XXIII. BIHARBAN.
XXIII. BIHARBAN.
A SZENTLŐRINCZI táborban június 16-án már tudták, hogy «ennek a tűznek veszedelme Bihar-, Békés-, Zaránd-, Arad-, Csanád- és Temesvármegyék nemességét elemésztette».* Az első és az utolsó helyen említett vármegyéket kivéve, a többiről már volt szó; most tehát különösebben Szatmár és Szabolcs déli hatalmas szomszédja, Bihar következik sorban.
A négy vármegye levele a kassai levéltárban, 925. sz.
Bihar az ország legnagyobb vármegyéje volt, mert a mai Hajdúvármegye is majdnem teljesen oda tartozott. Hegyvidéke politikai és társadalmi tekintetben nem igen jött számításba, mert ott a pásztorkodó oláhok elszórt, apró falvaikban a nagyvilágról keveset tudva éldegéltek. A latifundiumok azonban a hegyvidéket is odacsatolták az alföld érdekeihez. A nagyváradi püspökség uradalma egymaga hat városra és 50–60 helységre terjedt ki; s a káptalannak, a Csákyaknak, a Szapolyayaknak szintén hatalmas birtokaik voltak ebben a vármegyében, «Biharország»-ban.* A közepes nagyságú nemesi jószágok száma sem csekély. Maguknak a Telegdyeknek 25–30, a Zólyomiaknak 30–35, a Pázmánoknak, Toldyaknak, Tordayaknak, Kismarjayaknak, Bacsóknak, Bessenyeyeknek, Izsákyaknak, Bajoniaknak egyenkint 10–10 falujok volt s a szentjobbi apátság és a váradhegyfoki prémontrei prépostság is körűlbelűl hasonló területen gazdálkodott. «Biharország» földjén együttvéve hetvenkét birtokos család osztozott. A kisebb szabad birtokok jóformán szóba sem jöhettek.
A Hunyadiak korabeli állapotainak leírása Csánkinál, Magyarország tört. földrajza, I. 591–644. l.
A nagyváradi püspökség fényes palotája, melyet Thurzó Zsigmond püspök renaissance-stílusban csak 5–6 esztendővel azelőtt fejezett be, a kuruczháború kitörésekor tulajdonképen üresen állt; s a püspökök a vármegye örökös főispánjai lévén, Thurzó püspök halála után egy ideig a vármegyének sem volt főispánja. A püspökség uradalmát s magát Biharvármegyét ideiglenesen, de már több mint egy esztendeje, Martonosi Pöstyéni Gergely kormányozta. Tiszttartónak, sáfárnak ide Csongrádvármegyéből jött, melyet az 1505. évi rákosi országgyűlésen képviselt is; és tehetségeinek olyan szép jeleit adta, hogy utóbb, János király idejében, az ország bírája lett. De János király ezzel voltaképen azt a hűséget és odaadást jutalmazta, a melyet most, mint még csupán erdélyi vajda, a kuruczok leverésének nehéz munkájában ösmert meg benne.
Nagyvárad környéke egy 1528. évi térképen.
