XXV. A DUNÁNTÓL.
XXV. A DUNÁNTÓL.
NAGY ANTAL szerencsétlensége Bács és Bodrog vármegyékben még éppen nem vetett véget a fölkelésnek, mert Borbás pap és Pogány Benedek tovább folytatták a küzdelmet; a Szerémség azonban csakugyan elveszett a kuruczokra nézve. Pedig a dunántúli részekben Dósa György hadainak ott voltak legnagyobb sikerei; máskülönben a Dunán túl mindenütt csak erőtelen kisérletekkel találkozunk.
Fejér vármegye semmiesetre sem zárkózhatott el a mozgalomtól, mert solti járása már a Duna-Tisza közéhez tartozott s a bodrog-, bács- és szerémvármegyei fölkelés legügyesebb vezére, Nagy Antal, maga is fejérvármegyei nemes volt; s fejérvármegyei területen állt maga Kalocsa is, melynek érseke, Frangepani Gergely, Bács várában napról napra várta fölmentését. Rajta kívűl Fejér vármegye nemesei közűl ebben a küzdelemben többen vettek részt; így Ráskay Gáspár, a későbbi tárnokmester és temesi főispán,* a ki tizenkét esztendő mulva is érdemeket szerzett a király iránt a bányavárosok zendülésének lecsöndesítésével. A mostan még fiatal főúr 38 esztendő mulva «egy szép históriát» írt a vitéz Franciscoról és az ő feleségéről; de arról semmit sem tudunk, őmaga hogyan vitézkedett ebben a fölkelésben. Résztvettek annak elnyomásában a Pakosi Pakosiak (máskép Paksyak) is, a Rátold-nemből származó büszke nemesek, kik tulajdonképen Tolnából származtak. Pakos János érett, komoly ember volt, kit három esztendő mulva a bácsi országgyűlés II. Lajos király egyik tanácsosának választott meg s mint tolnai főispán esett el a mohácsi csatában; unokatestvére, Pál, ebben az időben már házas ember volt. Bolyváry Pál mester ekkor a királyi személynök főjegyzője vala. Vecsei Tetétleni Péter, Ferencz, Bernát és János itt és Pest vármegyében a nagybirtokosok közé tartoztak; ellenben Tetétleni Kaszás János birtokairól nincs emlékezet. Tar Ferencz ellenben fajszi származású lévén, egyenesen földije volt Nagy Antalnak, a ki ellen talán küzdött is ebben a fölkelésben. Miért, miért nem, ezek az urak az érsekkel és a kalocsai káptalannal együtt mindenképen megakadályozták, hogy megfizessék azt a fejváltságot,* a melyet a vármegye alispánja és szolgabírái megítéltek és megállapítottak a kurucz háború idejében megölt ruszkai Kornis János özvegye részére.*
A budai káptalannak 1519 május 31-én tett jelentése (a pozsonyi káptalanban levő budai protocollum III. kötete 480. lapján) erre enged következtetni. Ezt az oklevelet dr. Veress Endre volt szíves közölni velem.
Így nevezi a homagiumot Werbőczy (Hármaskönyv, III. r. 5. czím), ki szerint a homogium abból áll, hogy a gyilkosok a gyilkosság mellett netán elkövetett hatalmaskodásukkal kiérdemlett és kiszabott más büntetéseken kívűl, fejöknek becsűjéhez képest azoktól, a kiket illet, magukat megváltják.
Az idézett 1519 május 31-iki oklevél szerint. Az itt említett János a Nagy Ivánnál (VI. 359.) följegyzett Jánossal († 1537.) nem lehet azonos és hiányzik a családfáról.
Kornis János a nemesi fölkelésnek egyik tisztje lehetett s a háborúban megöletvén, ezért a vérdíjat a jobbágyoknak, mint gyilkosainak kellett volna megfizetniök. Úgy látszik, a felsorolt nemesek, kik a küzdelemben, legalább részben, mindenesetre résztvettek, ezt akarták megakadályozni. Kornisnak Étiben (Martonvásár és Batta vidékén a Duna mellett), Szentmiklóson (Martonvásártól délkeletre, a mai Ráczszentmiklós puszta), Szentlászlón (Bicske mellett) és Tabajdon (Lovasberény környékén) voltak birtokai. Ha tehát nem nyílt háborúban esett el, hanem saját jobbágyai verték agyon (a mi az oklevélből nem tűnik ki), a felváltsággal ezek tartoztak.
