XXX. DÓSA GYÖRGY HALÁLA.
XXX. DÓSA GYÖRGY HALÁLA.
ERŐSEN ŐRIZTÉK A FOGLYOKAT. Mikor pár nap múlva* a főbbeket, élükön Dósa Györgygyel, a győző elé vezették, a fölkelő vezér «bátor lélekkel s nyugodt arczczal» szólt Szapolyayhoz. A maga részére nem kért kegyelmet. Gyakorolja jogát a vajda, a hogy neki tetszik. De legyen méltányos testvére, Gergely iránt, kiről mindenki tudja, hogy a táborban maradásra ő kényszertette.* Gergely különben is jobb katona, mint ő.*
Paucis post diebus – mondja maga a király. (Jászóvári 78. sz. kézírat). Oláh M. formulás könyve, 68a. lap.
Istvánfi, 46. Jovius, 91. lev. 2. old. Gradelehnus, 124. Bellum rusticanum duce Georgio Dózsa Siculo. (Kézirat a Nemzeti múzeumban. 301. Quart. Lat.) 31. l. Miles (Würgengel, 9.) szerint Lukácsért a kivégeztetésnél könyörgött. Szerémi (66–67. l.) így adja elő a dolgot: «Midőn már Györgyöt leverték, a magyar főurak is összegyűltek és a legnagyobb köszönetetet nyilvánították a vajda iránt, hogy megszabadította őket az oroszlán torkából. És nagyon ajánlották magukat örökösen való szolgálatára. «Ha Magyarországban a királyi szék megűrűlne, téged óhajtunk királyúl. Csupán Székely Györgyöt add kezeink közé, hogy kegyetlen halállal végezzük ki; mert Magyarországot tűzzel-vassal pusztította.» «Györgynek – monda János vajda – nevemben s a maga nevében kegyelmet adott rokonom, Petrovics.» «Vajda úr, semmi sem fogja nyomni a te lelkiösmeretedet, csupán a mi akaratunkat vedd kegyelmedbe.» Ilyes beszédekkel ostromoltatván, engedett. Midőn György értesűlt arról a veszedelemről, a melyet ellenségei készítettek, mondá: «Vajda úr, ne öless meg engem, mert jövőre inkább lehetek szolgálatodra, mint Magyarországnak egész nemessége, mivel azon vadállatoktól sokat kell még tűrnöd.» A vajda Györgynek ezekre a szavaira nem válaszolt.»
Szerémi, 67., ki szerint György ezt harmadnap mondotta volna.
Szapolyay kitérőleg felelt. Érdemök szerint fog velök bánni. S megparancsolta, hogy valamennyit bebörtönözzék. Némelyek szerint Györgyöt és Gergelyt tisztességesebb fogságban őrizték,* mások szerint harmadnapig őket is közönséges földalatti üregbe zárták.* Dósa azt követelte, hogy törvényes elitéltetés végett Budára vigyék;* Szapolyay azonban, vagy a haditörvényszék* – úgy látszik – gyorsan és példásan akart «igazságot szolgáltatni» s kívánságának nem adott helyet.
Istvánfi, 46.
Szerémi, 67. Miles, 9. Taurinus szerint is (172. l. v. 113. v.) «angusta in fossa nulto custode tenetur».
Szerémi, 67. l. Egy augusztus 14-iki tudósító szerint (Marino Sanutonál, II. 275.) «a keresztesek vad királyát» valóban Budára küldték s ott végezték ki. Egy július 29-iki tudósítás szerint (u. o. 261.) Szegeden, a mely hírre az adhatott alkalmat, hogy Dósa levágott fejét Szapolyay csakugyan odaküldte. Hasonlót állít az 1514. végén író Janus Vitalis is (u. o. 299.). Fasching szerint (Nova Dacia, II. 4.) Dósa Kolozsvárra menekűlt s ott végezték ki; de ez Lőrincz pap volt.
Szerémi, 67. Brutus zserint (I. 372–373.) «szokott módon» az összehítt törvényszék ítélt fölötte, még pedig hosszabb ideig való tanácskozások után. Ő a vádpontokat is – elképzeli.
Micsoda bűnökről vádolhatták?
«A bűnök párnája s akármi gonoszra beválik. – Vétkek egész tárháza; nagyon kitanúlta, hogyan kell kárörömet, rút hittagadást, fenyegetni-tudást és árúló szivet elburkolnia csalfa mosolylyal. Rettentő haragú, szörnyű, dühös és iszonyú bántettre is alkalmas, ki a legfőbb hivatalokra vágyakozik, – kit a zsarnok szenvedelem sodor egyre annyi gonoszba. Nem indúl ő meg az istenek és a drága szülők szent tiszteletétől, kegyeletétől. Ő nem akar mindennapi állsát. Bűnös a lelke s a nyereségvágynak tüze ég szívébe’; kevés ő néki aranyhabjával a bíbor Pactolus és a tájó-öbli hab-ár, mely sárga a Tarthesiának elhordott kavicsától; sem Croesus vagyonával, sem Crassus ládájával be nem éri; szegénynek mondja magát, bár tán aranyásó volna. Nem ily nagy tolvaj Eürynnus; az Orcusnál szomorúbb ezen ember.»
Így jellemzi Dósát életének egyik egykorú verses rajzolója.* A vezérlete alatt elkövetett «szörnytettek»-től pedig így fordúl el korának egy másik költője:*
Taurinus, 130. l. 345–365. v.
Martinus Thyrnavinus, Opusculum, e levél, 7–14. v.
«Bűneit én ha leírni akarnám: úgy hamarabb el-
Mondhatnám, mily sok méz van a Hybla ölén,
Mennyi hal él a Tiszában, mennyi madár a világon
És az egész földnek mennyi lakossa vagyon.
S így avatott írók s költők mondják el a többit,
A kik akármifelől képesek írni nekünk;
Mert csöndes, remegő vérem nem szokta meg azt, hogy
Tárogatók hangján adja elő dalait.»
Mondhatnám, mily sok méz van a Hybla ölén,
Mennyi hal él a Tiszában, mennyi madár a világon
És az egész földnek mennyi lakossa vagyon.
S így avatott írók s költők mondják el a többit,
A kik akármifelől képesek írni nekünk;
Mert csöndes, remegő vérem nem szokta meg azt, hogy
Tárogatók hangján adja elő dalait.»
Multa licent poetis; – de a parasztháborúk közös vonása, a kegyetlenkedés, valóban jellemzi a Dósa vezérlete alatt megindúlt mozgalmat is. Igaz, hogy Dósa népének sok tette nemcsak a boszúállás műve, hanem a gyors visszatorlásnak következése; a valóság azonban valóság marad, ha lehet is magyarázni.
Már Csáky és Telegdy kivégeztetésénél kitűnt, Dósát a példaadásnak erre a kegyetlen módjára milyen okok vezették. Az apátfalvi eseményeknek azonban prologusuk és epilogusuk is volt.
Hogy Dósa, Pestről elindúlva, «mindenütt rettegést terjesztve» haladt tovább; hogy néhány, árokkal és palánkkal kerített kisebb erődöt bevett* s hogy a bennök talált élelmi szereket, különféle drágaságokat, puskaport és kerekes ágyúkat magával vitte:* ezen senki sem ütközik meg. Így szokás minden forradalomban, mely segédeszközökről maga kénytelen gondoskodni. Azon sem lehet fönnakadni, hogy levágta az eléje akadt s hozzá csatlakozni nem akaró nemeseket, minek következtében sokan félelemből is követték őt.* Hiszen hatalmuknak romjain akarta felépíteni az új társadalmat, melyben a népnek megfelelő, vagy éppen vezető szerepet akart biztosítani.
Ezekre szólhat az 1514 : IV. t.-cz. azon intézkedése, hogy «azon földesuraknak, kiknek várait ezen zavaros időkben azért foglalták el a parasztok, mert rosszúl voltak őrízve, ebben a részben kártérítés ne adassék».
Istvánfi, 43. Brutus, 361.
1514 : IV. t.-cz.
Hanem kegyetlenkedett is, – legalább nem korlátolta a népnek kegyetlenkedő hajlamát. S ez olyan súlyos vád, mely ha valónak bizonyúl, olyanokat is elidegeníthetett tőle, kik akarták a czélt, de nem ilyen eszközökkel.
Szapolyay János névaláírása.*
A M. N. Múzeum levéltárában 1522 aug. 17-ikén kelt levelén. Olv. Johannes Comes [e]t Way[vo]da manu p[ro]p[ri]a.