Mikor Biharban a keresztesháborút kihirdették, Nagyváradnak sem püspöke, sem káptalani prépostja nem volt, a ki a püspököt helyettesítette volna; legalább az addigi prépostnak, Kálmáncsehy Lászlónak, 1513 után nincs okleveles nyoma,* az eddigi vikárius pedig, a tudós dr. Henckel János, Thurzó püspök halála után azonnal Lőcsére ment plébánosnak.* Így a pápa bulláját Váradon Miklós főesperes és czímzetes püspök, vagy valamelyik más kanonok, pl. Antal pap, Dengelegi István, vagy Gerlai Ábránffy János hirdethette ki.* A váradi egyházmegyének egy régibb történetírója* mindenesetre téved, midőn azt állítja, hogy Bakócz bíbornoknak a bulla kihirdetésére adott parancsát Perényi Ferencz a maga egyházmegyéjében «nagy gyorsasággal és nem kisebb sikerrel teljesítette, mert – Istvánfi bizonysága szerint – rövid idő alatt rendkivűli sokaság özönlött Várad alá fegyvert fogni». «Petényi – folytatja – a zendülés idején, egy időre nyugtatván főpásztori botját, azon volt, hogy a fenyegető veszedelem elhárítására uradalmaiból saját zászlaja alá nagyszámú katonaságot gyüjtsön s a Nagyvárad alá gyűlt parasztokat elszéleszsze és szétszórja. A csőcseléknépet megtámadván, bátor kézzel és lélekkel küzdött.» Perényi azonban csak a forradalom leveretése után foglalta el főpapi és főispáni székét; Szerémi György történetíró, a ki utóbb maga is váradi kanonok lett és a későbben író Istvánfinál jobban ismertette a dolgot,* nem is tud a fiatal püspöknek erről a haditettéről; hanem azt állítja,* hogy Biharban először Pöstyéni Gergely sáfár mérkőzött meg a keresztesekkel. Így cserélték föl Perényi nevét jószágigazgatójának, Pöstyéninek a nevével.
Bunyitay, A váradi püspökség tört. II. 54.
Szinnyei, M. Írók, IV. 694.
Schematismus historicus cleri dioec. Magno-Varadiensis 1896-ra, 135. és Bunyitay, id. h. 11. 167–172.
Gánóczy, Episcopi M.-Varadienses, II., Perényi életrajzában.
Bunyitay, I. 369., II. 174–175.
Szerémi emlékirata Magyarország romlásáról, 68.
A bulla visszavonása után Várad környékén tanácstalanúl álló népet hidegen nem hagyhatta, hogy május második felében Dósa György már átvonult a szomszédos Békésvármegyén s a hónap végén Békés és Gyula alatt állott, melyeknek határát csak a Feketekörös választotta el Bihartól. Sarkad, Kölesér és Szalonta kemény fiai közűl bizonyára sokan követték a vezért, de a nagyobb rész a megyében gyülekező kereszteshadhoz csatlakozott. Ennek a délbihari csoportnak kapitánya, «bizonyos népség praefectusa» Mihály köleséri pap volt,* a ki – mint maga a király mondta* – «a király és a szent korona iránt való hűségéről megfeledkezve, Székely (Dósa) Györgyhöz állt, a király és az ország nyilvánságos ellenségéhez, ki magát a keresztesek kapitányának nevezi; és ezen György nevében sok és istentelen rosszat, öldöklést, rablást és más gonoszságokat követett el». Kölesér abban az időben mezőváros volt, vámhely a hasonlónevű folyó mellett és a váradi püspök birtoka. Várdombja jelölhette az ősi bihari várispánság szívét s javadalmazás tekintetében papja az egyházmegyében a hatodik helyen állt. Vásárait sok nép látogatta s nem kongott üresen iskolája sem, a melyben talán még mostan is az öreg Zsoldos János tanított. A Zsoldosok, Nagyok, Telkiek, Csehek, Hangosak, Andocsok, Kesziek* ebben a háborúban sem maradhattak el papjuk mellől; de alkalmasint mindjárt eleintén szemben találták magukat a szomszéd falu, Szalonta földesuraival, a Toldyakkal. Aligha föl nem égették ottani kúriájokat és okirataikat, mert egy esztendő mulva Szalonta új adományképpen került birtokukba.*
Michael presbyter de Keleseer.
Datum nélkűl, de még Dósa György életében: Oláh Miklós formulás könyve, a jászóvári prémontrei rend könyvtárának 78. sz. kézirata, 207b. lap. Iványi szíves közléséből.
Bunyitay, III. 467–468.
Így kell értenünk Rozványnál (Nagyszalonta történelme, I. 12–13.) a Bagdi-család jegyzeteiből vett azt az idézetet, hogy Szalontát a Toldy-család 1515-ben vette birtokba. Hiszen Szalontát a Toldyak és a Nadabyak már 1433-ban Toldy Pál magvaszakadtával kapták. (Csánki, I. 641.)
