XXVI. SZAPOLYAI JÁNOS VAJDA.
XXVI. SZAPOLYAI JÁNOS VAJDA.
AZT LEHETETT volna gondolni, hogy Dósa György fegyverre hívó szava leghamarabb Erdélyben talál visszhangra. Hiszen ottan a vezér testvére, Székely János, már egy esztendeje izgatta a szász szabad parasztokat s ösmeretes a forrongásoknak, sőt nyilt lázadásoknak az a sorozata, a mely Dósát Erdélyben a bölcsőtől a férfikorig úgyszólván megedzette nagy elhatározására. Dósánál idősebb volt Janus Pannoniusnak az a verse, a melyben a Mátyás ellen föllázadó Erdélyt megkorholta:*
Jani Pannonii Opusculorum pars prima, 484–485. l.
«Hét várnak te gonosz, te kegyetlen földje! Uraddal
Szembe’ miért emeled föl hütelen fejedet?
Szolga vagy: elfeledéd. Legalább ismerd meg atyádat!
Nem fejedelmed volt: jóakaród neked ő!
Kérkedel a kincscsel? Hova lett Campania kincse?
Népes vagy? Marathón ezreket is betakar!
Tán hazug árúló izgatja kedélyedet ekkép?
Ostoba vagy, ha követsz ostoba, rossz vezetőt!
Bátor tán vezetőd és jártas a hadban eléggé,
Nagy a hatalma talán, – ámde a czélja gonosz.
Összetörik czélját s karddal törik össze hatalmát;
Mert csak igaz hadakat pártol az égi Igaz!»
Szembe’ miért emeled föl hütelen fejedet?
Szolga vagy: elfeledéd. Legalább ismerd meg atyádat!
Nem fejedelmed volt: jóakaród neked ő!
Kérkedel a kincscsel? Hova lett Campania kincse?
Népes vagy? Marathón ezreket is betakar!
Tán hazug árúló izgatja kedélyedet ekkép?
Ostoba vagy, ha követsz ostoba, rossz vezetőt!
Bátor tán vezetőd és jártas a hadban eléggé,
Nagy a hatalma talán, – ámde a czélja gonosz.
Összetörik czélját s karddal törik össze hatalmát;
Mert csak igaz hadakat pártol az égi Igaz!»
A mit Janus Pannonius 1467-ben Veress Benedekhez írt, negyvenhét esztendő mulva Erdélyben csak elkésve alkalmazhatták Dósa Györgyre, kinek fölkelése Erdélyt későbben hozta lázba, mint az ország többi részét, de azután hosszasabban is gyötörte.
A gyulafehérvári székesegyház.*
Dörre Tivadar tanár és festőművész rajza.
Bakócz Tamás Kisvárdai Várday Ferencz erdélyi püspököt 1514 április 25-én nevezte ki «az erdélyi tartomány»-ban legátusi helyettesnek, vagyis viczelegátusnak. «Erényed – szólt,* – erkölcseidnek becsületessége, tudományod, feddhetetlenséged és jóságod, valamint a szentséges pápa úr és az apostoli szentszék iránt való alázatosságod nem közönséges.» Ennek következtében őt különös tisztséggel és feladattal magasztalja föl. A pápa és a bíbornokok a primást több országban legátussá tették s azzal az egész kereszténységet érdeklő dologgal bízták meg, hogy nevökben a kereszténység ellenségei, az igen hitetlen törökök ellen keresztes háborút, vagyis szent vállalatot hirdessen és prédikáljon. Ezzel akarják az ellenség támadását megzabolázni és korlátolni mindaddig, míg ellenök maga a pápa vezethet általános hadjáratot. Mivel azonban a primás abba a tartományba különböző elfoglaltságai miatt személyesen nem mehet el, az Úr nevében Várday püspökbe helyezi bizodalmát s a neki erre az esetre adott apostoli hatalomnál fogva őt felhatalmazza, hogy tartományában maga hirdesse, vagy másokkal hirdettesse ki a keresztes hadjáratot. Megküldi neki az ólompecsétes pápai bullának másolatát, a melynek értelmében a püspök, mint az ő helyettese, oldhat és köthet s idáig oda beküldött, vagy ezután beküldendő biztosaival rendelkezhetik, a bevételekről megszámoltathatja, állásuktól megfoszthatja s azt másoknak adhatja, nekik parancsolhat s egyáltalán a szent vállalat sikere érdekében csakúgy megtehet mindent, a mit jónak és czélszerűnek lát, mintha ő maga személyesen volna ott. Előre is helybenhagy minden fenyítéket, büntetést és rendelkezést, a mit a püspök vagy helyettese elhatároz a lázadók (t. i. a kereszteshadjárat hátráltatói) ellen. Az Úr nevében buzdítja és az irgalmas Istenre kéri, hogy ilyen szent munkában, a keresztény hit oltalmában és gyarapításában őrködjék, s erős és hű legyen, hogy azt végrehajthassa, s a szentséges pápa s az ő dicséretét és jutalmát megérdemelje.
A Gorzó-család levéltárából közölte Jászay Pál a Tudománytárban (Értekezések, 1842. XI. 255–257. Datum Budae Wesprimiensis dioec.