A király proklamácziói csak általában említik a parasztok rémtetteit. «Olyanok azok és oly borzasztók, hogy senki sem rajzolhatná eléggé.»* «Vadság és kegyetlenség tekintetében Székely Györgynek nincs mása az emberi nemben.»* «Az Istenért – inti a felső megyéket Pest-, Heves-, Hont- és Nógrád megye szövetkezete, – siessenek Uraságtok, hogy el ne vesszünk. Mert veszélylyel jár a késedelem. És valóban, ha a már elpusztított vármegyék nemesei idejében gondoskodnak az ellenállásról, nem vesztették volna el életöket és javaikat, nem tették volna ki nejeiket és leányaikat a meggyaláztatásnak. Hanem mivel nem gondoskodnak, életöket, javaikat, kincseiket elvesztették.»* «Megölik, karóba húzzák, kínzó szerekkel gyötrik az elfogott nemeseket; a nőket a leányokat férjeik és szüleik jelenlétében gyalázzák meg; javaikat elragadozzák, házaikat lerombolják, felgyújták,» írja egy egykorú, de nem éppen szemtanú.* Károkat tettek az épületekben, házakban, kamarákban, padlásokon s a lovakat, ökröket s más marhákat és jószágokat elhajtották,* az arany- és ezüstneműeket vagy készpénzeket elvitték.* Gyilkolták a nemeseket, erőszakoskodtak a szüzeken és az asszonyokon.* Számos nemest kínoztak és vertek.* Földesuraiknak akarata ellenére távoztak el a birtokokról.* Sok nemesnek okleveleit elégették s eltépték.* Némelyeket elevenen temettek el, másokat derékban vágtak ketté.* Az apát és a fiút egy karóba vonták: az apát alúl, a fiút felűl* stb. «Nem szégyelték meggyalázni a szűz szemérmet, a szent apáczákat és szűzi karokat… Minden különbség és kivétel nélkűl vágták le a jó polgárokat, püspököket, papokat, szerzeteseket, szüléket, özvegyeket, szolgákat s városi embereket. Némelyeknek hasán, másoknak ágyékán, torkán, szívén, vagy fején keresztűl szúrták a nyársot. Egyeseknek testét tűzben edzett karókba vonták, hogy levágták karjaikat, lábszáraikat, kezeiket. Többeket Pentheus módjára kínoztak, kiszakítván ereiket és beleiket».*
Sároshoz június 14. Katona, Hist. Crit. XVIII. 726.
II. Ulászló kegyelemlevele. Jászói lt., 78. kézirat, 67a.
Június 16-iki levelök. Századok, 1872. 445.
Betinus, június 15. Tört. Tár, XIII. 251.
1514 : IV. t.-cz.
1514 : V. t.-cz.
1514 : XIV. t.-cz. Brutus szerint (I. 362.) «avulsi e matrum uberibus infantes liberi et in parietes illisi, virgines nobiles vulgo prostitutae, matronae per vim stuprum passae.»
1514 : XXXVIII. t.-cz.
1514 : XLIV.
1514 : LIII.
Brutus, I. 375.
Giuanne, Marino S. II. 279.
Martinus Thyrnavinus: Opusculum stb. a 4. levél 2. oldalán.
«A gonosz ellenség kirabolja a városokat mind,
Tönkretevén mindent: szőlőket, kerteket, élés-
Tárakat, ólakat, a kastélyokat és a tanyákat
S városokat, melyek ott a folyó mentén sorakoznak
A haldús Tisza hömpölygő hullámai mellett. –
A röpülő hír mondja, hogy oltárok s imaházak,
Kápolnák, az apáczáknak zárdái be lettek
Fertőztetve; Diánának papnőit e nép meg-
Becsteleníté; elragadá a menyasszonyokat s az
Özvegyeket s az urak vérétől párolog a föld.»*
Tönkretevén mindent: szőlőket, kerteket, élés-
Tárakat, ólakat, a kastélyokat és a tanyákat
S városokat, melyek ott a folyó mentén sorakoznak
A haldús Tisza hömpölygő hullámai mellett. –
A röpülő hír mondja, hogy oltárok s imaházak,
Kápolnák, az apáczáknak zárdái be lettek
Fertőztetve; Diánának papnőit e nép meg-
Becsteleníté; elragadá a menyasszonyokat s az
Özvegyeket s az urak vérétől párolog a föld.»*
Taurinus: Stauromachia, (Engel: Mon. Ung. Bécs, 1809.). 136. l. 531–541. l.
Más egykorúak is* említik – egyebek közt – a szüzeknek s feleségeknek megbecstelenítését.
Cuspinianus, Diarium stb. (Bel.: Adparatus, 281.) «Scribi non potest, qua crudelitate usi sunt.» Janus Vitalis, Ad Joannem B. Pisonem. (Marino Sanuto, II. 298.) «Coram maritis miseras uxores stupro violant, omnisque exercitus vulgata et aperta venere, tamquam homines plantarent, exanimatis incumbunt puellis, quarum multae, dum prostrarentur, animam expiravere ob assiduitatem concubitus, multitudinemque rusticorum rem veneream palam qua lubet patrancium.» Sagredo vránai várnagynak Velenczébe 1515 januárius 31-én érkezett levele szerint «comenzorno a sachizar et brusar el proprio paese, amarando preti e frati e implalando vescovi e altri, vergognando done e donzele, feno pezo, che si fosseno stati Turchi.» (Marino Sanuto, II. 290.) Bartholinus, Odeporicon. D2 levél, 2. lap. Barbaro szerint is (Archivio, VIII. 1054.) a leányokat atyjuk, az asszonyokat uruk jelenlétében gyalázták meg.
A bűnjegyzék változatossá tételében főleg az újabbkori feldolgozók fejtenek ki nagy buzgalmat.
A felhozott sok vád között határozottan visszataszító az, mely hivatalosan is kimondja, hogy a lányok és nők ellen követtek el merényletet. És «hogy az ezt követő büntetés fenmaradjon s minden század tudja és reá emlékezzék, Isten után mily kárhozatos iszonyú rút vétek legyen a magyaroknál a szüzeknek megszeplősítése és az asszonyokon való erőszaktétel:» már az 1514. évi 47. törvényczikk halállal büntette «az ily szándékos, Isten és emberek előtt kárhozatos gazokat.» Fiait, leányait, testvéreit s minden ivadékát mint átkozott sarjakat, örök szolgaságra és paraszt-alattvalóság jármának viselésére ítélte, a nőtelen gonosztevőnek pedig atyját juttatta erre a sorsra.
Fájdalom, a tényt két teljes hitelű oklevél igazolja: a négy megye rendeinek június 16-iki levele s az 1514. évi 14. és 47. törvényczikk. Ismételve, de mégis elszigetelve történtek meg e sajnos esetek: ezt éppen a törvénynek rendkívűli szigora mutatja. Az összes felkelőknek bűnéűl tehát csak akkor és úgy tudhatnók be, ha Dósa tudtával s elnézésével követték volna el. Ezt pedig senki sem mondja, bár ez a hallgatás még nem dönthet a vád sorsa felett.* Az ő történelmi főmentsége az az igazság, hogy a jelszó, melyet kiadott, közel százezer embert hozott mozgásba;* s ily számos és tarka vegyületű néppel bajos, szinte lehetetlen egy, csak pár nap előtt kimondott, eszmét úgy megértetni, hogy azon folt ne essék. Fegyelem dolgában a tulajdonképi magyarság még akkor sem állt erős lábon, mikor politikai szervezete katonai alapon nyugodott;* hogy állhatott volna most, mikor a pillanatnak alkalmas volta egy elfelejtett néposztály kezeibe adott kardot?
Szeréminek egész előadásában szó sincs a keresztesek rablásairól s más bűneiről. Kétségtelen, hogy még okiratok is túlozták a dolgot, hogy annál igazoltabb legyen a keresztesek ellen való támadás.
Wunderzaichen, 5.
A vezérek korában.
Kegyetlenkedtek az urakon, de kímélték a maguk fajtáját. «Die gemelte Creutzer thund kainem armen man kain laid, niemen nichts mit gewalt, und was man ynen zuführt, desselben ain gutte notturfft bezalen sy also par (baar).»* Az egykorú tudósításban jelzett fegyelem jele, ha talán egyoldalú jele is egy vezető kéznek.
Wundrzaichen, 3. l.