A bihari kuruczok másik gyülekezőhelye Kölesértől és Szalontától északra s Nagyváradtól nyugatra a Sebeskörös mellett fekvő Keresszeg volt, 1396 óta a Csákyak uradalmának feje. Romjaiban ma is álló régi várának köveire 1290-ben már egy királynak, IV. Lászlónak a vére frecscsent; s Kopasz nádor lázadó hadai itt szálltak szembe Károly király hadaival. Ez a tulajdonképen a Sebeskőrös jobb partján, keresszegapáti és a berekböszörményi erdő közt feküdt s a nép maig is Katalinvárnak nevezi.* Már száz esztendővel azelőtt igen réginek (arx antiquissima) mondták,* tehát Dósa forradalma után másfélszázaddal még jogosabban nevezhették «a Csáky urak régi elavult várá»-nak.* Hatszögeltű donjonát 1801 óta magtárnak használják, de a vár udvarát, a melynek hosszát 120, szélességét 80 méterre becsülik, már nem a kőfalak, hanem csak a majdnem 20 méter széles sánczok jelölik.* A mezőváros papja a Szent Katalin-utczában lakott s ott a templom és a domokosrendiek kolostora közelében állhatott az iskola is, melyben nyugodalmas időkben Miklós deák tanított. A deák azonban most a keresszegi bíróval együtt csapatot szervezett, melyből nem hiányozhattak a Szent Katalin-utczaiak: Sós, Varga, Hőgyes, Désy, Szabó, Csata, Tegzes, Deák és Kis uramék, vagy a macskás-utczai Csengeri-, Szántó-, Veres-, Vámos-család egyik-másik tagja.* A deák és a bíró – a király szavai szerint* – «hitéről és hűségéről megfeledkezve, bizonyos Székely Györgyhöz, ezen országnak és minmagunknak nyilvánságos ellenségéhez, a mint magát nevezi: a keresztesek kapitányához csatlakozott és ezen György nevében sok és istentelen gonoszságot, öldöklést, rablást és másféle bajt követ el».
Osváth Pál, Bihar vármegye sárréti járása leírása, 421.
Fényes Elek, Geogr. szótár, II. 206.
Szalárdi Siralmas krónikája, 364.
Osváth, 421. l. I. jegyzet.
Egy 1489. évi oklevél alapján Bunyitay, III. 371.
Dátum nélkűl a jászói könyvtár 78. sz. kéziratában, 206 b. lap. Iványi szíves közlése. Mindenesetre még Dósa életében kelt. A fökelésnek ezt a részét idáig nem ösmertük.
Első tettök kétségtelenűl a Csákyak keresszegi várának megtámadása volt. Keresszegnek tulajdonképpen csak a várat nevezték; magát a mezővárost – az egyház védőszentjéről – Szentkatalinnak hítták. A város bizonyára a Csákyak pártfogásának köszönte emelkedését, de az a körülmény, hogy éppen maga a bíró állt a fölkelés élére, nem mutat valami nagy hálára. Az uradalomhoz tartozó cséfai, pankotai, tamási, vásári, besenyői, berek- és nagyböszörményi, tölgykereki, darvasi, károlyi, ivándi, apáti, bélsoki stb. jobbágyok különben is nagyon el lehettek keseredve, hogy olyan készségesen követték földesuruk várának megtámadására. Hiszen Dósa György egyik legnagyobb ellensége, Csáky Miklós csanádi püspöké volt a várnak egy része.*Osztályos atyafiai közé tartozott egy másik Csáky Miklós, kinek Ártándy Erzsébet volt a felesége s ennek öcscsei: Imre (Massay Krisztina ura) és István. A vár donjonának alapfala 4 méter vastag s a hatszögletű torony ma is daczol az idők viszontagságaival.* Most is ellentállott az ostromlóknak, a kiknek Nagyvárad felől a nagyhangú Jeromos kántor is segítségökre jött. Sőt úgy mondják, velök volt maga Lőrincz pap is, a mi azonban a mostani eseményeknek a későbbiekkel való összezavarása. Keresszegen a kuruczsereg «a nemeseket és a bárókat megfenyítette és köztük nagy mészárlást csinált, a várat pedig megszállotta.»* A nemesek és a nem nemesek csak Pöstyéni Gergely hadai közeledésének hírére szálltak el a vár alól s útközben egészen Váradig ölték, vágták az urakat, úgy hogy a földeken mindenütt holttestek hevertek.* Mindez körülbelűl Gyula ostromával egyidőben, tehát június elején történt.
