlt nemességen, a mely szabadúlását egyedűl tőle várta. Hiszen máris szemére lobbanthatták, hogy csak a végső szükség pillanatában gondolt a nemességre, a mely pedig tőle remélte a nemzeti királyság helyreállítását; és bizonyosan sokan rosszalták, hogy megerősödni s nagyra nőni engedte a forradalmat.
Most, a mikor végre elhatározta magát, saját költségén szerelte föl hadseregét; de előbb biztosítékot szerzett az iránt, hogy pénzét az ország visszatéríti. Az országgyűlés a hadipénzekből, vagyis a csapatok fentartása végett beszedendő adóból utóbb minden forint után húsz dénárt csakugyan a vajda számára kötött le.*
1514 : I. t.-cz. 3–4. §§.
Szapolyay június 27-én még Gyulafehérvárott volt;* július elején* «látván, hogy az ország s a nemesi szabadság akkora veszedelemben forog s megindulván a nemesek legvadabb meggyilkolásán, Erdélyországban nagy sereget gyüjtött és sietve ment a parasztok ellen»;* s «nem késlekedve, elegendő sereggel és ágyúkkal előnyomúlt».* A többi vezérnek megparancsolta, hogy a Vaskapunál, ott egyesűljenek vele, hol – Erdély határán – Hunyadi János valaha megsemmisítette a törökök roppant seregét.* Az ennek emlékére Zajkányban emelt vasoszlop tehát azt az irányt is megjelöli, a melyet a Sztrigy völgyén fölfelé haladó vajda a Bisztra-Temes-Béga völgyén leereszkedve követett, hogy Temesvárt fölszabadítsa. Várday Ferencz erdélyi vajda dandára s általában a nemesség: Pathócsy Péter, Bánffy Jakab stb., most már a határozott föllépést látva, nagy buzgósággal és lelkesedéssel* követte, míg Thornallyay János, Barlabássy Lénárt, Bánffy János, Drágffy János otthon maradtak Erdélyben, házőrzőknek.
Berger, Regesten, 92–93. l., 586. sz. Ez az adat egymaga is hihetetlenné teszi azt az adatot (Bécsi udv. kt. 14.537. sz. kézírat. Tört. Tár, 1905. 275.), hogy a temesvári csata Szent Péter és Pál ünnepén, június 29-én történt volna. Ezt az időpontot az apostolok oszlásával (Divisio apostolorum, Tag der heiligen Zwelffpottentaylung) téveszthette össze.
Szerémi szerint (64. l.) öt nap alatt ért Temesvárra. Mivel a csata júl. 15-én történt, Szapolyay július 10. táján indúlt volna el.
Tört. Tár, 1905. 275.
Istvánfi, 45.
Istvánfi, u. o.
Oly nagy készséggel és buzgalommal, – írja Istvánfi u. o., – hogy úgy látszott, senki sem marad otthon.
Temesvárnak a gyárvárosra néző egykori kapuja.*
A Dél-magy. Tört. és Régészeti Múzeum-Egyesület temesvári múzeumában őrzött képduczczal nyomatott dr. Gálos Rezső szives közvetitésével.
Egy forró júliusi napon,* július 15-én, szombaton, az apostolok oszlásának napján,* Szapolyay hada erős menetek után,* a kurucz tábor közelébe érkezett. Mielőtt Dósa vitézei észrevették volna,* teljes csatarendbe állította embereit, a kiket idáig talán az erdő rejtett el. Azután dobszóval és trombitaharsogás közt vonúlt ellenük az ulicsi mezőre.*
Istvánfi, 45., a ki az ütközet történetének fő forrása.
Ulászló királynak júl. 24-én Miksa császárhoz intézett levele szerint «Georgius ille Zekel, author huius seditionis, in festo divisionis Apostolorum proxime preterito… captus est… et … tota illa rusticorum turba sub Themeswar absque sanguinis effusione dissipata est et tumultus sedata». (Tört. Tár, 1891., 338.) Az egykorú Auffrur (6. l.) szintén ekkorra: Tag der heiligen Zwelffpottentaylung teszi Zeckel Jörg elfogatását.
Tubero (333. l.) «magnis itineribus». Szerémi (64. l.) szerint 5 nap alatt. A Stauromachia szerint (170. l., 37–8. v.) «a trombita már a negyedik őrváltást jelezte, midőn Sz. tábora Temesvár alá ért». Brutus (I. 364.) szerint éjjel-nappal jött.