Dósa tábora különben nem merő önkéntesekből állt. Nemcsak egyes nemeseket bírt rá ijesztgetéssel a csatlakozásra, hanem parasztokat is, kiknek tehetségesebb részét fő- és altisztségekkel bízta meg.* «Némelyeket – úgymond egy krónikás* – inaiknál fogva kemény lánczokkal kötözött össze és számtalan embert kényszerített saját táborába.» Az áradat magával sodorta a félénkeket s kérdés, utóbb nem ezek követték-e el a legnagyobb bűnöket.
1514 : XL. t.-cz.
Mart. Thyrnavinus: Opusculum. 4. levél, 2. oldal.
Dósát magát nem a neve alatt indított hadjárat egyes, vagy akár tömegesen fellépő rendkívűliségeiből, hanem abból a módból kell megítélni, melylyel az egész mozgalomnak irányt adott. Mert egy arisztokratikus kézlegyintéssel nem lehet többé ignorálni a történelemnek azt a tanúskodását, hogy volt vezérelv ebben a mozgalomban; vagy – a hogy az engedékenyebbek tartják – «volt rendszer ez őrűltségben.»
Czeglédről öntudatos forradalom indúlt ki, mely lehetett czinikus a maga eszközeinek megválogatásában, de határozottan egy czél felé: a nemesség megdöntésére tört. Ez feladatnak nagy, sőt igen is nagy volt. Csak úgy oldahatták volna meg közmegelégedésre, ha módon találnak a szemben álló két néposztály közt tátongó végtelen űrnek áthidalására. Dósa egy fő lépést hibázott el. Tabula rasát csinált a meglevő viszonyokból; pedig ilyesmit tennie akkor sem lett volna szabad, ha elaljasodott s nem csak sülyedt nemességgel áll vala szemközt. A nemesség néhol oly őseredeti mivoltában nyilatkozott, hogy a levegőben levő szellem sem tántorította el jobbágyaikat, kik a régi patriarchális viszonyokért saját sorsosaik ellen is készek voltak harczolni.* S a magyar (bár csak ez miniature) Vendée dicsőségére válik a nemességnek; azzal azonban, hogy személyes érdemeket állít első sorba, nem menti fel a felelősség terhe alól magát az intézményt.
1514 : XXXV. t.-cz., 2. §.
S úgy látszik, hogy a czeglédi merész fellépésnek folytatása is volt.
Dósa György kivégzése.*
(Engel «Monumentaa Ungarica»- jában. Viennae, 1800.)
Némelyeknek hite szerint* Dósa az egyházat és világot reformálni akarta. Az egész országban egyetlen püspököt hagyott volna meg. Rajta volt, hogy minden pap rangban egymáshoz hasonló legyen,* hogy a nemesség megszűnjék, a földeket egyenlően oszszák fel, rangot, jogot, tulajdont a teljes egyenlőség alapján rendezzenek újra* és hogy csak két rend legyen: a polgárok és a parasztoké, végre, hogy a királyságot eltöröljék. Ő maga a népnek csak vezére és képviselője akart lenni: mindenben alárendelvén magát a nép határozatainak.
V. ö. Meynert: Goschichte Oesterreichs, IV. 772. Feil, id. h. Horváth a Tudománytárban, 226. l. stb. Közös forrásuk Taurinus Stauromachiája lehetett, kivéve a papi igazgatást illető részt, hol talán Cuspinianus után indúltak. Ezt a beszédet l. már a czeglédi események kapcsában.
Cuspinianus szerint (Diarium, 281.) az «egész országban, hol 16 püspöki szék van, csak egyet hagynának meg». V. ö. Bturutus, I. 261. és 385. Száz esztendő mulva Bethlen Gábor ezt a tervet megközelítő törvényt hozatott, midőn az 1620. beszterczebányai országgyűlésen csak 3 püspökséget hagyott meg.
Brutus szerint (I. 361.) a nemeseket ki akarta írtani, hogy egyetlen rendet alkothasson.
Sajátságos volna, ha ily programm alapján Dósát oda állítanák Münzer Tamás, Bockold János, Matthys János, Knipperdolling, Rottmann, vagy más rajongók és szemfényvesztők mellé. Az eszközök nem az eszmék értékére, csak azok sorsára nézve határoztak. Dósánál ezt a kettőt tévesztik össze. Azok is lehordják, kik ilyen eszmét tulajdonítnak neki. Pedig ha joggal tulajdoníthatnák: számára szobrot kellene indítványozniok. Toldott-foldott ugyan a tervezet s nem elég következetes: de részben így is a modern követelmények színvonalán mozog. Talán épp azért volt képtelen a maga korában.* Mert következetlenség az, hogy két rend legyen és vagyonközösség. Ez a két fogalom épp úgy kizárja egymást, mint a hogy egy püspökségnek rendszeresítése csak a hierarchiai s nem egyúttal a vallási kérdés megoldása volna. Ezt különben magában véve még nem vehetnők hibának. Neki nem a vallásalkotás, csak az egyházpolitikai kérdés szabályozása feküdhetett szívén. Miért törekednék valláserkölcsi újításra egy vitéz demagógus, ki az egyházzal csak állami szempontból akart fogalalkozni, a mennyiben az nálunk az állam fogalmával összenőtt?
Török János a «Magyarország 1514-ben» czímű regény íróját, Eötvöst, – Gyulai Pál pedig (Budapesti Szemle, I. kötet, Pest, 1857. 466–474. l.) a «Dósa György» czímű történeti színmű szerzőjét, Jókai Mórt leczkézteti meg, hogy Dósát csaknem modern szabadsághősnek tüntetik föl. (Jókai szerint) «a XVI. század hajnalán az arisztokrácziai alapon nyugvó társadalom egészen elhasználta magát s az 1789-iki franczia elveket csak alkalmazni kellett». (U. o. 471. l.) Igaza van Gyulainak, hogy ez ellenkezik a nemzet történeti tudatával s míg ez a tudat marad, igaz lesz Gyulai kritikájának vége is: «hogy tőlünk és azoktól – s ilyenek nagyon sokan vannak a hazában – a kik tiszteljük nemzeti hagyományainkat, ne várjon egyebet a legélénkebb hibáztatásnál.» Míg ez a tudat meg nem változott, a regény- és drámaíró nem is köthet ki vele. «Egy pár szót az eposzról – írja Arany 1847 februárius 28-án Petőfihez (Egyetértés, 1882. 332. sz.), ki maga is eposzt akart írni Dósáról, – Csák és Rákóczi – sőt Dósa is – mefordúlt az én fejemben, de ott a nagy bökkenő, a czenzor óna. Dósát mosolygod talán? Hisz tette nem volt egyéb, mint egy kis reakczió a természet örök törvénye szerint. Históriában ugyan semmivel bírók harcza a vagyonosak ellen. Istentelen rabszolgalázadás Szent-Domingóban.» A pragmatikai történelem azonban független a tömeg tapsától, keveset törődik vele, részesűl-e benne, vagy sem; kimondja meggyőződését úgy, a hogy a pozitivizmus és históriai valóság alapján kimondania kell: s én ezt kisértettem meg.
Dósa György kivégzése.*
Ricaut «Die Neu-eröffnete Ottom. Pforte» cz. művéből. «Die Neu-eroeffnete Ottomanische Pforte» cz. műből (II. rész 106. l.) vétetett, melynek I. része Ricautnak «Beschreibung Desz gantzen Tuerckischen Staats- und Gottesdiensts», II. része Giovanni Sagredonak «Auszfuehrliche Hiftorien Der vornehmsten Geschichten aller Ottom. Monarchen…» cz. munkáját foglalja magában. Megjelent Augsburgban 1694-ben.
A papságnak ilyen átalakítása – bárhol és bármikor jött szóba Dósának rövid négy hónapra terjedő forradalmában – Dósának legfeljebb kölcsönvett eszméje, mely eredetileg Mészáros Lőrincz, vagy más pap agyában fogamzott meg. Nem volt gyakorlati; de már is mutatta az irányt, mely – egy rövid tized multán – Magyarországban is a vallásreformáczióhoz vezetett. A Dósa forradalmában részt vett s azt túlélt papok utóbb valószínűleg reformátusok lettek, – ha következetesek akartak maradni.
Az egyenlőség eszméjét, a melyet a német parasztháborúk idejében is hangoztattak, ki lehet magyarázni Dósa czeglédi beszédéből; s valóban van ott említve a vagyonközösség is. Azonban éppen erről, mi a legközvetetlenebbűl érinti a nemesek magánjogi viszonyait, mit tehát szó nékűl hagyni nem lehet vala, az 1514. évi reakcziónárius országgyűlés semmit sem tud.