Már 1507-ben, Nagy Iván, III. 76.
K. Nagy Sándor, Biharorzság, I. 25.
Szerémi (emlékirata 68.) Lőrincz papot és pedig már mint Dósa György halálának megbosszúlóját szerepelteti Keresszeg alatt.
U. o. 68–69.
A keresszegi torony.*
Kimnach László festőművész rajza fénykép után.
Ugyanakkor a keresztesek harmadik bihari csoportja Kengyel mezővárosban gyülekezett. Legalább abból a körülményből, hogy az erről ismert egyetlen okirat* a bihari kereszteseknek osztogatott kegyelemlevelek közé van sorozva, valószínűvé teszi, hogy a Berettyóújfalu mellett, a Berettyó mellett levő – ma már puszta – mezővárosról van szó.* Kengyel mezőváros polgárai és lakosai – II. Ulászló király szerint – megfeledkezvén a király és a szent korona iránt való hitökről és hűségökről, odacsatlakoztak bizonyos Székely Györgyhöz, a király és az ország nyilvánságos és bevallott ellenségéhez és rossz barátjához, a ki tudniillik magát a keresztesek kapitányának állítja* és az ő nevében sok és istentelen gonoszságokat, öldökléseket, rablásokat és mindenféle egyéb rosszaságokat követtek el.
A prémontrei rend jászóvári könyvtárának 78. sz. kéziratában (43 b. lap, Oláh Miklós formulás könyvében) II. Ulászló keltezés nélkűli oklevele. (Iványi Béla szíves közlése.)
Kengyelt 1418-ban és 1425-ben falunak írják és 1484-ben Kengyelszegnek is nevezik. (Csánki, I. 612.) 1479-ben özvegy Mezőgyáni Mihályné a szentdamjáni, andaházi, újfalusi (t. i. berettyóújfalusi), kengyeli és herpályi jobbágyokkal hatalmaskodott Marjai Lukács és leánya, Ilona, kovácsi birtokán. (Bunyitay, II. 157., III. 239.)
Tehát ez az oklevél még 1514 júniusában kelhetett.
Innen a Berettyó mentén haladva, Kismarja átellenében a Berettyó és az Ér összefolyásánál érték Pocsaj három várát: a Leányvárt, a hosszúzugi és a hídközi várakat, melyeknek helyét ma már csak földhányások mutatják.* Itt a Pocsajiak és pocsaji Pályiak voltak a földesurak. Pályi Lászlónak Pocsaj, Hosszúpáli, Monostorpáli, Fejértó, Bagos, Vértes, Csalános és Szentjánosteleke bihari falvakban voltak birtokai.* Rosszúl bánhatott jobbágyaival, mert azoknak dühe most ellene fordult. A dologról csak annyit tudunk, a mennyit két esztendő mulva* s 1518-ban újabban is* II. Lajos király ír róla, hogy tudniillik a parasztok, a kik az egész nemesség ellen föltámadtak a mult években, vagyis az akkor még életben levő boldog emlékezetű édesatyjának, felséges Ulászló fejedelem uralkodása idejében gonoszúl megölték. Vagyonát a novemberi országgyűlés jóváhagyásával leánya, Erzsébet kapta meg; az árvaleány azonban csakhamar elhúnyt s a magvaszakadt Pályiak minden jószága a kincstárra szállt, a király pedig valamennyit a hű Bajoni Jánosnak és Bajoni Benedeknek, Miklós úr árváinak adományozta.