Brutus, I. 364.
U. o. I. 365. szerint Sz. a lovasságot küldte előre kémkedni s jó táborhely választása végett. Harczra kellett csalogatnia Dósát. Jovius szerint (91. l.) Dósa kémek által értesűlt Sz. jöttéről. Az előőrsi szolgálatot tehát nem hanyagolta el.
Szerémi, 64.
Mint láttuk s még érinteni fogjuk, Szapolyay nem lepte meg Dósát.
János vajda ugyanis levelet írt Dósa Györgynek,* hogy sohase aggódjék, mert ő is vele tart.
«Et in literis datum scribebant ad sedecimum diem.» Szerémi, 64.
«Íme – biztatta volna Dósa a maga kereszteseit – a vajda úr is pártunkra áll: itt van hit alatt írt levele, hogy ne féljünk.»
«Nagyságos uram – szóltak fejcsóválva a keresztesek – ne higyjünk neki, mert asszonyos ember.»*
«Quia chanderia est, hoc est effeminatus homo est.» U. o. Máshol Katalin vajdának nevezi. Érdekes volna e szó alkalmazásának okát közelebbről ismerni.
A mint a vajda Erdélyből való kiindulása után ötödnapra megérkezett Temesvár alá,* a kuruczok előtt, kik szegény jobbágyok voltak, azonnal kihirdette, hogy vagy vele jöjjenek a haza megvédésére, vagy pedig szép csendesen menjenek haza gyermekeikhez és gyűjtsenek télire való eleséget.* A keresztesek közt volt egy Nagy Radoszláv (Razaw) nevű rácz katona, a ki a vajdához húzott. Ez párbajra hítta ki Székely Györgyöt; a ki látván a hitetlen ráczot, rögtön megparancsolta, hogy lovat hozzanak – volt neki már hetvenkettő – és lándzsáját villogtatva kezében, nekirugaszkodott Radoszlávnak (Radozaw). Mindjárt az első összecsapásnál földre lökte és levágta a fejét. A mikor ezt látta a kuruczok csapata, Jézust kiáltott, mert már a vajda ellen szeretett volna menni. Mikor már így föllelkesedtek, azt mondta nekik Székely György: «No katonák, semmitől se féljetek, én előbb elmegyek, kikémlelem a vajda seregét, mivel értek a cselhez a hadakozásban és annak elkerülésében.» A vajda akkor újból kikiáltatta, hogy hitére mondja, egy kurucz se féljen, hanem álljon hozzá s ennek jeléűl fövege mellé zöld levelet vagy ágat tűzzön. Miközben György a vajda seregét kémlelte, megismerték a vajda emberei, mert lóháton mindig egymaga járt kémkedni. Mindjárt utána vágtattak jó futó lovakkal. Mikor egy Petrovics Péter nevű odaért, lándzsájával földre terítette Györgyöt, de nem ejtett rajta halálos sebet. Mézes-mázas szavakkal hitegette: «Ne félj, kedves György testvérem, János vajda kegyelmes; szavamra mondom, nincs mitől tartanod.» És békességesen Szepesi Jánoshoz vezette. A mikor György már kegyelmet nyert János vajdától, nagyon erősítgette, hogy maradjon csendesen, semmi baja sem lesz. Most azután, hogy vezérüket elfogták, a kuruczok közűl azok, kiknek gyors lovaik voltak, futottak, a hogy futhattak; a gyalogkatonák azonban összeálltak a vajda ellen, hogy ökölviadalra keljenek vele. A mit János vajda látván, hogy teljesen szívükre beszéljen, újra és harmadszor is kihirdette és hitére fogadta, hogy mindenki hazamehet télire való eleséget gyűjteni. Mikor ennek hitelt adtak, a nemesek a szegényeket karddal kaszabolni kezdték; sokat levágtak, sokat pedig elevenen vittek a vajda elé. Györgyöt keményen megvasalva tartották, s már a Temesvárban levők is kirohantak a várból a többi kuruczra és közűlük sokat levágtak.*
A bécsi udv. kt. 14.527. sz. kézírata. (Tört. Tár, 1905. 275). Szerémi, 64.