Dósára nem igen hatottak a megelőző angol, franczia s különösen az ő felkelésével egyidejűleg és párhúzamosan haladó württembergi parasztmozgalmak; ellenben az utána 10–11 évvel kitört németországi parasztlázadás sok tekintetben azt tanúsítja, hogy annak vezetői olvasgatták a Dósa forradalmáról szóló tudósításokat s nem borzadtak vissza Dósa szomorú végétől.* Ott azonban három főbb irányban fejlődtek az események. Felső-Svábországban, Svájczban és Elsassban a politikai újítások mellőzésével az isteni jogot csak társadalmi és vallási téren hozták kérdésbe. Másutt, pl. Württembergben, az ország reformját sürgették, míg Tirolban, Salzburgban és az osztrák tartományokban beérték volna a tartományok belügyeinek újrarendezésével, de olyképpen, hogy a földesuraknak és a népképviseletnek hatalmát a közvetetlenűl nyomó alsóbb hatalommal szemben erősítsék. Ők tehát politikai újításokra fel akarták ugyan használni az isteni jogot, azonban eszményűl a theokrácziát nem állították fel. S ez a felfogás áll legközelebb Dósa terveihez. Thüringiában végre Münzer Tamás határozottan theokratikus jelleget adott a mozgalomnak, mely Dósa forradalmához képest kevés közös vonást mutat,* bár egyes eltéréseket a nem szigorúan középponti vezetés ebben is érthetőkké tett.
Krones: Handbuch der Geschichte Oesterreichs. (Berlin, 1877.) II. 595.
Sybel’s Historische Zeitschrift, 1878. 40. köt., 202–3. l. A Dósa forradalmával egyidőben folyt német fölkelésekről és a külföldnek Dósa forradalmával szemben tanusított magatartásáról máshol fogok szólani, mivel ezek a már megírt fejezetek kiszorúltak könyvemből.
A haditörvényszék mindezt bizonyára végig gondolta; de nem ismeretes, milyen határozott vádak és bizonyító adatok alapján hozta meg ítéletét. Itélete halálra szólt s a kivégzés július 20-ika táján Temesvárott történt meg.*
Július 15-én volt a csata. Harmadnap (Szerémi 68.), tehát 18-án állították Györgyöt bíróság elé. De Szerémi szerint (u. o.) boldog Demeter napján (október 8.) történt volna a kivégzés és így a csata napjától, melyet ő szeptember 29-re tesz, 9 nap telt volna el. Vagyis, ha megmaradunk július 15., mint a csata napja mellett, Dósát július 24-én végezték volna ki. Istvánfi szerint (46. l.) a foglyokat 15 napig éheztették. Így Dósa csak július 30. táján halt volna meg, a mi már csak azért sem lehet, mert – mint láttuk – egy július 29-iki levél már megemlékezik haláláról. Taurinus előadásából (172. l. v. 121–123. v.) az következnék, hogy Dósát mindjárt a csata után való reggel (július 16.) végezték ki. Ily ingadozó chronologia mellett határozott időpontot én sem említhetek.
A szelíd Ulászló kora nem sokat törődött az emberséges eljárással. Azokat az árulókat, kik Nándorfehérvárát 1493-ban a törököknek akarták feladni, Kinizsi Pál arra kárhoztatta, hogy bűntársaik őket ürük módjára süssék meg.* Azokat a cseheket, kik II. Ulászló fia, Lajos megkoronázásakor Prágában 1509-ben a magyarokat legyilkolták, a király megnyúzatta vagy vasfogókkal tépette szét.* Már ebből a kurucz háborúból is ismerünk néhány kegyetlen kivégeztetést; de iszonyatosságával a temesvári valamennyit felűlmúlta.
Istvánfi, 40.
Istvánfi, 73–74.
Hagyomány szerint* János vajda hét ferenczrendi szerzetest rendelt a halálra ítéltek mellé. A barátok elszörnyedve látták Dósának és húsz társának embertelen megkínzatását. Mikor a pribékek Dósát a trónnak csúfolt székhez kötötték, a czigányok nagy tüzet raktak, hogy a fejére szánt vaskoronát megtüzesítsék. A fa azonban nedves volt, nem gyulladt meg könnyen, hanem maga körűl füstbe borított mindent s a fedezetűl kirendelt lovasokat is egészen elborította. Dósa már a végét járta, s a barátok énekeltek és imádkoztak körűlötte. Egyszerre a füstfelleg kettészakadt és előtűnt Isten anyjának a képe. A pribékek félbehagyták munkájokat s a barátok a néppel együtt térdre borúlva imádkoztak a kivégzetteknek lelki üdvösségéért.
Pesti Napló, 1852. 673. sz. Történelmi Adattár (Temesvár, 1872.) 395. l. Századok, 1899. 664–665. l. Legbővebben Szmida Lajos, A temesvár-erzsébetvárosi Mária-szobor története. (Temesvár, 1899. 8-r. 23. lap).
Mária valóban megjelent a nép előtt: az a kép, a mely a lovasság zászlaját díszítette. De a nép hitt a csodában, seregestűl tódúlt a kivégzés helyére s Mária képét odaakasztotta a körűlkerített helynek egyik ágasára. A csoda a török hódítás után sem ment feledésbe; a temesvári jezsuiták 1717–1753. évi naplói tanúskodnak róla, hogy a nép a magyarok nagyasszonyának tulajdonította a parasztháború leverését s Dósa bűnének kiengesztelését. 1837-ig egyszerű Mária-kép, azután egy fából faragott szobor s 1865. óta Máriának egy kőszobra állt azon a helyen: a József-városba vezető főúton, a szép platánsor baloldalán, mindjárt az első terebélyes fa mellett. Szelidlelkű apáczák viselték gondját s ájtatos hivők mindennap friss virágokkal ékesítették. A kép előtt mindig voltak ájtatoskodók, kik szüleiktől hallották Dósa György történetét s most áhítattal, búzgón könyörögtek az Istenhez, hogy óvja meg hasonló veszedelemtől a magyarok hazáját.
Azóta a rohamosan, biztosan fejődő Temesvárnak azon a helyén új útczát nyitottak, mely a Hunyadi-útat a Jósika-útczával köti egybe és Dósa György nevét viseli; s palotákkal vettek körűl egy ott kezdődő szép teret, a melyet szintén a kivégzett parasztkirályról neveztek el. A tér északnyugati sarkán 1906 deczember 16-án Németh József püspök felszentelte azt az árkádos új kápolnát, mely a kivégzés helyén Székely László városi építész terve szerint épűlt; és felszentelte Szűz Máriának azt a szobrát, a melyet Kiss György carrarai márványból faragott ki.* És a gyöngédlelkűek ajkai ismét imára, a virágok illatozásra nyílnak azon a helyen, hol a magyar történelemben ismert legborzasztóbb kivégzés történt.
Quintus, Dósa György. (Az Ujság, 1910. 264. sz.). Dósa György hagyományai. (U. o. 1910., 267. sz.)
Hátborzongató dolog, de foglalkoznunk kell ennek részleteivel. Az első hírt, pár nappal az események után s azon frissen, a hogy kapta, maga Ulászló király jegyezte fel Miksa császárhoz július 24-ikén Budán írt levelében.* E szerint «Székely Györgyöt először is tüzes vassal koronázták meg, azután pedig a még élőnek meztelen testét lábainál fogva odakötözvén, saját katonái, a kiket közönséges nyelven hajdúknak hínak és a kiknek a munkája annyi és akkora bajokat okozott, és a kiket ő hol tréfásan, hol komolyan fenevadaknak (bestiáknak) szokott nevezni, fogaikkal széttépték és felfalták; végre pedig holttestét négyfelé vágván, karóra függesztették fel». Később is* azt írta, hogy «élve elfogatván, néhány nap múlva megérdemelt halállal, tudniillik saját embereitől megölve halt meg».
Közli Karácsonyi a Tört. Tárban, 1891., 338.
A prémontrei rend jászóvári könyvtárában, «Kézírat, 78.» Oláh Miklós formulás könyve, 68a. lap. (Keltezés nélkűl.) Dr. Iványi Béla szíves közlése.
Ezt a kétségtelenűl hiteles, mondhatni hivatalos jelentést más okleveles és irodalmi adatokkal a következőképen lehet kiegészíteni:
Szapolyay először Dósa Gergelyt fejeztette le.* S ez még a kegyelem jele volt. Nem akarta megkínozni s nem akarta kényszeríteni, hogy végig nézze a bátyja számára fenntartott borzasztó halánemet.