Várday püspöknek háza volt a budai várban, a Mindszentek utczájában,* de ez a ház üresen állt úgy a márcziusi nagy tanácskozások, mint a keresztesháború kihirdetésének ünnepségei idején s időbe kerűlt, míg a prímás levele lejutott a püspökhöz Gyulafehérvárra, a hol éppen nem keltett lelkesedést. A püspök a Gútkeledek büszke nemzetségéből származott. Ennek a nemzetségnek hét vármegyében elszórva majdnem háromszáz birtoka volt s már harmadfélszáz-esztendeje (1263) a csatári kolostort egyetlenegy elveszett bibliáért két faluval kárpotolta. A nemzetségből 18 ág és család vált ki: a felsőlindvai Bánffyak, az Amadék, Maróthyak, Márkyak, Szokolyiak, Báthoryak, Czibakok, Ráskayak, Váradyak stb. családjai, köztük az ország leggazdagabb urai.* A püspök Szent-Anna kápolnájában, melylyel székesegyházát kibővítette, a boltozat záróköveire ki is faragtatta nemzetsége háromékű czimerét* s a magáét, a melyiket rózsa, angyalfej és csillag ékesített.* Az építkezést 1512-ben kezdte meg, egy esztendővel azután, hogy váczi püspökből erdélyi püspök lett* s abban a reményben folytatta, hogy ebben a kápolnában fog örökre megpihenni. Nem csalódott; s tizenegy esztendő mulva ezt írták sírja fölé:*
1514 október 22. kelt végrendelete. Bunyitay, A gyulafehérvári székesegyház későbbi részei, 32.
Wertner, A magyar nemzetségek. I. 243–288.
A Gutkeled-czímerről Csergheő Géza árt a Turulban, 1891., 9–15.
Bunyitay a Várday-kápolnáról, A gyulafehérvári székesegyház, 9–11.
Schematismus cleri dioecesis Transylvaniensis ad annum MDCCCXLVIII., XVIII. l.
Latinúl közli Budai, Polg. Lex. III. 692.
«Mely temető ez? Olyan sok templomnak segitője,
Ritka dicsőségű Várday műve ez itt.
Ifju korában boldogan élt ő a latinok közt,
Majd a királyoknak tisztviselője vala.
Megmenté a szabadságot: leveré a parasztok
Háboruját és jól védte a városokat.
Dísze a földnek fényes erényeivel; de ezentúl
Dísze az égnek is ő: lelke az égbe röpűlt.»
Ritka dicsőségű Várday műve ez itt.
Ifju korában boldogan élt ő a latinok közt,
Majd a királyoknak tisztviselője vala.
Megmenté a szabadságot: leveré a parasztok
Háboruját és jól védte a városokat.
Dísze a földnek fényes erényeivel; de ezentúl
Dísze az égnek is ő: lelke az égbe röpűlt.»
Saját helytartója, Stieröchsel kanonok az ősrégi család tagját valóban kitűnőnek tartotta a tudományokban és művészetekben («a phoebus-apollói tanulmányokban»); magasztalta, hogy a tudós Thalia csínos beszélőképességet adott neki, melylyel a király szívét is meglágyíthatta; s a mellett jó és jámbor volt végtelenűl. Néhány nap mulva bizonyára másnak is fogjuk látni a kétségtelenül kiváló püspököt; de környezete első sorban csakugyan a renaissance barátját, a humanistát tisztelte benne.*
Stauromachia, V., 1–5. V. Engelnél 169. l.
A gyulafehérvári püspöki udvarban akkortájban a tudományok és művészetek iránt jobban érdeklődtek, mint a politika iránt. A püspökön kivűl a humanismusnak több olyan oszlopos embere élt ottan, mint Stieröchsel István kanonok és hunyadi főesperes, költői néven Taurinus, ki a mostan kitört parasztháborút époszban énekelte meg;* Beregszászy Imre kanonok, ki kanonok-társának, Megerecsey János kolozsi főesperesnek éppen most* adta el lonfalvi (fehérmegyei) részjószágait, hogy olaszországi tanulmányútjában tett adósságait kifizethesse; Rákosi Menyhért, a szabadművészetek doctora, kanonok és káptalani főügyész;* Csesztvei Barlabásy János székesegyházi főesperes, a későbbi csanádi püspök;* legfőképen pedig Lászay János telegdi főesperes, a gyulafehérvári székesegyház északi előcsarnokának, vagy inkább a halottak kápolnájának renaissance-modorban való építtetője, a ki azonban – közviszonyaink miatt kétségbeesve s a renaissanceért rajongva – csakhamar Rómába vonúlt s ott is halt meg. Római sírjának fölírata szerint:* «Útas, ne csodálkozzál, ha látod, hogy a fagyos Duna szülöttét római urna rejti magába; gondold meg, hogy Róma mindenkinek hazája, és az is volt». Az épitő humanisták nem fogadták szívesen a keresztes hadjárat kihirdetését elrendelő bullát. Ösmerték az utóbbi negyedszázad erdélyi zavargásainak, sőt nyilt lázadásainak okait és körülményeit,* tudták, hogy a kedélyek még mostan is forronganak s így semmi kedvök sem volt arra, hogy szentháború czímén oly tömeget gyűjtsenek egybe, a mely azután, a maga számának nagyságában elbizakodva, erejét a meghiúsúlt lázongások czéljainak elérésére fordítsa. Addig halogatták tehát a bulla kihirdetését, míg egyszerűen elhagyták, mert megkapták Bakócz visszavonó rendeletét.