A negyedik, a Rákóczi-vár, később épült. K. Nagy Sándor. Biharország, I. 19.
A nagyvárad-hegyfoki káptalan 1517 október 29. a magvaszakadt Pályi Lászlónak ezen birtokaiba iktatta be Bajoni Jánost és Benedeket; miről tett jelentését Perényi nádornak 1518 október 15-ikén kelt parancsára 1518 november 23-ikán árírta. Orsz. lt. Dl. 29.387.
II. Lajos királynak ugyanazon káptalanhoz 1516 november 4-én kelt iktató parancsa. Összeragasztva egyméteres papíros; első harmada az összehajtásnál s egyhelyütt alább is lyukas. Pecsét nincs rajta. Orsz. lt. Dl. 29.387. (a káptalan jelentésével együtt.)
1518 deczember 17. Károlyi-Oklevéltár, III. 120–122.
A két Bajoni, mint Henczhida (Henczida) földesura, különben is szomszédja volt Pocsajnak s egyéb birtokaik: Sálhida, (másképen Sárhida), Okány, Zsadány, Csépán, Balkány, Nagyrábé, Nagy- és Kisbajon, Szerep, Szentmiklós, Derecske, Szovát, Jancsika, Bánk, Hodos, Görbe, Kovácsi, Porosd, Gátaljtelke Biharban a Sebeskörös és a Kékkálló közt többnyire a Sárréten feküdtek. De más vármegyékben is voltak jószágaik. Így a szabolcsi Ohát, Zám, Egyeg (Egyek), Ladány (Püspökladány), Csécs, Szabolcs, Ders, Godolyateleke, az esztergommegyei Lábatlan s a hevesi Igaz részben vagy egészben szintén az övék volt.* Másfél évtized mulva Benedek úr azzal dicsekedett János királynak, a ki mostan még csak erdélyi vajda volt, hogy ő ugyan sohasem igyekezett pénzt gyüjteni, de van uradalmában száz olyan jobbágya, a ki, ha szükség volna reá, fejenkint a legnagyobb készséggel számolna le neki ezer aranyat.* Ez azt mutatja, hogy levonta a tanulságot abból az ítéletből, a melylyel a nép haragja most – alkalmasint Nagybajomban vagy Henczidán – sújtotta. A kuruczok ugyanis «ezen lázadás és az egész nemesség ellen forduló fölkelés alkalmával a Bajoniak okleveleit részint elégették, részint szétszaggatták, részint pedig egymás között szétosztották vagy szétszórták». Hogy tehát birtokaikra vonatkozó jogaikat igazolhassák, Lajos király az említett falvakat új adományképen adta nekik.* S ezzel azt a hűséget is jutalmazta, a melyet a kuruczok csapatainak szétszórása alkalmával tanusítottak. A család és a haza történetében mindenesetre vonzóbb jelenség unokaöcscsük, Bajoni János, a ki félszázad mulva Zrínyi Miklós szigetvári kirohanásakor esett el,* és sírba vitte családját.
Mindezen birtokaikat felsorolja II. Lajosnak a két Bajoni részére 1517 szeptember 2-ikán kibocsátott két adománylevele. Orsz. levéltár 22.965. és 22.966. A Bajoniak szabolcsi birtokainak megszerzésére nézve l. Csánki, I. 530. s a bihariakra nézve u. o. I. 629. Kiadva Haan-Zsilinszkyné, Békésmegyei oklevéltár, 125–126.
Istvánfi, 139.
Mind a két idézett adománylevélben ugyanazon szavakkal.
Istvánfi, 300. Zrínyi ellen tett nyilatkozata: Károlyi-Okl. III. 350.
