XXIV. A DUNA-TISZA KÖZÉBEN.
XXIV. A DUNA-TISZA KÖZÉBEN.
BIHAR, Szabolcs, Zemplén vármegyékben majdnem három évszázad mulva is mintha a Dósa György hangja szólalt volna meg. «Oh, eleitől fogva sok kínt látott szegény parasztak – írja 1790-ben egy hozzájok intézett lázító irat*, – halljátok meg, a mit mondok; könyörüljetek magatokon, mikor látjuk, hogy az urak igavonó barmaikká akarnak tenni. … Rajta hát, egész parasztság! Könyörülj magadon, emeld föl botodat, vasvilládat, baltádat a kegyetlen, ingyenélő, huzavonó, országpusztító, királylopó urak ellen!»
Az egri érseki levéltárból, Mill. Magyar Nemzet Tört. VIII. 481.
Az izgatás országszerte még féktelenebbűl folyhatott mostan, mikor a kuruczok mindenfelől a fölkelés gyors sikereitől értesültek. És ezen hírek közűl a legfontosabbak közé tartozott, hogy a Duna-Tisza közének nagyobb része Dósa György mellé állott.
Czegléd és Szeged közt a fölkelés szervezése és a szervezet biztosítása – inkább közhit, mint biztos történelmi adatok szerint – Mészáros Lőrincznek, ahogy rendesen hítták, Lőrincz papnak*, és a hogy inkább csak jóval később nevezték, a nagybotú Lőrincznek* jutott feladatúl. A zempléni nemest talán ezért tarották uróbb czeglédi papnak, holott ennek a városnak más volt a plébánosa. «Erős ember, kemény katona volt, a ki nagy sokasággal vette föl a szent keresztet – írja egyik kortársa. – Ostromolni szokott olyan hitetleneket, a kik ellene fölkeltek és nagyon nevezetes ember volt.» A mellett Dósa régi hívének és legjobb barátjának tartották.* Lőrincz pap azonban tulajdonképen csak a fölkelés első napjaiban lehetett együtt Dósával. Czeglédnél már elváltak útjaik, mert a vezér a Duna-Tisza közébe küldte barátját, hogy annak a népét fölkeltse s Bács vármegye kuruczait hozzá vezesse.*
Így nevezi Verancsics, II. 6–7, Laurencius papnak Szerémi, 68–69.
Hornyik, Kecskemét tört. I. 181. Varga, Szeged tört. I. 86.
Dudum cogniti familiaritate utebatur (Istvánfi, V. 42.) Georgii assecla et ex amicorum intimis praecipuum. (U. o. 44.).
U. o. v. 42.
Az útjába eső nagyobb városok nem nagyon lelkesedhettek földesuraikért. Nagykőrös* még megvolt valahogyan a Kátayakkal és Pászthóyakkal; de Kecskemét, mely «a királyné kúnjainak széke» volt,* megúnta sűrűn váltakozó földesurait, a kik a koronától többnyire zálogjogon bírták; pl. Nagy László, Kecskeméti Pero János, a Lábatlaniak s most éppen a Pathócsy Bertalan.* A kecskemétiek is olvashatták Mészáros Lőrincz kiáltványát,* mely akasztással, javaik fölprédálásával, családjuk kiirtásával fennyegette mindazokat, a kik a keresztes hadsereghez nem csatlakoznak; ők azonban – szájhagyomány szerint* – a fölhívásnak nem engedtek, sőt az ellenállást is megkísérelték. Ezt aligha tették földesuruk iránt való különös szeretetből. Pathócsy Bertalan a hasonlónevű szörényi bánnak édes, Dormányi Miklósnak pedig fogadott fia, Arad vármegyének 1505-ben egyik követe, már az öregebb urak közé tartozott, mert egy négyesztendős unokája is volt: a németek későbbi nagy ellensége, Pathócsy Ferencz. Mindamellett Bertalan úr fiatalos erővel küzdött a kuruczok ellen s még ebben az esztendőben, mint György brandenburgi őrgróf híve, ő oltalmazta meg Dósa, egy esztendő mulva pedig Bakócz bíbornok hadai ellen a gondjaira bízott Vajdahunyadot.* Bizonyosan saját kecskeméti érdekeinek megóvásáról is gondoskodott, de Kecskemét kerítetlen város lévén, jobbágyai közűl mégis sokan fölcsaphattak kuruczoknak. Igy történt ez a vidék többi helységében is.
Már 1467. így nevezik. Csánki, I. 22.
1472–1517. közt Kecskemétszéket mint ilyet említik. U. o.
Hornyik, Kecskemét város tört. I. 176., 230.
Pray, Epist. Proc. I. 85.
Hornyik, id. h. I. 182.
Prantner és Künisch jelentései a müncheni kir. levéltárban (Brandenb. CCIII. 66. III.).
A kereszteseknek egy része Kalocsa, mint érseki székhely körűl gyülekezett,* magához vonván Fejér vármegye solti járásának (Solt vármegyének) és a Kiskunságnak népségét. Az érsek 1503 óta Frangepani Gergely* volt, az ország egyik leghatalmasabb családjának tagja. Unokatestvére Kristóf a kor egyik legjelesebb hadvezére, éppen most harczolt Miksa császár szolgálatában a velenczeiek ellen, mikor itthon is nagy szükség lett volna hadvezéri tehetségére; hiszen a bulla visszavonása után a felzúdúlt tömeg elől magának az érseknek is Bács várába kellett zárkóznia, a mely körűl pedig Bakócz első felhívására szintén sok keresztes gyülekezett össze* «a török ellen.»
Istvánfi, V. 41.
Györgynek is írják.
Istvánfi, V. 41.