A fölkelés különben Fejér vármegyének és a Dunántúlnak egyéb részeit sem kímélte meg. Ugyanis Fejérvár, Veszprém és a Bakony vidékén Sós Demeter zsákmányolta, dúlta és ölte, vágta a nemességet, gyujtogatott, sőt «szentségtelen kezét a templomok kincseire is rátette».* Fejér vármegyében két Sós (Soos)-család élt: a polkárti és a saroli.* Polkárt a Duna-Tisza közében, a solti járásban feküdt, s ha Sós ehhez a családhoz tartozott, érthetőbb volna, hogyan sodródott bele a fölkelésbe. De a mozgalom a Székesfehérvárhoz, a búcsú kihirdetésének egyik helyéhez közeleső Sarolon is magával ragadhatta. Úgy látszik, vele tartott Olasz Mihály fejérvári polgár, alkalmasint az olasz származású nemes Batei János* fia vagy rokona, a kit csakhamar abba a hírbe kevertek, hogy a kuruczok orgazdája. Olasz ugyanis megbízta a rokonát, Gyanthay Albertet, hogy egy gulya ökröt az ország határára, Bécs felé hajtson. Győrnél azonban Héderváry Imre és Héderváry István győrvármegyei alispánok a küldeményt lefoglalták és zár alá helyezték, azt állítván, hogy az ökröket Olasz cselédei a nemesektől rabolták el. A vádlott azonnal tanuk kíséretében sietett az alispánokhoz és bebizonyítani törekedett, hogy az ökröket nem rablással szerezte meg, hanem, igazságos úton és mások sérelme nélkűl, még a parasztok lázadásának kitörése előtt vásárolta össze. Az alispánok azonban nem hittek neki, s az ökröket nem adták ki, hanem továbbra is zár alatt, maguknál tartották. A vádlott most magához a királyhoz fordúlt. Ulászló semmiesetre sem akarta, hogy a vádlottat, ha az ökrökhöz csakugyan igaz pénzen és nem zsákmány útján jutott, az alispánok megkársoítsák. Augusztus elsején szigorúan meghagyta nekik, hogy újabb részletes vizsgálattal állapítsák meg, hogy az ökröket Olasz nem zsákmány, hanem igaz kereskedés útján szerezte meg; s ha kiderűl, hogy csakugyan igaz módon vette, neki vagy e végből odaküldött embereinek haladéktalanúl visszaadják, de úgy, hogy azokat ne vigye ki az országból, minthogy az ökrök kivitelét egy idő óta (az 1507: X. t.-cz. alapján) eltiltotta. Ha azonban bebizonyúl, hogy Olasz az ökröket zsákmányból gyüjtötte össze, azokat valami módon elkallódni vagy elkótyavetyélni ne engedjék, hanem hiánytalanúl és gondosan tartsák és őrízzék meg a király számára, ki az ökröket jogos tulajdonosaiknak fogja visszaadni.
Istvánfi, V. 47.
Mind a kettőt említik 1487-ből, emezt 1507-ből is. Csánki, III., 387.
Zano Italicus de Bathe. U. o. III. 383.
Akár a kereskedőnek, akár a vármegyének volt igazsága, annyi bizonyos, hogy a Dunántúl a kuruczok olyan fosztogatásokat vittek végbe, a mik a vádat valószínűvé tették s a külfölddel folytatott marhakereskedést nemcsak az 1507: X. t.-cz. következtében, hanem azért is megnehezítették, mert megszűnt a kereskedelem becsületességébe vetett hit. A kereskedőket, tőzséreket vizsgálatokkal zaklatták, mik a legtisztább üzlet gyors lebonyolítását is megakadályozták.
A Dunántúl nyugati vármegyéit Sós Demeteren kívűl még egy keresztes had dúlta, a melyet egy volt szerzetes vezetett. Mondják, hogy hét ezernél több embere volt.*
Vagyis serege «a Debrőt ostromló seregnél is nagyobb.» Barbaro Dániel, Storia Veneziana az Archivio Storico Italiano VII. kötetében. Karácsonyi a Tört. Tárban, 1891. 339.
Tolna vármegyében ezt a számottevő hadat egy vár ostromával kötötte le. A várat az egykorú olasz tudósító valahol a Duna közelében állónak mondja és Amianatának nevezi.* Mindenesetre hibás írása és olvasása ez Anyavára tolnavármegyei erősségnek,* a melynek romjait Dunántúliasan Nyanyavárnak hívják,* de másképpen Sártornyának is nevezték. Tolnától és a Dunától 9–10 kilométerrel odább nyugatra, a Sárvíz mocsarai közt a mai Janya-pusztán feküdt.* Földesurai a Bodók voltak, a kik közűl Gergely alispán és Gáspár – 1457-ben Hunyadi Mátyásnak fogolytársa – Mátyás király kegyelméből sok új birtokkal növelték. II. Ulászló msot négyesztendeje, 1510 november I. Bodó Ferencznek új adományul adta ezt a várat, melyhez – egészen vagy részben – 43 tolnai és 9 somogyi helység tartozott. Ferencz, a ki 1505-ben Tolnát képviselte az országgyűlésen, ebben az időben egészen a gazdálkodásnak élt, mert nagy vagyont akart hagyni családjára. Feleségétől, Ráskay Erzsébettől, három gyermeke született: Anna, a ki utóbb Bajoni Benedekhez ment férjhez;* és két fia: Ferencz és Farkas, kiknek magvaszakadtával 1564-ben az anyavári uradalmat a Bajoniak örökölték.*
«La forterezza di Amianata, posta diqual dal Danubio.» U. o.
Anyavárával – bár kételkedve – először Karácsonyi azonosította. U. o.
Még Görög Demeter Magyar Atlasza is ezen a néven ösmeri.
Az adománylevél: Károlyi-Okl. III. 68–71.