Az Ér mentén Székelyhíd szintén véres eseményeket látott. Ezt a székely telepítésű helységet Albisi Dávid zólyomi főispán 1402-ben szerezte meg. Fia, Tamás, Kállay Erzsébetet vette el feleségűl s tőlük származik le az albisi Zólyomy-család. A Zólyomyak csakhamar országos, majd hetivásártartásra szereztek jogot Székelyhídnak s 1460-ban engedelmet kaptak, hogy fa- vagy kővárat építsenek ottan bástyákkal, falakkal, sánczokkal és más szükséges épületekkel.* Ezzel egyszerre építtették az Ér partján a szép és nagy csúcsíves templomot is, melynek szentélyében, az északi oldalra kőből faragott czímeröket is berakatták. A helység tehát az albisi Zólyomyaknak köszönhette fölvirágzását s annyit költöttek reá, hogy adósságokba is verték magukat. A székelyhídi plébános, Bertalan, 1492-ben, a Zólyomy Tamás után maradt adósságokat az özvegye és a nyolcz árva sorsának biztosítására a hitelezővel, Köbölkúti Jánossal szemben rendezte ugyan,* de talán éppen ezért erősebben is zaklatták a jobbágyokat, a kik most végre elérkezettnek látták a bosszú óráját. Ösmeretlen vezérük* Keresszeg és Várad alól egyenesen a Zólyomyak vára alá ment,* a kereszteseknek és a jobbágyoknak nagy számával megtámadta és bevette.* Mások szerint* úgy történt a dolog, hogy mikor «Lőrincz pap, Dósa György híve és legjobb barátja, zsákmányolás végett szerteszáguldana, a jeles és ősrégi nemes Zólyomy Miklóst három testvérével (cum tribus fratribus germanis) otthon találván, a házat reá gyujtotta, és megégette családjával s mindazon drágaságaival együtt, miket a parasztok el nem rabolhattak.»
Bunyitay, III. 314–323. Csánki, I. 600.
U. o. III. 323.
Istvánfi (44. l.) és Szerémi szerint (69. l.) maga Lőrincz pap.
Szerémi szerint (u. o.) «vsque Zoliom arcem», a mit a kiadó Sólyomra magyaráz; de Sólyom (Belényestől nyugatra) és Sólyomkő (Élesdtől északra) egyáltalán nem esett a keresztesek útjába s a Zólyomyaknak várostrom-közben történt halálát, a melyet Istvánfi említ (44. l.) csak a Zólyomyak székelyhidi várával lehet kapcsolatban hozni.
Szerémi, 69.
Istvánfi, 44.
Székelyhid.*
Szicha hadi mérnök rajza után közölt metszet a «Theatrum Europaeum» IX. kötetében.
Miklósnak azonban nem három fiútestvére volt, hanem csak kettő; tudniillik Dávid és György. Mind a hárman házasok voltak; Miklósnak Homonnai Drugeth Erzsébettől három gyermeke volt: Ferencz, Imre és Kata. A leány életben maradt, sőt háromszor is férjhez ment; a fiúkról azonban többé nincs emlékezet. Miklós testvérei közűl Dávidnak egy János, Györgynek pedig egy László nevű fia maradt. Unokatestvéreik közűl Mihálynak nem volt családja, László azonban csak a század közepe táján hagyta özvegyen feleségét, Telegdy Fruzsinát. A négy Zólyomy tehát, a kit a kuruczok levágtak, a három testvér: Miklós, Dávid, György és unokatestvérök, Mihály lehetett; de az is valószínű, hogy Miklós két fia szintén áldozatúl esett.