Ebben az évben azonban Esztergomban és Budán tartózkodott.
1514 februárius 10. A gyulafehérvári káptalan előtt. Hártya-oklevél, leszakadt függőpecséttel. Eredetije az erdélyi nemz. múzeum törzsgyűjteményében.
1514 márczius 23. Dr. Batthyány Máté bácsi kanonok és kalocsai érseki helytartóhoz intézett jelentése u. o. papiroson, jobboldalt nagy szakadással.
Schematismus 1848-ra, L. lap.
Bunyitay, A gyulafehérvári székesegyház, 19.
Lásd ezen könyv II. fejezetét.
Erre mutat, hogy a bulla csak elkésve, kerülő úton jutott nyilvánosságra Erdélyben, a hová azt valósággal becsempészték. A nagyszebeniek a bullát még június elején sem ösmerték, holott a Maros mentén a nép akkor már több helyütt mohó vággyal értesűlt annak tartalmáról. A szebenieket ugyanis Thuróczy Miklós erdélyi alvajda megdicsérte,* hogy szorgalmasan és gondosan hajtják végre parancsait, melyeket a Magyarország felől fenyegető veszedelem elhárítására már előbb kiadott. Nem neki, hanem a vajdának engedelmeskednek akkor, mikor a haza és a köztársaság üdvéről gondoskodnak. Még mostan is arra kérte tehát őket, találják ki, milyen úton-módon lehetne meggátolni, hogy az a gonosz nemzedék ezen részek belsejében is megteremjen. Ami azt illeti, hogy ők az apostoli bullát még nem látták, megjegyezte, hogy – amint Magyarországból menekülő nemesektől hallotta – a bullát a ferenczrendiek nagyváradi gvardiánja hozta volna be Erdélybe. Azt azonban nem tudja, miként kerűlt nyilvánosságra. Bár mindörökre titokban maradt volna! Másrészt azonban bizonyos, hogy az az apostoli bulla a vízaknai sóbányáknak valamely alkalmazottja útján kerűlt be erre a földre s azt azután a szászvárosi esztelen gvardián megkapván, mindjárt ki is hirdette. Az alvajda azonban rögtön meghagyta a vízaknai sótiszteknek, az alkamarásoknak, hogy fejök elvesztésének terhe alatt hagyják abba a bulla terjesztését és kihirdetését.
Levele a Székely-Oklevéltárban, V. 48–49.
Valószinű, hogy a bulla Kolozsvárt, Désen és Beszterczén szintén hasonló módon, a ferenczrendiek bizgóságából került nyilvánosságra s ezeken a helyeken a nép valóban gyülekezett is; de a jelek szerint, magának az erdélyi püspöknek és káptalanának óvatossága és a távollevő* Szapolyay vajda helyettesének, Thuróczy Miklós alvajdának gondossága következtében a nép egészen június elejéig nem foglalt fenyegető állást. Ez annál felötlőbb, mert a forradalom vezére Erdély szülöttje volt s május végén mindenki bizonyosnak tartotta, hogy Erdély felé nyomul s ott szedi össze minden erejét. Erdélyben valóban olyan parasztköztársaság keletkezhetett volna, mint azelőtt kétszáz esztendővel Svájczban. A vajda azonban, ki a tavaszt a királyi udvar közelében töltötte, távollétében is intézkedett a hadszedésről s oly nyugodtnak tartotta Erdélyt, hogy nem látott veszedelmet abban, ha – a magyarországiak kívánsága szerint – hadait onnan kivonja s a magyar fölkelők ellen vezeti.
Június 7-én Déván Thuróczy alvajda «de reditu domini nostri gratiosissimi» beszél. Székely-Okl. V. 48.
Lászay János erdélyi főesperes síremléke.*
Bunyitay «A gyulafehérvári székesegyház» cz. művéből. A felirat: IO[annes]: LAZO . ARCH. / IDI[aconus] . TRANSIL . [vaniensis] . PANNO[nius]. PENIT[entiarius] . AP[ostolicus] . DVM . / ANN[um] . AGERET / LXXV . OBIIT . XVII. AVG[usti] M. D . XXIII . / NATVM Q[VOD] [GELI]DVM VID[ES] AD ISTRV[M] ROMANA TEGER[I] VIATOR VRNA / NON MIRABERE . SI EXTIMABIS ILLVD / Q[VOD] ROMA EST PATRIA OMNIVM FVITQ[VE].
Mindenesetre közeledett az az idő, mely Taurinust, a gyulafehérvári kanonokot, arra késztette,* hogy elbeszélje «a magyar mezőkön» végbement szolgai háború történetét, a nagy gonoszságok intézőinek a tetteit, az elvetemült nép szemetének cselekedeteit és ilyen dolgoknak az okait.
Stauromachia, az I. ének invocatiója. Engelnél a 467. lapon Taurinus maga magyarázza meg, hogy könyvének Stauromachia görög-latin czíme keresztesháborút, a σταυρος álló keresztet, egyenesen bevert karót jelent.