Istvánfi, 46. és Verancsics, II. 10. De ennek több forrás ellenmond. Szerémi (68. l.) szerint Gergelyt Dósa György szemeláttára megkínozták s az ő fejét is Györgyével együtt vágták le. Jovius (91. levél, 2. old.), Brutus (I. 376.), Sigler (Chronologia Belnél, 65.), Ortelius (Chronologia, 39.), Ricaut (Ottom. Pforte, 106.) és Révay Péter (Schwandtnernél, II. 702.) szerint György vérét Gergelynek adták oda, hogy megigya. Így Janus Vitalis (Marino San II. 299.) és az Allg. Hist. Lex. (II. 103.) is. Gradelehnus (Chronica, 124.) szerint is nagyon megkínozták «Lukács»-ot. Egy 1514. évi nyomtatvány (Auffrur, 6. l.) szerint Szapolyay 3 darabra vágatta őt, még pedig a megkínzott György szemeláttára.
Dósa György a büntetés kezdete előtt állítólag beszédet tartott a néphez.* Kivégeztetését a vajda az ilyen feladatokra minden vállalkozó s táborában nagy számmal levő czigányokra bízta,* kik oly módon bántak vele, hogy utódaik erre az esetre is eldalolhatták a híres czigánykesergőt: «Ucoha devla! Szome kergyom, da baro me baro kergyom! Szome kergyom ákának!*»
Taurinus (172–173. lap, 123–149 v.). Ebben kijelentette volna, hogy bármi halálnemet elvisel. «Elég nagy dolgokat viseltem; megaláztam Pannonia hőseit és a honi zsarnokokat gyökerestől kiirtottam. Ki múlt felűl engem akár vitézségben, akár hadiügyességben? Ki szerzett akkora dicsőséget parasztkatonákkal?» Ezt pedig mindennél többre becsűli. «Énekelni fognak rólam, mint a földmívesek királyáról; égig magasztal a hír és egy kor sem fog homályba dönteni. Éltem és a természet által elém szabott pályát mint harczban hatalmas végeztem be. Nem téged vádollak, kérlelhetetlen végzet, hogy elveszek nem rád panaszkodom, állhatatlan sors, sem rád, szerencse, hogy szabad ég alatt halok meg; mint halálom okát, téged vádollak, vétkes hivalgás és rest bővelkedés. Szomorú bűn, bajoknak posványa, bősz rombolással te zúdítottad rám ezt a szörnyű végzetet. Isten veled, föld, melyet nem látlak többé; diadalok, Isten veletek!»
Istvánfi, 46.
Jaj Istenem, mit csináltam! De nagyot, nagyot vétettem! Mit csináltam én mostan! (Budapesti Szemle. Uj folyam, IV., 57.)
Dósa állítólagos koronája.*
Kolozsvár város birtokában. Az Archaeologiai Értesítő reproductiója után.
A bakók egy ágast ástak a földbe, eléje a czigányok által vasból durván kovácsolt* és állítólag megtüzesített* zselyeszéket tettek* s az övig* levetkeztetett Dósát ráültetvén, az ágashoz kötözték.* A zselyeszék volt királyi trónja; s a kuruczkirálynak csúfságból a főhatalom egyéb jelvényeit is megadták. A «trón» előtt lobogó tűzben izzított* s ekevasból* készített koronát csíptető vasakkal helyeztek fejére. Ezt a kínzást Szapolyay tulajdonképen a budai uraktól tanúlta el, a kik a gubacsi csatában elfogott kuruczok fejére tüzes sisakokat tettek.* Királyuknak tehát koronát szántak; állítólag ugyanazt, melyet most az erdélyi múzeum őríz.* A megszégyenítés annál nagyobb lehetett, mert Dósának ez a semmiképen sem hiteles vaskoronája kétségtelenűl szájkosár volt, a milyet bivalyoknál mai napig is szokás használni.* Hasonló vaskoronákat, vagy inkább vaskosarakat és szájkosarakat a külföld is ösmert. Skótországban példáúl az egyház a veszekedő, főleg pedig káromkodó asszonyok megfenyítésére az ú. n. branks (zablya) nevű szájkosárfélét alkalmazta;* Nürnbergben is van egy, az állítólagos Dósaféle koronához nagyban hasonló álarcz;* Hildesheimban éppen ilyen kosár függ egyik utczaszögleten s ebben tűzveszély vagy döhalál idején jeladásúl szurok-koszorút gyújtanak meg.* A középkorban ízzó koronát szegeztek a trónravágyó lovag fejére;* s most talán szintén tekintettel voltak Dósa nemes származására, hogy így bántak vele,* sőt túlszárnyalták a külföldnek minden barbár büntetésmódját.* II. Rákóczi Ferencz szerint* a kivégzésnek ez a módja a szittyák régi vadságára emlékeztetett.
Istvánfi, 46.
Így mondja egy 1514 augusztus 14-ki levél. (Lo feno sentar sopra vna cariega di ferro afogada. L. Marino Sanuto, II. 276.) Az egykorú Barbaro szerint (Storia Veneziana. Archivio, VIII. 1055.) meztelenül tüzes vasszékre (in una sedia di ferro ardente) ültették és hasonlóképen tüzes vaskoronát tettek a fejére. A szintén egykorú «Auffrur» (6. l.) a brandenburgi őrgróf Kristóf nevű szolgájának elbeszélése alapján csak annyit állít, hogy a megfogott Györgyöt «Auff einen hohen stull gesetzt hab». Más egykorúak sem tudnak az izzó trónról. Maga Istvánfi vasszéket említ ugyan, de azt – úgy látszik – csak átírói tüzesítették meg. A hagyomány tüzes trónról beszél; a «Misera plebs contribuens»-ben Petőfi szerint is:
«Izzó vas trónon őt elégetétek:
De szellemét a tűz nem égeté meg.»
«Izzó vas trónon őt elégetétek:
De szellemét a tűz nem égeté meg.»
Verancsics, II. 11. Bartholinus szerint (D3 levél), két létra közé, Janus Vitalis (Marino Sanuto, II. 299.) szerint egy létrához kötötték. Jovius szerint (91. l., 2. old.) meztelenűl kötötték kínpadra (equuleus), Révai szerint is (Schwandtnernél, II. 702.) kínpadra feszítették.
Verancsics, II. 11. Janus Vitalis (Mar. San. II. 299.) «A vérrel mocskolt ruhának» levetését Taurinus (173. l. 150–I. V.) is említi. A király, Jovius és Istvánfi szerint egészen meztelenűl.
Verancsics, II. 11. A bécsi udvari könyvtár 14.527. sz. kézírata szerint (Tört. Tár, 1905. 276.) forgatható kerékre kötöztette. Miles szerint (Würgengel, 9.) vaslánczczal kötötték meg.
Der Kurutzen Führer Georg Doscha wird mit einer glühenden Krone gekrönt. Quellen zur Gesch. der Stadt Brassó, IV. 5. A király július 24-iki levele is azt mondja, hogy tüzes vassal koronázták meg.
Jovius, 91. levél, 2. oldal. Mit einer glüender Chron ausz einem Pflug – mondja Miles, 9.
A 14.527 sz. bécsi kézírat. Tört. Tár, 1905. 275.
Ez a korona hét egész pántból áll s ezeket lenn és 2/3 nagyságban odaszegezett durva abroncs tartja össze. Lenn kerek; fenn a pántok ivalakúan vannak meghajtva. Rajza: «A nagy világ képekben» (1855., 220. l.). Jakab Eleknél, Oklevelek Kolozsvár történetéhez, I. kötet, VIII. tábla; Szilágyi, Magyarország mill. tört. IV. 403.
Dr. Pósta Béla véleménye.
Wilson: Préhistoric Annales of Scottland, II. 250. Említi Romer Flóris: Arch. Közlemények, VIII. 72. és rajzát adja: Archaeol. Értesítő. 1870. 168. l. Ez csak egy alsó abroncsra hajló 2 egész pántból áll s elűl nyelvfékezővel, hátúl pedig lánczczal van ellátva.
U. o. 1872. 215. l.
U. o.
Henne am Rhyn, Gesch. des Rittertums, 152. A tüzes trónon tüzes koronával való megkoronázás csakugyan nem példátlan az egyetemes történelemben. Így tettek állítólag (Histor. Bildersaal, IV. 318.) VI. Henrik német-római császár idejében († 1197.) Jónás gróffal is; de ezt Toeche Tivadar (Kaiser Heinrich VI.) nem említi.