Daniele Barbaro egykorú tudósítása szerint is (Storia Veneziana, Archivio Storico Italiano, VIII., 1055. l.) «a vajda általános felhívást bocsátott ki, melynek értelmében azok a keresztesek, a kik Giorgio Sechelt odahagyják s visszatérnek László király hűségére, kegyelmet kapnak minden elkövetett bűnükért. S azért, hogy elkerűlje a halált, utolsó kísérletre határozta el magát s dühös támadást intézett az erdélyi nemesek ellen». Meglepetésről tehát ez az egykorú sem tud, sőt szerint a támadást is Dósa kezdte, mikor a vajda szavainak hatását látta.
Szerémi, 64–66.
Részlet Temesvár régi várfalaiból.*
Újabb fényképfelvétel után.
Ez a népies előadás, mely Szapolyaynak a parasztok iránt való jóindulatát akarná kitüntetni, legalább annyiban fontos, hogy czáfolja azokat az írókat,* kik szerint Dósa György a bőven élvezett lakoma közben* lepetvén meg, részeg fővel kezdte meg a csatát. Sőt ellenkezőleg annyira józan volt, hogy szokása szerint állítólag most is saját maga akarta kikémlelni az ellenséges tábort,* miből viszont az következnék, hogy a támadás nem történt meglepetésszerűen.
Istvánfi, 45. Hasonlót mond különben Taurinus is (170–1. l. 40–63. v.): «A hol a füves mezőnek tágas rónája látható, a pórnép elbágyadt a fő lakomától, s még nem sejtvén a jövőt, a vad táncztól pihen… A borozás közepette hallatszik a lovasok dübörgése… A bor uralma alatt őrizetlen táborba lép…» stb. Mindez egyszerűen azt tanúsítja, hogy a támadás délben, ebéd közben történt.
«– – a sátor ölén a szokott fényt sardanapáli múlatozással vágyakozott élveznie ismét. És a miképen fújja a nótát a faragatlan durva dudás, – akkép veri össze bokáit, a népnek módja szerint tánczolva a csárdást; majd lakomához készül, – a tánczra, zenére megint jelt ád, ezalatt a nagyszerűen teritett asztal mellé telepedvén.» (Stauromachia. IV. é. 429–434. V., 168–9. l.).
Szerémi, 65. l.
S valóban feltünő is volna, hogy egy «részeg» vezér «tudatlan» parasztokat oly gyorsan és oly jól állítson csatarendbe, mint ezt Dósa tette.* Népe ugyan «remegve» jelentette neki, hogy közelében áll az ellenség lovassága; de éppenséggel nem réműlt meg s lóra pattanva, nyugodtan kezdett rendelkezni.* Maga Ulászló király bizonyítja ezt, mikor elbeszéli,* hogy a mint Székely György a vajda megérkezéséről értesűlt, talán meg is feledkezett Szokolyi kivégzéséről, hanem a maga védelmére gondolva, népét az ütközetre kezdte előkészíteni. Testvére, Dósa Gergely alvezér, szintén mindent elkövetett, hogy a kellően még nem rendezett* sereget jól fölállítsák. Mészáros Lőrincz tüzes szavakkal lelkesítette a harczvágytól amúgy is égő kereszteseket. «Ez a nap, ez a harcz lesz az, mely nekik és utódaiknak nagy dicsőségére fog válni, ha bátran és győzedelmesen küzdenek; de ha elkorcsosodva a gyalázatos félelemnek adnak helyet és megfutamodnak, úgy számüzetés, nyomor, bilincs, bitófa s oly büntetés vár reájok, mi a halálnál is rosszabb.»*
Brutus (I. 365.) e csata leírásában Dósát ugyan vitéznek, de hadvezéri tehetségekkel nem bírónak mondja: talán csak azért, hogy a 366. lapon annál inkább kiemelhesse Szapolyayt. Pedig a mit a 360. lapon Dósa szervezőképességéről elbeszélt, nem igazolja ezt a kicsinylést.
Tubero, 333. Istvánfi is (45. l.) elismeri, hogy Dósa «nem ijedt meg, hanem gyorsan jelt adott a harczra, a gyalogok s lovasok sorait rendezé, végezvén a vezéri kötelességeket, – teszi hozzá – a mennyire azt mámoros állapota engedte.»
Declaratio innocentiae. A prém. rend jászóvári könyvtárában Oláh Miklós formulás könyve. Kézírat, 78. sz., 68a. lap.
Tubero, 333.
Istvánfi, 45.