Mészáros azonban, sőt némelyek szerint maga Dósa, az ottani keresztesekre bízta Bács ostromát s ő maga egyenesen Szeged felé tartott; alkalmasint előre megbeszélt terv szerint, hogy a Maros mellett haladó Dósa terveit előmozdítsa, a folyó torkolatát s vele az egész folyón való szabad közlekedést biztosítsa, mint magát a Tiszát is, a mely forrásától Szegedig majdnem mindenütt a kuruczok kezébe jutott.
Csongrád vármegyében már azért is számított a népre, mert ott az elégületlenségnek különösebb okai is voltak; nevezetesen a szabad költözködés gátlása és az erőszakos telepítés. Nagybirtokosok, a kiknek több vármegyében voltak jószágaik, egyik vármegyéből odavitték a jobbágyot, a hol nagyobb szükségük volt munkásra. Garay Jób dorozsmai birtokán 28 telekből csak ötön laktak jobbágyok, Bánfalván pedig öt lakatlan telke volt. Négy faluból álló uradalmát nem tudta ellátni munkásokkal. Dorozsmán egymagán 2720 hold szántóföldjéből ezeret a szegediek foglaltak le, mert ő maga nem tudta megműveltetni.* A megszorúlt földesurak egyik jószágról a másikra néha falustól hajtották el a népet; pl. két-három emberöltővel azelőtt maga az ország kormányzója, Szilágyi Mihály is megcselekedte, hogy a Maróthyak egyik faluját, Zelemérest meglepte, faházait szétbontva kocsikra rakta s átvitte a Hunyadiak földjére, hol Királyság néven új falut alapított.* Viszont a Csongrád vármegyében megtelepűlt kunok tisztjei az egyházi jobbágyoknak elszegődött szegényebb jobbágyokat erőszakosan is visszavitték a lakatlan kun tanyák benépesítésére. Nehány ilyen jobbágy miatt a károsúlt óbudai apáczák évekig pörlekedtek a vastoroki kun kapitánynyal.* Az eladósodott középnemesek inkább eladták birtokaikat, hogy a nagyurak: a Dóczyak, Jaksicsok zaklatásaitól megszabaduljanak; így tett 1511-ben Gyólai László, kinek Szeren, Körtvélyesen stb. voltak ősi telkei.* Még a nyulszigeti (margitszigeti) szelid apáczák is hatalmaskodtak; donáttornyi és királysági gazdatisztjök 1507-ben fegyveres jobbágyokkal tört a csanádi káptalan mágócsi uradalmára s több ottani lakost megveretett, megsarczolt és magával hurczolt.*
Egy 1478. évi oklevél alapján Zsilinszky, Csongrád várm. tört. I. 133. és Gyárfás, A jászkúnok tört. III. 689.
Zsilinszky, I. 133.
1429-ről Gyárfás, id. h. III. 592–593.
A pozsonyi káptalan levéltárából Szeremlei, Hódmezővásárhely tört. II. 205.
U. o. II. 205–206.
Szeged pecsétje 1490-ből.*
A Turul 1889. évf. 186. lapján közölt pecsétrajz után. Körírata: CIRILLum minus ciuitatis Segedini. 1490.
Máskülönben a gazdálkodás és az élet 1514-ben is olyanforma volt, a milyennek egy belgiumi franczia utazó, Bertrandon de la Brocquičre, Vieux-Chateau ura, azelőtt hetven esztendővel találta. «Szép síkság, a hol a lovak, vadállatokhoz hasonlóan, egészen szabadon élnek, még pedig egymást éri a sok ménes. Ezt a termérdek szilaj és eladásra szánt lovat nagyon jól tudják megfékezni és megszelidíteni, a mi nagyon sajátságos látványt nyújt. A ki 3–4000 lovat akar venni, Szegeden annyit is talál.»* Mészáros Lőrincznek pedig, Dósa serege számára, jó lovakat és jó lovasokat is kellett szereznie. Egyrészt ezért ejtette útjába Szegedet. És bizonyára nem azért, hogy arra kérje őket, mint 1492-ben Kinizsi Pál kérte ottan a föld népét és a katonaságot: felejtse el sérelmeit, a miket a garázda katonáktól szenvedett. Kinizsinek csak arra a másik tettére emlékezett, hogy mikor a sérelmek meg nem szüntek, «a szegény emberek sűrű panaszait megúnva, akaratlanúl is fegyvert fogott, hogy ennyi gonoszságnak véget vessen».*
Naplóját kiadta a Mémoires de l’Institut National, V. 122. s köv. és a Brüsseli Okmánytár, IV. 301. s köv. lapjain, a Toldalékban. Magyarországra vonatkozó részét már 1820-ban ösmertette Tudom. Gyűjtemény, III. 16–23. és «Adalék a Tisza-Dunaköz négyszáz éves történetéhez» czímmel Dudás Gyula, Szegedi Híradó, 1883., 54. sz. A Balkán-félszigetre és hazánkra vonatkozó részeit lefordította Szamota, Régi utazások Magyarországon és a Balkánon, 48-99. l.
Istvánfi, II. 27.