Fiai: Bajoni Ferencz, István és János; leányai: Katalin és Zsófia. Bodó Anna 1548-ban már özvegy. U. o. III. 246–247.
U. o. III. 346–349.
Bodó Ferencz* a nemzeti pártnak egyik oszlopos embere volt, a kinek később az országgyűléseken és a csatamezőn nem csekély és nem dicstelen szerep jutott s a pártok szemérmetlen cserélgetése idejében János királyhoz való hűségének megható jelét adta. De máskülönben erőszakos, kiméletlen természetű ember volt. A ki tizenhárom esztendő múlva megtette, hogy irgalom, szánalom nélkűl vágta le azokat is, a kik az oltárokhoz menekűltek és a miseruhát lótakarónak terítette a nyereg alá s levágatta az ellenállók orrát, fülét, őket magukat is: azt mostan fiatalon Ráskay Erzsébetnek és gyermekeinek csókjai sem tehették sokkal szelidebbé saját és a mások jobbágyai iránt. Ezeket a névtelen barát azért vezethette első sorban éppen az ő vára, Anyavára ellen.
Életrajza Budainál, I. 404–407.
Székesfehérvár a XVI. században.*
A Történelmi Képcsarnok egykorú rézmetszete után.
A fejér- és tolnavármegyei nemesekkel Héderváry Ferencz indúlt megsegítésére. Lehet, hogy vele volt Czerneki Dezsőfi Ferencz pozsegamegyei birtokos is. Elindulásuk június második felében történhetett, mert a két úr a pozsegai káptalan előtt ekkor kötött egymással olyan szerződést, hogy akármelyikök hal meg utód nélkül, birtokait a másik fél örökli.* Mert hiszen olyan idők jártak, mikor – a szerződés szerint – «az isteni akarat még a viszálykodókat is egyesíti.» Ezért és más észszerű okokból szerződésre, egyességre, örök szövetségre léptek, hogy ha úgy akarja az isteni kegyelem, a melynek parancsa és jósága igazgat mindent, semmi se érje őket készületlenűl.* A kik 1514 nyarán ilyen szerződést kötöttek Magyarországban, bizonyosan számot vetettek a nemesség ellen való fölkelés eshetőségeivel; s a király még azon esztendő őszén a két úr szerződését hűségök és hű szolgálataik figyelembe vételével erősítette meg.*
1514. június 16. Héderváry-család oklevéltára, I. 542–544.
Később 1521 április 10. mikor Nándorfehérvár védelmére a török ellen, 4000 aranyforint fejében Héderváry Istvánnak adta zálogba szigetközi részjószágait, mert kétséges, visszatérhet-e épségben abból a várból és élve kerülhet-e ki a törökök vérengző kezéből. U. o. I. 572–574.
1514 október 29. (Orsz. lt. Dl. 38.701.) U. o. I. 546–548.
A fölmentő sereg élére Héderváry Ferencz állt.* Érdemes tehát vele közelebbi ösmeretségre lépni.
Barbaro Francesco Edorvatinak írja. Tört. Tár, 1891. 339.
Héderváry Ferencz Miklós tárnokmesternek fia* és Lőrincz nádornak unokája volt. Már kora ifjúságában sokat köszönt Batthyányi Benedeknek, ki atyját a tárnokmesterségben fölváltotta s neki 12.000 aranyat kölcsönzött, hogy helyrehozza azokat a károkat, a miket Mátyás halála után Miksa császár németjei okoztak birtokaiban.* Ozora várának elfoglalásakor még a birtokjogukat igazoló okiratokat is elrabolták és csak megrongálva adták vissza, minek következtében II. Ulászló 1491-ben új adomány czímén adományozta Héderváry Miklósnak és fiainak, Lőrincznek és Ferencznek eddigi birtokaikat. Így 11 vármegyében (Pozsega-, Pozsony- és Pestvármegyék kivételével a Dunántúl) 4 várat, 3 mezővárost, 58 falut, 35 pusztát és 59 részbirtokot kaptak,* melyekbe őket egy esztendő mulva be is iktatták.* Még ez évben a király őt azzal tisztelte meg, hogy egy ítélet felülvizsgálatával bízta meg,* súlyos betegsége miatt azonban fölmentette azon törvényes kötelessége alól, hogy személyesen vonuljon a hadba.* Csöndesen gazdálkodott jószágain, a melyeket minduntalan gyarapítani és csereberélni törekedett. Megtörtént, hogy az egyik nap* 20.000 aranyat vett kölcsön hugától, Katalintól és ennek urától, Rozgonyi Istvántól s biztosítékul örökjoggal 9 vármegyében levő birtokait kötötte le nekik; másnap azonban* ezen a pénzen zálogba vette ugyanezen sógorának 6 tiszáninneni vármegyében levő birtokait. Ilyenformán gazdálkodott felesége is, Csáky Borbála, a csanádi püspök húga.*
Budai (Polg. Lex. II. 192.) tévesen írja, hogy Ozsvát fia volt; Ozsvátnak Ferencz nevű fia már 1504-ben meghalt (Héderváry-Oklevéltár, I. 500.), míg ez a Ferencz Budai szerint is 1538. táján hunyt el.