A temesvári régi vár maradványai.*
A Délmagy. Tört. és Rég. Múzeum-Egyesület temesvári múzeumában őrzött képduczczal nyomatott dr. Gálos Rezső szíves közvetítésével.
Dósa* maga is buzdította népét:
Jovius (91. levél) szerint egy gyűlésben. Dósa beszédét Brutus ő utána bővítette ki.
«Íme – úgymond* – itt van az alkalom, melyet annyiszor óhajtottak, hogy megátlakodott ellenségeiket meglakoltassák. Itt az idő, hogy hozzátartozóik szabadságáért küzdjenek; és az a merészség, melyet idáig sátraikban a nemesek elnyomása végett tartott sok és hangzatos beszédben tanusítottak, ne maradjon szófia-beszéd, hanem valósúljon meg itt a csatatéren. Különben egyformák ellenségeikkel s ugyanazon eredetűek; erejükre nézve pedig felűl is múlják azokat. A nemesek legfőbb fegyvere a czím és rang, melyet annyira felhánytorgatnak. A férfiaknak azonban meg kell vetniök az asszonyosokat, az erőseknek a puhákat, gyávákat, a sors kegyeltjeit, a nemesség hiú nevével kérkedőket. Itt az idő, hogy a hazáért, feleségeikért és gyermekeikért az annyiszor óhajtott küzdelem terére lépjenek. Ha azoknak könnyeire, sóhajaira és könyörgéseire visszagondolnak, alig lehet kételkedni, hogy jövőre erőtelen lesz minden fegyver, melylyel az egyedűl erényeiknek erejével támadók ellen a bűnösök védik magukat. Menjenek hát Isten nevében: küzdjék ki övéiknek a szabadságát azok elnyomói ellen. Álljanak boszút a haza sanyargatóin; harczoljanak a legigazságosabb ügyért, a törvényekért, a hazai intézményekért a legembertelenebb és legerőszakosabb ellenséggel szemben.»
Brutus, I. 370.
Dósa úgy állította föl körülbelűl 40.000 főnyi seregét, hogy ő maga a közepet, öcscse, Gergely, a jobb-, Lőrincz pedig a balszárnyat vezette.*
Istvánfi, 45.
Szapolyay viszont az ártatlanúl kivégzett uraknak szomorú sorsára figyelmeztette vitézeit s arra, hogy most már elérkezett a boszúállás pillanata. Kegyetlenűl büntessék meg Dósát és parasztjait, kik a nemességet kiirtani, Magyarországot a maguk részére lefoglalni akarták, a törvényt megvetették s Istennek és embernek ellenségei lettek. Azok úgy sem küzdhetnek nyugodt lelkiismerettel s így azonnal megfutnak.*
Istvánfi, 45. és Jovius 91. levél.
Seregét hosszú vonalban állította fel, hogy a középen és a szárnyakon egyszerre támadhasson. Ő maga a palotásokkal, székelyekkel s végvidéki lovasokkal a középen maradt, maga mellett alkalmazván a vitéz Petrovics Pétert;* a jobbszárnyat Lindvai Bánffy Jakabra bízta,* a balt pedig, hol kipróbált katonái álltak, Kismarjay Lukácsra.* A két sereg – mondja maga a király* – egyideig csatarendben várta, melyik támad előbb. A várakozás elég hosszas lehetett, mert a Becsénél elfogott Szokolyi Jánosnak volt annyi ideje, hogy még az összeütközés előtt átszökjék Dósa táborából a Szapolyayéba. Mindjárt azután azonban a vajda villámgyorsasággal támadt a fölkelőkre.*
Tubero, 333. l.
Istvánfi, id. h. V. ö. Fessler, V. 913. Szalay, III. 487. Horváth (Tud.-Tár), 227. l. stb. Kerékgyártó (Magyarok Életrajzai, I. 249–250.) jól czáfolja Wagnert (Collectanea, I. 18–19.), ki Jakabot Bánffy Jánossal téveszti össze.
Istvánfi, 45.
Jászói kézírat, 78. sz., 68a. lap.
A bécsi udv. kt. 14.527. sz. kézirata. Tört. Tár, 1905. 275.
A kitört harcz, mely mindkét részről sok őseredeti magyar felfogást tanusított, a legnagyobb elkeseredéssel és sokáig kétesen folyt.* A parasztok sokkal kitartóbbaknak mutatkoztak, mint várni lehetett. A küzdelem sorsa a középen dőlt el.