Szeged derék, nagy város volt, mely Buda és Székesfehérvár szabadalmait élvezte. A Tisza partján lefelé és a Matyéren fölfelé hosszasan húzódott, alsó és felső városra oszlott s alkalmasint Szentmihálytelekkel és Dorozsmával is összefügött. Ilyen tanyaszerű várost nem is lehetett körűlpalánkolni. Mesebeszéd, hogy másfél századdal azelőtt 40.000 lakosa élt halászatból; de most csakugyan 3000-re tették csupán a halászok számát, a gazdáké pedig még nagyobb lehetett. Egy-egy jómódú gazdának a tanyája körűl magának is egész ménese, gulyája, nyája, csürhéje legelészett. De a városi élet sem hiányzott. Brocquičre szerint Szeged nyílt, nagy város, a mely csak egyetlenegy utczából áll, de ez az utcza egy mértföld hosszú lehet. A polgárok élénk ipart és kereskedelmet űztek. A szerémi bort ők meg a budaiak hozták Európaszerte forgalomba s az Alföldet főképen a szegedi kir. sókamara látta el sóval. Nagy vásárokat tartottak, s vámot, harminczadot nem fizettek. A polgárok nyugalmán ottan őrködött, a mai Csillagbástya táján a királyi vár s a királyi palota, melyben valaha Zsigmond, Mátyás és a két Ulászló király is lakott egyszer-másszor; és Szilágyi László, vagy Sárszegi István szegedi gróf palotái és a tizenhét templom tornyai városias színt adtak Szegednek.* A négy plébániai templom közűl az egyiket, az alsóvárosit, a Szent Demeter egyházat, Mátyás király kezdte építtetni. S a plébános talán magára is vette a népszerű, nagy király 16.000 forintos, gyöngyökkel, drágakövekkel ékes palástját, mikor, most tavaszszal, a kuruczháborúra szólító bullát kihirdette.
Mindezek Varga Ferencz: Szeged város története (Szeged, 1877.) nyomán. De Varga (I. 180.) csak 11 templomot sorol fel.
Azonban a bulla visszavonása tartózkodásra intette az óvatos kalmárokat és a halászatból, földmívelésből, állattenyésztésből élő, de szabadon gazdálkodó népet. Mikor a budai, pesti és czeglédi eseményekről értesültek, első gondolatuk az volt, hogy a kerítetlen várost árkokkal és sánczokkal hamarosan jól megerősítsék s a polgárságot és a 3000 halászt jól fölfegyverezzék. Kemény védelemre készültek.* De csak a tulajdonképeni városban. A külső városok és a tanyai népek Dósával tartottak, a ki, egy közelegykorú író szerint,* Szeged elé jövén, «kezde nagy sok kereszteseket, hajdúkat, latrokat hozzája gyűjteni és a szegedieket mellé felvenni». Ebben csak annyi az igazság, hogy mikor Dósa már Apátfalváig, s így Szegedhez elég közel jutott, a Szegeden összegyűlt keresztesek, kik a fegyvert letenni és saját városuk ellen harczolni vonakodtak, odahagyták a várost és Dósa Györgyhöz csatlakoztak. Dósa akkor, a mikor Czeglédről megindúlt, helytelenűl cselekszik, ha csaknem Bács határáig maga is lemegy Mészáros után, kit oda küldött, holott a nagy magyar Alföldet – mint ösmeretes – az átló irányában szelvén keresztűl, sokáig a leghelyesebb középutat követte Barnabás pap északi és Lőrincz pap déli hadcsapata közt. Igaz tehát az az általánosan elfogadott állítás,* hogy Dósa csakugyan közel járt Szegedhez, mert hiszen Apátfalva alatt járt; de Apátfalváról neki nem nyugat, hanem kelet felé, a Maroson nem le-, hanem fölfelé kellett haladnia, hogy Lippa megszállásával az Erdélybe vezető utat, Temesvár megszállásával pedig a Temesközt biztosítsa. A deréksereg föladatáúl ezt tűzte ki.
Istvánfi, v. 43.
Verancsics, II. 6.
A melyet (V. 43.) Istvánfi hozott forgalomba.
Nem ő volt tehát, hanem alvezére, Mészár Lőrincz, a ki «Szegedhez közelgetvén, a nagy, népes várost megtámadni nem merészelte».* Valami igen nagy merészség talán nem kellett volna ahhoz, hogy megtámadjon olyan várost, melynek főbírája Pálfy Balázs,* «hites atyja vala Székely Györgynek». A hadjárat végén az erdélyi vajda sem bántja meg őt azzal, hogy ajándékba küldi neki Dósa György fejét, ha a főbíró most olyan nagyon buzgólkodik «hites fia» hadainak távoltartásán. És a szegedvidéki nép nem énekli még az utolsó (1848–1849. évi) szabadságharcz idején is II. Rákóczi Ferenczről azt a dalt, a mit eredetileg Dósa Györgyről énekelt, s nem magasztalja őt, mint a nép megszabadítóját, kit azért, mert «a szögény embörnek jót akart», az urak elfogtak, «eleventen» megsütöttek és hogy jobban égjen: olajba mártották.* A szegedi nép már ezt a legrégibb politikai dalát is elfelejtette; de épp oly jellemző adat az, mint az a másik, a mit egy adomázgatni szerető, de egykorú ember jegyzett föl,* hogy Dósa György fejét «Szeged elé küldék, minthogy ott ragaszkodtak hozzá és Szegeden az ő fejét mint ereklyét tartogatták, mások pedig kinevették.» S valóban úgy egyeztethetjük meg az ellenmondó két adatot, ha fölteszszük, hogy kik ragaszkodtak Dósához, a városnak földmívelő és tanyai polgárai voltak, a belváros azonban a vagyonosabb polgárokkal megoltalmazta magát s utóbb nevetgélt amazoknak ereklyéjén. De tulajdonképen Mészáros Lőrincz sem járt hiában Szeged alatt. Mindjárt a csanádi csata után, tehát már május végén, «nem csekély sereggel» érkezett Dósához «a bácsi tartományból»* s így Szegeden át, melynek kereszteseit s talán a hódmezővásárhelyieket is ő vezette hozzá. A további hadjáratra Dósa már Mészárost is magával vitte.
Istvánfi, u. o. Zsilinszky, Csongrád várm. tört. I. 159.
Varga (Szeged tört. I. 176.) nem említi a bírák közt; s jegyzékében Szilágyi László (1481.) és Kopasz (1542.) neve közt 61 esztendei hézag van. A családnevek közt (177. l.) sem sorolja fel s így csupán Szerémire támaszkodhatunk.