Segítségre nem a Permessus hullámaiban lakó múzsákat, nem a szent oraculumok jósait, nem is a széles vállain az eget emelő Atlast kérte parnassusi verseivel és hyantesi énekével, hanem az ősi sötétségnek, Erebosnak húgait, a sötét Avernus istenségeit, az Eryniseket (a Furiákat) és a szomorú Archeront, az alvilágot hítta. Ez eléggé jellemzi a kanonokot, ki egy keresztes háborúról készül írni; azonban humanista volt és így természetes, hogy neki s az éjszakai alvóknak ezen pogány istenek lenge árnyai súgják meg az emberek és az istenek titkait. Tőlük várta, hogy eloszlassák azt a homályt, mi okozta, hogy a durva magyar paraszt, ez az igásmarha, rabszolgaháborút indított s miért száműzött annyi főurat a Lethe fekete vizébe, a halálba?
Csakugyan találgatniok kellett volna ezt a gyulafehérvári humanistáknak? Hiszen mint papok és egy hiteles káptalan tagjai, a nép között is nem egyszer megfordultak. Éjszakai töprengéseiktől valóban csak úgy szabadulhatnak meg, ha jóillatú cyprus termőágát teszik az Erynisek ajtai elé, áldozati kalácsot helyeznek a Styx ajtajának küszöbére és halotti dalba kezdenek? És csakugyan beérik a bosszuálló Megaerának azzal a felvilágosításával, hogy Saturnus csillaga okozta a sok halált, a bajok összetorlódását, a nép zavargását? Hosszú századokra az verte bilincsbe a népet, hosszú ideig az nem ád termést a földnek. A Rák és az Ikrek csillagzatai, a Jupiter és a Mars elől menekülve, egymásba ütköznek és egyesülnek. S mikor a Nap a Halak jegyébe ért, beállott a napfogyatkozás, a mi arra bírta a nemtelen csőcseléket, hogy hallatlan módon dühöngjön a nemesek ellen. Az istenek súlyos haragja, vagy a balsors okozta ezt a véres háborút, a haza romlását. Vagy talán egy megdöbbentő égijel, az az üstökös, mely éjjelenkint tüzes fejjel, véres farkkal jelent meg az égen. A háztetőkön huhogó bagoly, a rekedten kárjú is a háború szörnyűségeinek megéneklésére intette a költőt.
Azonban Megare maga is ostobáknak tartotta a halandókat, kik ilyen dőreségekben hisznek s borba, ételekbe, álomba temetkezve töltik el életöknek a felét. Csak egy hatalom van, a mely nem fél a kegyetlen haláltól és a kardoktól, de felforgatja az emberek szent törvényeit. És ez az arany. Ez minden bajnak veszedelmes mérge, a dolgoknak legközönségesebb, de rejtett oka. A békés nemzedékeket mindig ez sodorta veszedelembe. Miatta van a parasztlázadás, számkivetés, pusztulás, pör, hitszegés, csel, csata, tolvajlás, csalárdság, árulás és rablás. Ebben van a gonoszságok gyökere s mentül régibb, a fösvénység annál több ággal-boggal nő ki belőle.*
Taurinus, I. ének, 1–75. vers. Engelnél 119–121. l.
Megaera könnyű árnyéka most már eltünhetett a költő elől, a ki mint kanonok s így a gyakorlati élettel is számoló ember, könnyen megértette s másokkal szintén megértetni kívánta, hogy ennek a háborúnak gazdasági okai vannak s az nem ötletszerűen tört ki.
Stieröchsel maga hunyadi főesperes volt s pártfogójának, György brandenburgi őrgrófnak vajdahunyadi uradalmát s a földesúr és a jobbágy közt való viszonyt jól ösmerhette. Nem mint kanonok, de mint az őrgróf bizalmas embere, bármikor belepillanthatott azokba a számadásokba, melyeket 1513 deczember 28-dika óta Iregdi Pathócsy Péter, mint az őrgróf hunyadi, morzsinai, monostori és hátszegi várnagya vezetett.* Ezekből az 1514. évi számadásokból,* bármily töredékesek is, eléggé kitünik, hogy az uradalom a fölesúrnak nagyon keveset jövedelmezett s a jobbágyokat mindamellett erősen megterhelte. Pedig a négyes uradalom földesúri jövedelme gyanánt csupán ez a három tétel szerepel:
Pathócsynak ekkor kelt hitelevele Pesty Frigyesnél, Krassó vármegye története, II2, 497– 498. l.
Müncheni kir. levéltár. Acta Brandenb. CCIV. Nürnbergi csomag. Ebben az 1514. és 1516. évi számadásokat összekeverték s egybefűzve adták. Közli Pesty, id. h. III, 498–499. l. Itt csak az 1514. évi adatokról van szó, melyeket Münchenben magam is lemásoltam.
| Gabona | 568 köböl |
| Disznó | 164 darab |
| Taksa és cenzus | 590 forint 24 dénár. |
Egy jobbágy körülbelül fél forintot fizetett, a szentgyörgy- és szentmártonnapi kivetések alapján tehát az óriási uradalomnak csak 1180 jobbágya viselte ezt a terhet. Nincsenek is odaszámítva az aranyásók és a fazekasok; s tekintetbe kell venni azt is, hogy ebben az 1514. évben az uradalmi élet Magyarországban majdnem mindenütt megakadt. Az is jellemző, hogy az állattenyésztésben szarvasmarhát és juhot egyáltalán nem mutatnak ki s hogy a 164 disznóból 67-nek már csak a fülével számolhattak be, mert a többi elveszett a krassói pusztán, a hová nagyobb biztonság okáért – úgy látszik – a fölkelők elől hajtották.