1506. október 17. oklevél. Héderváry-Okl. I. 506.
Felsorolja II. Ulászló 1491 augusztus 26. U. o. I. 466–469.
A pozsegai uradalomban 1492 június 5. s a többibe június 12-én. (U. o. 474–479.).
1492 április 6. U. o. 472–473.
1492 június 20. U. o. 479–480.
1500 május 10. U. o. 490–493.
1500 május 11. U. o. 493–495.
1500–1505-ből u. o. 496–505.
1506-ban jajczai bán lett, s nagy összeg pénzt vett kölcsön, hogy a várat jókarban tartsa* s vámszedési jog fejében tolnamegyei hidak építésére is vállalkozott.* Egyes urak hol birtokszerzése* és birtokfoglalása,* hol összes birtokai eladása ellen tiltakoztak.* Hatalmaskodásai miatt is sokat panaszkodtak. Pl. 1509 márcziusában várnagyai, tisztjei, jobbágyai és cselédei fegyveres kézzel foglalták özvegy Drágffy Bertalanné birtokait s neki 600 aranyforintnál több kárt okoztak,* de Héderváry azután kiegyezett vele.* 1512-ben özvegy Kanizsay Györgyné ellen küldte tiszttartóját 98 fegyveres jobbágygyal és annak három sárkányi jobbágyát elfogatta, vagyonukat lefoglalta s ezzel az özvegynek ötszáz aranyforintnál nagyobb kárt okozott.* 1513 július 2-án Bodó Imre, Eördögh László, Albert laki várnagy s más nemesek és tisztek vezetése alatt fegyvereseket küldött Kanizsay János dencsi (somogyi) jobbágyaira, s közülük tizenkettőnek házát fölverte, ládáikat, szekrényeiket összetörte, pénzüket és egyéb ingóságaikat elszedte, barmaikat, juhaikat elhajtotta és ezeknek a fazekas jobbágyaknak ötezernél több fazekát összezúzta, néhányat pedig meg is veretett.* Szeptember 14-e táján hasonlóképen erőszakoskodott Kanizsay Jánosnak keczöli (soproni) jószágán, hol öt jobbágyot minden javaikkal együtt az ozorai várba hurczolt fogságba.* A somogyi Berényben is fegyveresen törette föl Kanizsay húsz jobbágyának a házát, elhajtatta barmaikat, juhaikat. Emberei még fiatal asszonyokat is megvertek, megsebeztek; az egyiknek a kezét is levágták, három jobbágyot pedig fogva vittek laki kastélyába s így Kanizsay kétezer aranyforintnál nagyobb kárt tett.* Reá bizonyult az is, hogy a somogyi Décsén Bence pap házát szintén feltörette, s annak, sőt a templomnak is a vagyonát elrabolta.*
1506 október 17. U. o. 506.
1507 deczember 13. U. o. 506–508.
1507 deczember 19. U. o. 508.
1509 augusztus 10. U. o. 516–519.
1511 október 19. U. o. 519–521.
1509 július 11. U. o. 511–516.
1509 augusztus 10. U. o. 516–519.
1512 januárius 4. U. o. 521–525.
1514 januárius 20. U. o. 533–535.
1514 februárius 11. U. o. 535–538.
1514 februárius 11. U. o. 538–542.
1514 februárius 12. U. o. 542.
Most mégis Héderváry vezette a nemességet, hogy a kereszteseket mint rablókat, fosztogatókat, gyilkosokat, szentségteleneket fenyítse meg!
Június vége felé támadta meg őket Anyavára alatt. Nagy seregével többször csapott velök össze, a mi eléggé mutatja, hogy a kuruczok keményen tartották magukat. Végre is – alkalmasint a gubacsi és a perleki mintára – egyességre, megadásra bírta őket, a melynek értelmében ágyúikat és minden gonoszmódon szerzett holmijokat visszaadták a királynak és csendesen hazatértek falvaikba.*
Barbaro tudósítása, Tört. Tár, 1891. 339. Más értesítés erről a csatáról nem maradt reánk.
Héderváry azontúl gyakran tapasztalta az udvar kegyét. Nándorfehérvári bán lett belőle, de gondatlansága miatt a király ezt 1519-ben el akarta vonni tőle, mert «noha gazdagságban dúskálódott»,* a várat kellően el nem látta. 1521-ben Zimonynyal és Szalánkomlóssal együtt végre is török kézre juttatta, minek következtében mint áruló, minden jószágát elvesztette.* A mérleg másik serpenyőjében csak az az egy adat áll, hogy hűséges szolgálatai miatt – miket talán ebben a hadjáratban is megmutatott – Szécsényben szántóföldeket adott egyik jobbágyának, Szakácsy Andrásnak.* Az anyavári egyesség is annak a jele, hogy a jobbágyságot kímélte. Talán jóindulatból, de még bizonyosabban józan gazdasági érdekekből tette, hogy uradalmai el ne néptelenedjenek.
Héderváry-Okl. I. 574.
U. o. 553–604. l., számos oklevél; és Wenzel, A Héderváry Ferencz fölötti per és ítélet 1523-ban. (M. Tört. Tár, v. 7–57.).