Kálmány Lajos, Szeged népe. II. 190. Zsilinszky (Csongrád várm. tört. III. 56.) nem említi.
Szerémi, 68. Ez az adat, mint a szeretet jele, megragadta Mikszáth Kálmán figyelmét is, mikor Szeged történetét vázolta az «Osztrák-magyar monarchia írásban és képben» VII. 484–485. S utána veti (486. l.): «Dósának jőnie kellett s Mohács el nem maradhatott.»
Istvánfi, 44.
Szegedi halászbárkák.*
Újabb fénykép után.
«Sok templom és falu elpusztúlt akkor vidékünkön is – írta Hódmezővásárhely monographusa;* – úgy, hogy soha többé helyre nem állott, mert a vértől ittasúlt tömegnek különös kedve telt az egyházak kifosztásában, a szentségek meggyalázásában, az ereklyék szétszórásában s a városok és falvak felpörzsölésében.» Mindezt azonban Csongrád vármegyében, oklevelek alapján, nem lehet rájok bizonyítani.
Szeremlei Samu, Hódmezővásárhely tört. II. 208–209.
Csongrád vármegye abban az időben délnyugatfelé mélyen benyúlt a mai Bács-Bodrog vármegyének területébe és magában foglalta annak északkeleti részét. A szomszédos Bodrog vármegyében főerősségek: Bátmonostora, Szabadka és Czoborszentmihály (Zombor), Bácsban pedig Bács és Szelénd. A fölkelők minden vármegyében legaláb egy várak akartak elfoglalni, hogy azt tegyék parasztvármegyéik középpontjává és hadműveleteik alapjává; de éppen ezért sok időt fecséreltek el a várak megszállására és mozdulataik nehézkesek lettek. Bodrognak kétszáznál több, Bácsnak majdnem 300 egyházi és nemesi birtoka volt* s így a hatalmas területen körűlbelűl 4–500 földesúr osztozott.
Csánki szerint 217 + 281 = 498. (id. h. II. 182., 227.).
Ebben a két vármegyében a fölkelés élén Nagy Antal és Pogány Benedek állottak mint hadnagyok.
Nagy Antal sárközi nemesember volt,* tehát Kalocsa környékéről származott, mert a Sárköznek, a Dunához tartozó Vajasfok és az Őrjeg mocsarai közt, ez a legnagyobb városa; s mint sárközi ember tulajdonképen Fejér vármegye nemesei közé tartozott. Bajos volna kiválasztani, hogy a Fejérben birtokos tizenhatféle praedicatumú Nagyok közűl melyik családból származott? Legvalószínűbb, hogy Fajszi Nagy volt, mert a sárközi helységek közűl csak Fajsz nevét találjuk meg a Nagyok praedicatumai közt. Fajsz a Duna és a Vajasfok közt, a Kalocsáról Tolnára vezető útban fekszik. Egyházi nemesek laktak benne, a kiknek ispánjai voltak, s a fejérávri keresztesvitézekhez, vagyis a Szent János lovagokhoz tartoztak.* 1429–1498 közt a fajszi Nagyokat is köztük említik.*
Verancsics, II. 8. Latinúl író historikusok Longusnak, a magyarok Nagynak nevezik; Hosszúnak tehát már csak azért sem fordíthattam, mert ilyen nevű nemes család nincs is a Sárközben, az akkori Fejér vármegyében; ellenben fajszi Nagyok vannak.
Csánki, III. 368–369.
U. o. III. 382.
A kalocsai székesegyházban megáldott keresztesek élére áprilisban kétségtelenűl Fajszi Nagy Antal állott. Valóban a Sárközből vezette hadait* először Bodrog, azután pedig Bács vármegye ellen. Táborában kikiáltatta, hogy senki sem úr Magyarországban, hanem csak László (Ulászló) király, az ő fia Lajos és Székely (Dósa) György; azután meg ő, Nagy Antal. Följegyezték róla,* hogy «mind az egész Bodrog vármegyét, Bács vármegyét feldúlá, égeté, valahol nemes háza vala; sok vitézlő népet ölete, karóra vonata nagy sok nemesembereket».* Első sorban Baja városát érte, a melynek legnagyobb földesura Czoborszentmihályi Czobor Imre bodrogi egyik főispán volt,* a királynak egyik diplomatája, ki Török- és Lengyelországban is járt követségben; az utóbbi helyen most tizenegy esztendeje éppen Telegdy Istvánnal együtt. De őt nem érte olyan szomorú sors, mint barátját. Egyúttal oppelni kormányzó lévén, a támadás kezdetén valószínűleg az országban sem volt. Öcscse, Márton, a mult évi török követségből ugyan épségben került haza, de mostantól fogva a volt bodrogi főispánnak nincs nyoma. Nem lehetetlen, hogy ezeknek a nehéz napoknak esett áldozatúl.
«Ennett támadott előszer.» Verancsics, II.8.
U. o. II. 8.
Borovszky (Magyarország vármegyéi, Bács-Bodrog vm .tört. 76.) neki tulajdonítja a Zólyomiak kuriájának fölégetését és azt, hogy a testvérek is odaégtek. Azonban Zólyomi nevű nemes család nem volt sem Bácsban, sem Bodrogban; ezt az eseményt tehát ott beszéltem el, a hová való, t. i. a bihari események során.