Ezt egykorúaknál s közel egykorúaknál levelekben és könyvekben találjuk írva. Egy 1514 július 29-iki levél szerint (Mar. San. II. 261.) «con una corona di fero»; Giuanne augusztus 11-ről (u. o. 280.): «una corona di ferro afogada»; egy augusztus 14-iki levél (u. o. 276.): «poste una corona di ferro afogada in capo». Az 1514 augusztusban kiadott «Auffrur» (6. l.): «Darnach yme gemacht hat ein Kron auss einer Radtschinnen und darnach die selbig Kron glüendt gemacht und haben im dieselben auffgesetzt.» A feldolgozók közűl: Bartholinus (1515.) szerint izzó sisakot tettek fejére (D3 levél, 11. sor); Taurinusnál (1519.) «a hóhér a királyi homlokot tüzes koronával királyi módra királyi szertartásokkal dicsőíti». (173. l. 152–3. v.) Poétalétére ő írja le legundorítóbban a koronázás szomorú jelenetét. Tubero (1522.) szerint «coronam e ferroo fabricatam candentem ejus capiti imponi jussit». (Schwandtnernél, II. 333.). Az ekkor 20–24 éves Szerémi szerint (67. l.) «De ferro unam coronam praeparaverunt et in igne copioso posuerunt et cum forcibus de igne traxerunt. Quum jam bene fulgescebat, ad caput Georgi apposuerunt». A nála 10–14 évvel ifjabb Verancsics szerint (II. 11.) «Az János vajda egy tizes koronát hozata eli. Azt a Székely Gyergynek két fogó kezett az fejében títeti és vele őtet megkoronázá». Siglernél (1563.) «corona ferrea candente redimitum, equo imponit» (Bel: Adp. 65.) Joviusnál (1566.) «corona candenti ex uomere conflata, ut regem mos est, coronant» (91. lev. 2. old.) Orteliusnál (1603.) «krönet er mit einer glüeten eisernen Kron» (39. l.) Istvánfinál (1606.), ki egy szemtanú öreg kovácsra hívatkozik: corona igne candenti resplendens capiti imponitus (46. l.). stb. stb. Hiában csóválja hát fejét néhány historikus: megtörtént s így történt a dolog.
«Bármily kegyetlennek tűnik is föl (a branks), még sem oly rettenetes, mint a vaskorona, melylyel izzó állapotban állítólag Dósát megkoronázták.» Romer, Arch. Közl. VIII. 72.) Pulszky Ferencz szerint (Vasárnapi Újság, 1877. 830. l.) ez a korona olyan vaskosár lehetett, a milyet Keleten hosszú póznára tűznek, bele szurokkal telt agyagedényt tesznek és sötétben meggyújtva, azt a látogatásra menő nagyurak előtt viszik. Dósa vaskoronájáról l. még gróf Esterházy János czikkét, Archaeol. Közl. Új folyam, VII. 149. és Pósta Béla említett véleményét, hogy az erdélyi múzeumban őrzött Dósa-korona bivaly-szájkosár lehetett.
Histoire des revolutions de Hongrie, I. 99.
Ily körülmények közt szinte mellékes kérdés, egyszer vagy háromszor* tették-e fejére a koronát. Ha való az, hogy öntudatát a borzasztó koronázás és a tüzes kormánypálczának kézbeadása, vagy inkább kézhez sütése után is megtartotta: úgy a vas nem lehetett egészen az ízzásig hevítve. Még inkább el kell vetnünk az ízzó trón meséjét; mert különben bármilyen nagy volt Dósának lelkiereje és bármily hatalmas volt fizikuma, ilyen kínzást nem viselhetett volna el. A hóhéroknak, ha Dósa szenvedéseit meghosszabbítani akarták, gondoskodniok kellett, hogy a vas meleg legyen ugyan, de ne ízzó. – A kín így is rémítő lehetett.
Szerémi, 67.
A néphagyomány úgy tudja, hogy Dósa egy órával élte túl a korona föltevését.*
U. o. Maig csak egy szajáni néphagyomány maradt fenn – tudtomra – Dósa kivégeztetéséről, de az is bizonytalanúl, mert Dósa nevét a Rákócziéval cserélte föl. E szerint Dósát (mint Szeged ostrománál már említettem) «elevenen» megsütötték s hogy jobban égjen, olajba mártották. (Kálmány, Szeged népe. II. 190.)
A kegyetlen bírák undok szerepet szántak Dósa azon 10,* – 20,* – 40* vagy 60,* bizalmasabb emberének, kiket vele együtt fogtak el; kegyelmet ígértek a halálra éheztetetteknek, ha az ekként megpörkölt vezér testéből esznek.* Legnagyobb részöket a börtönben bekövetkezett halál mentette meg a gyalázattól; kilenczen* azonban életben maradtak s ezeket most Dósa György trónjához bocsátották. Nádsíp* és hegedű hangjaira s füttyszóra* «a maguk módja szerint»* kellett járniok a toborzót vagy hajdútánczot* s minden körülforgás után,* mint «éhes farkasoknak»* «éhes disznóknak»* egyet-egyet kellett harapniok s nyelniök Dósa testéből.* «Mely pedig nem akarta harapnia, kit megismertek, ha a szája virtő veres vót vagy nem vót, az azon helen levágatott.»* Három vagy négy lakolt így halállal.* Azokat ellenben, kik szót fogadtak, mint pl. egy Lőrincz nevű kovácsot, ki Dósa György lovait szokta volt vasalni,* csakugyan szabadon bocsátották.* Györgynek egy izma sem mozdúlt. «Mint egy második macedóniai György viselte magát és csodálták, milyen türelemmel szenvedett.»* «Én ezt a szent keresztért mindig a pogányoktól vártam s íme, testvéreimtől kell tűrnöm»* – mondta volna, megvetőleg tevén hozzá: «Most látom csak, hogy kutyákat neveltem!»* S azután – toldítja a hagyomány, mintha keveselné a vérfagyasztó részleteket – egy erét fölvágatván, * vérét testvérének, Gergelynek adták oda inni,* a mi azonban, már jelzett álláspontunk szerint, hibás vélemény. «Íme, szétmarczangolva, elvérezve, az életet és napvilágot meggyűlölve, Dósa most a földre rogy; haldokló tagjai bágyadtan feküsznet ott, míg lassan-lassan szívéhez hatol az életerő.»* A hóhéroknál is kegyetlenebb krónikások egy része hozzáadja.* hogy végűl fejét levágták, testét s belső részeit pedig részben megfőzve, részben pedig nyárson sütve, «megítették nemcsak hajdúkkal, de egyebekkel is».* Ez embertelen szertartás alatt valamennyi pap, barát és más jelenlevő Te Deum laudamust énekelt.* Mennyivel szebb, gyöngédebb ennél az a temesvári – már ösmert – néphagyomány, mely szerint a megkínzott kuruczkirály máglyájának füstjében Szűz Mária képe jelent meg, s a nép és a papság «értve a szent jelenést», térdre borúlva imádkozott a halottnak és bajtársainak lelki üdvösségeért!
Szerémi, 67.
Brutus, I. 376. Miles szerint (Würgengel, 9.) «20 Paurische Hauptleuth», a kiket három napig elcsukva éheztettek.
Istvánfi, 46.
Auffrur, 6.
A legtöbb forrás és a bécsi udvari könyvtár 14.527. sz. kézirata szerint (Tört. Tár, 1905. 276.) hajdúk voltak; Szeréminél (67. l.) «bubulci (gulyások) et hayduk». Egy 1535. évi följegyzés szerint (Tört. Tár, 1891. 340.) «Ductor Georgius Zekel «lentibus pecorariorum, idest Hayduknak traditus est.»
Istvánfi, 46. Szerémi (67. l.) szerint «mintegy» 10.
Taurinus, 176. l.
Auffrur, 6.
U. o.
Verancsics, II. 11.
U. o.
A bécsi udv. kt. 14.527 sz. kézírata. Tört Tár, 1905. 276.
Ortelius, 39.
Istvánfi, Taurinus, Szerémi stb. Der Kurutzer Führer Georg Doscha wird… von den Zähnen der Seinigen zerrissen. Quellen zur Gesch. Brassó. IV. 5. «Az hajdúkkal nyersen éteté, harapdáltatá meg», – mondja Borsos Sebestyén krónikája. Mikó, Erdélyi Tört. Adatok, I. II.