1521 május 19. Héderváry-Okl. I. 574.
Veszprém püspöke, Trogiri Beriszló Péter horvát bán, mindjárt a keresztes hadjárat után intő és fenyegető levelet intézett Dósa Györgyhöz, hogy őt a lázadástól visszatartsa.* Püspöksége védelmével keveset törődhetett, mert a mellett, hogy Horvát-, Szlavon és Dalmátországok nyugalmát kellett biztosítania, Telegdy kivégeztetése után magára vállalta a főkincstartóságot is, a mi ilyen zavaros időkben kétszeresen fontos és fáradságos feladat volt. Így tehát hol a délvidéken, hol Budán tartózkodott, hogy hivatalának megfeleljen.* A vármegye és az egyházmegye nyugalmáról tehát – távollétében – főkép Sitkey Gotthárd, Somlyó és Pápa várainak parancsnoka gondoskodott, a mire nagy szükség volt, mert Sós Demeter kuruczai ebben a vármegyében is portyáztak és károkat tettek.* A Sitkeyek már kétszáz esztendeje földesurak voltak Veszprémben, Vináron, a melyet ők népesítettek be s hozzá már régen megszerezték Gabriánföldet is;* a rákosi országgyűlésen 1505-ben Sitkey György volt Veszprém egyik követe, most pedig Gotthárd, vagy Kocsárd Veszprém két fontos várának is a kapitánya. Pápa egyházi tekintetben nem a veszprémi püspök, hanem – kivételképpen – az esztergomi érsek hatósága alá tartozott; földesura pedig Szapolyay János erdélyi vajda volt. Így érthető meg az a magyarázat nélkül feltűnő adat,* hogy Veszprém vármegyében a lázadás leverésére az erdélyi vajda osztogat parancsokat. Csupán ebben a vármegyében harmincz birtoka volt, tehát méltán képviselhette a nemesség érdekeit Veszprémben, melynek birtokviszonyait – a kor egyik legjelesebb ösmerője szerint* – nagy uradalmak, aránylag kevés közép-, de annál több kis- és főleg egyházi birtokosság jellemezte. És összefügg ezekkel a gazdasági, valamint általában véve a földrajzi viszonyokkal, hogy a kuruczok itt és a szomszédos Győr vármegéyben tartották magukat legtovább s az országos fölkelés ezekben ért véget.
Taurinus, Stauromachia, I. 498–530. vers, 135–136. l.
A Mon. Romana episc. Vesprimiensis IV. kötetében semmi sincs a fölkelésről.
Istvánfi, V. 47.
Csánki, III. 231., 260., 286.
Istvánfi, id. h.
Csánki, III. 203.
Pápa a XVI. században.*
A «Denkmal Serinischer Höldenthaten» czímű műből.
Győr vármegye alispánjai, a Héderváryak, résen állottak s a vármegye nemessége bízhatott hadi tehetségökben, mert éppen egyikök, István, vezette 1506 nyarán azt a sereget, a mely Ausztriát kegyetlenűl elpusztította.* A főispán, Szelestei és Kövesszarui Gosztonyi János mester győri püspök* szintén fegyverkezett. A tudós főpap, kit a nép barátjának tartottak, külföldi egyetemeken végezte tanulmányait; az ó- és az újszövetségi szentírást és a csillagokat úgy ösmerte, mint saját körmeit.* Az egyház reformkérdései elől sem zárkózott el,* de kikelt a hamis mesterek ellen, kik Krisztus szentséges testét marczangolják s prófétálkodnak, holott a prófétai lelket nem a világosság forrásából merítették, hanem a sötétség fejedelmétől szerezték.* Bizalommal, lelkesedéssel üdvözölte a keresztesháború eszméjét; 1514 márczius 23-ikán ott volt a prímás budai fényes bevonulásán s másnap a keresztesháborút elhatározó országos tanácsban.* Talán Telegdy kincstartónak ottan hallott beszéde következtében azonban székhelyén nem nagyon búzgólkodott a keresztesek összegyüjtésén. Csoportosulások itt is voltak,* de kezdetben nagyobb erőszakoskodásokról nincs semmiféle tudósításunk. Pedig még a szelidlelkű püspöknek is szemére vethették, hogy győri várgazdája, Lósy Mihály locsmándi főesperes, megsértette a jobbágyok személyes szabadságát, mert Tolnai Máté pannonhalmi főapátnak egyik füssi jobbágyát erőszakosan elvitette; a miért Lósyt utóbb el is ítélték 200 aranyforint birságra.* Annyi bizonyos, hogy ebben az esztendőben a püspök földjei is parlagon maradtak s nemcsak tavaszi, hanem őszi búzát sem igen vetettek, mert Gosztonyi 1515 tavaszán «mostani szükségében» Rozgonyi Jánostól kért kölcsön gabonát.* Pásztorlevelében, mint utóbb a hitben újítókat, bizonyára intette híveit, gondolják meg, az uralkodók mekkora büntetéssel sujtják a polgári lázongást. Ne felejtsék el, milyen becses a békesség s mit hoz magával az egyenetlenkedés, a lázongás.* Az a gyanú, hogy lázadó, 13 esztendő mulva Gosztonyinak magának is életébe került.* S a püspököt, ki most készen tartotta katonáit a keresztesek elnyomására,* ugyanaz a Bodó Ferencz ölette meg, a kit anyavári várában most a keresztesek szorongattak; s azért ölette meg, mert állítólag elpártolt Szapolyaitól, kitől most mindketten a nemesség megszabadítását, a jobbágyok leverését várták.