Biharvármegye nyugati fele ekként a kuruczok hatalmába esett. Pöstyéni Gergely a püspökség s a vármegye zászlóaljait, a mennyire lehetett, összegyüjtötte ugyan, de a nagyobb erő elől kénytelen volt Nagyvárad várába bezárkózni.* Legjobban bizhatott az egyházi nemesekben, kik közűl magában a városban 10–15 káptalani s bizonyára több püspöki nemes lakott, s a kik az egyháztól örökjogon kapott földeikért csupán katonáskodni tartoztak. A környék: Bihar, Püspöki, Csatár stb. egyházi nemesei természetesen szintén velök lehettek. Szent László vitézeinek nevezték őket s pánczél, sisak, mellvért, pajzs és lándzsa volt a fegyverzetök.* A püspökség rendes, fizetett őrséget is tartott a várban s kétségtelen, hogy ezt és a vármegye hadait most a menekülő nemesek is növelték. A vár maga az országnak legjobban fölszerelt erősségei közé tartozott. Utoljára 1474-ben látott ostromot, mikor a törököket visszatérésre kényszerítette. Akkor Vitéz János püspök roppant falakkal, tornyokkal, épületekkel még jobban megerősítette s egy kortársa bevehetetlennek tartotta.* A vár* a Sebeskörös jobb partján épült, de árkait a Pecze langyos vízével töltötték meg. A vár magva Szent László kéttornyút temploma volt, előtte Szent László lovasszobrával. A belső körfalakat a külsők szabályos ötszögben foglalták be öt bástyával, a Csonka-, Aranyos-, Velenczei- és Földbástyákkal; az ötödiket utóbb Királyfia-bástyájának nevezték János királynak (a mostani erdélyi vajdának) fiáról, a ki megerősítette. Vitéz János a gyökeres javításnál már az ágyúzás ereje ellen is védekezett, de a mostan megkezdett ostromban, melyet a vár ellen egy hirtelen összegyűlt keresztes csapat intézett, az ágyúknak kevés szerepök lehetett. A kuruczok ágyúinak javát Dósa György magával vitte Temesvár alá. A kuruczok inkább arra szorírtkoztak, hogy a várat tartósan elzárják a külső világtól, a mi több hétre sikerült is nekik.
Szerémi emlékírata, 68–69.
Bunyitay, A váradi püspökség tört., II. 307–308.
Ranzanus Schwandtnernél, Scriptores rerum Hungaricarum, I. 333.
Leírta Cséplő Péter, A prémontrei rend nagyváradi kath. főgimnáziumának 1877/78. évi értesítőjében, 1–18.
Nagyvárad vára a XVI. században.*
Reconstructio. Dr. Soós Elemér rajza.
Egy részök csakhamar belefáradt a küzdelembe. Dósa György még Temesvárt ostromolta,* a mikor Mihály köleséri pap, Miklós deák és a keresszegi bíró, továbbá Kengyel mezővárosnak egész lakossága kegyelmet és bocsánatot kért Ulászló királytól. «Kengyel község polgárai, lakosai és népei, – írja akirály,* – most az irántunk és szent koronánk iránt tartozó hitökhez és hűségökhöz visszatérni óhajtván, megigérték, hogy ettől a (Dósa) Györgytől elszakadnak, annak a társaságát elhagyják s mindazt a rosszat, a melyet az ő megbízásából követtek el, valamely nagy szolgálattal helyrehozzák és az ország lecsönedsítését és javát előmozdítják. Mi tehát – folytatja – elhatároztuk, hogy ezen mezőváros polgárainak, lakosainak és népeinek új fejökre, mint minden javukra és holmijokra nézve megkegyelmezünk, sőt őket jelen levelünknek erejénél fogva királyi pártfogásunkba és különös oltalmunka ezennel vissza is fogadjuk.» Ennélfogva az uraknak, főpapoknak és báróknak, főispánoknak, várnagyoknak, nemeseknek és ezek tisztjeinek, valamint bármily néven nevezendő birtokos embereknek, továbbá a bíráknak, szabadosoknak és ezen országban bárhol és bármely vármegyéjében levő valamennyi város, mezőváros és falu előljáróinak meghagyja, hogy a kengyelieknek a fölkelésben elkövetett tetteik miatt semmi bántódásuk ne legyen. Megkegyelmezett a többi folyamodónak is.
A kelet nélküli három oklevél (a jászóvári könyvtár 78. sz. kézíratában), mint már különben is említettem, mindenütt mint élőt említi.
U. o. 43 b. lap. (Iványi szíves közlése.)
Nagyvárad várának tervrajza.*
E tervrajzot dr. Soós Elemér készítette.