Június 3-án Szapolyai János vajda maga is Krassó vármegyében, Karánsebesen járt. Onnan tudatta Brassó város tanácsával, hogy a mint már értesülhettek, Bolgárország felé tett útját ezekben a napokban már szerencsésen befejezte s most hazafelé megy az erdélyi részekbe, a medgyesi országgyűlésre, a hová őket is elvárja* Pathócsy hunyadi várnagy, a kit hazatérő útjában meglátogathatott, más főispánokkal, alispánokkal, királybírákkal és a városokkal együtt szintén e napról keltezve kaphatta meg a vajda parancsát, hogy a nemesség s általában a három nemzet a szentháromság ünnepét követő vasárnap, június 18-án, fegyveresen jelenjék meg Medgyes városában, a hová országgyűlést hirdetett. Pathócsy Ferencz, mint «Hunyad vármegye nemzetségeinek hadvezére», azonnal munkához látott s nemsokára, mikor a vajda Déva és a főispán faluja, Iregd közelében tábort járatott,* a hunyadi nemességgel együtt úgyszólván a házigazda szerepére vállalkozott.
Ex Karan Sebes in vigilia penthecostes a. d. 1514. Brassó város lt., Fronius gyűjteménye, I., 113. sz. Említi Hurmuzachilorga, Documente, XV. 228., CCCCXII. sz.
Pathócsy levele Hasdad községből. Említi Sólyom-Fekete Ferencz a Századok 1887. évi mellékletében, 38. l.
A vajdát június 7-én már Thuróczy Miklós alvajda is naponkint várta a dévai táborba;* s úgy volt, hogy másnap oda is érkezik s a sereggel azonnal megindúl Hátszeg és a Vaskapu felé, hogy Temesvárt fölszabadítsa az ostrom alól. Tomory Pált előre küldte a szebeniekhez és június 6-án maga is levelet intézett hozzájok, elpanaszolván, mennyi baja van ezekkel a gyalázatos emberekkel; a kiket kereszteseknek neveznek. Remélte ennélfogva, hogy a három nemzet meg fogja őt minden módon segíteni.* Az urak különben azzal hitegették magukat, hogy a keresztesek nagyon félnek a forbáttól, a megtorlástól s hogy ha kegyelemről biztosítanák őket, készek volnának visszatérni az engedelmességre. «Azt mondják,» hogy már nem kevesen elszöktek és szanaszét mentek a táborból; Székely (Dósa) György azonban erőnek erejével újabbakat hajtat be helyettök. Ezeknek az embereknek egy része most Körösbánya vidékén, a havasok közt kóborol, de – a mint hallották – csak Báthory temesi gróf javait akarják pusztitani.* Nem lehettek valami kevesen, ha Körösbányán mertek tartózkodni ugyanakkor, mikor a nemesek a közelben, Déván gyülekeztek táborba.
Levele a szebeniekhez 1514 június 7. Székely-Okl. V. 48.
Levele tartalmát Thuróczy említi u. o.
Thuróczy levele u. o., 49.
Déva vára.*
Giovanni Morandi Visconti rajza után Welzer István metszette az 1699-ben megjelent «Mappa della Transilvania»-ban.
A dévai táborral azonban Szapolyai vajda, a ki a kitűzött időre csakugyan odaérkezett, sehogy sem volt megelégedve, mert június 9-én a keresztesek ellen onnan újból fegyverre szólította a belsőszolnokmegyei nemeseket.
Levele élénk bizonysága annak, hogy a kurucz fölkelés rohamos fejlődése nagyon meglepte a vajdát s hogy most már ő is erélyesen akart szembeszállani a bajjal. Emlékeztette a vármegyéket, hogy június 18-ikára Medgyes városába országgyűlést hirdetett, a hol a nemeseknek személyesen kellett volna megjelenniök. Most azonban Déva mezővárosából már azt tudatta velök,* hogy ez a dolog sietősebb, mint gondolta. Mert a keresztesek népe a hozzácsatlakozó sokasággal együtt bevevén Lippa városát és várát, dicsvágyától vezetve útját a Marosnak mind a két partján folytatja az erdélyi részek felé. Érintették már Körösbánya és Abrudbánya mezővárosokat is és azokba benyomulni törekesznek. Attól kell tehát tartani, hogy a hosszas tanácskozások miatt ezt az országot veszedelem érheti. Hogy tehát ezt együttesen elháríthassák, lemond a tervezett országgyűlésről s a király személyében a hűtlenség büntetésének terhe alatt a legszigorúbban meghagyja, hogy jelen fölszólításának vétele után mind a lovasok, mind a gyalogok a szokott módon fölkeljenek és jobbágyaiknak tizedrészét is magukhoz vévén, a kitűzött napra, t. i. június 18-ikára, Enyed mezővárosában gyülekezzenek össze, hogy onnan az ország minden részének védelméről gondoskodhassék. Megparancsolta a főispánoknak, hogy hozzájőjjenek, az alispánok azonban otthon maradjanak, naponkint kimenjenek a vármegyékbe s ha észrevennék, hogy nemesek vagy nem-nemesek a köznépet valami zavargásra vagy fölkelésre izgatják, azokat vagy személyöknek letartóztatásával, vagy más megfelelő módon, sőt, ha kell, halállal is a legkeményebben büntessék; viszont azonban, fejük vesztésének terhe alatt óvakodjanak attól, hogy bárkit is megadóztassanak.