Borovszky, Magyarország vármegyéi. Győri kötet, 292. l. Szilágyi, Magyarorsz. mill. tört. IV. 380.
Életrajza Sörös Pongrácztól, Religió, 1909. évi folyam, különösen 595–600. l.
Taurinus, I. 236–238. vers, 126. l.
Herminjard, Correspondence des reformateurs, I. 20. Balogh, A magyar prot. egyháztört. részletei, 20–21.
Gosztonyi a szebeniekhez 1526 márczius 10. Sörösnél, Religió, 1909. 646.
Taurinus, I. 236–238. V., 126. l.
Fehér Ipoly, Győr egyetemes leírása, 498.
Az 1514 november 26. kelt ítélet s II. Ulászló 1515 márczius 24. rendelete: A pannonhalmi Szent-Benedek-rend történetében, III. 663–664.
Gosztonyi levele 1515 május 8. Orsz. lt. Dl. 26.562. Ösmerteti Sörös Pongrácz, Religió, 1909., 600.
Levele a szebeniekhez 1516 márczius 10. Religió, 1909., 646.
Religió, 1909., 661.
Istvánfi, v. 47.
Változott idők és körülmények így állították egymással szembe az egykori elv- és fegyvertársakat.
Tolnai Máté pannonhalmi főapát sem zárkózhatott el egészen a mozgalom elől. Huszárainak és puskás gyalogjainak élén ebben az időben Ethei János pannonhalmi várnagy állt.* Székhelye védelme tekintetében nyugodt lehetett; de a főapátsághoz tartozó benedekrendi kolostorok biztonsága miatt aggódhatott. Az időnkint kiküldött hivatalos látogatók (visitatorok) már azelőtt is figyelmeztették őt arra, hogy egyes házfőnökök rosszúl bánnak a néppel. A babocsai (Somogyban) szidta és a pokolba kergette a parasztokat, a csatári (Zalában) jogtalanul taksálta meg a jobbágyokat s a hamis ürügy alatt tőlük beszedett zabot magának tartotta meg; a kapornaki (Vasban) tulajdonképen borkereskedő és uzsorás, ki a parasztoknak nagy kamatra ad pénzt; a bakonybéli apáthoz jobbágylányok járnak be és becsületes jobbágyasszonyokat is megejt.* A főapátnak sok baja volt a csellengő, tekergő barátok miatt, a kik néha nem is laktak, vagy pedig botrányosan éltek a kolostorokban s most, a bulla kihirdetésekor közülök néhányan bizonyára izgatták is a kereszteseket, majd a fráterek maguk is majdnem minden kolostorban éhezés és nyomoruság miatt panaszkodtak. A korábbi győri püspök a templomokból is kikergettette és kiközösítette a pannonhalmi főapát jobbágyait* s a somogyi jobbágyokat kiközösítés terhe alatt kellett inteni, hogy az igazságos tizedet a főapátnak megadják.* A főapát istvándi jobbágyai megnyilazták Ujlaky Lőrincz herczeg embereit, ez pedig elfogatta, elhurczolta és csak később adta vissza őket, sőt kárukat is megtérítette s megengedte, hogy földjén szabadon és békességben legeltessenek, ha minden barom után évenkint négy dénárt fizetnek.* A szakácsi (somogyi) nemesek fejenként 12, a jobbágyok 6 dénárral váltották meg magukat a főapátnak járó tized alól,* mert így kevesesebb zaklatásban volt részök. A főapát véneki és dénesdi tisztje megparancsolta a jobbágyoknak, hogy Nagylucsei Döme szentvidi erdejéből hozzanak, igazabban szólva, lopjanak fát az uradalomnak; ilyenforma járatban lehetett a pápóczi prépost három pázmándi jobbágya is, a kit azonban ezért a pannonhalmi várnagy és tiszttartó megveretett.* Az ököljogba tévedő gazdálkodást maga X. Leó pápa is megsokalván, éppen most, 1514 június elsején* arra kötelezte a kanonokokat, hogy ha a főapát ügyvédőknek szólítja fel őket, ezt a tisztelt büntetés terhe alatt elvállalják, mert tűrhetetlen, hogy az egyházi és a világi urak a főapátságtól várakat, falvakat, földeket, házakat, terményeket, jövedelmeket, ingóságokat és ingatlanokat foglaltak el. Szinte kirí az ilyen adatok közül, hogy éppen a kurucz fölkelés idejében s bizonyára azzal összefüggésben Tolnai főapát és a konvent Cser Jánosnak és örököseinek hű szolgálata jutalmául Tepejen két elhagyott jobbágytelket ajándékozott, de – bár ezzel fölvette a praedialis nemesek (nemes jobbágyok) közé s a jobbágyterhek alól fölmentette – kötelezte őket, hogy praedialisok módjára szolgáljanak s a házukat és földeiket jókarban tartsák.*
Sörös-Rezner, A pannonhalmi főapátság tört. III. 294.