II. Ulászló 1498 június 3-ikán Czobor Mártont és Czobor Imrét együttesen nevezte ki bodrogi főispánnak. Orsz. lt. Dl. 26.069. Dudás Gyula regestái a bács-bodrogm. tört. társ. évkönyvében, X. 75. Iványi István Bács-Bodrog főispánjairól írt czikkében (u. o. IX. 21.) nem tudta megnevezni az 1509–1699. közt élő főispánokat, de lehetőnek tartotta, hogy 1490–1516-ig, sőt 1526-ig Czobor Márton volt a főispán. Semmi ok sincs annak föltevésére, hogy Ulászló 1498. évi kinevezése, mivel mind a két Czobor élt, jelentőségét elvesztette volna.
Nincs nyoma ezentúl Töttös Lászlónak sem, ki a szomszédos Bátmonostorának volt földesura. Kastélyán kívűl kőházat, kőpinczéit, sütőházát és terhesházát (therheshaz) is emlegetik.* Birtokait, melyek 21 falura terjedtek, az ő most történt magvaszakadtával, 1516-ban Bakócz primás kapta, de unokája, Kisvárdai Várday László perelte.* Czoborszentmiháylt (a mai Zombort) Nagy Antal oldalthagyta, pedig várkastélyban, melyet a Czoborok ötven esztendővel azelőtt építettek, kétségkívül sok nemes család talált menedéket. «Sok dúlás, fosztás után» a hadnagy végre Bács megyébe, Futakra ért.* Enyingi Török Imre, a kit mint nándorfejérvári bánt ösmertünk meg, többnyire itt lakott, a Garayak régi várában, melyet ő Corvinus Jánostól kapott zálogban. Csak nem régen tiltakozott György brandenburgi őrgróf ellen, ki magát, mint János herczeg özvegyének ura, Futak város és Telek birtokába is beiktattatta, s ittlakása mutatja, hogy tiltakozásának máris volt foganatja.* Azonban rosszul vigyázott, mert «Nagy Antal minden házát, lakóhelyét elpusztítá».* A mi azt mutatja, hogy nem lehetett csekély erővel, ha az ország legfontosabb végházának, Nándorfehérvárnak bánjával, ilyen rövidesen végezhetett.
Csánki, II. 188., 226.
Iványi István, Bács-Bodrog várm. helynévtára, I. 28–29.
Verancsics, II. 8.
Iványi, II. 91.
Verancsics, II. 8.
Ezalatt egy másik keresztes csapat hadnagya, Pogány Benedek, az ország második főpapját, Frangepani Gergely kalocsai és bácsi érseket és bácsi főispánt ostromolta Bács várában, hová sok úrral együtt menekűlt. A bácsi érsekség beleolvadt ugyan a kalocsaiba, de Szent Pál tiszteletére emelt székesegyháza fennállott, székeskáptalanja működött s Bács vármegye is gyakran tartott gyűléseket ebben a várban. A vár két részből állt: a kisvárból vagy kaputoronyból és a tulajdonképeni várból. A Mosztonga vizén át felvonóhíd, a keleti őrtoronynál pedig (a mostani Ivanek-háznál) állandó híd vezetett hozzá. Ezt a keleti, lakott őrtornyot Várady érsek kezdte újjáalakítani és renaissancemodorban a mostani érsek, Frangepani fejezte be. Kiszökő erdélylyel és verandával látta el, hogy háborúban az ellenséget, békében az aranykalászszal ékes rónaságot jól láthassa. A vár belsejében is csak mostan készűlt el a renaissance-őrtorony második emelete, a melynek lövőréseiből az ágyúkat először talán ezen ostrom idején szólaltatták meg. Remek épület volt a csúcsíves kápolna. Folyosó kötötte össze a lovagteremmel, a melytől néhány lépésre a nyugati őrtorony négy ágyúréssel emelkedett. A déli őrtorony viszont a székesegyház mellett nyúlt égfelé.*
Evetovics János a bács-bodrogvármegyei tört. társ. évkönyvében, XXIII. 156–160.
Köröskörűl «a szegénység, ki féltében, ki pedig szabad akarat szerint, mind keresztessé lett vala* és száma úgy megnövekedett, hogy Borbás (Barabás) pap egy csapattal át is kelt a Dunán, a szomszédos Szerém vármegyébe s a folyam jobbpartján a népet izgatva, a nemességet dúlva haladt egészen a Tisza torkolatáig, Szalánkemenéig. A lakosság a Duna és az Árpataró(Fruska-Gora)-hegység közt általában véve magyar volt, azonban a vármegye többi részében már otthonosan helyekedtek el a szerbek, kik ide, Brankovics szerb despota ideje óta, az utolsó 70–80 esztendőben, a török elől mind tömegesebben menekültek és telepedtek be. A XV. század derekán még Kölpeny, Drávaszentdemeter, Szalánkemén és Zemlén (Zimony) várak és uradalmai is a despota jószágai voltak s utódai, Kölpényi György és János despoták a század végén már mint magyar nemesek szerepeltek. Corvinus János herczeg 1498-ben taltakozott az ellen, hogy Kinizsi Pál a nyolcz esztendővel azelőtti polgárháborúban ezt a várat, mely a Hunyadiak jogán őt illette, a vingárti Gerébeknek engedte át;* most tehát ez a vár tulajdonképen az ő özvegyének örökösét, György őrgrófot illette. Jellemző, hogy a kerestesek az őrgrófot az országnak ebben a távoleső részében is megtalálták, mintha a fölkelést részben egyenesen ő ellene intéznék. Igaz, hogy ropppant uradalmai lévén, akaratlanúl is kellett vele találkozniok. Szalánkeménhez is, melynek akkor még régi magyar Fejeskő neve sem volt ösmeretlen, szintén hatvan falu tartozott.*
Verancsics, II. 7.
Hazai Okm. IV. 441.
Margalits, Horvát tört. repertorium, I. 263.
Szalánkemén.*
gr. Marsigli Ferdinánd Alajos «Stato militare dell’ imperio ottomanno. (Haga, 1732.)» cz. műve II. kötetéből.