A fennmaradt három «gratia cruciatis», melynél többet ez idő szerint nem ösmerünk, sehol sem említi, hogy ezek a kuruczok, még Dósa György sikereinek tetőpontján, talán valamely vesztett csata után fordúltak volna a királyhoz kegyelemért; a gubacsi, debrői, egervölgyi vereségek különben is megmutatták, hogy vesztett csata után «vae victis»: irgalomra nem számíthatnak. Valami egészen más, de még ösmeretlen ok birhatta rá a bihari fölkelők egy részét, hogy már most visszatérjenek a király hűségére; a többiek azonban még mindig elegen voltak ahhoz, hogy Pöstyénit bizonytalanságban tartsák Váradon; sőt – úgy látszik – a Berettyón és a Sebeskörösön fölfelé portyázó hadaik a fölkelést a Szilágyságban is elterjesztették. A kuruczok ott szintén rettenetesen dúltak* s valószínűleg ők végezték ki Menyői Désházy Mihály középszolnoki alispánt, ki a maga és két testvére, István és Péter részére éppen a mult évben, deczember 24-én, nyert engedelmet a királytól, hogy pallosjogot gyakoroljon s menyői kuriáját árokkal és palánkkal vétethesse körűl. Mintha valami balsejtelem kínozta volna! Az építkezést tavasznál előbb alig kezdette meg. Tavaszszal pedig a nép kurucz lett s kaszájával a nyáron már nem aratott, hanem urakat gyilkolt. Éppen akkor, mikor százados várakat és kastélyokat ostromolt, hogyan tűrte volna nyugodtan, hogy földesura új várkastélyt építtessen, mikor úgy hitte, hogy minden várban és kastélyban az ő megrontói és zsarnokai laknak?!
Verancsics, II. 6–7.
A menyői keresztkút és czímerei.*
A «Századok» 1886. évfolyamában a 887. lapon közölt kép után.
A nép dühe elől Désházy Mihály a menyői templom falai közé menekült, abban a reményben, hogy a szent helyen bántani nem fogják. Azonban a templom kapuzatának párkánya fölött levő felírat szerint «Michael Désházy Menyew obiit anno domini M. D. XIIII.»: «Menyői Désházy Mihály meghalt az Úr 1514. esztendejében.»* S Magyarországban az Úrnak 1514. esztendejében meghalni körülbelűl annyit jelentett, mint a kurucz háborúban áldozatúl esni. A menyői templomot, a melyet most vérrel szennyeztek be s megrongáltak, Désházy István, a jajczai, majd esztergomi várnagy még abban az esztendőben helyreállíttatta* s egy esztendő mulva mint már váradi prépost föl is szentelte. S azon a helyen, a hol testvérbátyja véres halála történt, fölállíttatta az új élet forrását, azt a renaissancemodorú keresztelő kútat, a melyet Firenzei János olasz művész a család és az ország czímerével ékesített.* S a keresztvíz, mely ennél a kútnál a földesúrnak és jobbágyainak csecsemőit érte, lemosta a vért, a melyet ott a keresztesek mostan ontottak. El kellett jönnie annak az időnek, mikor a Désházyak czímere már nemcsak a család egyik tagjának, hanem – pár évtized mulva – az egész nemzetnek küzdelmét védelmezte s a hármas halomból kiemelkedő vitéz jobbjában görbe magyar karddal védte magát egy feje felé döfött kopja ellen, melynek zászlaján rák látható; baljában pedig egy kettős kereszttel díszített pajzsot tart a szívét fenyegető másik kopja ellen, a melynek zászlaján félhold van.*
Bunyitay, A menyői keresztkút. Századok, 1886. 890., 892.
U. o. 892.
Ezt néhai jó barátom, Bölöny Sándor, 1886-ban felajánlotta Ipolyi Arnold váradi püspöknek az egyházmegyei múzeum számára.
A czímer rajza mellékelve.
A Désházy-czímer.*
A «Századok» 1886. évfolyamában a 890. lapon közölt metszet után nagyítva.