Datum in oppido Deva feria sexta post festum penthecostes, a. d. millesimo quingentesimo decimo quarto. A beszterczei levéltárban (Dr. Auner Mihály szíves közlése). Berger, Urkunden, 584. sz. A nagyváradi Veress-család levéltárában is meg volt ez a parancsa. (r. kötés, A betű, 34. sz., Hosdát. Említi Tört. Tár, 1887. 718.). Egész terjedelmében közölte Hurmuzachi-Iorga, Documente, XV. 227–228. l., CCCCXI. sz. a., de ó-naptár szerint május 26-ról keltezve.
A vajda elsősorban természetesen csak Erdély védelmére szorítkozott s különösebb megbizatás nélkül annak határait el sem hagyhatta. Báthory temesi gróf azonban, ki a délmagyarországi nemességgel a kuruczok elől Temesvárba szorult, levélben kérte Várday Ferencz erdélyi püspököt, vegye rá Szapolyait régi haragjának elfelejtésére és a vár fölszabadítására.* A püspök a maga pénzén már az első riasztó hírek hatása alatt számos* katonát fogadott fel, saját maga is részt vett a háborús készülődésekben, megtett mindent, «elkövetett minden mesterfogást a szelid béke érdekében». A vajda Gyulafehérvárott tanácskozást tartván, a püspök hathatós szavakkal sürgette őt Báthory megsegítésére. «A sors és az Isten maga parancsolja – úgymond* – hogy a népet elkergessük a Temes mellől; mert ha az igaz útról letért földmívesek elfoglalják ezt várat, senki sem állhat nekik ellen; palotáink leomlanak s ha majd karóba húznak bennünket, a háború elhanyagolása után hiában panaszkodunk az időkre. A késedelem káros, még rosszabbtól is tarthatunk. Az tehát a kivánságunk, hogy kardot kössünk mentül hamarább. Rettentő sereggel támadjuk meg a parasztok táborát, győzzük le és azután élvezzük a diadal biztos örömét, mely már annyinak megártott. Mert a kétes győzelem megcsalja a vigyázatlan csapatot. Másoknak ura nem lehet, a ki nem a maga esze után indul, s annyi rossz úrnak engedelmeskedik, ahány rossz indulata van. Ebszerzemény kutyául vesz: ahogy jön, el is megy. A gyáva vezér parancsnoksága nem tart sokáig. A meghódított országot nem lehet megtartani öldöklések nélkül, de az sem tartja meg, a kik a főrendeken kegyetlenséggel, a polgárokon halálos ijesztgetéssel uralkodik.»
Ezt Kővári (Erdély tört. II. 140.) úgy látszik, Várdaynak alább említendő beszédéből következteti.
Taurinus szerint (V. 7. vers, Engelnél 169. l.) «számtalan.»
U. o. V. 10–28. vers. 169. l.
Beszédével – a melybe klasszikus kölcsönvételek csúsztak be – «mindenkit harcra lelkesített»: cunctorum animos permovit ad bellum. De a vajdát nemcsak Báthory, hanem Werbőczy István is erre kérte, még pedig élőszóval, mivel a hírneves itélőmester ekkor éppen Erdélyben tartózkodott.* Erdélyben szintén földesúr lévén, a nagy jógtudós jó példával ment előre, a mennyiben Süli Ethele Mihálytól és feleségétől, valamint Ethele Ferencztől «bizonyos dolgaira és pedig a parasztháború idején való vállalatára» 600 arany forintot vett kölcsön, a miért másfél esztendő mulva* a király előtt karthali (nógrádi) részbirtokát reájuk iratta át. A harczis vajda bizonyára nemcsak Váradynak és Báthorynak, hanem és pedig legfőbbképen Werbőczynek kérésére és rábeszélésére szintén szervezni és fölfegyverezni kezdte seregét.* A vajdát különben maga II. Ulászló király is erre sürgette, de a június hónap első három hete még mindig csak a készülődésekben telt el. «Nem kételkedünk – irta Szapolyai az összes erdélyi hatóságokhoz Nagyenyedről még június 19-én is* – a közönséges hirek már eljutottak hozzátok, hogyan keletkezett az a kurucz nemzetség, a melynek terjedését a királyi fölség Magyarországban többé nem akarja megtűrni. De hogy valami úton-módon ezekben az erdélyi részekben is ne terjedhessen, ő felsége megparancsolta nekünk, hogy ennek a dolognak elejét vegyük.» Ennek következtében a városok bölcs és körültekintő bíráinak és egyéb esküdt polgárainak teljes hatalmat és tekintélyt adott arra nézve, hogy egyenkint és összesen azonnal elfogjanak és letartóztassanak a nemre való tekintet nélkül olyanokat, a kik kuruczoknak vallják magukat vagy azt állítják, hogy azok akarnak lenni; s az elfogottakat és letartóztatottakat lefejezni vagy megnyúzatni, megsütni és a tőlük telhető legrémítőbb kínzásokkal megölni, büntetni, megfenyíteni és kiirtani teljes és mindenképen való joguk legyen a királynak említett és a vajdának ezen alapuló felhatalmazása és tekintélye alapján.
Istvánfi, 45.
1516 márczius 2. Hazai Okmánytár, II. 403. V. ö. Fraknói, Werbőczi István a mohácsi vész előtt (Századok, 1876. 451–2.).