Bartholinus, D3 levél, 5–7. sor. Szerinte a királyiak vezére «Joannes Jazygus» erdélyi fejedelem volt.
A jobban fegyverzett és gyakorlottabb palotásokról, a székely könnyű lovasokról eleintén az a hír szárnyalt, hogy a kuruczokhoz csatlakoznak.* Ők azonban a lovas végvidékiekkel együtt oly erővel támadtak, hogy, bár működésüket Báthory a várból egyidejűleg való kitöréssel nem támogatta,* a kereszteseknek csapatai mind nagyobb veszteségeket szenvedtek s lassankint engedni és hátrálni kezdtek.*
Szerémi, 64.
Istvánfi, 45.
Brutus szerint (I. 367.) Szapolyaynak kémlelés végett kiküldött lovasságát látván, az hitték, maga a deréksereg jön s azonnal megszaladásról gondolkoztak.
Különösen kitűnt ez alkalommal egy székely csapat parancsnoka, Andrásy Márton,* továbbá Bruz Mátyás, a ki paraszt volt idáig. «Fuimus» hirdette a kivont kardú griff, a melyet ezért kapott czímerébe.*
Bárány, Temesv. Eml. I. 26. Kerékgyártó, Magy. Életr. I. 41.
Utóbbi ezért 1514 deczember 6-án Ulászlótól nemeslevelet s Lugoson telket és udvarházat kapott. Kővári: Erdély nev. Családai, 56. Tört. és Rég. Értesítő, 1876. 31. l. Pesty, Krassó várm. tört. III, 318. Nagy Iván, II. 243.
Hiába akarta Dósa György megállítani a futókat;* hiában járt elűl jó példával, egy csapással két vaspánczélost sujtván agyon.* A vajda rokona, a katonai pályájának még csak kezdetén álló Petrovics Péter észrevevén Dósát, sebes vágtatva tört feléje. Ismerte a vajda parancsát, hogy Dósa életét kímélni kell.* Lándzsájával a vérttel* kellően nem fedezett oldalát mégis megszúrta.* Mások szerint* a lándzsa hegye czombjába furódván, az a csat, mely mellvértjét czombjához erősítette, maga is annyira megtágúlt, hogy a ló is sebet kapott s megugrott. Dósa félholtan fordúlt le lováról és foglyúl esett.* Csaknem egyidejüleg kerűlt fogságba a jobbszárny vezére, Dósa Gergely is.
«Gyáva, gyalázatos és lelketlen szolga, pocséknép: Nem szégelled-e tenfejedelmedet így odahagyni? – Székely, a mint látá, hogy a nép gyáván eliramlék, szörnyű jövendőjét sejtette azonnal a szíve. … De remegni hogy átallt: Arcza reményt színlelt s búját keblébe temette.» (Taurinus, 171. I. 78–84. v.).
U. o. 171. l. 89. v. Barbaro is mondja (Archivio, VIII. 1055.), hogy igen vitézűl küzdött.
Jovius, 91. levél, 2. oldal.
Brutus (I. 371.) szerint Dósára nem illettek az innen-onnan rabolt fegyverek és a vért: mozgása tehát nehézkes volt. Mily független lehet egy történetírónak ítélete, ha nem restel a szó szoros értelmében ujjából szopni ily adatot, mely szerint Dósa, kit maga is vitéznek vallott, lopott fegyverekkel harczol!
Tubero, 333. Istvánfi csak annyit mond, hogy Petrovics őt lováról leütötte s megsebesítette. Szerémi szerint (65. l.) Dósa, mint szokta, lovon egymaga indúlván el kémkedni, egyéb lovasokkal Petrovics utána vágtatott s nem akarván halálos sérelmét, a beért vezér ellen dárdáját nem is használta. Nyájas szavakkal «szelidiítette meg máját». «Semmitől se félj, kedves Györgyöm – mondta neki; – János vajda kegyelmes. Szavamra mondom, nincs okod félni.» És békésen Szepesi Jánoshoz vezette. Taurinus szerint (172. l. 96–97. v.) maga Szapolyay támadt rá s őt, mikor már a lóról leverte is, emberei sűrű csapásokkal borították.
Brutus, I. 371.