Verancsics, II. 11. Auffrur 6. Istvánfi 46.
Auffrur, 6. Istvánfi szerint is (46. l.) 3.
Istvánfi, 46. Lőrinczet «mint elaggott öreget» gyermekkorában (tehát 1540–50.) táján Istvánfi még ösmerte.
Istvánfi, 46. De janus Vitalis szerint (Mar. San. II. 299.) ezeket utóbb fához vasalván, agyonvesszőzték.
Szerémi, 67.
U. o. «Nem sírt, nem jajgatott, nem rettegett – mondja Istávnfi – s őket csakis a meggyalázó kutyakölykök szóval illetve, hallgatott». Miles szerint (Würgengel, 9.) ily borzasztó kínok közt sem igen kiabált, s nem szepegett, csak testvérének, Lukácsnak kíméléseért esdekelt.
U. o. és Histor. Bilder-Saal, IV. 319.
Az Elzevírkiadású « Resp. et. Status Regni Hung. (1634. 136–7. l.) szerint 2 erét vágták fel. Az egykorú Barbaro (Storia Veneziana, Archivio, VIII. 1055.) úgy tudja, hogy «húsát és vérét odaadták enni és inni azoknak, kik hozzá a leghívebbek maradtak.»
Jovius, Brutus, Ortelius, Gradelehnus, Révai, Ricaut.
Taurinus, 174. l. 173–6. v.
Veranciscs, II. 11. Révai II. 702. Jovius, 91. lev. 2. old. Brutus, I. 376.
Verancsics, II. 11. Miles szerint (Würengel, 9.) mikor már minden tagját összetörték, úgy, hogy őrjöngő lelke több kínzást már ki nem állhatott, beleit kiszakítva, a hóhérok nyársra csavarták, húsát darabokra vagdalták, üstben megfőzték és nyárson megsütötték, azután pedig parasztkatonáinak adták oda, hogy felfalják. Mikor ezek úgy jóllaktak, őket is hasonlóképen kínozták meg s végűl (helyesebben az ő kivégzése előtt) Lukácsot (György testvérét) lefejezték.
Auffrur, 6.
Dósa megkoronáztatása.*
Townson «Voyage en Hongrie» [Paris 1796.] czímű műve II. kötetében. (Czímkép.)
Estefelé a hóhér Dósának lábait, karjait és nyakát sűrű csapások közt e szavakkal törte össze: «Így veszszen el mindenki, a ki a hazában belháborút gerjeszt!»* S ekkor pallosával fölnégyelte testét, hogy azt Budán, Pesten, Fehérvárott és Váradon bitóra függeszszék,* fejét pedig levágta s hosszú lándzsára fűzve,* «Szegeddi* kildé ajándíkon az szegedi fejbírónak, kinek Pálfy Balázs neve vala. Mely Pálfy hites atyja vala nekie.»* A szomorú menet, úgy látszik, Szent Demeter napján, október 26-án,* éppen a templom ünnepén* érkezett meg Szegedre; a hol attól fogva hívei – s talán éppen a czínteremben – Dósa fejét mint ereklyét tartogatták, mások pedig kinevették.*
Taurinus, 175. l., 193–196. v.
Istvánfi, 46.
Taurinus, 175. l., 198. v.
Taurinus szerint is, 175. l., v. 198. v.
Verancsics, II. 11.
Szeréminek azt az adatát (68. l.), hogy Székely Györgyöt ekkor fejezték le s fejét Szegedre küldték, úgy értem, hogy ezen a napon érkezett az a szegedi Szent Demeter templomba.
Ezt a régi templomot 1913-ban rombolták le.
Szerémi, 68.
Dósa bűntetéséhez tartozott az is, hogy székely jogait és nemességét, valamint vagyonát elvesztette.*
Az 1499 július 13-án megerősített kiváltságlevél 17. §-a értelmében. Székely-Okl. III. 142.
Biológusok kételkedhetnek rajta, elegendő-e a stoikus nyugalom Dósa emberfölötti kínjainak elviselésére; megőrízheti-e önuralmát a lélek, ha porhüvelyét, a testet, ily megpróbáltatások alá vetik. S e kérdésnek eldöntése inkább is tartozik rájok, mint a történelemre, mely különben nemcsak hagyományokra, hanem egykorú levelekre és krónikásokra is hivatkozhatik, melyek és kik szerint Dósa egészen lefejeztetéséig eszméleténél volt.* Pedig a kínzásnak részleteit, néhány mellékkörűlmény kivételével, ritka egyöntetűséggel beszélik el.* Mindez, természetesen, még nem elég érv arra, hogy Dósa a koronázás és testének marczangoltatása után is élt; de lelkének erejét már akkor is csodálhatjuk, ha a kínzóeszközöknek és az előkészületeknek láttára megőrizte hidegvérét. Ha a krónikások mégis nyugalmáról beszélnek, jele, hogy Dósa szilárd jellemű ember hírében állott. Csak az a csodálatos, hogy a kit a sír szélén önkéntelenűl ilyen férfiúnak, ilyen, kínzóit lenéző embernek írnak le, azt máshol ismét alávalóságokkal és közönséges rablóhajlamokkal vádolják. Gyűlölik, sőt nem is találják az elvet, mely őt tetteiben vezérlé. Előttük Dósa – 100.000 parasztnak, a szenvedelmen kívűl egy kicsikét talán észszel is cselekvő 100.000 földmívesnek vezére! – egyszerű, köznapi dühöngő, ki megérdemelte a halált;* de «mégis illett volna keresztényekhez, hogy a kegyetlen mészárlást a könyörűlet mérsékelje. Borzad az ember elsorolni a szerencsétlennek iszonyú, rettenetes, eddig soha nem látott s hallott büntetését.»*
Egy július 29-iki olasz levél szerint (Mar. San. II. 261.) «Cecol» Györgyből «a vajda parancsára azok ettek, kik az ő híveinek főbbjei közűl valók voltak. És ez még életében történt vele és azután fejére tüzes vaskoronát tettek». Egy augusztus 14-iki olasz levél szerint «egy megtüzesített vasszékre ültették, majd tüzes vaskoronát tettek fejére s azután vérét megcsapolván, italúl adták azt követőinek: így halt meg». (U. o. 276. l.) Hasonlót mond az egykorú Janus Vitalis (u. o. 299.), Taurinus (174. l. 173–6. v.) és Jovius (91. lev. 2. old.), Brutus (I., 374.) stb., valamint Istvánfi óta az egész történelem. A már említetteken kívül képek is foglalkoznak az executio feltüntetésével. Az 1514-iki «Auffrur» czímlapján Dósa egész meztelenűl trónon űl, tövissel megkoronázva. A 9 közűl egy éppen jobb karjába harap, két czigány oldalt hegedűl. Az 1513-iki (így) «Auffrur» czímlapján Dósa szintén trónon űl, balra tőle egy karjába harapó ember, jobbra egy hóhér, ki harapófogóval közelít feléje. A szöveg maga azonos. Az 1519-iki Stauromachia élén (kiadta Engel, Monum. Ungarica. Bécs, 1809. Szintén a czímlap előtt) Dósa övig vetkőzve trónon ül, jobbra tőle egy vállába harapó ember; a még élőnek fejébe két hóhér tüzes koronát nyom; körűlötte még három más paraszt, jobboldalán két vitéz, balján egy katona fújja a csimpolyát. Dósa lábai előtt egy arczával földön fekvő ember karóba húzva, háta mögött 3 fölnyársalt ember. Ricautnál (1694. 106. l.) aránylag csinos metszetben Dósa bajúsz- és szakáltalan férfiú; félmeztelenűl szeggel kivert támlányú széken űl, lábai a székhez kötözvék. Haja elől nincs, hátúl pedig kontyfélét visel. Harapóval teszi fejére a koronát az egyik hóhér, míg a másik jobbkarját sütögeti egy serpenyő tüzével s egy hátrakötött kezű fölkelőt fülénél fogva nógat közeledésre. Jobboldalt dárdás, vasvillás katonák, a háttérben lovon egy sisakos parancsnok, baloldalt az erkélyen nézők, Dósa előtt pedig egy tüzet szitó s egy fahordó szolga. A Hist. Bilder-Saal képe szerint (iv. 319.) börtönben történt a kivégzés. Egy parancsnok, egy tűzszító, egy fahordó ember van oldalt, kettő kétfelől vállába harap, egy pedig kalapácscsal veri fejébe a koronát. Townson Róbertnél (Voyage en Hongrie. Traduit de l’Anglais par le C. Cantwel. Páris, VII. év. II. k., a czímlapon) egy «X. 1. századbeli» lázadó ül a trónon, a mint kettő, fogókkal, vaskoronát nyom fejébe, egy pedig – baljába – pálczát. Az előtérben egy parókás angol bíró ily czímű irattal: «Traitre ŕ la Patrie». A 119. és 120. lapon azután megmagyarázza, hogy ez egy oláh főnök, ki a Bánságban a XVI. században fölkelt a maga vad népével s ily véget ért. E képek inkább kuriózumok, mint dokumentumok.