1508. évi jelentés. A pannonhalmi főapátság tört. 617–620.
U. o. III. 572–575.
U. o. III. 575–576.
U. o. III. 587–591.
U. o. III. 593–595.
U. o. III. 638.
U. o. III. 656–659.
U. o. III. 295.
Győr a XVI. században.*
Hufnagel rézkarcza a Tört. Képcsarnok metszetgyüjteményében.
Nagyszombati Márton, a humanista költő, a ki a fölkelés idejében szerencsi apát volt, de pár év mulva Pannonhalmán írta meg erről is szóló elegiáját,* nem ezekre az állapotokra gondolt, mikor* hazánk föld- és szőlőművelésének aranykorát dicsőítette. Az emberek akkor a mezei élet örömeiben és áldásaiban gyönyörködtek. Az ország nyugodtan élt a pásztorkodás korában. Még a polgárok is irigyelték a falusiakat, a kiknek mindenük bőven termett, s pénzük bőven volt. Azt a bőséget és gazdagságot akkor sem tudná megénekelni, ha addig élne is, és olyan ékesszóló lenne, mint a pylosi Nestor.
Opusculum ad regni Hungariae proceres.
A II. énekben, 14–28. l.
Saját korát úgy festi, a hogy Dósa György táborában Mészáros Lőrincz és a többi nekibúsult pap izgatott.
A nyugati három vármegye: Sopron, Vas és Zala, a kuruczok ellen szövetkeztek egymással. Sopron vármegye Csepreg mezővárosban július 9-én tartott közgyűlésén jelentette ki csatlakozását. Felpanaszolta, hogy a nép sokasága a keresztesek személyében a királyi felség, bárók, főpapok s Magyarország egyéb urai és nemesei ellen fölkelvén, sok és hallatlan véres gyilkosságokat, veréseket, feldarabolásokat, sebesítéseket, egyességeket vittek végbe s jelenleg is hasonló dolgokat szeretnének elkövetni. Ők tehát mindezekről hallván, hogy hasonló káros és kellemetlen zsákmányolásokat elkerüljenek, odafolyamodtak nagyságos Kanisay János úrhoz és megkérték, fogadja őket pártfogásába és védelmébe, azokat pedig, a kik mint keresztesek és gonosztevők fölkelni akarnának, akárkinek jobbágyai, joga legyen megüntetni és leverni. Arra kérték, hogy fogadja el a kapitányságot, a mit Kanisay teljesítvén, megigérték és megfogadták neki keresztény hitükre és becsületük elvesztésének terhe alatt, hogy akárki fai vonakodnék is, hogy cselédjeit és zsoldosait úgy, a miként más vármegyék, nevezetesen Zala és Vas is megkivánják, parancsuk és rendelkezésük szerint elbocsássa és leszerelje, ugyanazon parancsuk és rendelkezésük értelmében hatalmat és jogot adnak neki az ilyeneknek megbüntetésére és leverésére mindaddig, míg ez a keresztes hadjárat tart. És velük egyetemben bármit tesz is ő nagysága, azokat, a kik zsoldosaikat, akár urak, akár mások és bármilyen rendüek és ranguak is, ha a királyi felség s más bárók, főpapok és az ország egyéb rendei ellen föllázadnak és a vármegye intézkedéseit elfogadni nem akarják, hatalmában jogában áll leverni és büntetni náluk épp úgy, mint más vármegyékben. Ők pedig az előbbi kikötés mellett megigérik, hogy személyesen fölkelnek úgy a királyi fölség, mint más főpapok és bárók mellett ő nagysága, mint legkegyelmesebb uruk és kapitányuk vezetése alatt; ezt megfogadják és megtartják. Egyúttal megparancsolják a szolgabiráknak, hogy ezt a nyilt levelüket a vármegye nevében megpecsételhessék.*
Datum in oppido Csepregh die dominico proximo ante festum beate Margarethe virginis et martiris, anno domini millesimo quingentesimo decimo quarto. Papiroson, öt rányomott gyűrűs pecsét töredékeivel. Orsz. lt., Dl. 24.872. Közölte Iványi Béla, Tört. Tár, 1904. 223–224. Könyvem első kiadásának bírálatában már hivatkozott reá Torma Miklós a Századokban, 1883., 886.
Ez az egész fölkelésnek egyik legsajátságosabb, majdnem legjobban megdöbbentő okirata. Mintha az ezerév előtti észak-olaszországiak fordulnának püspökeikhez és egyes nagyurakhoz, hogy a népvándorlás ellen oltalmukba fogadják, megvédjék őket, mit ők hűséggel és szolgálattal viszonoznak. A hűbériség ott ezzel kezdődött; s nálunk ez egyik jelensége a nyugateurópai értelemben vett feudalismushoz való közeledésnek. Itt is, ott is a nagy veszedelem oly nyilatkozatra és fogadalomra készíti az embereket, a minek egyéni és vagyoni, politikai és társadalmi függetlenségüknek feláldozása. S éppen akkor, mikor Werbőczy már beterjeszteni készült a Hármaskönyvet, mely kimondja, hogy a nemesség egy és ugyanaz; tehát feudális szempontok szerint tagolni nem lehet és nem szabad.