Tubero, 333. l. Istvánfi, id. h. Barbaro szerint (VIII. 1055.) «súlyosan megsebesűlt és elfogatott.» II. Ulászló is említi (Oláh Miklós formulás könyvében, 68a. lap), hogy az ellenség élve kerűlt fogságba. Fasching szerint (Nova Dacia, II. 4.) a csata után Kolozsvárra menekűlt s ott esett Szapolyay kezei közé.
A fő nélkűl maradt sereg, természetesen, hamar megzavarodott.
Hagyomány szerint* azonban egyelőre csak a könnyű lovasság szaladt meg, a gyalogok pedig helyt állottak és új küzdelemre készűltek. A vajda – állítólag – a harcz hevében is kegyelmet hirdetett mindazoknak, kik leteszik a fegyvert és hazamennek; s mikor a nép egy része ezen, mindenesetre valószínűtlen, amnesztiának hitelt adott, – «a nemesek a szegényeket ölni, vágni kezdték és sokat megkötözve vittek a vajda elé.»*
Szerémi, 66. lap. «A gyalogok összegyűlve, megállottak a vajda ellen, hogy ökölre keljenek vele.»
U. o.
A harcz vad mészárlássá fajúlt.
Futás közben sokan vesztek el; sokat megcsonkítottak és számosan fúltak a Béga vizébe, mert azon az átkelést Szapolyai katonasága különben is akadályozta. A vérszemet kapott nemesség senkinek sem kegyelmezett.* A parasztok hiába vetették el fegyverüket; térden állva, összetett kezekkel hiába esdekeltek irgalomért; hiába könyörögtek, hogy kíméljék a táborban nagy számmal levő feleségeiket és gyermekeiket. Többnyire halállal lakoltak, vagy foglyúl esve, csoportosan hajtották őket a táborba, hol bilincs várt reájok.* Csak azok menekűltek meg, kik korábban elfutottak és a kik jobban ismerték a járást a lápok közt. Közéjük tartozott Mészáros Lőrincz, a balszárny vezére, ki Nagyvárad felé menekűlt.* S így Szapolyay nem részesűlt abban az örömben, hogy a harmadik vezért is kézre kerítse. De győzelme teljes volt. Forrásaink csak általában említik, hogy a parasztok közűl «sok ezeren», talán húszezeren estek el,* oda nem számítva a szerencsétleneknek a táborban elfogott hozzátartozóit, kik többnyire éhen haltak.
Jovius (91. lev. 2. old.) szerint azok, kik fegyvereiket eldobták, kegyelmet nyertek.
Istvánfi, 46. V. ö. Tubero, 333. és Brutus, I. 372.
Szerémi (68–70. l.) és Verancsics (II. 7.) szerint Biharban és a Szilágyságban működött tovább. A király július 24-i levele szerint már Várad körűl volt. (Tört. Tár, 1891. 338). Istvánfi szerint (46. l.) a Duna és Bács felé menekűlt.
Fasching (id. h. 3. l.) 20.000-nél többre teszi az elesettek számát.
Petrovics Péter pecsétje.*
A M. N. Múzeum levéltárának eredeti példányáról Mühlbeck Károly rajzolta. P[etrus] P[etrovith] betűkkel.
A szelídlelkű Ulászló királynak azonban azt jelentették s azon melegében, már július 24-én, ő is úgy írta meg Miksa császár mellett levő követének, kövendi Székely Miklósnak,* hogy apostolok oszlása napján, július 15-én a vajda a hazai és külföldi elég nagy hadakkal Temesvár alá érkezvén, elfogta a lázadás vezérét, Székely Györgyöt, kitől elpártolt a parasztok roppant serege, a melyet összegyüjtött és egyesített. «S a vajda a parasztoknak Temesvár alatt levő egész seregét vérontás nélkül szétszórta s a zavargást lecsöndesítette.»
Közli Karácsonyi a Tört. Tárban, 1891. 337–338. l.
Pedig, a hivatalos jelentéssel szemben bizonyos, hogy nagy volt a vérontás, a melylyel «szétszórták és összemorzsolták a kuruczok vitézségét és kegyetlenségét».* De valóban mindenki úgy hitte, hogy «János vajda Magyarországot derekasan megszabadította a borzasztó veszedelemtől s a kuruczok és a hajdúk ellen kitünő szolgálatot tett a köztársaságnak».*
A bécsi udv. könyvtár 14.527. sz. kézírata. Tört. Tár, 1895., 275.
U. o. 276.