Stauromachia, V. 29–34. V., 170. l.
Datum in oppido Enyed feria secunda proxima post festum sacratissimi corporis Christi. (A beszterczeiekhez szóló példány a szász nemz. levéltárból). Archiv des Vereines für Siebenb. Landeskunde. Új folyam, IV3., 76. Hurmuzachi, Documente, II3., 188–189.
Werbőczy István.*
(Donáth szobráról.)
Míg tehát a magyarországi urak a csatatéren is kihirdették, hogy kegyelmet adnak a megtérőknek és csak azután támadták meg a hódolni nem akarókat: Szapolyai «mox et in contenti» akarta elfogatni őket s az elfogottakat «decollandi, aut excoriandi, assandi et horribili quo potuerint tomento occidendi, puniendi, castigandi et exterminandi.» Szörnyűbb statáriumot Magyarországban még senki sem hirdetett, mint Szapolyai János, ki Dósa Györgygyel szemben így vette át az ellenforradalom szervezését és vezetését.
Felkötötte ellene szablyáját s még 26 esztendő mulva is, halála esztendejében, azzal indúlt hadakozni a lázadók ellen. «Bizony, – mondta akkor is* – látja Isten lelkünket, kivánnók, hogy mint keresztény király, szablya nélkűl mehetnénk Erdélybe; de vajda uramék szablyával várnak reánk, azért mü is üres oldallal neki nem indúlhatunk; de kössétek te kegyelmetek azon szabályámat fel, kivel paraszt Dósa uram ellen hajdon hadakóztunk, mert nem érdemel ennél többet Majláth uram hitvány feje.» Majláthot, a lázadó erdélyi vajdát is lázadónak tartotta, a ki távollétében bizonyára nemcsak váraiból, hanem pinczéiből is kipusztította; mert – úgymond – «az oláh, a míg szegény, addig csak a korcsmában iszik bort, ha van miből; de ha nagy úr lesz, akkor asztalán tartja drága pinczéjét.» Ilyen nagy úraságra törekvő parasztnak tartotta Dósa Györgyöt is, a ki önző czélokból csavarja el a parasztok fejét. «Ilyen volt ezelőtt is ez a pórnép – mondta már öregen, fáradtan, élete utolsó napjaiban.*– Odahajlik, a merre a szél fúj. Ma jöjjön a török és megcsókolja kaftánját. Holnap jöjjön a magyar, annak hizelkedik. Holnapután pedig jöjjön a német, azt áldja. Örökké csak maga hasznát keresvén, hazáját, ha kell, el is tagadja.»
Mindszenthi Gábor naplója 1540-ről. Kemény és Nagyajtai Kovács: Erdélyorsz. történeti tára, I.
Mindszenthi, u. o.
Önzőnek tartotta ebben a pillanatban is és félt, hogy időszerűtlen forradalmával veszedelembe dönti a hazát most, mikor minden erejét és lelkesedését a török ellen kellene fordítani. De hiszen rajta mult, hogy Dósa György helyett ő legyen a keresztesek vezére s hadát hasonlíthatatlanul nagyobb diadalra vezesse, mint a milyet egy esztendő mulva Zsarnónál nyert a törökön. Azonban fiatalon sem óvakodhatott olyan hibáktól, a milyeneket nagyon tekintélyes államférfiak már mint öreg királynak vetettek a szemére. Hadvezéri hírét csak költötték; hadjárataiban elégszer kitünt, hogy a hadvezetéshez nem értett. S nem értett a kormányzáshoz sem. Szerencséjében elbizakodott, szerencsétlenségében kishitű, a félrendszabályok embere.* Kicsinyes, hiú, félénk, tétovázó, kevély, kétszínű, alattomos és bosszúálló. A mellett fösvény, kapzsi, a ki mindenáron pénzt akart szerezni.* Volt, a ki ámítónak, csalárdnak tartotta, ki azt sem tudja, mi az igazság. «Nincs ebben a vajdában – úgymond* – sem hit, sem igazság, sem szégyenérzet, sem állhatatosság. Lelkemből fájlalom, hogy keresztény emberről ilyeneket kell mondanom, de kötelességem és lelkiösmeretem nem engedte, hogy hallgatással mellőzzem ezeket. Mást, mint egyszerű, tiszta igazságot nem írtam.» A diplomaták mégis sok tekintetben sötéten ítéltek róla, ki nem egyszer túljárt az eszökön, mert óvatos és alkalmazkodó volt.* Teljesen méltatlanra a köznemesség még sem pazarolhatta szeretetét, mikor a nemzeti királyság sorsát már 1505-ben az ő személyéhez kötötte s a jobbágyok sem gyűlölhették halálosan a vajdát, ha – némelyek szerint – királylyátételéről gondolkoztak, holott már felkötötte szablyáját Dósa György ellen.
Aleander bíbornok és pápai legatus naplója 1538–1539. Nuzniaturberichte, III. 372., IV. 240., 289.
Morone följegyzései 1539 augusztus 14–15. U. o. IV. 407–408.
Weze János lundi érsek jelentése 1536 szeptember 6–7. Hatvani, Brüsseli okmánytár, I. 371–372.
Lengyel követek jelentése 1526 deczember 4. Acta Tomiciana, VIII. 269.