Kanisay azonban a nyugati feudalismus szellemében mint kiskirály élt, a ki félvállról vette saját törvényesen megkoronázott királyát és idegen uralkodónak tett szolgálatokat. Székesfehérvár 1490. évi ostrománál igen vitézül harczolt, de mint Miksa császár katonája; támogatta őt 1506. évi betörésénél is és – a mikor egy esztendő mulva a mostani események után. 1515-ben, a kifáradt Jagellók házassági szerződéssel erősítették meg a Habsburgok örökösödési igényeit, – Miksa császártól római szentbirodalmi grófsággal jutalmaztatta meg a maga német hűségét.* De ő, a ki nem akart szolgálni természetes urának, megbüntette azt, ki őneki nem akart szolgálni. Babos Mihály csepregi jobbágyot, a ki az iránta való engedelmességet megtagadta, arra itéltette, hogy a Szent Miklós templomával szemben számára a hely előkelőségéhez illő házat és melléképületeket emeljen, mit ha nem tenne meg, a jótálló nemesek és polgárok négyszáz aranyforintot fizessenek a földesúrnak.* Bősze Mátyás bősárkányi jobbágyot egyenesen halálra itélte s nagynehezen hajlott öt bogyiszlói és ugyanannyi bősárkányi jobbágynak arra az «emberi könyörületből» tett kérésére, hogy az elitélt és testvérei csak akkor lakoljanak fejökkel, ha Bősze kegyelmet nyervén, mindhalálig meg nem maradna Kanisay birtokán s letett hitét megszegné, mely esetben a jótállók kétszáz aranyforintot fizessenek érette.* Sopron város azonban szembeszállt a hatalmas úrral. Védelmébe vette a jószágairól odamenekült jobbágyokat és kiadatásukat megtagadta.*
Budai, Polg. Lex. II. 274. Nagy Iván, VI. 67.
1507 januárius 19. Nagy Imre, Sopron vármegye tört. Oklevéltár, II. 601.
1511 szeptember 27. U. o. II. 611–612-
1511 október 6. Nagy, Soproni Oklevéltár, II. 612–613.
A dunántúli humanista költő,* ki az ország mostani romlását, Dósa György forradalmának pusztításait hazafias fájdalommal szemlélte, a bajok és nyomoruságok főokát az urak elfajulásában kereste. Oda van már erényük, vitézségük, hírnevük; azt a kapzsiság, ravaszság váltotta fel. Hamis pöröket folytatnak, hivatalokat keresnek. A mellett házasságtörők és telhetetlenek. Vége-hossza nincs az eszemiszomnak. A gyümölcsöt keletről, a fűszereket délről hozatják asztalukra, sőt már a magyar bor sem ízlik nekik, mert tüzes olasz és görög borokra vágynak. Fényüzésükkel együttjár az elpuhultság, a korai megvénülés. Ilyen elernyedt erővel hogyan védhetnék a hazát?! A ki igazgat szól, betörik a fejét; hazudnak tehát és rágalmaznak; hízelkedőknek áll a világ, a mely bűnbe merült s a pénz kormányozza. Fitymálják a vallás tekintélyét, a király hatalmát; a szegény népet pedig nyúzzák, adóztatják. Czímeket kapnak olyanok, a kiknek alávalóságát mindenki tudja. Már az egész világ ismeri bajainkat.
Martinus Tyrnavinus az Opusculum III. énekében, 28–48. l.
«Oh te mindennél drágább hazám! – kiált fel a költő* – mivel is szolgáltál rá annyi szenvedésre? Fiaid tunyasága, viszálykodása, irigykedése, a főurak vetélkedése és cselei tesznek tönkre. Urak, mi űz benneteket a viszálykodásba? Ha a nép is utánatok indul, akkor széthull minden e hazában… Főurak, miért dühöngtök? Így le nem győzitek az ellenséget!… Nem halljátok a szegény, rongyos haza sirását? Hiszen a haza szült benneteket; ez nevelt föl, ez áldott meg minden jóval. Ez adta vagyonotokat, neveteket, főrangotokat, gyermekeiteket, kényelmeteket. Ez tart el, ez terem annyi eleséget, hogy messze vidékek és népek számára is jut belőle. De a kegyelet, az igazság és a becsület kihalt a ti szivetekből…»
Ezt a részt Sörös Pongrácz fordításában adom. (A pannonhalmi főapátság tört. III. 362.)
Majdnem háromszáz esztendő mulva egy másik dunántúli költő hasonló képet festett a romlásnak indult hajdan erős magyarról, melyet Szapolyay öldöklő százada sem fojthatott meg: hiszen megállt titkos gyilkosainak keze és ama visszavonás közt, mely a szent rokonvérben fürösztötte meg. S tünődései közt éppen a fölkelt nemesség képe vigasztalta meg, hogy «él még nemzete istene.»