A magyarországi szerbek despotája 1503-ban, Brankovics János halálával özvegye, Jaksich Ilona lett, István knéznek a leánya. Ő azonban nem érezte magát elég erősnek a Nándorfehérvár és a végvárak megoltalmazására; magához hivatta tehát néhai ura rokonát, Silyánovics Istvánt, átadta neki a despotaságot, ő maga pedig előbb testvéréhez, Jaksich Márkhoz, utóbb pedig vejéhez, gróf Frangepani Márkhoz vonúlt vissza.
Silyánovics komolyan törődött a végvárak védelméből reá háramló feladattal s nagy buzgósággal gondoskodott a nándorfehérvári s általában véve az aldunai révek rendbehozásáról, oltalmáról s a naszádos hajóhad fizetéséről, gyakorlásáról és fegyelméről. Ezen a téren szerzett érdemeit II. Ulászló király 1508-ban Siklós vár és uradalma adományával jutalmazta meg. Buzgósága ezután sem lohadt. Szalánkeménbe, Péterváradra, Zimonyba szerbeket telepített le, pl. Monaszterli Pétert és a Bakicsokat jobbágyaikkal együtt.
Most azonban Dósa György sikereinek láttára, mint elődjei közűl annyian, ő is cserben hagyta a királyt, a ki szerb despotának különben is Beriszló Jánost, majd Beriszló Istvánt tekintette.* Halászni akart a zavarosban s Magyarország déli részeiből, de legalább is a Szerémségből szabad és független szerb fejedelemséget szeretett volna kihasítani a maga részére.* Ennek érdekében kész volt szövetkezni Dósa Györgygyel. Valóban fellázította a délvidéki szerbeknek egy részét s dunai naszádosai a parasztokkal versenyt pusztították a nemeseket s nemcsak ide szállították Borbás pap csapatát, hanem Péterváradjánál vissza is vitték a Dunán Bács vármegyébe.* Így kellett történnie, mert különben érthetetlen, a keresztesek a naszádosok szemeláttára hogyan kelhettek át a hatalmas folyamon. S még érthetetlenebb, hogy ha István szalánkeméni csajkásvajda és a naszádosok hívek a királyhoz, hogyan válthatta fel a Szerémségben Borbás papot Nagy Radoszláv, a ki «hatodik keresztes hadnagy volt Magyarországban» és ő is egészen Szalánkeménig hatolt. «Onnat Titelre mene», tehát a csajkások vagy naszádosok egyik főhelyéről a másikra, a mi megint csak úgy eshetett meg, hogy a naszádosok – tehát királyi katonák – szállították át a Dunán, Titelről pedig, a melyet talán éppen ő foglalt el a kuruczok részére,* átvitték a Tiszán is, midőn hadastul Dósa Györgyhöz indúlt Temesvár alá.*
Pesty Frigyes, Brankovics György birtokviszonyai, 63. Igaz, hogy 1511–1522. közt a Beriszlók despotaságáról nincs adat.
Szentkláray, A dunai hajóhadak tört. 77. Borovszky, Bács-Bodrog várm. tört. 76.
Verancsics, II. 7., II.
Történelmi Tár, 1891. 340.
Verancsics, II. 10. Dudás Gyula szerint (Bács-Bodrog vm. egyetemes monografiája, I. 127.) Nagy Radoszláv szerbjei 1514-ben Paksy Mihály és Oláh Balázs hívására mentek a Bácskába, hogy ott letelepedjenek, de őket visszaparancsolták eredeti lakóhelyeikre, a Szerémségbe. Azonban ezek nem Nagy Radoszláv emberei voltak.
A fölkelés tehát a Duna-Tisza közt, a római sánczok környékén már olyan erős volt, hogy rajokat is bocsáthatott ki. Nagy Antalnak, Futak fölverése óta, különösen a nándorfehérváriaktól kellett tartania, hogy boszút ne álljanak bánjok, Török Imre veszedelme miatt. Hogy reájok jobban vigyázhasson, a péterváradi révhez közelebb húzódott, s Vásáros-Váradtól (a mai Ujvidéktől) kissé nyugatra, Baksafalva* mellett ütött tábort. Nem lehet tudni, hogyan történt a dolog, de valószínűleg inkább önkéntes csatlakozás, mint ostrom következtében, a szemközt levő Péterváradja is a kuruczok kezére kerűlt. Egy, az események hevében írt tudósítás szerint,* ez is ama várak közé tartozott, a melyeket «Székely György és dühöngő népe ostrommal vett be és leigázott». Ha így áll a dolog, ezt csak a naszádosok egy részének segítségével tehette. Ezt a segítséget a kuruczok már eddig is tapasztalták, mikor Bácsból a Dunán át ismételve becsaptak a Szerémségbe, de ilyenkor a péterváradjai vár ágyuinak körét elkerülték. Mit árthattak volna most is az erős várnak, mikor a Duna tulsó partjáról úgyszólván csak öklükkel fenyegethették? Hiszen kapitánya hét esztendő mulva azt felelte a megadást sürgető Szulejmán szultánnak, a ki pedig hatalmas seregével a szárazföld felől támadta, hogy «Ha kardotokkal elfoglalni tudjátok, foglaljátok el».* Ferdi török történetíró szerint* a vár falai szilárdak és erősek; «tornyának csúcsáig nem lehet fölérni a gondolat szemével sem, árkának fenekét nem éri el a sejtelem fonala sem». Lehet, hogy csak a vár palánkja kerűlt a kezökbe; de ezzel együtt övék lett a város is, a révvel és az apátsági templommal együtt. Hódolt nekik Kamancz is, a híres borkereskedő hely, melynek szintén réve volt a Dunán; továbbá ettől nyugatra Dombó, hol a benczés apátságnak a Mindenszentekről elnevezett temploma állott; továbbá Cserőd (máskép Cserög, vagy Csörög, a mai Cserevics), melyhez 86 egész és 41 fél jobbágytelek tartozott; továbbá a Duna partján a bácsmegyei Futaktól, a leghamarább elfoglalt dunai vártól nyugatra Bánmonostora, Péterváradjától nyugatra pedig Karom (a mai Karlócza), a Báthoryak 21 faluból álló uradalmának feje, és Szalánkemén, mely egyenesen Nándorfehérvártól függött. Így a kuruczok csupán Szerémben hét várat és kerített várost foglaltak el, még pedig két olyat, a melyik az ország legnagyobb erősségei közé tartozott.*
Ezen a néven tulajdonképpen csak Verancsics említi (id. h. 8., 17.); Csánki sem ösmeri, csak egy valkóvármegyei Baksafalvát említ (II. 292.). Iványi szerint (Bács-Bodrog helynévtára, V. 6.) a Duna mellett, Ujvidék határában, az újvidéki vasúti állomás vagy a hídsáncz környékén feküdt, de Bathafalva néven.