Lásd ezekre s különösen adataik eltérésére nézve a jelen fejezet jegyzeteit. Fő forrásúl mindenesetre Istvánfi szolgált, mert, bár őt 90 év választá el azon eseményektől, aránylag nyugodtan, sőt – mint humánus ember – szánakozva irt Dósa kínoztatásáról, míg a legnagyobb rész szinte gyönyörködni látszik benne.
Brutus szerint (I. 375.) ő nemcsak a nemeseknek, hanem az egész emberiségnek ellensége volt; s hivatkozik a kuruczok kegyetlenségeire. Arra nem, hogy ki kezdte.
Istvánfi, 46. Jovius, 91. lev. 2. old.
Így teljesedett az a jóslat, melyet a nép Vitéz János esztergomi érsek freskóiban keresett, hol Mátyás utódainak képzelt sorában a másodiknak lába előtt tűz vala, «mely körűl embereket sütnek vala.»* Sic igne superbi peribunt!
Pethő Gergely, Magyar Krón. az 1471. évhez. (Pozsony, 1742.).
A humanizmusnak krokodiluskönyje még éppen nem históriai igazságszolgáltatás. A tüzes koronánál súlyosabb büntetés volt Dósára, hogy törétnetírói iránta már eo ipso ellenséges papok és nemesek, vagy tudatlan és rövidlátó emberek, kik profanizálták az általa képviselt eszmét. Azok pedig, kik megsajnálták, csak az ötérzékű embert szánták benne. S bizonyosan ezt sem teszik vala, ha eszméi győzedelmének tudatában fogadhatta volna a halált.
«Mesához közel – írta negyedfélszáz esztendő múlva egy erdélyi főasszony,* – egy Feroniának szentelt templom van, melyben űlőhely volt készítve a rabszolga számára azon esetre, midőn szabadossá tették. Mi különböző volt attól Dósa vastrónja, a mely szép országunk históriáját kitörölhetetlen mocsokként fertőzteti!»
Pagetné, Wesselényi Polyxena: Olasz és schweitzi út, I. 202.
«Természetes ugyan, hogy a szabadságot, mely még az állatoknak is kedves, minden néposztály kívánja; de miután a Gondviselés, mely az emberi nem felett őrködik, úgy akarta, hogy némelyek királyokká, mások nemesekké, mások szolgákká szülessenek: a keresztényi szeretet sérelme nélkűl fogunk jogainkkal élni mindaddig, míg ebben az országgyűlés nem teszen változást.» Így nyilatkozott még 1790-ben is Hont vármegye s ilyenformán Varasd és Veszprém.* A mit ezek a franczia forradalom hajnalán nem értettek, azt ősapáik harmadfél század előtt értették volna meg?
Horváth: Magyarország története. VIII. 15.
Dósa büntetése nagy, borzasztó és kegyetlen; karrikaturája a hazánkban is tért hódított humanisták századának. S a monda ítélt is Szapolyay fölött. Az Isten – így regéli – azzal sújtotta, hogy a szent misén Úrfelmutatáskor minduntalan megvakúlt. Csak két év múlva s akkor is csupán anyjának és nővérének kegyes tettei következtében talált irgalomra és csak azóta láthatta ismét a szentséget.*
Horváth: Tud.-Tár, XI. 229–230. l. E rendkívűl jellemző regét a reformatio kezdetén nem Dósának elzüllött papjai költötték-e?
Dósa nem alkalmazott rosszabb eszközöket, mint a minőket helyében más, de talán ügyetlenebbűl, alkalmazott volna. Hanem hát «a paraszt tanúlja meg, hogy a nemesség dolga a katonáskodás, az övé meg a földmívelés, melynek jövedelmében részestetnie kell urait, hogy védelmöket élvezze».* Ez a középkori felfogás képtelen volt azt elismerni, hogy a meg nem válogatott eszközök csak alkalmazóikra vetnek árnyat, a czélt magát, ha az nemes, nem szeplősíthetik meg. S az a felfogás azt sem ismerheti meg, hogy a Dósa által vezérelt fölkelésnek nem Dósa halála a záróköve, hanem az 1514. évi novemberi törvény. A vaskorona csak Dósát ölte meg. Kiszenvedt, mint – az eszme sérelme nélkűl – kiszenvedett ezer és ezer más vértanú. S Dósa halála után, mely – az ügyet nem veszélyeztetve – valamely csatában is bekövetkezhetett volna, még egy hónapig folyt a testvérharcz Magyarországon. Követői nem tartották szellemi halottnak. A novemberi törvény azonban egy nagy és hatalmas elemet, az országnak egyik alaperejét, a népet bénította meg. S a nép szabad akaratára nézve elkobzott egy percz fontosabb, mint magánosoknak egész «elveszett paradicsoma».
Tubero (Schwandtnernél, II. 333.)
Dósa kegyetlenségei a nép durvaságát, Szapolyay kegyetlenségei a nemesség durvaságát bizonyították. Egyenlő fegyverekkel harczoltak s meddő volna kutatni, melyik fél követte el 1514-ben az első embertelenséget. A kérdés nem e körűl fordúl meg. A műveltség nem volt általános és a szenvedelem független a műveltségtől. Ha egy-egy finomab szellem kicsillámlott is itt-ott a mozgalmakból, az, mert gyakorlatinak kellett lennie, maga is alkalmazkodott a kor nyersebb modorához. Dósát egy eszme vetette fölszínre; tévedhetett s tévedett, de mint justus et tenax propositi vir haladt a maga útján s halt nyugodtan, a hogy nem halnak kalandorok és szemfényvesztők; a hogy nem halt a vele egy kategróiába sorolt Münzer Tamás.
Harmadfélszáz év múlva Danton ezreket öletett s nem telt bele egy század, Dantonnak 1881-ben szobrot indítványoztak. A világ elszörnyedt a terv hallatára, de a XIX-ik század legnagyobb franczia költője, Victor Hugo, azt mondta rá, hogy «Danton nagy ember»; s Dantonnak azóta két szobrot is állítottak. Nálunk is akadtak, a kik Dósának szobrot akartak állítani azon a helyen, a hol kivégezték.* A legnagyobb magyar költőre, Petőfire hivatkoztak, hogy «szellemét a tűz nem égeté meg, mert az maga tűz». S még «pusztíthat ez a láng». Máglyája üszkeiből azonban a négyszázados évfordúlón ne a gyűlölet pusztító, hanem a történelem világító lángja csapjon fel, hogy fényénél valahára észrevegyük azt az utat, a melyen az egész nemzetnek haladnia kell, hogy osztálykülönbség nélkűl, közösen munkálkodjék a hon és társadalom javán.
Dr. Parchetich László, a szoczialisták budapesti kongresszusán 1901 május 26-án indítványozta először, hogy Marxnak, Lassalenak és «a proletárság magyar előharczosának», Dósa Györgynek, Budapesten szobrot emeljenek. (Pesti Hírlap, 1901., 144. sz.). 1908-ban a pünkösdi parasztkongresszus Békéscsabán elhatározta, hogy «a legelső magyar parasztvezérnek, Dósa Györgynek hatalmas szobrot állít a magyar parasztok délibábos rónáján.» (Az Ujság, 1908., 175. sz.) Végre 1910 október 30-án Szegeden az alföldi kerületi szocziális demokrata párt 500 küldöttel megalakúlván, Rajki Sándor orosházi földmíves indítványára kimondta, hogy 1914-ben Dósának szobrot állít s erre a czélra országos gyűjtést indít. (Magyarország, 1910., 259. sz.) «Dósa szobrát – jegyezte meg erre Quintus (Az Ujság, 1910., 264. sz.) magyarnak és kiengesztelőnek kell megcsinálni, nem pedig internaczionális rajongónak.» Sámuel Kornélnak a munkáskörök számára készített Dósa-szobra képét, a művész szívességéből, mellékelve mutatjuk be.