Nem is egészen a maga jószántából kötötte föl. Június 15-iki rendeletében határozottan mondta, hogy a király parancsára cselekszik; és ösmeretes, hogy Werbőczy és a harczias erdélyi püspök buzdította fegyverkezésre, s arra, hogy ne csak Erdélyt, hanem egész Magyarországot védje. A nemesek késedelmes megjelenésének oka az volt, hogy saját birtokaik és falvaik biztosításáról kellett gondoskodniok. Erdély nyugati része nem zárkózhatott el az Arad, Zaránd és Biharvármegyékben és a Szilágyságban már nyiltan pusztító fölkelés elől. A körösbányai forrongás eléggé mutatja, hogy Dósa György az erdélyi Érczhegység bányatelepeit hatalmába akarta keríteni. Nem éppen most, de pár hét mulva, csupán Szapolyay vajda távozására várva, Toroczkó, Kolozsvár, Valkó és Dés is fölkelt, sőt egy Albert nevű kurucznak kapitánysága alatt a keresztesek már Erdély északkeleti részét is fenyegették. Ugyanis június 18-ikán Tordáról Jósa István és Dersy Benedek erdélyi sókamara-grófok, a vajda szigorú parancsára hivatkozva, felszólították a beszterczei tanácsot, hogy a kerületükben mutatkozó fölkelőket, különösen pedig azoknak kapitányát, Albertet, azonnal elfogják, s arról az erdélyi vajdát azonnal értesítsék.* Erre azonban a tanácsnak, úgy látszik, sohasem nyilt alkalma.
A beszterczei levéltárban. Berger, id. h., 585. sz., 92. l. Papiroson, zöld viaszzárópecséttel. Dr. Auner Mihály szíves közlése.
Beszterczei részlet.*
Újabb fényképfelvétel után.
Mialatt Déván a nemesség nagy-lassan gyülekezett, a vajda még egyszer bejárta a Maros középső szakaszát s június 19-ike* és június 27-ike közt.* Nagyenyed és Gyulafehérvár vidékén tartózkodott. Kétségtelenül azért, hogy az ércz- és sóbányatelepeket meglepetések ellen biztosítsa s hogy a püspök zászlai alá sereglő nemességet is magával vigye a dévai táborba. Azonban az otthonmaradókról is gondoskodnia kellett. A városok nem fogadták valami nagyon szívesen a falaik közt védelmet kereső nemes-családokat, mert féltek, hogy a kuruczok reájok támadnak. Eőssi Jankafy Máté Doboka vármegyéből, hol a legrégibb nemesek közé tartozott,* feleségét, fiait, vagyonát és értékesebb tárgyait Besztercze városában akarta elhelyezni s más menekülő nemesekkel együtt bebocsáttatást kért a várostól. A tanács azonban valamennyit visszautasította. «Tudjátok – korholta őket a vajda június 27-én,* – hogy velünk együtt minden nemes ennek az országnak a védelmével foglalatoskodik. Ennek következtében megkeresünk benneteket és a király személyében a legerősebben meghagyjuk és megparancsoljuk, hogy jelen levelünket vévén, azoknak a nemeseknek javait és vagyonát, valamint hozzátok menni akaró feleségeiket és fiaikat bebocsájtani és ott békességesen tartani és ellátni tartozzatok.»
Hurmuzachi, Documente, II3. 188–189.
Berger, Urkunden Regesten, 586. sz., 92. l.
Nagy Iván, v. 298. A mindjárt idézendő oklevél Jankanffynak tévesen irja.
János vajda levele Beszterczéhez. Ex Alba Gywla in festo beati Ladislai regis, anno 1514. A beszterczei levéltárban.
Maguk a székelyek még, Dósa György atyafiai, csendben voltak. Székelyország nemességének közönsége* Vásárhely városában május 18-ikán az odavaló szabó panasza következtében Bárdossy Péter polgárt kioktatta arra az igazságra,* hogy valamiként a varga nem ért a kovács vagy szabómesterséghez, sem pedig ezek amazokhoz, tehátlan azt nem is mívelhetik, azonképen ő sem értvén a szabómesterséghez, azt sem mívelheti. De szó sincs arról, hogy a szabók védelmére ezt a kereszt fölvarrásának érdekében állapították volna meg. Június 28-án Antal solymosi (udvarhelyszéki) plébános is az Úr nevében csak annyit állapított meg,* hogy Jánosfalvi Márton a neki jutott nyilföldet bevetve azért nem kaphatta meg, mert Váraljai Albert azt a szárazság miatt nem szánthatta meg. Mindamellett Barlabásy Lénárd alvajda Kolozsvárról már június 29-én felszólította a beszterczei bírót, Eyb Fábiánt, hogy Görgény várába puskaport küldjön,* a mivel kétségkívűl a Székelyföld nyugalmát akarta biztosítani. A vajda azonban nemsokára* fölmentette a várost azon pénz megfizetése alól, a melylyel a fölkelés idején az ágyúknak elszállítása járt volna. Nem volt rá szükség. Dósa György székely népe, a törcsváriakat kivéve, az egész idő alatt csöndesen maradt.
Nobilium tota partium regni Siculorum generalitas.
Székely-Okl. V. 49–51.
Székely-Okl. I. 327–328. a gr. Lázár-cs. lt.-ból. (Most az erdélyi nemz. múzeum törzsgyűjteményében).
Berger, Urk.-Regesten, 587. sz., 93. l.
1514 augusztus 21. U. o. 589. sz., 93. l.