Egykorkorú másolat a «Fragmenta actorum capituli» czímű kézírat első üresen maradt levelén a Ferencz-rendiek gyöngyösi könyvtárában. Közli Karácsonyi János (Tört. Tár, 1891. 339–340.) a másolónak azzal a megjegyzésével, hogy ez a levél 1514 július 9-ikén érkezett a czímzetthez.
Lutfi pasa tudósítása. Thury, Török történetírók, II. 12.
U. o. II. 63.
Ezeket sorolja fel – Kamancz kivételével – a gyöngyösi kézirat. (Közli Karácsonyi, Tört. Tár, 1891. 339–340.). Kamanczról l. alább.
Naszádos a XVI. században.*
Brodarics Istvánnak II. Lajostól 1517. márczius 25-ikén kapott czímeréből. A czímerlevél eredetije a báró Talián-család levéltárában.
Nem csoda, ha egykorú tudósítók a Duna, Tisza és Maros vidékén elért sikereiken megdöbbentek. «Sok ujdonságot írhatnék uraságodnak – jelenti egy deák, talán Ország János szerémi püspök íródeákja valamely egyházi férfiúnak – de ezeket talán jobban ösmeri uraságod nálam. Asszonyom ő nagyságának különféle dolgai miatt most nem írhatok bővebben. De azt megírhatom atyaságodnak, hogy a főtisztelendő szerémi püspök úr ő nagyságának, a mi nemeslelkű urunknak várait, tudniillik Bánmonostora, Dombó, Cserőd, Futak, Titel, Becsőkereke,* Zeble,* Péterváradja, Karom, Szalánkemén, Lippa, Solymos,* Világosvár,* Székelyhida* várakat Székely György és dühöngő népe kiostromolta és leigázta, a mint a közönséges hír mondja, ámbár biztos tudósítást nem hallunk. Nagyságos urunknak, Országh Jánosnak* és a szerémi káptalani kanonokoknak szolgáit a keresztesek karóba húzták, vagy más kegyetlen halállal végezték ki és életöket csak kevesen menthették meg futással. Az egyházi javakat mindenütt elrabolták és prédára bocsátották. A szerémi püspök és a kanonokok javait szintén elrabolták, mivel talán úgy tetszett a fölséges Istennek. A többit az idő rövidsége miatt máskorra hagyom.»
A torontáli Nagybecskerek.
A temesvármegyei Zsebely?
Ez a kettő Aradban.
Zarándban.
Biharban.
1505–1520. szerémi, 1520–1536. váczi püspök.
Levele június végén vagy július elején kelt s még nem tudott arról a győzedelemről, a melyet Nagy Antal a Szerémségben nyert. A kurucz kapitány ellen ugyanis a királyiak most egyszerre kétfelől: Buda és Nándorfehérvár felől támadtak. Nagy, másképen Krupczy Gergely, a ráczokkal indúlt ellene. Féktelenkedő, rendetlen csapataihoz nemcsak Oláh Balázs* nándorfehérvári vitézei csatlakoztak, hanem azok a katonák is, a kiket Bornemisza a gubacsi csata után a Dunán lefelé hajókon küldött a bácsmegyei kuruczok szétverésére, hogy Nagy Antalt «mind népével levágnáják.» Oláh Balázs jó katona, jó hazafi és derék hadakozó ember volt, a ki hét esztendő múlva Szulejmán szultán ellen negyven napig védelmezte Nándorfehérvárát és a mikor a vár mégis elesett, maga pedig fogságba jutott, a magyarokat gyalázó basáknak szemükbe mondta, hogy «ha húszezer magyarja lett volna, magát Szulejmánt is elfogta volna».* Azonban akkor is, mostan is többnyire ráczok voltak a katonái, a kik Kamancz alá érkezve, ezt a várost fölverni, fölprédálni és fölégetni akarták. Kamancz a szerémi borvidéknek egyik főhelye volt, mely a szegediekkel s másokkal nagy borkereskedést folytatott. Gazdagsága miatt olykor városnak ó, civitasnak mondták. Dunai gázlója (vadum) miatt katonai tekintetben is nevezetes pont; s a kuruczokra nézve annál nevezetesebb, mert éppen az ő baksafalvi megerősített, állandó táborukhoz vezetett. Mivel így egymásra is voltak utalva, a kamanczi polgárok a kuruczokkal tartottak, kik segítségökkel a ráczokat meg is verték s megszalasztották. «Ebben tehát akaratjok nem telék az uraknak, mert a szerencse nem szolgála.»*
Szerémi (Emlékiratai, 70. l.) Balassinak nevezi.
Budai, Polg. Lex. III. 3.
Verancsics, II. 8–9. Szerémi a kamanczi győzőt (70. l.) Nagy Benedeknek nevezi.
Azonban Nagy Antal sem vette hasznát kamanczi győzedelmének. Alig tért vissza baksafalvi táborába, váratlanúl fölkerekedett, és «mintha megijedt volna, vagy mintha az Úr-Isten megelégedett volna az ő sok vérontásával, senki nem űzvén, megfutamék és táborostúl a Tisza felé kezde sietni».* Érthetetlen visszavonulását annak lehet tulajdonítani, hogy Dósa minden haderejét Temesvár alatt akarta összevonni s most Mészáros Lőrincz maga után rendelte Nagy Antalt is, a ki őt a hadjárat kezdetén a gyalogsággal mindenütt követte.* A nagy római sánczok mellett haladt s alkalmasint a mai Törökbecsénél, a Tiszán keresztül akart áttérni a temesvári útra.
U. o. 9.
Istvánfi, 43.
Az urak azonban a futásszerű visszavonulás hírére a ráczokkal és a fehérvári vitézekkel hirtelen átkeltek a Duna minden révén. Titel vára a Tisza és Szalánkemén vára a Duna mellett idáig ugyan a kuruczoknak hódolt,* de a csajkások a váratlan fordulatra, úgy látszik, szintén meggondolták magukat s egy kis hajóhaddal mentek a becsei rév elzárására. Ennek következtében Nagy Antal Óbecsén túl, a római sáncz és a Tisza közt, egy Perlek nevű kis városban* volt kénytelen megszállani. Perlek vámszedőhely lévén, szintén a Tisza révei közé tartozott s így az átkelést ottan is megkísérthette. Az átkelés elég könnyű lehetett, mert katonai és gazdasági tekintetben különben nem csatolták volna Perleket a tulsó, torontáli oldalon levő Becséhez.
Karácsonyi, Tört. Tár, 1891. 340.
Ma puszta Óbecse és Péterréve (Petrovoszeló) közt.
A mint estefelé az üldöző királyi sereg megérkezett, mindjárt híradókat küldtek a kuruczokhoz és «hitet kiáltának a szegény kereszteseknek», hogy a ki áttér a király és az ország hűségére s eláll Nagy Antal mellől, annak senkitől semmiféle bántódása nem lesz. A nép nagyobb része valóban még azon este odahagyta kapitányát s átfutott az urak táborába, a hol a nemesek szavuknak állottak és senkit sem bántottak a szegény emberek közűl. A köznépből Nagy Antal mellett csak kevesen maradtak. Néhányan esküt tettek, hogy vele élnek-halnak és azután behuzódtak a kapitánynyal együtt az egyház czintermébe. Másnap reggel azonban Nagy Antal látván, hogy ellenállása csak haszontalan vérontásra vezetne, a király fogságába adta magát híveivel együtt, a kik közé tartozott egy csanádi rácz kereskedő és egy barát is.* Budára* vitték valamennyit s ott még július hónapban* kegyetlenűl kivégezték őket. Az egyiket elevenen négyfelé vágták; ez alkalmasint maga Nagy Antal volt.* A másikat (a kereskedőt?) elevenen karóba húzták, a harmadikat (a barátot) kerékre kötötték s forgatás közben összetörték lábszárait, karját és mellét. Néhányat elevenen megnyúztak, másokat megsütöttek.* «És a mikor foglyokat a vesztőhelyekre vitték – írja egy talán szemtanú olasz tudósító* – menetközben valamennyien a maguk magyar nyelvén daloltak».
Szerémi, 70.
U. o. Verancsics szerint előbb Nándorfehérvárra és csak a rákövetkező 1515. évben vitték Budára, «kit ozton László király négyvágata ugyanott Budán».
A Marino Sanutonál (II. 261.) kiadott július 29-iki levél már tud róla.
Kétségtelen, hogy a Marino Sanutonál (II. 261.) közölt ez a levél csak Nagyra és kíséretére vonatkozhatik.
U. o. Verancsics (9. l.) és Szerémi (70. l.) szerint Nagy Antalt négyfelé vágták; hogy elevenen négyelték föl, csak a július 29-iki levél említi.
Marino Sanuto, II. 261. (A Magyar Történelmi Tárban.)
Arra a jelenetre gondoljunk-e,* mikor «túl zenén, túl sípdobon, riadó kürtön át: ötszáz énekli hangosan a vértanúk dalát?» Vagy arra, mikor a girondeiak a vérpad előtt még egyszer rákezdik a Marseillaiset? «Minő dalolás volt ez, képzeljétek! – írja Carlyle.* – A még élők egyre dalolnak; a kar oly gyorsan gyengűl. Samson bárdja gyorsan dolgozik: alig egy percz kell egy fejnek. A kar mindjobban gyengűl, a kar elhallgatott…»
Arany, A walesi bárdok.
A franczia forradalom, III. 303–304.
XVI. századi naszád.*
Hufnagel egykorú rajza a Braum György «Urbium praecipuarum mundi theatrum (Köln. 1573.)» cz. műve V. kötetében.
De mást is ír Carlyle,* a mi a néplélek törvényeit három század óriási külömbsége közt is ugyanazoknak mutatja: «Lásd, a míg ez a fegyveres egyén csak napszámos-, vagy parasztgúnyát visel, s a forradalom, mely sokkal ritkább a háborúnál, még nem alkotta meg a forradalmak törvényeit, hanem a napszámos- vagy parasztgúnyában járók szokatlan, vagyis erkölcstelen dolgot cselekszenek, – oh szeretett, jajgató, tökfilkó atyámfiai az emberiségben: jobb lesz, ha befogjuk nagyranyitott szájunkat, abbahagyjuk a jajgatást és elkezdünk gondolkodni!»
U. o. III. 74.
